2022. Október 30.

„Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében. Ettől fogva velük együtt járt-kelt Jeruzsálemben, nyíltan szólt az Úr nevében. Beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel, ezek pedig arra készülődtek, hogy végeznek vele. Amikor azonban megtudták ezt az atyafiak, levitték őt Cézáreába, és elküldték Tarzuszba.” ApCsel 9, 26-30.

Kedves Testvérek!

 Szokásomtól eltérve egy kicsit talán vidámabb történettel indítanám a mai igehirdetést. Sok-sok évvel ezelőtt előállt az a helyzet, hogy itt a fölöttem levő szószék gyönyörű faragványait letakarítottuk egy atyafival, ő jött nekem segíteni. Elég ingatag lábon állt akkor a gyülekezet létrája. Ő fogta lent a létrát, én fölmásztam a tetejére, és elkezdtem törölgetni. Fogod? Fogom. Jó. Szépen törölgettem a port, ahogy arra tanított drága jó édesanyám. Egyszer csak a semmiből megszólalt az orgona úgy, hogy tényleg csak az Úristen kegyelme tartott meg a létra legtetején. Megijedtem, – bevallom itt nagy nyilvánosság előtt különös kegyetlenséggel -, hogy igen megrettent a szívem, és szóltam az atyafinak, hogy nem ezt beszéltük meg, azt mondtad, fogod a létrát. Visszakérdezett, hogy te nem bízol eléggé az Úrban? És hát nem tudom, hogy ironikus természetemből, vagy egyéb képből adódik, azt válaszoltam, hogy az Úrban bízom, de benned nem.

 Régóta foglalkoztat engem ez a gondolat: Bízhatunk-e úgy Istenben, hogy a felebarátban nem. Bízhatunk-e úgy a felebarátban, hogy Istenben nem. És elsőrenden most a testvérre értem a felebarátot. Fölolvasott alapigénkben pontosan egy ilyen bizalmi helyzet megoldását látjuk Pál és Barnabás életében. Saul, illetve Pál apostol az Úr ellensége volt és itt az Úr bizonyságtevőjévé válik. Ez a fordulat a jeruzsálemi tanítványokat, amikor Barnabással együtt megérkezik oda Pál, megrettenti. Milyen érdekes, hogy tudják, hogy Istennek sok mindenre van hatalma, sok minden csodát meg tud tenni, meg tud változtatni embereket, mégis, amikor szembetalálkoznak ezzel, egy kicsit meghökkennek. Ez a Pál, aki itt üldözött mindenkit, aki vértől lihegve kereste a szerinte eretnekeket, hát ez tanítvány lenne? Hogyan van ez? Elméletben tudnak az Isten hatalmáról, azonban, ha szembesülnek vele, nem veszik komolyan, illetve csodálkoznak ezen. Ellenségre számítanak, ellenségre gondolnak és egy testvért kapnak Pál apostol személyében. Ez a Pál apostol megtérést hirdet. Jézusban meglátta Isten Fiát és bizonyságot is tesz róla. Az, aki Jeruzsálemben a közelmúltban még üldözte azokat, akik az Úr nevét segítségül hívják, és Damaszkuszba is azzal a szándékkal ment, most Isten követévé vált. Erről hallunk itt beszámolót ebben a néhány felolvasott versben. Ez a bizonyságtétel ellenállást vált ki. Nem kell arra gondolni, hogy csak az akkori zsidó atyafiak gondolkoznak így, hogy egy báránybőrbe bújt farkas képébe jött vissza Pál apostol, vagy belülről kívánja bomlasztani a rendszert, és ez valami trükk, ez előfordulhat más, mostani emberekkel is. Pál apostolnak az életében volt egy hároméves elmélyülési, tanulási szakasz, egy csendes szakasz. A