Oldal kiválasztása

2022. november 6.

Zsidók 9, 22-28. A krízisben Jézusra nézz!
hallgasd meg az istentiszteletetNézd meg a videótárunkban

„A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat. Szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal. Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” Zsidók 9, 22-28.

 

A Zsidó levél eredeti címzettjei megfáradt és elbizonytalanodott keresztyének, akik a zsidóság köréből tértek Jézus-hitre. Az ősegyház első évtizedei után járunk, amikor az első lendület megtört. A zsidókeresztyéneknek kísértést jelentett az, hogy Jézus Krisztus követéséből visszatérjenek a zsidó vallás gyakorlására. A zsidó vallás bevett vallás volt a Római Birodalomban. Egy darabig a keresztyéneket is zsidó szektának tekintette, így nem bántotta Róma. Amikor azonban világos lett, hogy a fiatal egyház elszakadt a judaizmustól, a keresztyénség kilépett a védőernyő alól, és elkezdődtek a birodalomban az üldözések, zaklatások. Erős volt a késztetés, hogy visszatérjenek a zsidó hithez, a biztonságos falak mögé.

 

A Zsidókhoz írt levél a nehéz helyzetben, krízisben levők figyelmét Jézusra irányítja. Számunkra talán elvontnak tűnő fejtegetéseivel az ószövetségi vallás elemeiről erőteljesen amellett érvel a korabeli keresztyéneknek, akiknek vonzó menedéknek tűnt a judaizmus, az ószövetségi vallásosság, hogy ne térjenek vissza a régihez, mert az nem a megoldás, csak az igazi megoldásra mutató jel. „Árnyéka” a valóságnak. Isten az ószövetségi vallásban megmutatott valamit az ő gondolkodásmódjából, abból, ahogyan ő megmenti, helyreállítja a világot és az életünket, Ezzel előkészítette a Megváltó eljövetelét, hogy amikor majd eljön, akkor felismerjék: ez az! Ő az!

Ha egy történelmi emlékhely jelzőtáblájáig mentem csupán, hazamenve elmondhatom-e, hogy valósággal láttam azt az emlékhelyet? Ha megállok egy étterem reklámtáblája mellett, ami 500 méterre van az étteremtől, és ott várom, hogy kiszolgáljanak, előbb-utóbb éhenhalok, mert ételt nem a jelzőtáblánál, hanem csak az étteremben kapok, amihez a tábla mutatja az utat. Ha az erdei turistaúton a menedékház felé vezető turistajelzéssel megjelölt egy fa tövében keresek menedéket a vihar elől, ahelyett, hogy a menedékházig mennék, továbbra is életveszélyben vagyok.

Hasonlóan az ószövetségi szent sátor, később a templom, a főpap és a papi szolgálat, az istentiszteleti rend és áldozati szertartások mind-mind előremutatnak, mint útjelzők Valakire, aki majd az igazi megoldást elhozza. A Zsidókhoz írt levél üzenete: ne parkolj le a jelnél, az árnyéknál, a kétdimenziós lenyomatnál, ami alkalmas arra, hogy mutassa az utat az igazi megoldáshoz, de nem tud önmagában igazi megoldást hozni, hanem koncentrálj a valódira, Jézusra, és vesd belé a bizalmadat, ragaszkodj hozzá!

 

Talán innen visszanézve értetlenkedünk, hogy hogyan nem ismerték fel a zsidó kegyesek Jézusban a Messiást, amikor olyan egyértelműek voltak a jelek? Vagy hogyan juthatott eszébe egy zsidókeresztyénnek az, hogy visszatér a judaizmus vallásához? Először is, nem tudjuk elképzelni sem azt a nyomást, ami akkor rájuk nehezedett. Ők még sokkal jobban tudták azt, hogy az élet alapja a hit, mint mi, mai kultúránk által befolyásolt keresztyének. Az ő egész életüket a vallás járta át és alapozta meg. Szigorú keretet adott a mindennapoknak. Az élet alapja volt, amire minden más épül, ami meghatározza azt, hogy ki vagyok, mit kell tennem nap, mint nap. Ez adott ismerős és biztonságos keretet. Felismerni, hogy mindez csak árnyék, ami a valódi eljövetelét jelzi előre, felismerni, hogy mindez Jézusban teljesedett be, azt jelentette, hogy az ember életének, gondolkodásmódjának az alapja változik meg teljesen, kilép a megszokott, és biztonságos keretekből, és egy új úton indul el, ahol ráadásul a régi közössége kiközösíti… El sem tudjuk képzelni, hogy mit jelentett ez a helyzet lelkileg.

