2022. november 20.

Olvasandó: 1 Korinthus 15. 19-57

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Jób 19, 25.

 

Szeretett Testvérek! Örök élet vasárnapjára gyűltünk ma össze. Ez a vasárnap az egyházi év utolsó vasárnapja az új egyházi év előtt, amely jövő vasárnap, adventtel kezdődik, advent első vasárnapjával. Ez a mai vasárnap lezárja az egyházi évet, amelyet talán helytelenül nevezünk ünneptelen félévnek, hiszen pontosan tudjuk, hogy számtalan hálaadó és ünnepi alkalom van ebben a félévben is. Ezen a vasárnapon lezárjuk azt a hónapot, amelyben Isten örökkévalóságára tekintünk, emlékezésekkel, látogatásokkal és utazásokkal teltek november napjai. November a halottak hónapja, amikor emlékezünk elhunyt szeretteinkre, testvéreinkre, hozzátartozóinkra. Az örök élet reménysége és bizonyossága hatással van az életünk minden napjára. Hozzátartozik, hogy hálát adjunk azok életéért, akikkel együtt mentünk egy ideig a mi életutunkon. Testvéri szívvel köszöntöm ezen a különleges vasárnapon a kedves Testvéreket, a gyülekezetet, és különösen nagy szeretettel köszöntöm azokat a testvéreinket, akik ez alkalommal írásos meghívásunkra vannak jelen. Örök élet vasárnapja. Felfoghatatlan ez, hiszen ebben a világban megszoktuk, hogy minden elmúlik, minden felejtésbe merül és mindenről csak addig gondolkozzunk, ameddig szükségünk van rá. Minden múlandó és veszendő, nem nagyon vannak tartós dolgok az életünkben, és mégis Isten népének a szívére helyezte a mi Urunk, hogy emlékezni is tudjon. Az egyházi évnek ezen a napján egy kicsit hátra is tekintünk, és aztán majd előre is tekintünk. Hiszen tudjuk, hogy itt a Földön él Krisztusnak újjáteremtett népe és Jézus visszajövetelét követően majd az egész teremtettség újjáteremtett lesz. Felfoghatatlan az Isten útja, de mégis szilárd ígéretünk van erre. S amikor most ismét elmúlt egy teljes egyházi esztendő, és amikor ismét sokaktól el kellett búcsúznunk ebben az évben, Istennél lelhetünk biztos vigasztalást és menedéket.

 

 Fölolvasott igeszakaszunk az úgynevezett szenvedés könyvéből való, Jób könyvéből. A bibliai Jób az istenfélő kegyes emberek prototípusa vagy nagy alakja, szokták így őt nevezni. Nem csupán egy hozzánk hasonló halandó, miközben mégiscsak hozzánk hasonló halandó. Messze földön híres volt az Isten- félelméről, – akik ismerik a történetet tudják ezt -, és Isten bizonyságot tesz az ő szolgájáról az udvartartásában, amikor a sátán egy kicsit kérkedve, egy kicsit pimaszul, egy kicsit kötözködve az Úristennel, kérdezi az Istent. Jób, feddhetetlen és becsületes ember féli az Istent és kerüli a rosszat. Jób ennek ellenére nincs kiváltságos helyzetben. Súlyos megrendülések sorozatát kellett megélnie, családi tragédiák, gazdasági válságok, egészségében is csapás, testben már-már végzetesen megbetegedve szenved.  Felesége is jobbnak látta, ha elengedi, mert érzékelte férje kilátástalan vergődését. Aztán Jóbot meglátogatják a barátai, hogy részvéttel vigasztalják, de amikor messziről megpillantják a szenvedő Jóbot, alig ismernek rá. Hangosan sírtak, megszaggatták köntösüket és port szórtak a fejükre, mellette ültek hét nap és hét éjjel, de egyikük sem tudott megszólalni Jób szenvedését és fájdalmát látva. Aztán idővel elkezdődött a többfordulós beszélgetés, mint egy bírósági tárgyalás. Pro és kontra mindenki elmondta a magáét, és szinte az összes ószövetségi bölcsesség tétel elhangzik, amely az akkori hitelveknek, az akkori vallásos életnek megfelel. Ok nélkül senki sem szenved. Minden bajnak és nyomorúságnak megvan az oka. Jób is jobban tenné, ha keresné az okokat a szenvedéseire és bajaira, mert aki keres, biztosan talál. Gondoljunk csak bele, talán innen ered ez a mondás, – hiszen a barátok jobban tették volna, ha hallgatnak -, hogy akinek ilyen barátai vannak, annak nem is kell ellenség. Miközben ezek az emberek jót akartak, el akarták mondani mindazt, amit a szívükbe helyezett a tudásuk és nem az Úristen, aközben igazán nem élték át ennek az embernek a szenvedését. Jób azt mondja: „Csont és bőr már csak az egész testem, ínyem is elsorvadt a fogaim körül.”  Tudom, – mondja Jób – , hogy ezt Isten mérte rám, ti pedig marcangoltok engem: Könyörüljetek, könyörüljetek rajtam barátaim!! Majd elhangzik ez a hitvallás, amit hallottunk a felolvasott igében: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.”

