Oldal kiválasztása

2022. november 27.

Lukács 1, 46-55. Adventi szereposztás
hallgasd meg az istentiszteletetNézd meg a videótárunkban

Olvasandó: Jakab 4.

„Mária pedig ezt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel. Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.” Lukács 1, 46-55.

 

A szereposztás mindig izgalmas pillanat. Egy film, színházi előadás, vagy egy karácsonyi gyerekműsor esetében is. Kire osztanak szerepet? Ki milyen szerepet kap? Lukács evangéliumának elején az advent és karácsony történetében elmondja a szereposztást. Kezdjük ma két idézettel az evangéliumi szereposztással kapcsolatban:

 

„Ha egy PR ügynökség azt a feladatot kapná, hogy készítse elő az Isten Fia földre jövetelét, vajon kiket kérnének fel együttműködő partnereknek? Bizonyára nem olyasfajta személyeket, akiket Lukács felvonultat. Az evangélium bevezetőjében sem római uralkodó, sem görög filozófus nem szerepel, ehelyett egy ismeretlen papról és a feleségéről, egy ácsról és a menyasszonyáról, pásztorokról és két idős emberről beszél (…) [Jézus] egyszerű embereken keresztül változtatta meg a világot.” (Magyarázatos Biblia, Harmat kiadó 1155. oldal)

 

„Nos, ha ön egy marslakó lenne, aki lenéz a földre az I. században, vajon a keresztyénség vagy a Római Birodalom túlélését jósolná? Valószínűleg egy fabatkát sem adna azért a szedett-vedett csoportosulásért, amelynek legfőbb üzenete az volt, hogy egy Isten háta mögötti faluból származó megfeszített ács legyőzte a halált. Annyira sikeres volt ez a mozgalom, hogy ma a gyermekünket Péternek vagy Pálnak hívjuk, a kutyánkat viszont Cézárnak, vagy Nérónak.” (Lee Strobel: Jézus dosszié 301. oldal)

 

Mi az adventi, az evangéliumi szereposztás titka? És mi a titka annak, hogy emberek élete ma is megváltozik Jézus közelében: egyesek megszabadulnak szenvedélyükből, üres, céltalan, önmaguk körül forgó életükből, mások pedig nem? Természetesen ismerjük, és komolyan vesszük a bibliai, teológiai igazságot, amely szerint Isten szuverén Úr, aki szabad döntéseket hoz tőlünk teljesen függetlenül, ahogyan az ige mondja: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Róma 9, 15. – mégis mi ennek a titoknak az emberi oldala? Ebbe látunk bele egy kicsit az egyik adventi szereplő, Jézus édesanyja, Mária dicsőítő énekén keresztül. Kiket használ Isten Jézus földi útjának előkészítésére? Kik azok, akiket vonz Jézus személye az evangéliumi leírása szerint? Kiket formálhat tanítványaivá? Fontos, hogy ezt meglássuk, mert Isten országának működési rendje, Isten gondolkodásmódja nem változott 2000 év alatt sem. A mi igazi kérdésünk ma is: kik azok, akik szívvel az ő népéhez kapcsolódnak, kik azok, akiket ő ma használni tud az ő országa munkájában, akiknek átformálja az életét?

 

Azok, akik világosan látják az Isten országának szereposztását. A mai világban azt tanítják: ha el akarsz nyerni egy szerepet emeld fel magadat! Képviseld magadat. Emeld magasra azt, hogy miért te vagy a legalkalmasabb! Ezzel szemben Isten világában a szereposztás így néz ki: MAGNIFICAT! (Ez a kultúrtörténetben kapott címe Mária gyönyörű énekének, mert latinul ezzel a szóval kezdődik.) Magasztalja lelkem az Urat! Ez nem csak egy szép imádság fordulat, hanem ez a szereposztás: Istent emelem fel, az ő nevét emelem magasra. Naggyá teszem, önmagam fölé emelem őt!