Másodszor fontos meglátnunk, hogy ugyanezek a lelki folyamatok ma nekünk is kísértést jelentenek, csak talán nem tudatosítjuk, nem vesszük észre. „Sok keresztyén a körülményekre tekint és megelégszik a felszínes lelkiséggel. Olyan vallásos szokásokat alakít ki, amelyektől jobb lesz az élete anélkül, hogy valóban Jézushoz fordulna, és tőle várná azt, amire valóban szüksége van. A lényegtelen dolgokra fekteti a hangsúlyt, és nem veszi komolyan Jézus jobb életre vonatkozó ajánlatát. Vannak olyan keresztyének is, akiket az élet gondja és terhe nyom le úgy, hogy már nem is kérnek segítséget Jézustól. Az ilyen keresztyének … megengedik, hogy a rossz hangulat és a nehézség uralja életüket. Mindkét típusú embernek szól a Zsidókhoz írt levél isteni üzenete, amely egyben az evangélium üzenete is: Jézus Krisztus eljön az emberekhez, és életét adja nekik. Akármilyen helyzetbe kerülnek is Jézus követői, a könyv üzenete egyszerűen annyi, hogy nézzenek Jézusra, aki mindenkinél és minden addigi megtapasztalásuknál jobb.” (Jézus Biblia a Zsidó levél 7. részről)

 

Lényegtelen dolgokra koncentrálni, és a lényeget nem meglátni, az útjelzőkbe kapaszkodni, ahelyett, hogy a menedékben nyugodnánk meg, amelyre mutatnak… Hogyan találkozunk ezzel a jelenséggel ma a mi életünkben?

 

Most a szolnoki református gyülekezetben egészen különleges módon szembesülünk ezzel a kihívással. Ahogyan a Zsidó levelet olvassuk egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy nem véletlenül találkozunk ezekkel a mostani körülményekkel. Szilárd református meggyőződésünk az, hogy Isten gondviselése irányítja az életünket. Ahogyan a Heidelbergi káté fogalmaz: „minden, nem történetesen, hanem az Ő atyai kezéből jön.” (27. kérdés-felelet) Isten szándékosan enged megélnünk helyzeteket, ezeken keresztül tanít és formál bennünket. Most is tanít arra, hogy különbséget tudjunk tenni lényeges és lényegtelen között. Életfontosságú ez a különbségtétel, és amikor minden a megszokott rendben megy talán nem figyelünk rá eléggé.

Jövő héten átmeneti időre le kell hagynunk a templomunkat, és az istentisztelet hagyományos, megszokott időpontját. Egy másik épületben kell megtartanunk az istentiszteletet, amelyik nem a mienk, ahol vendégek vagyunk. Meg kell változtatnunk a vasárnapi megszokott napirendünket, ha részt szeretnénk venni az istentiszteleten.

 

A megszokott keretekből való kimozdulás aláássa a biztonságérzetünket. Lehet, hogy félelemmel, szorongással, elbizonytalanodással, esetleg haraggal reagálunk erre. Engedjük, hogy a nehézségek, a terhek lenyomjanak bennünket, csak a nehéz körülményekre nézünk, vagy felnézünk Jézusra, és nyitottak vagyunk arra, amit ő tanítani akar nekünk ezen a helyzeten keresztül?

 