 

 Sokszor azt gondolják a Biblia tanulmányozó emberek, hogy milyen csodálatos a Biblia, Jób itt Jézus Krisztusról beszél. A Megváltóról beszél. Arról beszél, amit ő már előre lát, a szenvedések közepette, sebeit vakargatva, barátaitól gyötörtetve. Lám-lám, ez a bölcs ember Istentől olyan látást kapott, hogy kijelentést ad Jézus Krisztusról. Jób azonban nem erre gondol. Az Ószövetségben kialakult egy olyan tudás az emberekben, egy olyan bölcsesség, amely az élet minden területére kiterjedt. Hogy ne terjedt volna ki a szenvedésre is? Legyünk őszinték, ki szeret szenvedni. Kialakult egy racionális hittan. Ebben a racionális hitvallásban és hitben a végtelen Istent a végtelenül bőkezű Isten, megpróbálták szabályok és keretek közé szorítani. Akit szeret az Isten, annak jól megy dolga. Hosszú élete van, gyerekei is minimum hat diplomás közgazdászok, mindent el tudnak érni, áldás van az életén. Elkerülik a bajok. Akinek nincs bűn az életében, az áldott, elkerüli minden nehézség, veszteség. Olvastuk Jób könyvét, tudjuk talán, hogy Jób még a gyerekeiért is mutatott be áldozatot Istennek, hátha követtek el valami bűnt. Jób előrelátó ószövetségi ember volt. Nem bízott semmit a véletlenre. De nem volt ennek a tanrendszernek a kedveltje, ahogyan a barátai fölfogták az Isten munkálkodását az ember életében.

 