Nem neki van szüksége erre, ő nagy nélkülem is, fölöttem van akkor is, ha tudom, és akkor is, ha nem. Nekem van szükségem arra, hogy ezt világosan lássam, komolyan vegyem, elfogadjam, és újra meg újra visszatérjek hozzá, emlékezzek rá. Egész egyszerűen arról van szó, hogy kizárólag ezzel a látással, ezzel a hozzáállással tudok kapcsolódni Isten tervéhez. Ennek elfogadása és gyakorlati konzekvenciái hoznak fordulatot az életembe. Ezért ilyen az adventi szereposztás.

 

MAGNIFICAT! Az, aki alacsonysorsú az emberek között, talán könnyebben meglátja ezt a szereposztást: Isten nagy, és pedig kicsi vagyok. Így választ Isten Jézus édesanyjául egy „elfelejtett királylányt”, aki ugyan királyi származású, de alacsony sorban, emberektől nem sokra tartva él, és így kapcsolódnak könnyebben az evangéliumhoz azok, akik külsőképpen is mélységben vannak. Elsősorban azonban nem külső alacsony sorsról van szó. Nem a gazdagság vagy szegénység, a magas vagy alacsony pozíció, az ismertség vagy ismeretlenség pozitív vagy negatív önmagában! Mindannyiunkra igaz egymáshoz viszonyított arányainktól függetlenül, hogy Isten előtt alacsonysorsúak vagyunk. „A szegény sorsú testvér dicsekedjék a méltóságával [ti. amit kegyelemből kapott], a gazdag pedig megalázott voltával [kicsinységével Isten előtt], mert elmúlik mindez, mint a mező virága.” Jakab 1, 9-10. Isten előtt látni a kicsinységemet nem külső pozíció, gazdagság-szegénység kérdése – találkoztam alázatos gazdaggal, és büszke hajléktalannal is – nem a külső számít, hanem a szív, a gyökér, az élethez való alapvető hozzáállás: Magnificat!

 

  1. MAGNIFICAT! Isten irgalmas, ezért az éhezők, a szükséget szenvedők kapnak tőle. Kétszer is szerepel ebben az énekben az irgalom szó. „Irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.” „Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról…”

Az irgalom mentő lehajlás, amely kizárólag a szükségre néz. Sem származás, sem előélet, sem anyagi helyzet, sem pozíció pro és kontra nem számít. Az irgalomnak egyedül a szükség számít. Hogy jobban megértsük, gondoljunk az irgalmas samaritánus példájára! Mit jelent, hogy irgalmas? A másik kettő, a pap és lévita nem segített, mert sok szempontot mérlegelt. A samaritánus csak egy valamire koncentrált: arra nézett, hogy a kifosztott ember szükségben van. Hasonlóan ahhoz az amerikai kisfiúhoz, aki beszaladt a házba és így szólt édesanyjához: Anya, az ajtó előtt áll egy kisgyerek és kenyeret kér! Az anya erre ezt kérdezte: fehér vagy fekete a gyerek? A válasz így szólt: Nem tudom. Nem kérdeztem.

Ez az irgalom látása. Itt van valaki, aki éhes, és kenyérre van szüksége. Bűnös és bocsánatra van szüksége. Erőtlen és erőre van szüksége. Gyáva és bátorságra van szüksége. Tanácstalan és vezetésre van szüksége. Tanúskodnia kell és szavakra van szüksége. Gyászol és vigasztalásra van szüksége. Szenvedélybeteg és szabadításra van szüksége. Református? Iskolázott? Mióta jár templomba? Hányszor olvasta el a Bibliát? Nem tudom, nem kérdeztem. Nem ezt kérdeztem… Értjük?