Szeretjük a templomunkat, fontos nekünk ez az épület, mely otthont ad istentiszteleteinknek. Hajlandóak vagyunk meglátni, hogy a templomunk, református istentiszteletünk megszokott keretei is mind csak jelek, útjelzők, amelyek az igazi lényegre, Jézusra mutatnak? Figyeltük, hogy amikor beléptünk a kapun, milyen felirat alatt jöttünk át? „Jöjjetek el, imádjuk az Urat!”  Ez az istentisztelet örök lényege, az pedig, hogy ezt hol és mikor tesszük változandó külső keret! A kakas a templomtornyon ugyanúgy, mint a csillag a gyülekezeti ház tetején Krisztusra, az ő szavára hívja fel a figyelmünket. Legyünk hűek hozzá, ne tagadjuk meg őt. Figyeljünk az ő igéjére, amelyik a lelki halálból, álomból ébreszt bennünket, és az örök menedékbe hív! Erre mutat gyönyörű faragott szószékünk is, ennek a kiemelt helye itt a templomban. „Szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket!” Jakab 1, 21. „A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” Róma 10, 17. Figyeljetek Jézusra, vagyis alázatos, nyitott, engedelmességre kész szívvel hallgassátok az ő beszédét! Nem a szószék a lényeg, nem az, hogy melyik szószékről, hanem az, hogy élő ige szóljon, és azzal rendszeresen éljetek, mert csak ez tudja megtartani a lelketeket! Hallgasd és olvasd Krisztus beszédét, tarts ki ebben, mert e nélkül nincs hit és örök élet! Templomunk egyedi, külső formája is jel. Kifelé harcias, szinte komor erőd, belül pedig családias kör, középen az úrasztalával, amely Krisztus középső helyét jelképezi. Megint csak jel, ami arra a lényegre mutat, aminek valódi jelentősége van: Jézus Krisztus a mi menedékünk, aki legyőzte a gonoszt, a bűnt, a halált. Őbenne, az Isten népének közösségében van biztos és örök menedékünk. Ez mindenhol, nem csak ebben az épületben igaz és élhető át. Bátran elhagyhatjuk ezt a templomot átmeneti időre, de soha ne hagyjuk el az Úr Jézust, és ne hagyjuk el az ő gyülekezetét! „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.” Zsidók 10, 25.

 

A helyszín és az időpont nem tartozik a lényeghez. Jézus, az ő igéje, és a tanítványainak közössége a lényeg! Ragaszkodj Jézushoz, ragaszkodj az ő igéjéhez, ragaszkodj az ő gyülekezetének közösségéhez állhatatosan! A megszokottat biztonságosnak érezzük, pedig minden elmúlik, amit megszoktunk, még  ez a templom sem áll örökké – mint minden amit emberkéz épített –, ahogy a jeruzsálemi templom is időleges volt.  Jézus mondja: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” Máté 24, 35. „Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz.” Zsid 13, 8.

 

Ebben a helyzetben talán egy kicsit közelebb érezzük magunkhoz, a saját élethelyzetünkhöz a Zsidó levél problematikáját. Figyeljünk arra, ahogy a szerző a figyelmet a lényegre irányítja, amire az ószövetségi vallás előre mutat.

 

A szent sátor, a templom, a szentek szentjével Isten jelenlétére mutat népe körében. A Biblia elmondja, hogy az első ember Isten közvetlen jelenlétében élt. Együtt sétálgattak „kéz a kézben” az Édenkertben. Ez a közvetlen szeretetkapcsolat számunkra a valóságos élet. Az Édenkert emléke azért olyan gyönyörű számunkra, és ezért díszítették az Édenkert képei a szent sátrat és a jeruzsálemi templomot is. Ez lenne most is a valóságos élet. Jézus erről így beszél főpapi imájában: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” János 17, 3. Az élet, az örök élet, bensőséges, közvetlen szeretetkapcsolat az élő Istennel Krisztus által. Ebből estünk ki: az igazi problémánk, minden nyomorúságunk gyökere az Isten jelenlétének hiánya.

 

A szentek szentje jelezte azt, hogy a kegyelmes Isten nem hagyja magára az embert. Nem mondott le arról, hogy népe között akar lakni, velük lenni. Egyben jelezte azt a problémát is, hogy a bűn ezt hogyan teszi lehetetlenné. A kárpit, ami elválasztotta a szentélytől a szentek szentjét, egy nagy „belépni tilos” tábla volt Isten népe számára, még a papok számára is, még a főpap számára is kivéve az év egy alkalmát, amikor bizonyos szabályok szerint beléphetett. A kárpit emlékeztetett arra a feszültségre, hogy nekünk Isten jelenléte jelentené a teljes életet, de a bűnünk miatt halálos belépni az élő Isten jelenlétébe, mert az ő szentsége nem tűr maga mellett bűnt, és elpusztítja a bűnöst!

 

A főpap évente egyszer beléphetett a legszentebb helyre, hogy képviselje Isten előtt a népet. Tulajdonképpen jelképesen bevitte őket az Isten jelenlétét jelképező szentek szentjébe. Olyan jó volt olvasni a héten a Bibliaolvasó Kalauz szerint az Ószövetségben, hogy a főpap ruháján kétszer is ott volt Izrael mindegyik törzsének neve emlékeztetőül (2Mózes 28, 9-12. 17-21. 29.) Kicsik és nagyok egyaránt arra gondolhattak: csak a főpap léphet be, de ott vagyok én is a vállán és a kebelén, ott vagyunk mindnyájan!