korinthusbeliekhez írt második levélben ezt mondja Pál, hogy megkapta az írás kulcsát. Az ellenfelek azonban itt is szervezkednek ellene, és meg akarják őt ölni. A testvéri szeretet leleményes, azok, akik kételkedtek benne, most hirtelen, amikor látják az ő szolgálatát, mit is tesznek? Kimenekítik őt ebből a helyzetből. Így lesz szabályos az elhívása Pál apostolnak, nem kételkednek benne többet, hanem igazi tanítvány lesz és megmentik őt a veszedelemtől. Olyan úton járnak ezek a tanítványok, hogy kis idővel előtte még kételkedtek, bizalmatlanok voltak, most amikor Barnabás kiállt Pál apostol mellett, megváltozott a véleményük. Pál apostolból elismert ember lett. Barnabás az, aki felkarolja emberi értelemben. Keveset beszélünk Barnabásról, pedig szerepel a Szentírásban. A neve szó szerint azt jelenti, hogy Nabas fia,  Bar Nabas, és „vigasztalás fia”  lehet magyarul a neve.. Az apostolok adhatták ezt a nevet neki. Ciprusról származik, görög műveltséggel rendelkező ember, József volt az eredeti neve, lévita szolgálatban állt. A keresztyénséggel elég korán, fiatalon megismerkedett, vagyonát eladta, az árát pedig elvitte Jeruzsálembe és az apostolok lábához tette. Azt jelenti ez, hogy a javai feletti rendelkezési jogát már igen korán átadta az apostoloknak, a szükségben lévő gyülekezeti tagoknak. Csatlakozott azokhoz, akik Jeruzsálemben, vagyonközösségben éltek. Amikor Pál első alkalommal érkezik  Jeruzsálembe megtérése után, és csatlakozni próbál a tanítványokhoz, ahogy hallhattuk is, félnek tőle a múltjára való tekintettel. Barnabás az, aki pártfogásba veszi, elviszi az apostolokhoz, jó bizonyságot tesz mellette, bízik Pál apostolban. Elmond mindent Pál apostolról, egyengeti az útját, és Pál benne marad az egyházban a kereszténység nagy tanítójává válik. Gondoljunk bele ebbe, ahogyan Barnabás ezt a bizalmat megelőlegezte Pál apostolnak. Nem volt elég az, amit látott, bízott az Istenben, hogy ez az ember tényleg Isten kezében, Isten tenyerén megváltozott és Barnabás kiállt mellette. Miért fontos ez? Ha olvassuk az Apostolok Cselekedeteit, ez a keveset emlegetett Barnabás többször is szerepel benne. Először úgy vannak emlegetve Pállal együtt, hogy Barnabás és Pál, (vö. ApCsel 13,1), majd Barnabás teljesen visszavonul, (vö. ApCsel 13,13). Pál és kísérőivé válik később a szöveg. Pál átvette a vezető szerepet. Micsoda alázatra utal az, hogy először én vagyok itt a vezető, a főmunkatárs, és akkor jön valaki, és átveszi ezt tőlem! Olyan, amilyen rossz hírű, rosszakat mondanak róla, senki nem bízik benne, és engem mégis arra indít az Úristen lelke, hogy kiálljak mellette, hogy hitet tegyek amellett, hogy ő egy megbízható ember. Aztán az ember később átveszi a vezetést, mert nagyobb ajándéka, nagyobb karizmája van Istentől, mint nekem. Sőt, továbbmegyek, ha olvassuk a Galatákhoz írt levélben a 2. fejezetet, ott nemcsak Péter apostolt inti meg Pál a képmutatásáért, hogy gyorsan átült a zsidókhoz a pogányoktól, amikor meglátta, hogy jönnek, a központból jönnek a testvérek, hanem Barnabást is. Volt más Pál konfliktusuk is. Összekülönbözött pál apostol