 

Az irgalom arra néz, hogy szükségben vagy és szükséged van rá. Ez óriási örömhír! És egyben komoly figyelmeztetés is! Mert ennek az igazságnak a másik oldala ez: az irgalmat csak azok értékelik a helyén, akik szükségben vannak, és látják is, hogy szükségben vannak. Ezért csak ezek tudnak „rákapcsolódni”, élni vele!

Ezért van az, hogy az éhezők jóllaknak Jézusnál, a bővelkedők pedig üres kézzel mennek el. Nem mintha nekik nem lenne szükségük arra, amit csak Jézus tud adni, de mégsem értékelik, mert nekik jobb, fontosabb dolguk van annál. Nem elég éhes a szívük az irgalomra.

Ebben áll például a külső kényelem veszélye! Fontos ezt komolyan vennünk jóléti társadalomban élve! Egészen máshogyan áll a segítségre szorultság kérdéshez és az istenkérdéshez az, aki nem tudja reggel, hogy este éhesen vagy jóllakottan fekszik-e le, mint az, akinek az a problémája, hogy hogyan tudja a még működő mobiltelefonját a legújabb divatos készülékre cserélni a Black Friday alkalmával. Az az illúzió, hogy gondoskodni tudunk magunkról a rendelkezésünkre álló eszközökkel, komoly látástorzulást okozhat!

 

Ebben áll a lelki kényelem – a vallásos vagy erkölcsi felsőbbrendűségi érzés – veszélye is. Jézus életét végig kíséri ez a feszültség Izrael hivatalosaival. „Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.” Isten kiválasztásnak az alapja az irgalom volt. „Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az ÚR, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret benneteket az ÚR, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett. Ezért hozott ki benneteket az ÚR erős kézzel, és ezért váltott ki a szolgaság házából, Egyiptom királyának, a fáraónak kezéből.” 5Mózes 7, 7-8. Jézus korára viszont a választott néphez tartozás már büszkeségnek, előjognak számított.

A nem zsidó származásúakhoz – még ha azok Izrael hitére tértek is -, és az úgynevezett „bűnösökhöz” képest mindig is felsőbbrendűnek érezték magukat az Ábrahámtól származó, törvénytisztelő, erkölcsös, eminens, fölényes, summa cum laude hívő zsidók. Pál apostol beszél erről a büszke felsőbbrendűség tudatról megtérés előtti életével kapcsolatban: „nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.” Fil 3, 7-9.

Mária éneke viszont így fogalmaz: „irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.” Nem az önmagukra büszkéken, az önmagukban bízókon, hanem az istenfélőkön. (Érdekes, hogy az „istenfélők” kifejezést, mint vallási szakkifejezést Jézus korában éppen a prozelitákra alkalmazták: azokra a nem zsidó származásúakra, akik Izrael hitére tértek, és akiket a zsidó származásúak mindig másodrangúként kezeltek a gyülekezetben)

 

Gyakran amíg jól megy, addig nem látjuk valós helyzetünket, irgalomra szorultságunkat, Isten mentő szeretete pedig felráz bennünket azzal, hogy engedi összeomlani, elveszni azt, amivel jóllakunk, hogy megérezzük az igazi éhséget, és keresni kezdjük az ő irgalmát.

A küldetésében kudarcot vallott Jeruzsálem így élte át a nemzeti katasztrófát, amely után a próféta kábultan ténfereg a város utcáin, és többek között ezt írja: „Akik csemegéket szoktak enni, éhen pusztultak az utcákon, akiket bíborban neveltek, a szemétdombon turkáltak.” J.Sir 4, 5. És erre a következtetésre jut: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem – mondom magamban -, ezért benne bízom.” J.Sir 3, 22-24. Pongó Sándor, a börtönben hitre jutott református nagyvállalkozó így beszélt erről a mélyre zuhanásról bizonyságtételében: „Egyik pillanatban még a Kanári szigeteken nyaraltam, a másik pillanatban már ahhoz is engedélyt kellett kérnem, hogy vécére kimenjek.” Láttunk képeket a Kanári szigetekről? Megvan még az az érzés, hogy milyen megalázó, amikor engedélyt kell kérni a legalapvetőbb szükségre? Érezzük a különbséget?

