2022. December 18.

Olvasandó: 1Mózes 11,26 – 1Mózes 12,7

Alapige: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe. … Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.” Máté evangéliuma 2, 1. és 9-11.

 

Szeretett Adventet ünneplő Gyülekezet!

Hétről-hétre egyre több gyertya lett meggyújtva az adventi koszorúnkon. Az egyre nagyobb gyertyafények nem csak azt jelzik, jelezhetik, hogy közeleg a Karácsony, hanem azt is, hogy együtt, közösen bejárunk egy adventi utat is. Mindkét igaszakaszunk az úttal kapcsolatos. Mindkét történet egy kisebb csoport életében változást hozott. Mindkét csoport, mind az ószövetségi és az újszövetségi igénk, egy lelki utat mutat meg számunkra. Eltér a két történet a bejárt útjában és eltér a céljában.

Azonban több párhuzam is felfedezhető a beszámolókban. Ma ezekről a párhuzamokról szeretnék szólni közöttetek. Mik az azonosságok Ábrahám és a bölcsek útjában? Négy gondolatban lehet összefoglalni: figyelem, engedelmesség, úton járás és a hála. Szeretném e négy alapján megnézni a felolvasott történeteket és azt, miként jelenhet meg, jelenik meg a mi életünkben. Számtalan tanulságra és követésre méltó odaszántságot ismerhetünk meg, ismerhetünk fel és építhetünk be a saját életünkbe.

 

Mikor mi egy útra készülünk, akkor mi tervet készítünk. Legelőször az utunk célját szoktuk meghatározni. Ez még akkor is igaz, mikor már egy többször felkeresett helyre szeretnénk eljutni. Még ekkor is tervet készítünk: Mikor legyen az indulás? Milyen útvonal lenne a legalkalmasabb? És számolgatunk, töprengünk: Mennyi ideig fog tartani az út. Mennyibe fog kerülni az utazás. Mit kell becsomagolnunk az útra. Gyermekes családok esetében azon is el kell töprengeni milyen játékok kerüljenek be a csomagok közé. Mennyi ételt és italt kell vinni az utazásra. Az odaút után a visszaútra is gondolni kell a tervezésnél. Mi így szoktunk utazni.

 

A bibliai történetünk szereplőinek ez nem adatik meg. Nekik ez a tervezés nem adatik meg. Nem adatik meg, mert nem saját tervet hajtanak végre, hanem isteni elküldést, küldetést teljesítenek. A kapott kijelentés nem, vagy csak halványan jelzi az úticélt. Nem tudják az út hosszát, nem tudják annak időbeli hosszúságát. Ezek ellenére indulnak. Miért?

 

Figyelem

Mert kapnak egy kijelentést, egy jelet. Itt fontos az kitől érkezik a jel, a kijelentés. A két történetről szóló beszámolók eltérő terjedelemben, részletességgel írattattak meg. Ábrahám útja bővebben, míg a bölcsek útja csak a legfontosabb útibeszámolót adja elénk. Először nézzük meg Ábrahámot, illetve még itt Abrámot. A Szentíró nem vele kezdi el a történet kibontását, hanem Sémmel, Noé fiával, aki átélte az özönvizet. Sémtől kezdve egy családfán keresztül vezeti az olvasót el Ábrahámig, mutatva meg Isten szándékát. Amit érdemes otthonainkban a 11. fejezet 10. versétől elolvasni. Ha e családfa mellé tesszük a Lukács evangéliumának 3. fejezetében olvasható családfát, akkor még fontosabb a beszámoló Ábrahám őseiről. Az összevetés azért válik kiemelkedő fontosságúvá, mert Lukácsnál Jézus nemzetségtáblázata olvasható. A mózesi Igénkben ennek a táblázatnak csak egy részét olvastuk fel Tárétól, Ábrahám apjától kezdve. Azért csak őtőle olvastam, mert láttatni szeretném, már a család ígérete Kánaán. Már Táré indulásának is ez a föld a célja. Azt olvassuk Tárénál: „elindult velük Úr-Kaszdímból, hogy Kánaán földjére menjen.” (31b). Nem számol be a Szentírás arról, hogy miként kapott Ábrahám apja útmutatást az Úrtól, de arról beszámol a Biblia, hogy sikertelen az Ő küldetése. Hiszen csak Háránig jut el, ott feneklik meg az útja. Ott fejezi be életútját. Azt gondolom, Táré élete egy sikertelen küldetésről beszél.

 

A sikertelen küldetés után egy sikeres küldetés olvashatunk a 12. fejezet elején. Az újabb küldetés mutatja Isten mindig kész és képes újat kezdeni. Különösen akkor, ha visszalapozunk a Bibliánkban és megnézzük a bűnesetet, az özönvizet, Bábel tornyának történetét, vagyis az Úrral szembeni engedetlenségek beszámolóját. Ahol az ember mindig vesztes lett. Magam Tárét is a vesztesek oldalára sorolom, annak ellenére, hogy Isten eszköze, annak ellenére, hogy fontos az Ő személye, mint Ábrahám, mint Jézus felmenője.