Barnabással az unokaöccse miatt. Az egyik ment erre, a másik ment arra. Nem rendült meg a bizalom azok ellenére, hogy ilyen volt közöttük a kapcsolat, és a szolgáló keresztyén életben ezt meg tudták élni, hogy pozícióváltás is történt. Nem szükséges mindenáron belekapaszkodnunk abba a pozícióba, amiben vagyunk, ha a szolgálatunkra nézve nincs jelentősége. El lehet engedni. Barnabás bízott abban, hogy Isten őt használni akarja és meg akarja áldani, lehet, hogy nem azon a formán, hogy ő lesz a vezető, ő csak átmegy a „Pál kísérői” rovatba, de a szolgálatát el akarta látni. Bízott Istenben és bízott Pál apostolban is, mert láthatta azt, hogy Pál egy megbízható ember. A Bibliában, akár az Ószövetségben, akár az Újszövetségben, ha olvasunk a bizalomról, az általában a hittel, a lelkiismeretességgel, a hűséggel van kapcsolatban. A bizalom az nem csak úgy jön. Nem csak úgy kialakul. Istentől kapjuk a hitet, amikor Isten a szívünket indítja arra, hogy keressük a Vele való kontaktust, a kapcsolatot. Bízhatunk Istenben. Ugyanakkor felelősségünk is van, mert az életünket emberi síkon éljük, és ha bizalmatlanságot szítunk, bizalmatlanságot állítunk magunk között, az bizalmatlanságot szül. Hiába mondjuk, hogy szeretjük az Urat, ha bizalmatlanság légköre vesz körül bennünket, a testvéreinket is. Adrian Plasst, aki olvassa, – egy nagyon jó humorú, angol létére nagyon jó humorú író -, nagy őszinteséggel ír. Egész jó keresztyén lennék, ha ebben más keresztyének nem zavarnának. Ez nem bizalom, ez bizalmatlanság.

Most, amikor a keresztelőre készültünk, egy drága család, akinek itt volt az életében az esküvő eseménye, Isten megszólította őket, elhívta ide. A házasságkötésük megáldása itt történt. Ahogy a felolvasott igében is hallhattuk a keresztelés során, Jézus magához hívta őket, a szívükre beszélt, hogy engedjétek hozzám jönni a gyermeketeket, és ők ezt megtették. Bizalmat találtak ebben a közösségben. Bizalmat éreznek az Isten iránt, és abban a közösségben, amelynek mi tagjai vagyunk, ide hozhatják a gyermeküket jó lelkiismerettel. A Biblia alapján az Ószövetségben és az Újszövetségben is a hűség, a bizalom, a megbízhatóság összefügg. Szeretnék még egy dolgot tisztázni, mert nagyon sokan – hogy úgy mondjam – akik kicsit harciasabb keresztyének, mint én, azok általában Jeremiástól idézik ezt az igét: „Ezt mondja az ÚR: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az ÚRtól pedig elfordul szíve!” / Jeremiás 17,5 / Az Ige mondatának első felét szokták mondani a harcias atyafia. Ne bízz senkiben, senki emberfiában!! Azt mondjuk nem nehéz elültetni a magyar lélekbe, ha értjük, mire gondolok. Ebben jók vagyunk, rendkívül jók vagyunk abban, hogy ne bízzunk meg valakiben. Ez az Ige arról szól, hogy az Isten helyett bízom más emberben, ha az Isten ereje helyett bízom emberi erőben, ha fölcserélem a sorrendet. Bízhatom emberben, hiszen emberek között éljük az életünket. Családi közösségben, munkatársi közösségben, gyülekezeti közösségben élünk. Nem tudom, hogy volt-e valaki bizalmatlanság légkörében, ez a világ egyik legszörnyűbb érzése. Amikor