Sem akkor, sem most a hitünket nem lehet sablonok közé szorítani. Isten országával, a végső igazságtétellel kapcsolatban szoktuk használni azt, hogy a világegyetemben megvan az isteni rend is, és a mi életünk rendetlensége is. Nem vagyunk a helyünkön, ezért vannak a bajaink, próbáljuk megmagyarázni, hogy mi történik a mi életünkkel. Próbálunk mi is racionális hittant fölállítani, racionálisan megmagyarázni, hogy mi miért történik az életünkben, miközben van egy Megváltó Urunk, akinek a kezében van a mi sorsunk. Ha a testvérek emlékeznek, néhány napja volt itt egy szörnyű baleset Szolnokon, egy kamion közé szorult egy komolyabb súlyú terepjáró. Csodával határos, hogy ha jól emlékszem, egy hölgyet félórai kemény munkával kiszabadítottak a tűzoltók, és ő életben maradt. Véletlen lenne, vagy puszta szerencse? Míg mások mennek az utcán, és szinte jelentéktelen dologban baleset éri őket, és hazamennek a minden élők Urához. Tudomásul kell vennünk épp ezen a mai napon, az örök élet vasárnapján, hogy Isten sokkal hatalmasabb, sokkal függetlenebb a mi észjárásunktól, a mi élet elvárásunktól, mint ahogy azt mi elgondolni tudnánk. Nem lehet sablonok közé préselni nem csak a hitünket, hanem az Úristent sem. Az Isten tudja mindennek az idejét, mindennek az okát és mindennek a célját. Persze, amikor a Jób könyvét olvassák, sokan azt mondják, megkapjuk a választ a szenvedésre. Én akárhányszor elolvastam a Jób könyvét, nem kaptam választ a szenvedésre ebben az értelemben, emberi értelemben. Arra kaptam választ, amit Jób mond ebben a hitvallásban: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Minden más csak színezés, mellébeszélés, mentegetőzés. Jóbnak minden oka meglett volna arra, hogy visszavágjon a barátainak: Én nem csináltam semmit. Hogy képzelitek ezt, hogy engem bántotok? Áldozatot mutattam be, messze földön híres volt az Istenfélelmem, nem tudom, mi történt. A barátok azonban csak mondják a magukét!  Jób éppen ebben a fejezetben, egy előző versben azt mondja, hogy bárcsak megírattatna az én történetem mások számára, hogy tanuljanak belőle.   A szenvedő Jób története leírattatik, talán épp ezért került írásba foglalásra ez a könyv, hogy az ő története nehogy feledésbe merüljön, és mi is tanulhassunk általa. Ezután mondja ezt a hitvallást Jób: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.”

 

 Miért fontos ez nekünk.? Ebben a szakaszban, a 25. versben minden egyes szónak szinte jelentősége van. Ez a vers szó szerinti fordításban úgy kezdődik, hogy de én, mindezek ellenére, mindezek után és mindezek alatt, mindezeket elhordozva, elviselve én tudom, hogy az én megváltóm él. Nem tantételekből szűrtem ezt le. Nem mutatta valamelyik okos híradó a televízióban. Nem Facebook igazságként olvastam. Tudom, hogy az én megváltóm él. Jób személyes tapasztalattal éli át, hogy van megváltó ezen a földön. Aztán azt mondja, hogy én tudom. Hát ebben egy kicsit jól állunk, az embernek a gondolatai igen sűrűn leterhelhetőek, meg tudjuk tanulni a hitigazságokat, meg tudjuk tanulni a bibliai idézeteket. Helyén kezeljük a dolgokat, mindenről eszünkbe jut 4-5 frappáns válasz, amikor a másikat látjuk, hogy szenved, vagy valamiben küszködik, és ezt elmondjuk. Jóbnak nem ez a tudása. Ez az ige, ami itt szerepel, a tudni, ismerni a bölcsesség egyik szakkifejezése, ez a tapasztalatok és a logikus gondolkodásnak az összhangja. Ugyanezt az igét használja, – remélem nem botránkoztatok meg senkit -, a Biblia, amikor azt olvassuk a Károli fordításban, hogy ismeré Ádám az ő feleségét. (1 Mózes 4, 1. és 25. versek) Valami olyan közösségről van szó, valami olyan bensőséges tapasztalásról, ami talán semmivel nem fejezhető ki, csak rész szerinti leírásokban, mint ahogy ezt itt is látjuk. Jóbnak ez a tudom-ja teljesen más, mint a barátai bölcsessége. Élettapasztalat van mögötte, ott van a sejtjeiben, a szívében, a lelkében mindaz, amit mond.  Van megváltó, van, aki tud az ő szenvedéséről. És nem a tanításból meríti azt, hogy valamiért megtörténik vele a szenvedés, ok nélkül, ha úgy tetszik, de az, aki a szenvedést megengedi, az erről tud. Nem engedi, hogy a barátainak az Isten tudása hatással legyen arra, ami ővele történik. Nem engedi, hogy a szenvedés elhomályosítsa azt az ismeretet, amelyet Istenről ő megtapasztalt, és ami a szívébe van írva. Ki is ez a megváltó egyébként, akiről beszél a mi Jób barátunk? Megváltónak, góélnak nevezték azt, aki visszaszerezte az elszegényedett rokon családi birtokát. Megváltó volt az is, aki a gonoszul megölt ártatlan rokonért igazságot szolgáltatott. Megváltónak nevezték az Ószövetségben Istent, aki Izrael fiait kiszabadította az egyiptomi rabszolgaságból. Ézsaiás is megváltónak mondja azt, aki majd szabadulást hoz és visszahozza a száműzetésből az ott levőket. Megváltó az, aki a szegénységben, nyomorúságban élőkön, az elhagyatottakon, az elnyomottakon, az ellenséggel vívódó embereken segít. Nem sokat érne vele Jób, ha csak legendákat tudna, nem sokat érne vele Jób, ha csak olvasott volna róla, hogy ki is ez a megváltó, góél.