Mielőtt azonban a főpap belépett a szentek szentjébe, áldozatot kellett bemutatnia a népért és önmagáért, hogy a vérrel megengesztelje Isten bűn elleni haragját, és megtisztítsa a népet és önmagát is a bűnöktől. Miden évben újra meg kellett ezt tennie. Ez a rendszeres ismétlés arra emlékeztetett, hogy mindez nem jelent igazi megoldást, ez csak átmeneti.

Isten népe számára évszázadokon keresztül ez szemléltette az igazi megoldást, emlékeztette őket, mintegy bevéste zsigeri szinten az életükbe, hogy ha majd eljön Jézus Krisztus, a valódi, akkor ráismerjenek, hogy a lenyomat, az „árnyék” Őrá mutatott!

 

Nekünk is ezt kell megértenünk, mert ezen múlik az életünk! A körülmények, vagy külsőségek nem vonhatják el erről a figyelmünket. Sőt! Ami erről elvonja a figyelmet, vagy ezt gyengíti, azt el kell tisztítani az útból!

 

Figyelj csak! Jézus az igazi főpap, aki belépett értünk az Isten jelenlétébe, aki bevihet minket az Isten jelenlétébe! Nem egy jeruzsálemi épületbe, a szentek szentjébe. Az csak árnyéka volt a valódinak! – mondja a Zsidó levél. „Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk.” Magába a mennybe, aminek a szentély csak képmása, vagyis Isten valóságos jelenlétébe! Értünk ment be, hogy minket is bevigyen, mint a főpap Izrael törzseinek neveit!

Hogyan ment be? Áldozatot mutatott be, mint a főpap. Így oldotta meg a bűn problémáját! Önmagáért nem kellett áldozatot bemutatnia, mert ő bűntelen volt (Zsid 4, 15.) Ő azonban „értünk ment be.” A kárpit arra a fájdalmas helyzetre emlékeztetett, hogy nekünk a bűneink miatt kell távol maradnunk Isten jelenlététől, mert Isten jelenléte azonnali pusztító ítéletet jelent számunkra. A bűnre csak a bocsánat a megoldás, de „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” Mert a bűn következményét valakinek el kell hordoznia. A bűn következménye pedig a halál (Róma 6, 23.), az Isten jelenlétéből való kizáratás, vagyis az élet és a szeretet teljes hiánya. A vérontás, a biológiai halál szintén csak jel, ami a valódi halálra, a kárhozatra mutat. Ez az ára. Ezt az árat valakinek ki kell fizetnie: vagy a bűnösnek, vagy valaki másnak. Évezredeken keresztül sok ezer állat feláldozása arra mutatott Isten népe életében, hogy Isten megoldása a bűnre a helyettes áldozat: a bűnös helyett valaki más vérét ontják, és a bűnös megmenekül. De az állatok biológiai halála nem egyenlíthette ki a számlát, csak jelezte a megoldás logikáját, hogy amikor majd eljön az Isten Fia, a hibátlan, bűntelen áldozat, amikor majd az ő vérét látják a kereszten kiontani, akkor leessen a tantusz: Ő az! Ő az, akire vártunk, aki engesztelést szerez, akire minden áldozat előre mutatott. Ő az, aki kifizeti a bocsánat árát, és megtisztítja népét bűneiből. Ő az, aki megszabadít a kárhozatból, és bevisz minket a vállán Isten jelenlétébe, az örök élet és szeretet megtapasztalásába!

Önmagát áldozta fel Jézus. A vérnél „különb áldozatot” mutatott be, mert nem a biológiai halála volt az igazi áldozat, hanem az Isten jelenlétéből, szeretetéből, az életből való kizáratás, a kárhozat, az Isten bűn miatti haragja teljes súlyának elhordozása, ami miatt így kiáltott a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Márk 15, 34. Ez volt Jézus áldozatának teljes mélysége, az a „vérnél is különb áldozat”, amiről itt a Zsidó levél beszél. 

 

A Jézus haláláról szóló beszámolók leírják, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus áldozata befejeződött, amikor meghalt, történt valami a jeruzsálemi templom szentélyében: a kárpit, a „belépni tilos” tábla felülről az aljáig kettéhasadt. Megint csak egy jel! Be lehet lépni! Nem a jeruzsálemi templom központi helységébe, hanem az Isten jelenlétébe. Újra lehetségessé vált a bűnös embernek az, amire a legnagyobb szüksége van, hogy Isten jelenlében éljen, és Isten jelenléte ne hozzon rá a bűn miatt ítéletet és azonnali pusztulást: Jézus által, Jézussal.