nagyítóval nézem azt is, hogy a másik, hogy vesz levegőt, amikor mindenre odafigyelek, amikor alig várom, hogy vagy ő kössön belém, vagy én kössek belé. Ez szörnyű, ez a bűn következménye. Isten népe között nem így kellene, hogy legyen. Szerettem volna tisztázni ezt a Jeremiási Igét is. Bízhatunk emberekben, sőt, bíznunk is kell, de elsőrenden Istenbe kell vetnünk a bizalmunkat. Milyen érdekes, hogy a bizalom nagyon foglalkoztat mindenkit. Többen kifejtették az úgynevezett ősbizalmat. Ahogy ez a megkeresztelt kisgyermek most az édesanyja karján teljes nyugalomban volt, és a keresztelés után még kacagott is egy kicsit, mosolygott. Azt mondják, hogy ez az ősbizalom. Talán a bűneset után megmarad bennünk valami, hogy legalább csecsemőkorunkban valakiben megbízzunk és ráhagyatkozzunk teljesen. Aztán jönnek a bűnök, jön ez is, az is, és megrendül a bizalmunk, de a kisbaba még bízik mindenkiben. Ösztönösen genetikailag, amit a teremtésből megőrzött, az ott van benne. A gyanakvás, a kétségbeesés, a bizalmatlanság jóval később alakul ki bennünk, sok-sok negatív tapasztalat alapján. Sokszor mondjuk ezt mi is, hogy bízzál Istenben, testvérek vagyunk, csak nem csapnának be. Legyen hited, erre az életedet is fölteheted testvérem, ez olyan tuti, benne van a Bibliában, itt olvastam, ezek tévutak szerintem. Az Istentől kapott hitet bizalomra váltja bennünk a Szentlélek és az ige, de a felebarát iránti bizalmon dolgoznunk kell. A felebarát iránti bizalmat nem adják ingyen. Nincs olcsó bizalom, az olyan, amilyen. Olyan ez, mint amikor a takarítónő azt mondja a vezérigazgatónak, hogy hát igazgató úr, én beadom a felmondásomat, ebben a bizalmatlan légkörben nem tudok dolgozni. Mancika, ne mondjon már ilyet! Hát ott van a trezor kulcsa mindig az íróasztalomon. Jó-jó, de nem is nyitja. Ugye értjük ezt, hogy ez nem bizalom, ez csőbehúzás. Bizalmat úgy lehet ébreszteni, hogy én ráhagyatkozom Istenre és feltételezem azt, hogy az a másik ember is ráhagyatkozik Istenre. Sokan sokféleképpen próbálják megfogalmazni, hogy mit is értünk igazán a bizalom alatt, hogy én megbízom valakiben. Olyan állapot, amikor önként függő helyzetbe hozom magamat valakivel szemben egy cél, egy eredmény, valamilyen tevékenység érdekében. Én is kockáztatok, amikor bizalmat szavazok valakinek.  Mindig nekem kell meghozni azt a döntést, hogy én megbízom valakiben. Senkit nem lehet bizalomra kényszeríteni, mondjuk, géppisztollyal vagy szamurakarddal, ezek azért a legkevésbé hatékony eszközök. Az, hogy a szívünkben felébredjen a bizalom érzése, ahhoz bizony áldoznunk kell. Amikor valaki azt mondja: Bízzatok bennem, mert mindent jól csinálok, amit itt most teszek.  Kezdjünk el kételkedni. Azt nem kell bizonygatni, hogy valaki megbízható. Barnabásnak Pál apostollal kapcsolatban volt egy tapasztalata, már előtte látta, hogy Pál apostol hogyan hirdeti az evangéliumot. Ez a tapasztalat önmagában biztos, hogy nem győzte volna meg Barnabást. Az Isten az, aki meggyőzte őt. De volt tapasztalata is arról, hogy meg lehet benne bízni, nem Pál apostol bizonygatta, hogy bízzatok bennem.