Személyes tapasztalata volt erről a megváltóról. Akkor hogyan van hát? Mégiscsak Jézusra gondolt. Nem, Istenre gondolt Jób. Csalódott az emberekben, tudta, hogy nem várhatja el azt a segítséget, amelyet az emberi góél-ek, megváltók adhatnak. Tudja, hogy élő Istene van és Ő, az ő megváltója. Az az Isten, aki az ő életét napvilágra hozta, aki megtartotta mindeddig a megpróbáltatásig, az az Isten él, ma is munkálkodik, és ma is ki tudja őt ebből hozni. Aztán az a szó, amikor utolsóként vagy legvégül  megáll Jób pora fölött. Jób életében Istené az utolsó szó. Isten fogja kimondani, hogy mi történik vele. Nagyon fontos dolog ez, hogy ebben a mai világban, amikor az emberi élet olyan hatalmas tudásra tett szert, olyan óriási ismeret birtokában vagyunk, olyan sok bölcsesség birtokában vagyunk. A gyógyításnak, a különböző módszereknek tömkelege áll a rendelkezésünkre, hogy megjobbítsuk az ember életét. És ennek ellenére, porszem ember voltunkat akkor tudjuk igazán fölmérni, amikor szembesülünk azzal, hogy az élet hosszát nem mi szabjuk meg. Bárhogyan is próbálkozunk, bármennyire is szeretnénk, bármit is teszünk meg, mégis Istennél vannak ezek a rendelt idők, ahogyan ebben az énekelt zsoltárban, ugyan most nem énekeltük, hogy az ember élete legfeljebb, ha 70 vagy 80 esztendő. Isten az, aki ad nekünk mindent. Az a megváltó Isten, akiről Jób hitvallást tett előttünk.

 

Az emberi tudás nem tudott megtartani bennünket, XXI. századi embereket sem. Sokan keressük, miért történik a COVID, miért van ez a nehéz, megpróbáltató idő az életünkben, talán Isten nevelni akar bennünket. Talán azt akarja, hogy ne tudásunk legyen róla, hanem ahogy Nagy István professzor úr mondta, pertu viszonyba kerüljünk az Istennel. Szemtől szembe, hogy személyes legyen az Isten számunkra. Hogy amikor nyomorúságunkban vigasztalhatatlanok vagyunk, mint Jób, amikor a falun kívülre kerülünk a szeméttelepre, mert annyira fájnak a sebeink, a barátaink is, bár ne tennék, hogy vigasztalnak, hogy akkor is van Isten, aki körülölel bennünket. Akkor is van Isten, aki megsimogatja a szívünket és a lelkünket. Akkor is van élő Istenünk, megváltónk, mi már tudjuk, hogy Jézus Krisztus az. Van Jézus Krisztusunk, aki letörli a könnyeket a szemünkről.