Isten irgalmas Úr. Ezért szétszórja a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hátha kijózanodnak, hátha felébrednek, mert így elbizakodottan „lepattannak” Isten irgalmáról (vagy az irgalom pattan le róluk?) „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja.” Jakab 4, 6.

Magnificat! Isten irgalma az őt félőkön marad meg örökre, és nem a maguk lehetőségeiben bízókon! Vizsgáld meg, milyen lélek lakik benned! Látod (még), hogy irgalomra szorulsz? El tudod fogadni a tanácsot, segítséget, vagy mindig csak te akarsz másokat kioktatni? Önhitt szívünk mindig felül akar lenni, vagy mihamarabb ismét felülre kerülni. Nehéz beismerni az irgalomra szorultságunkat, az ürességünket. Sokkal inkább próbálunk Istenhez is úgy közelíteni, hogy teszünk valamit érte. Csakhogy a megtérés elsősorban azt jelenti, hogy felismerem a szereposztást: nem Istennek van rám szüksége, hanem nekem Istenre. Nem ő szorul rám, hanem én szorulok őrá. Irgalmára szorulok. Csak így tudok rákapcsolódni az irgalomra. Így leszek Isten népének tagja, s ezzel a látással maradok minden nap a helyes szereposztásban. Ahogyan Luther doktor világosan látta a szereposztást. A világot átformáló reformációban lehetett Isten áldott eszköze, halála előtt mégis ez volt az utolsó mondata: „Bizony mindannyian koldusok vagyunk.”

 

  1. Az Isten országa szereposztása: MAGNIFICAT! Ez nem csak azt határozza meg, hogy hogyan találhatok oda, és lelhetek menedékre nála, hanem azt is, hogy hogyan lehetek eszköze Isten országának. Mi a szereposztás? Isten és ember: Hatalmas és szolga, vagyis a teljhatalmú Úr és az ő rabszolgája. Mária így látja a szereposztást. Az angyalnak is így válaszol: „Íme az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint.” Lukács 1, 38. Ez az Isten országának szereposztása. Ezt jelenti a megalázott, akit Isten fölemel és csodálatos eszközéül használ! Így tud téged is használni, szerepet adni neked az ő tervében. Isten az Úr, ő a Hatalmas, én pedig a rabszolgája.

Természetesen elméletben rábólintunk erre a bibliai igazságra: Isten mindenható, bármit megtehet… De vizsgáljuk meg az életünket: tényleg így látod szívből is a szereposztást? A valóságban is ebben a szereposztásban élsz?

– A rabszolga Ura tulajdona. Azt tesz vele Ura, amit akar, nem lázad Ura akarata ellen. Így van ez az életedben? Nincs benned keserűség, zúgolódás, lázongás?

– A rabszolga feltétel, vonakodás és okoskodás nélkül elvégzi Ura akaratát. Teljesen. Így van?

 

Az evangéliumban is látjuk ennek a hozzáállásnak a kontrasztját. Zakariás hitetlenkedik, okoskodik keresztelő János születésének ígéretét hallva. Péter megdorgálja Jézust amikor ő a rá váró szenvedésről beszél. Okoskodik még pünkösd után is a Kornéliusznál tett látogatása előtt, amikor Isten látomásban készíti fel a szolgálatra (ApCsel 10, 9-16). Ma úgy mondjuk Péter „agyas” ember. Nagyokos. Mária pedig ezt mondja küldetésére a kérdések tisztázása után: „Íme az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint.”