Aztán a bizalom egy hozzáállást is jelent a másik emberhez. Általában kell hozzá egy gondolati döntés, ahogy mondtam egy elhatározás. Ábrahám elhitte, hogy amit Isten ígért, azt meg is cselekedheti, pedig nem volt gyermek, nem volt ott az ígéret földje. Sőt, az ígéretek nagy része Ábrahám életében meg sem valósult. De hozott egy döntést: Én hiszek Istennek, én megbízom Istenben. Aztán van egy érzelmi része is, amikor egy bizonyosságom lesz, hogy az én atyámfia, atyámlánya, aki ebben a gyülekezetben van, ugyanúgy Krisztus gyermeke, mint én, ezért meggyőződésemmé válik, hogy bízhatom benne, mert ugyanarra megyünk, ő is Isten gyermeke. Talán emberi szempontból ez az egyik legfontosabb dolog, hogy tudjam, hogy ő is ugyanazon az alapon áll, mint én. Nem azért, mert valamit jól tett, vagy nem jól tett. Aztán ennek hatással kell lennie a cselekedeteinkre is. Olvassuk az Írásban: „a hit is halott cselekedetek nélkül”. / Jakab levele 2, 26b / Itt láthattuk az igében, hogy Barnabás cselekedett, amikor úgy kívánta Isten Igéje és az Isten ügye. Amikor bizalmat szavazunk valakinek, akkor azzal kockáztatunk, hogy kiengedjük a dolgok irányítását a kezünkből és átadjuk azoknak az embereknek, testvéreknek, akikre rábízzuk magunkat. Nagyon nagy kísértés, amikor valakit megbízunk egy feladattal, és aztán mégis mi csináljuk meg, hogy ott vagyunk a sarkában és nagyítóval nézzük, hogy hogy csinálja. Személyesen ellenőrzik, hogy mit csinál, akkor értelmetlenné válik az, hogy megbízunk valakiben, legfeljebb meg akartunk vele valamit csinálni, valamit el akartunk érni. Nem a tevékenység szüli a bizalmat, a bizalom szüli a tevékenységet. Egy bizalommal teljes légkörben az emberek feloldódnak, hamarabb előbb beszélnek arról, hogy mik a gondjai, hamarabb előbb indulnak arra, hogy a közösség ügyét a vállukon vigyék. Amikor megbíznak az emberek egymásban, az Istentől kapott bizalom alapján, akkor hamarabb hallják meg akár a vezetőség megszólító szavát, akár egy cégnél, akár egy gyülekezetben is egyébként, ha érzik a bizalmi légkört. A bizalmi légkör ott tud kialakulni, hogyha vállaljuk a sebezhetőségünket is. Olyan sokan el szeretjük játszani, – már bocsánat, hogy többesszámot használok, de biztos rajtam kívül más is volt már így -, a lelki Arnold Schwarzeneggert, a Terminátort, miszerint mi soha nem hibázunk, soha nem hozunk rossz döntéseket, mi „mindent is” jól csinálunk. Egy keresztyén az ilyen, egy keresztyén az olyan. Észrevettük már, hogy ezt sztereotípiát sokszor mi állítjuk fel magunknak? Még csak nem is a világ akar szembesíteni bennünket azzal, hogy milyennek kellene lenni egy keresztyénnek, hanem mi ezt szeretnénk állítani. Ezt akarjuk sugározni. Pedig az őszinteség az, ami mindent legyőz. Barnabás Pál apostol esetében őszinte volt. Akkor is őszinte volt, amikor szerepet cseréltek. Akkor is őszinte volt, amikor intést kapott attól a Páltól, akit valamikor ő védett meg. Nem tudom, érezzük-e, hogy micsoda nagy csoda az  Isten munkája  ebben a két emberben. Barnabás nevét alig szoktuk emlegetni, pedig benne van a Bibliában. Pál apostolról pedig könyvtárnyi szakirodalom szól és az apostolok apostola, mindenki erről beszél. Vállalta Barnabás, hogy sebezhetővé válik és változhat az élete. Önként, saját magunknak kell eldöntenünk, hogy bizalommal