Nagyon nehéz, amikor az ember szomorúságban, bánatban van, hogy ilyen bölcs dolgok jussanak eszébe, mint a mi Jóbunknak, hogy ilyen egyszerűen valljon hitet, mint ahogy Jób tette. Azonban ezt nem tudjuk megkerülni. Ha Istennel járunk, akkor Isten ki fogja nekünk jelenteni az Ő tervét a mi életünkre. Ebben lesznek találkozások, születések, halál, elválás és lesznek veszteségek is. Nem igaz az a tétel, hogy a XXI. századi keresztyének kivételek lennének, és csupa áldásban, vagy valami védőbúrában lenne részünk, ahol minden baj elkerülhetne bennünket. Éppen azért, mert Jób Atyaistene, aki a megváltója volt, és aki kiállt mellette, az idő teljességében elküldte a valódi megváltónkat, Jézus Krisztust.

Őáltala tudunk élni és újat kezdeni és értelmezni mindent, életet és örök életet, megváltást, bűntől való szabadulást, újrakezdést, vigasztalást. Olyan Jézusunk van, aki maga is sírt. Soha ne szégyelljük, hogyha a szomorúság a veszteség könnyeket csal a szemünkbe. Soha ne szégyelljük, ha összeszorul a lelkünk, és tehetetlenséget érzünk elvesztett szerettünk miatt. Ha nemcsak tudunk Istenről, hanem ismerjük az Istent és tudjuk, hogy a mi Istenünk él, a mi Megváltónk él, akkor másképp fogjuk ezt értelmezni.

 Ha megengednek a testvérek egy személyes dolgot. Húsvétkor még úgy terveztük, hogy lemegyünk édesapámhoz Öcsödre, és együtt töltjük azt az ünnepet, húsvét hétfőt. Aztán másképp alakult, kitaláltuk azt a tervet, hogy én majd az unokákkal lemegyek következő hétvégére, és akkor nem lesz egyedül, hiszen két éve elment édesanyám és minden élők útján. Húsvét hétfő után, kedden hosszan beszélgettünk vele, és mondta, hogy kisfiam, úgy érzem, hogy jobb lett volna, ha lejöttök ti is tegnap. De milyen jó, hogy ezt kitaláltuk, mert akkor szombaton se leszek egyedül. Hát ezen teljesen megnyugodtam, örültem, hogy jól elbeszélgettünk az élet dolgairól.  Talán még soha nem beszélgettünk ilyen hosszú időn keresztül úgy, hogy jól érezzük a beszélgetésben mind a ketten magunkat, és nem terveztük, hogy mi fog történni. Következő nap szerdán ő kórházba került, és bármennyire is akartam, nem tudtam felhívni. Amikor éppen csörgettem a telefonját, kinyomta, mert vizsgálták, aztán kimentem Szandaszőlősre bibliaórát tartani, és üzente az öcsémmel, hogy fél nyolc körül hívhatom. Teljesen befejeződött rendesen a Bibliaóra, és gondoltam, hogy most meghívom, fölhívom édesapámat. Hát nem vette föl. Azzal a békességgel mentem haza, hogy nincs semmi baj. Minden rendben van. Aztán még beszéltem a kisebbik öcsémmel, ő elmondta, hogy azt mondta édesapám: Tudom, hogy keresett Gyuri, de nekem ez elég. És hát telt-múlt az idő, egy kis idő múlva fölhívott a másik öcsém, hogy bizony a legidősebb Bárány György elment a családból minden élők útján. Mint legidősebb fiú, nem volt egyszerű ez a szituáció számomra, de valahogyan az egész élet, ami történt velük, velünk, édesanyámmal is, békességet kaptam Istentől erre nézve. Majd jó néhány hét múlva az öcsém megkérdezte, hogy nem rossz-e, hogy nem tudtam beszélni édesapámmal. Azt válaszoltam neki, hogy mit mondott az édesapám. Tudom, hogy keresett, és ez nekem elég. Arra szeretném bátorítani a testvéreket, hogy amikor veszteség ér bennünket, valamelyik hozzátartozónk elmegy minden élők útján. Soha ne engedjük, hogy azzal zsaroljon bennünket a sátán, hogy mit nem tettünk meg. Isten kezében van a szerettünk is. Amit nem tettünk meg, azt már nem tudjuk megtenni. Az ördög soha nem akarja, hogy nekünk békességünk legyen az élő Megváltóban és a leggyengébb pontunk mindig az, amikor fájdalmunk van, amikor veszteségünk van. Amikor ránk nehezedik az, hogy mit tehettünk volna. Teljesen rendes emberi reakció, de ne engedjük, hogy az ellenérdekelt fél bennünket ezzel támadjon.