 

Zakariások és Péterek nem csak 2000 évvel ezelőtt éltek. Ma is nagyon sok ember próbál még Istennek is a maga módján szolgálni. Egy misszióvezető mondta el, hogy nagyon nehéz olyan munkatársat találni, aki kész a feladatot úgy elvégezni, ahogyan mondják neki. Nagyon sokan jönnek „szolgálni” ilyen hozzáállással: otthon én máshogyan szoktam, szerintem ez így jobb lesz, nekem ne mondják meg, hogy hogyan csináljam, amikor önkéntesen segíteni akarok… A vezetők állandó kritizálása, és a vezetői döntéseknek és a közösségi szabályoknak való ellenállás mérgezi meg és teszi lehetetlenné sok helyen a közösségek életét a világban, de országunkban, városunkban, sőt gyakran még a gyülekezetekben is. Kevés a „szolgálóleány” és egyre több a „primadonna”, aki nem az Úr nevét emeli magasra, hanem állandóan magára vonja a figyelmet!

 

Fontos felismernünk ma is az Isten országa szereposztását, azt komolyan vennünk, és arra minden nap emlékeztetnünk magunkat. Mert a Hatalmassal szemben nem állnak meg a hatalmasok. Ha a saját hatalmunkat akarjuk előtte megtartani, hatalomütközés történik. A trónok ledőlnek őelőtte. A Hatalmas az alázatost tudja felemelni, eszközéül használni, és megáldani. Az „agyas” és „trónos” ember (aki ragaszkodik a saját gondolatához, és uralmához) kimarad, az alázatos részese lesz a csodának, áldott eszköze lesz Isten országának.

 

MAGNIFICAT! Adventi időszak kezdetén az úrvacsorai közösség erre a szereposztásra hívja fel a figyelmünket. A Hatalmas Isten, a mindenség Ura irgalommal lehajolt hozzánk Jézus Krisztusban. Nem nézett semmi másra csak a szükségre, arra, hogy nélküle örökre elveszettek vagyunk. Öntörvényűségünk és önzésünk juttatott minket bajba. Az, hogy agyasok és trónosok vagyunk, akik Isten nélkül, a magunk módján akarunk boldogulni az életben, még Istennek is mi akarjuk megmondani, hogy mit tegyen. Ő vette magára a halálos állapotunkat, hogy felajánlja az újrakezdést, hogy osszuk újra a szerepeket és fogadjuk el végre (újra) az Isten országa szereposztását, hogy életünk legyen és áldássá lehessünk. Amikor az úrvacsorai kérdéseket halljuk, gondoljunk így bele, hogy szívből mondhassuk ki rájuk a választ. Ezekkel ugyanis az Isten országa szereposztását vesszük magunkra.

  1. Hiszem és vallom, hogy mindenestül kegyelemre szoruló bűnös vagyok, akinek szüksége van Isten irgalmára. 2. Hiszem és vallom, hogy Jézus Krisztus kereszthalála elég nekem. Nem keresek saját megoldásokat, hanem erre bízom magam. Megragadom, mint szükséget szenvedő! 3. Hiszem és vallom, hogy Jézus Krisztus feltámadása jelenti számomra az új élet lehetőségét és az örök életet. 4. Ígérem és fogadom, hogy hálából neki adom az életemet, és életemmel őt magasztalom. A Hatalmas rabszolgája leszek. MAGNIFICAT!

 

Vizsgáljuk meg ma magunkat az adventi szereposztás szempontjából! A belső hozzáállásunkat, aminek külső következményei is vannak. Megelégíthet-e Isten irgalma? Felemelhet-e Isten kegyelme? Tudod-e alázattal látni a szereposztást? Tudsz-e ebben megmaradni minden nap? Szívből kimondani az Úrnak: szükségem van rád! És kimondani minden nap: történjen velem a te beszéded szerint! Lépek a te beszéded szerint! Így leszel és maradsz részese valóban Jézus történetének az ő szereposztása szerint. Ámen.

 

Végh Miklós, lelkipásztor

 

Szolnoki Református Egyházközség