fordulunk a másik emberhez, és elkezdjük élni azt a keresztyénséget, amelyet Isten így adott számunkra Hit, hűség, bizalom, ezek együtt járnak. Nem tudjuk elválasztani őket egymástól. Ha én magam nem vagyok megbízható és őszinte ember, akkor ne várjam el, hogy a másik ember őszinte lesz és megbízik bennem. Sugároznunk kell azt az Istentől kapott ajándékot, hogy bízhatnak bennünk. Egyrészt, mert Isten gyermekei vagyunk, ahogy említettem is, de dolgoznunk is kell ezen. Nagyon sok segítséget adott ehhez Isten, erről már sokan, sokféleképpen szóltunk ebben a gyülekezetben: az imádság, az igeolvasás, a közösség gyakorlása akár családi életünkben is. Milyen érdekes, hogy szülőként sokszor ott bukik meg az életünk például, ami felnőttként is a bukásunkat okozza, hogy nem bízunk meg a gyermekeinkben. Aztán ez egy tyúk és tojás probléma,  mi volt előbb, hogy a gyerek adott okot a bizalmatlanságra, vagy én nem bízom benne, de ha ezt Isten kezébe tesszük és bízom benne újra és újra. Az, hogy sebezhetőek vagyunk, amikor bizalommal vagyunk valakivel és bizalmat adunk neki, akkor gondoljunk arra, hogy ellenünk is be lehet olykor nyújtani még a gyerekeink által is „bizalmatlansági indítványt”. Szerintem nincs ebben a templomban ma itt senki, aki még ne követett volna el olyat, gyermeke, házastársa, főnöke, felebarátja ellen, amikor valóban mi is bizalmatlansági indítványt kapnánk Istentől és egymástól.

 Amikor valaki szeretetlenül viselkedik velünk, és keresztyén módon hiszünk abban, hogy ő mégiscsak egy szeretetteljes ember, akkor gyorsan túllépünk a szeretetlenségen. Ha valaki ingerülten durván bánik velünk, és mégis meg vagyunk arról győződve, hogy alapvetően ő egy kedves ember, akkor nagyon hamar túllépünk rajta. Nagyon hamar megbocsátunk, de az, hogyha valaki cserbenhagy bennünket, miközben megbíztunk benne, mondjuk egy imádságban bűnt vallottunk meg együtt, vagy lelkigondozói beszélgetésben voltunk, és  ezek után megrendül a bizalom, az nagyon nehezen hozható helyre. Azt látjuk a Facebookon megosztva névvel, címmel, tajkártyával együtt, akkor ne csodálkozzunk, hogy ez a seb nagyon nehezen fog begyógyulni. Isten arra tanít bennünket, hogy a bizalom, az „mindent vagy semmit” hozzáállást kíván tőlünk. Nincs 27 százalék bizalom, nincs 17, de még 97 százalék sincs. Isten gyermeke vagyok, Isten gyermekeként én is bizalmat kaptam az Úrtól, ezt hálából visszaadom a felebarátnak, ha úgy tetszik. Ezért ezzel az alapállással nézem a másikat, és próbálok ezen dolgozni legjobb képességem szerint, hogy ez a bizalmi légkör megvalósuljon a környezetemben, a családomban, máshol is. Milyen sokszor halljuk azt a kifogást válságban lévő házasságok, gyereknevelési kudarcok esetén, hogy olyan a légkör, hogy nem lehet elmondani. Lehet, hogy ebben vannak néha túlzások is, de belegondoltunk már, hogy ez milyen szörnyű lehet? Persze nyilván ennek van egy másik véglete, aki kíméletlenül őszinte és letarolja a gyümölcsöt is a fával együtt. Leggyakrabban az emberek félnek attól, hogy mi lesz a következménye annak, hogyha én bizalmasan elmondom a másiknak azt, én ettől és ettől szenvedek. Kiszolgáltatottá válok? Nevetség tárgyává válok? Elvesztem a pozíciómat, mint Barnabás? Merjünk kockáztatni Istenbe vetett hitünkkel és szeretetünkkel a bizalomért.