Minden cselekedetünk, minden tettünk az élő Isten tudtával történik. Nem tudjuk az életünket visszatekerni, meg nem történté tenni. Egy dolgot tehetünk, belekapaszkodunk abba az élő Istenbe, abba az élő Megváltóba, akiről Jób beszél. Akkor kisimulnak azok a meg nem tett dolgok, az Isten szeretete befedezi azokat a dolgokat, amiket tehettünk volna. Amikkel úgy érezzük, hogy talán megjavítottuk volna tőlünk eltávozott szerettünk életét. Soha ne engedjük ezt.
 Olyan megváltónk van, aki ismeri a gyengeségeinket, a szomorúságunkat, a fájdalmunkat és ő segít, könyörül rajtunk, amikor érzi, hogy bánatunk van, amikor veszteségünk van, amikor vigasztalhatatlanok vagyunk, ő meg tud bennünket vigasztalni. Meg tud bennünket szabadítani attól, hogy ne kínozhasson bennünket az ellenérdekelt fél a talán el sem követett bűneinkkel. Azt mondja Pál apostol a kolosséi levélben, hogy Jézus a keresztre szegezett adóslevelünk. ( Kol 2, 14 ) Olyan Megváltónk van, aki él, és az övé az utolsó szó a mi életünkben. Igazán csak úgy tudjuk értelmezni, – és az emberiségre ez az egy lehetőség vár, ha értelmezni akarja a saját sorsát, életét -, ha Krisztussal együtt nézzük ezt, ha Krisztuson keresztül nézzük ezt. Sokan sokféleképpen megéneklik azt a fájdalmat, amit egy szeretett hozzátartozónk elvesztése jelent számunkra. De élő, feltámadott Urunk van, Jézus Krisztus, aki segít nekünk ebben. Ady Endre A szép húsvét című versében ezt írja, és ezt várja Jézustól:

 

Odukat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Húsvét szent tavasza
S ilyen marad.

Krisztus támad és eszmél,
Odukat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?

 

Egy kicsit a költő azt gondolja, hogy ez mindenkire vonatkozik. Jó lenne, de nem így van, erről világosan beszél a Szentírás. Az élő és feltámadt Krisztus szeret bennünket. Őbenne tudjuk felfogni, feldolgozni, elengedni minden veszteségünket, gyászunkat, szomorúságunkat, amelyet emberileg biztos, hogy nem tudunk. De nincs egyetemes üdvösség. Tudnunk kell, hogy olyan személyes hitvallásra van szüksége mindenkinek, ahogyan Jóbtól hallottunk. Én tudom, hogy az én megváltóm él.

 Egy másik költő így ír a halállal kapcsolatban:

 Minden órás naplójegyzet

Várandósan, viselősen,

elnehezedve ügyelek-figyelek

befelé.

______Mindenféle

igényem és képességem inga-mód leng

maximum és nulla között.