 

Ez Jézus egyetlenszerűsége. Ezért egyedül Ő köt össze bennünket Istennel. A bűn kérdésre, amire egyik vallás sem tud valódi megoldást hozni, Jézus hozott megoldást. Ezért nem kell többé a bűn miatti áldozatot ismételgetni. Az előkészület ideje befejeződött. A beteljesedés eljött. Ez biztos és visszavonhatatlan megoldás egyszer s mindenkorra. Ezért nézz Jézusra! Figyelj rá! Bízd rá magad, és élj vele! Ő az egyetlen valódi megoldás a mi életünk gyökérproblémájára!   Számunkra Isten jelenléte az élet.  Csak vele léphetünk be oda. Ő tud oda bevinni minket a vállán és a keblén!

Valósággal Istennel vagy Isten nélkül élni már itt a földön is ég és föld. Itt azonban még becsaphatjuk magunkat, eltakarhatjuk a valóságot egymás elől is. A különbséget a valódi, élő hit és a felszínes, formális hit között igazán a krízisek mutatják meg. A krízisben derül ki, hogy Isten ott van-e valósággal az életedben, vagy távol vagy tőle. Richard Wurmbrand a román kommunista rezsim börtöneiben sokat szenvedett evangélikus lelkipásztor mondta azt: „Vannak emberek, akik hisznek Istenben, és vannak emberek, akik azt hiszik, hogy hisznek Istenben.” A kettő között a különbség a nyomás alatt, a krízisben derül ki. Nem az a különbség, hogy egyik jobb, a másik rosszabb hívő. A különbség Isten valóságos jelenléte. Már itt a földön is más. Az örök élet ugyanis nem a halálunk után, hanem itt a földi életünkben kezdődik. Az újjászületéssel, amikor Jézussal belépsz Isten jelenlétébe, Isten Lelke belép az életedbe. Isten jelenléte már itt más erőt, szeretetet, reménységet, életet ad. Itt azonban még homályos a különbség, be lehet csapni magunkat.

 

Amikor azonban véget ér a földi élet, akkor világosan, félreérthetetlenül és végérvényesen kiderül a különbség. Mindannyian efelé tartunk, ha akarjuk, ha nem: „elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik.” Az ítélet eredeti görög szava: krízis. Ez pedig elválasztást, szétválasztást jelent. Nem úgy van, hogy majd az utolsó ítéletben történik valami, ami majd eldönti az örök sorsunkat, hanem úgy, hogy az örök sorsunk itt dől el, akkor pedig világosan elválik, hogy ki az, aki valósággal az Isten jelenlétében élt és örökké vele is marad, és ki az, aki csak azt hitte, hogy Isten jelenlétében él, és ott kell rájönnie, hogy becsapta magát, mert valójában Isten nélkül élt és marad örökké.

 

Testvéreim! Annyi minden le tudja foglalni, el tudja terelni a figyelmünket.  A körülmények mindig nehezek lesznek, a tempó mindig gyors, a feladat mindig sok. Mindennapok sodrása elkábít, elaltat bennünket, és egy napon véget ér az élet, a lehetőség. Az szokások önmagukban nem tartanak meg bennünket, látnunk kell azt a Megmentőt, akire mutatnak. Jézus egyszer halt meg, hogy sokak bűnét elvegye. Ő az egyetlen, aki mint főpap bevihet téged a vállán és a kebelén Isten valódi jelenlétébe! Nincs más megoldás számodra sem! Nem tart meg a reformátusságod, a jócselekedeteid, a templom épülete, a szokásaid, vagy az, hogy meg vagy keresztelve. Csak Jézus! Vesd hát belé a bizalmadat! Valósággal komolyan veheted, valósággal megszólíthatod, és ő valósággal komolyan veszi azt, amit őszinte szívvel mondasz neki. Uram, bocsáss meg, vegyél a válladra, legyél ez én Uram, Megváltóm, Üdvösségem! Ragaszkodj hozzá, az ő Igéjéhez, és népéhez állhatatosan! A krízisben is rá figyelj. Ne engedd, hogy bármi elvonja a figyelmedet róla!  Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Mi az, amire ez az igehirdetés felhívta a figyelmedet?
  2. Milyen bátorítást vagy figyelmeztetést kaptál ezen keresztül?
  3. Mire indít ez téged?

 

 

Végh Miklós, lelkipásztor

 

 

 

 

 

Szolnoki Református Egyházközség