Nagyon fontos dolog, hogy azok a deficitek, amelyek a legtöbbünket érnek, például az ígéretek megtartása. Azt mondták régen Öcsödön, ahol én felnőttem, hogy annyira senki nem szegény, hogy ígérni ne tudjon, és az a nap lehet, hogy soha nem jön el, amikor be is teljesíti az ígéretet. De viccet félretéve, az életünk olyan, hogy sokkal jobban felgyorsult, sok minden ér bennünket, és talán meggondolatlanul sokszor kimondunk olyan dolgokat, amiket már talán a kimondás pillanatában is tudunk, hogy nem tudjuk betartani. Az építi a bizalmat, az egymásba vetett bizalmat, ha  tudunk bocsánatot kérni, ha ki tudjuk fejezni, hogy sajnáljuk és tényleg sajnáljuk. Nem élünk vissza a másik azon isteni parancsával, Istentől kapott parancsával, hogy hát neki úgyis meg kell bocsátani. És nekem?? Merjünk kockáztatni!! Ha hiszünk Istenben, higgyük azt is, hogy Ő munkálkodik azon, hogy mi bízzunk és megváltozzunk.

 A keresztyén élet biztos, hogy nem fotelból megélhető élet. Nem tudunk elméleti keresztyének lenni. Le fogunk bukni, – bocsánat, hogy ezt a csúnya kifejezést használom -, de le fogunk bukni, hogy nem hiteles a bizonyságtételünk. Nem teszi rá Isten az ő pecsétjét. Barnabás életén ott volt a pecsét, Pál apostol életén ott volt a pecsét, bárhogyan is indult, bárhonnan is jött, a bizalom légköre szabadította fel a kettejük kapcsolatát. Arra is fölszabadította őket, hogy komolyan tudják venni az Isten ügyét, még a negatív dolgokat is.

Talán azt is észrevettük a mindennapi életünkben, hogy a kritikára nagyon gyors az ember. A bajokat rögtön észrevesszük, ugye? Különösen a vezetők iránt vesszük észre a bajokat. Ha egy vezető valamit rosszul csinál, az mindig tízszer annyira rossz, mintha egy beosztott követ el hibát egy munkahelyen. Ha egy családapa valamit bakizik, akkor az tízszer annyira megviseli a családot, mint a legkisebb gyermeké. Ezekről nyilván mit tehetünk, de ugyanakkor azt gondolom, hogy mindenkinek megvan az egyéni felelőssége abban, hogy mit tesz. El szeretnék oszlatni egy tévhitet. Jézus Krisztus királyi, papi és prófétai tisztéből mi is részesültünk, akár férfiak, akár nők vagyunk, akár van családunk, akár nincs, vezetők vagyunk kedves testvérek. A félvezetők, az elektronika világa nem érint bennünket. Mindnyájan vezetők vagyunk. Azzal a szeretettel nézzük a vezetőinket, hogy Isten gondviselő kegyelméből vannak ott abban a helyzetben, ahol vannak, higgyük azt, hogy Isten gondviselő kegyelméből hoznak bölcs döntéseket. Mi pedig, ha nem vagyunk megbízott, hivatalos vezetők, akkor imádkozzunk értük, hogy hozzanak jó döntéseket. Imádkozzunk a családfőkért, a családanyákért és így tovább, sorolhatnánk tovább. Ugyanakkor, aki vezetőségre hivatott és bízatott meg, meg kell bíznia a vezetettekben is. Talán a Süsü sárkányban volt, – bocsánat, hogy ilyen komoly drámai műből idézek -, „Az a gyanús, ami nem gyanús”/ A Tanú című filmben volt a mondat. Ha mindig gyanúsan méregetem a másikat, akkor az nem fogja növelni a bizalmat, az megrendíti a bizalmat. Hordozzuk imádságban a saját, Istentől kapott vezető pozíciónkat és hordozzuk imádságban a gyülekezetünk, családunk, munkahelyünk vezetőit is, hogy tudjunk egymás felé szolgálni. Egy folyamattal állunk szemben, egy folyamatnak a részesei vagyunk. Ezen dolgozni kell. Ezen ügyködni kell, ezért imádkozni kell, tusakodni kell, sokszor megszégyenülni kell ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni. Mindnyájan ismerjük azt a történetet, amikor