Próbálkozom, hogy türelmes, megértő

legyek más-más állapotaim iránt

– nincs dolgom, mely _kötelezőbb_

lehetne ennél.

____________Várok és vigyázok

tőlem telhetően, hogy majd

egészséges, szép és

okos halál legyen.

 

Írja Fodor Ákos, talán ismerjük őt, elég híres költő és frappánsan fogalmaz. Nincs okos halál sem. Nem tudunk felkészülni arra, hogy elmegyünk minden élők útján. Végül engedjenek meg a testvérek egy utolsó, de hosszabb idézetet Ravasz László püspök úrtól. A végén mondom el, hogy miért választottam ezt, jó?

Egyedül maradtam. Kedveseim szétoszoltak, ki-ki az övéihez. Akik a legdrágábbak voltak nekem, azok elmentek az örök hazába Ahhoz, Aki őket a legjobban szerette, és Akit ők nem tudtak eléggé szeretni. A többiek a földi életben találták meg a maguk párját és egész életükkel ragaszkodnak hozzá. Csak én maradtam egyedül.

Ez az egyedüllét nagyon a lelkemre nehezedik. Úgy szomjúhozom azok után, akik elszakadtak tőlem, mint a száraz ág az elhullott levelei után, mint a bokor üresen maradt fészke, a tengeren túlra röppent lakója után. Vannak körülöttem drága lelkek, akik gyöngédséggel és szeretettel vesznek körül, de emberöltők távolságán át úgy tekintünk egymásra, mint két szembetalálkozó hajó utasai, akik azért közelednek egymás felé, hogy örökre eltávolodjanak.

Nincs senki, aki megértene. Emlékeim másokat nem érdekelnek. Érzéseimre jóakarat, de nem visszhang felel. Mintha üvegfal ereszkedett volna közém és a világ közé. Úgy tetszik, mintha felesleges volnék. Még itt élő időszerűtlenség, itt felejtett avarlevél egy olyan fán, melynek már nem az a tavasz, ami az enyém.

De ha lelkem figyelmes az Isten Igéjére, és elmerül az Ő tanácsainak ismeretében, akkor átmelegülő lélekkel látom, hogy az nem büntetés, hanem ajándék. Isten készítget arra, hogy Hozzá térjek. Szent keze egyenként veszi el tőlem mindazt, amit a világ adott, mert engem akar egyedül és azt akarja, hogy én egyedül Őt keressem. Betakart engem a világnak ezerféle viszonylatában. Most bont ki belőle. Azt akarja, hogy idegenné váljak, mert találkozni akar velem. Azt akarja, hogy ne tekintsek hátra, mint Lót felesége, mert egy elmúló, égő városból, az élet városából menekülök az Ő hazahívó karjai felé. Készítget arra, hogy csak Vele legyen társalkodásom. Ő legyen mindenem, mert nemsokára át kell mennem azon a keskeny pallón, ahol mindenki elhagy, senki sem segíthet. Ahol az emlékek teherré válnak, egyedül Ő a segítség. Egyedül Ő tart meg és szállít át erős karjaival a túlsó partra.

Kezdem úgy érezni, mintha boldog találkozásra egy csodálatos palotába mennék. Mögöttem bezárul elhagyott világom ajtaja. Elhallgat édes vagy fájó zűrzavara. Leperegnek rólam emlékei koszorúi, sebhelyei, mint ahogy a szárnyrakelő kócsag lerázza tolláról a vizet. Hívogatnak belülről zengő zsolozsmák. Szemembe szitál a félig nyitott ajtó fénye, egész lényemet eltölti. Ki az, Akivel találkozni fogok, mikor a küszöböt megrogyadozó lábbal átlépem? Már itt minden arról beszél: ez az Ő aranyos felháza. Hívei, szolgái, palotát álló cselédei némán is Róla beszélnek és betölti a termeket az Ő nevének dicsősége. Érzem közellétét, velem van nagy áldott szerelme. Szívemhez szorítom ígéreteit, bízom Abban, Akit értem küldött. Aki vérével elpecsételte az én meghívásomat is.