Jézus megy a viharos tengeren a tanítványokhoz és akkor elhangzik egy mondat: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” /Máté 14,27b / Abszolút fontos, hogy miért ebben a sorrendben mondja, miért ezt mondja és kiknek mondja ezt Jézus. Most a Reformáció ünnepére készülünk. Talán a szívünkben sokszor elgondolkozunk ezen. Nem szeretném még egy másfél óráig büntetni a testvéreket híres reformátorok életrajzával, de ez volt a hozzáállása a reformátoroknak, hogy azzal a közösséggel, akikkel egy elvekre jöttek rá, ha szabad így fogalmazni, azokkal bizalommal voltak.  Isten biztos, hogy szólt hozzájuk. Jézus Krisztus biztos, hogy szólt hozzájuk: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Akik ismerik a történelmet, tudják, hogy milyen harcias idők voltak azok. Nemcsak a római katolikus testvérek ragadtak kardot, kapát, kaszát. Mi sem voltunk azért, hogy mondjam, szelíd, elszenvedő bárányok, elég harcias időszakok voltak. De az Isten ügye volt a fontos. Az volt a fontos, hogy azt a Jézus Krisztust, aki azt mondja, hogy „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek,” azt képviseljék és az emberekhez eljuttassák a szavát. Amikor a reformáció kapcsán bárkinek az életrajzát elolvassuk, akkor tekintsük őt abban a környezetben, ahol ő élt. XXI. századi mércével, ha van még egyáltalán mérce, visszatekinteni egy XVI. századi ember cselekedeteire, nem túl korrekt. Könnyű azt mondani, hogy ha mi lettünk volna ott és akkor, akkor mit csináltunk volna? Nekem ebből a szempontból a kedvencem az, amikor Kálvin Jánosra azt mondják, hogy gyilkos volt, Szervét Mihály ügyére gondolva.  Kálvinnak a nagytanácsban egy szavazata volt, és ő a kíméletesebb fejvesztést javasolta Szervét Mihálynak, a kíméletlenebb megégetés helyett. Azok az idők olyanok voltak, a Kálvint elfogják máshol, így történik velük. Az a bizalom vezette őket, amelyet Istenbe vetettek, hogy ők az Isten ügyét szolgálják és mi ezért ülhetünk most itt egy templomban, mert eleink ebben is hűségesek voltak. Ezért van magyar nyelvű Bibliánk, ezért énekelhetünk dicséreteket, ezért van új énekeskönyvünk, és még sorolhatnám azt a sok áldást, ami az ő áldozatos munkájukon lett. Bíztak az Istenben és megbíztak a munkatársak körében. Nyilván megvan annak az oka, hogy sok mindenben nem jutottunk egyezségre, de talán így kellett lennie. Majd egyszer a mennyországban megtudjuk.

 Isten azt akarja ma a szívünkre helyezni, hogy növekedjék a bizalom közöttünk. Dolgozzunk azon mindnyájan képességeink, lehetőségeink szerint, itt a gyülekezetben, a családunkban, a misszió területén, mert akkor biztos, hogy változás lesz a gyülekezet életében, gyümölcsök lesznek a gyülekezet életében. Fölszabadulunk arra, hogy valóban, amikor Jézus megszólít bennünket, hogy: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”, akkor hasonlóképpen tudjuk megélni a hitünket, mint ahogy az Igében hallott Barnabás tette Pál apostollal. El tudjuk hordozni azt is, ha valamit el kell engednünk. Engedjük, hogy Isten munkálkodjon mindnyájunk életében. Jézus ma is azt mondja nekünk: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Így legyen, ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mit jelent számodra a bizalom a gyülekezetben, családodban, munkahelyeden?
2. Mi az, ami segíti számodra, hogy bizalommal legyél mások felé?
3. Miben kellene megújulnod, hogy megbízható ember legyél?
4. Ki az a környezetedben, akiben feltétel nélkül megbízol?

Bárány György