Nem vagyok egyedül. Az Atya velem van. Ajkam talán néma, de fáradt lelkem már énekel.

 

Ezt a csodálatos vallomást Ravasz László nem önmagáról írta. Élete teljében, élete erejében volt, amikor 1923-ban megjelentette azt a könyvet, amelyben Elmélkedések és imák címmel többféle gondolatát leírja. Prófétai lélekkel írta ezt meg, mert a halála előtti időszakra, amit itt olvasunk jó néhány évtizeddel később szinte teljesen jellemző ez. Rácsodálkozom mindig arra, hogy Isten nagy emberei, akik szerették az Istent és szerették a felebarátaikat is, sokszor micsoda bölcsességet és talentumot kapnak arra nézve, hogy mi történik az életünkben, mi az emberi oldal és mi az isteni oldal. Életünk bús árkáig leérő és megszólító evangéliumra van szükségünk ahhoz, hogy el tudjuk hordozni az elhordozhatatlant, fel tudjuk dolgozni a feldolgozhatatlant és meg tudjunk vigasztalódni, amikor vigasztalhatatlanok vagyunk. Sokszor haragszunk Istenre, sokszor azt gondoljuk, hogy Isten cserbenhagyott bennünket, amikor megenged az életünkben válságokat. Sokszor távolinak érezzük azt, hogy persze, persze azt mondjuk, hogy majd az örökkévalóságban találkozunk, hiszen ezt kell mondani. De vajon ott van-e a szívünkben az a bizonyosság, amely jó szívében ott volt, amikor vallást tett. Ott van a szívünkben az a bizonyosság, amely Ravasz László szívében ott volt, másokkal egyetemben, hogy ő találkozni fog a Megváltójával, hogy ő még sincs egyedül. Hogy ott van vele az élő Isten, aki megtartja őt. Az emberi élet olyan bonyolulttá vált, talán mi bonyolítjuk annyira, hogy észre sem vesszük Isten egyszerűségét és nagyszerűségét, amellyel meg akar bennünket tartani naponként, amellyel meg akar bennünket győzni arról, hogy mit is jelent a csupa nagybetűs ÉLET, amelyet Ő kínál nekünk.

Ajándék az élettől, az Úristentől, a gondviselő Istentől az, ha valakivel együtt mehetünk egy darabig az úton. Ha valaki a társunk lehet, felebarátunk lehet, bármilyen viszonylatban is. A mellénk rendelt ember nem a mi bosszantásunkra, nem életünkre mért csapásként küldetett élő Urunktól, hanem arra, hogy áldássá váljunk egymás számára. Nem a tudásunkat, tantételeinket fogja majd rajtunk számon kérni az Úristen, hanem azt, hogy adtunk-e egy pohár vizet a szomjazónak, adtunk-e egy zsebkendőt egy síró embernek, letöröltük-e valakinek a könnyeit, vagy átöleltük-e, amikor szomorú volt. Ez az Isten útja. Csak így tudjuk az örök életet értelmezni és megélni. Tanuljunk Jézustól. Ő élete utolsó percéig élte, gyakorolta a szolgáló, vigasztaló szeretet. Készek vagyunk-e észrevenni a környezetünkben szomorúsággal, gyásszal, veszteségekkel küzdőket? Legyünk készek erre! Erre buzdít Jób hitvallása, a mi Urunk, keresztyénségünk. Szülessen meg szívünkben, életünkben a hitvallás: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Így legyen! Ámen!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Hogyan viszonyulsz veszteségeidhez, nehézségeidhez, a csapásokhoz?
2. Mi nyújt ilyen helyzetekben erőt, vigaszt, bátorítást?
3. Milyen segítségre van szükséged, hogy ezeket a nehéz élethelyzeteket elhordozd?

 

Bárány György