 

Úgy tűnik, az eddig elmondottak alapján, az apa helyett a fia kapja meg a kánaáni küldetést. Hadd mondjam még egyszer, nem tudjuk pontosan Táré küldetését, de egy biztos, a kívánt célt nem érte el, Kánaánt. Fia végigmegy azon az úton, amit Isten eléje helyezett.

 

Nézzük meg Ábrahámot indulása előtt. Azt látjuk, szinte mindene meg van. Család, vagyon, biztonság. Ezek alapján a ma embere azt kérdezheti: Miként lehetett ezeket ott hagyni Isten hívó és elküldő szavára? Ennek megértéséhez, mert felolvasott Igénk erről nem számol be, tovább kell lapoznunk a 15. fejezetig. Ott azt találjuk: „Abrám hitt az ÚRnak” (6a). Ábrahámnak azonban a megértett küldetésének van egy fontos, állandóan visszatérő momentuma, az Istenre figyelés.

 

Talán többen felkapják erre a fejüket, s azt mondják magukban: ’A figyelemnél fontosabb a hit!’. Figyelemre méltó a felvetés, hiszen valljuk a hit fontosságát, azonban a bizalom kialakulást meg kell előznie az Istenre odaszánt figyelemnek. Mert miként lehet, miként jön létre a hit, ha nem az Istenre figyelés által. Amennyiben keressük az okot, hogy a ma embere miért nem jár templomba, miért nem imádkozik, akkor a legfőbb ok a Mindenhatóra való figyelés hiánya. A bezárt figyelem, az elterelt figyelem azt jelenti, nem lehet megszólítani a Teremtő által, nem hallja a hívó szót.

 

A keresztyén embert ez a figyelem különbözteti meg elsősorban a világtól. Figyel és válaszol! Olyan a figyelme Isten szavára, mint amikor kisgyermekeknek olvasunk egy izgalmas mesét. Náluk látjuk a tágra nyílt szemeket, a leejtett állat. A legjellegzetesebb a figyelmükre a nyitott szájon kicsorgó nyál, mely azt mutatja, minden idegszálukkal összpontosítanak, megélik a hallottakat.

 

Ilyen gyermeki figyelmet szeretne Isten a mi életünkben, de mellé kell helyeznünk azt a többletet, hogy az odaszánt Istenre figyelés által hallott, megértett, az élet része legyen. Ábrahám története annyival több, mint Táré életútja, hogy a fiú nem csak elkezdte cselekedni az Úr akaratát, de végig is vitte azt. Mert hallott és tett!

 

A bölcsek indulását is a figyelem határozza meg. Elindulásuk és útjuk a Megváltó jászolig nem annyira kidolgozott beszámoló. Mégis, abból, ami elénk lett tárva, abból sok következtetést vonhatunk le. Azt olvassuk: „Mert láttuk az ő csillagát…” (Mt 2,2b). Honnan tudják, hogy mire kell figyelniük? A teológia tudomány több lehetőséget hoz. Számomra a legelfogadhatóbb az, hogy ismerték, ismerhették Bálám próféciáját: „Látom őt, de nem most, szemlélem, bár nincs közel. Csillag jön fel Jákóbból, jogar támad Izráelből.” (4Móz 24,17). Ezt ismerhették a bölcsek. Elég ez az ismeret az induláshoz? Tudjuk magunkról, két-három évente végig olvasva a Bibliát, mindig vannak olyan versek, olyan szakaszok, ami úgy hat ránk, mintha sohasem került volna elénk. Ilyenkor kérdezzük magunktól: Hol volt eddig ez a szakasz, miért nem vettem észre korábban?’. Azért, mert a figyelmünket más kötötte le: Egy adott helyzetünkre jobban illő kijelentés, egy élethelyzet, mely nem engedett teljes odaszántságot, vagy csak a mi felületes olvasásunk. A bölcsek nem így voltak a kijelentéssel, hanem keresték és figyelték, mikor válik valóssággá a megértett.

 

Láthattuk, mindkét Igében az elindulás alapja a figyelem. Bár egyik esetében sem tudjuk a figyelem fenntartásának idejét meghatározni, de érezzük, hogy nem egy-két nap. Sőt! Ábraham esetében, a történetét ismerve, egy életfogytig tartó figyelmet mutat az Istenre. Ezt az élethosszig tartó figyelést kéri azoktól, akik elkezdtek ismerkedni Istennel. Azoktól, akik már életüket az Úrra bízták valamikor és azoktól, akiket a Mindenható a szolgálatba állított. Ma arra hív mindegyikünket a készülődés és az ünnep közeledte, hogy bármely állapotban is vagyunk, bármely helyen is vagyunk, bármely szolgálatba álltunk bele, a mi figyelmünk az Atya felé mindig nyitott legyen.

 

Ez az állandó nyitottság jutalmat, ajándékot hordoz magában, ezért lehet fontos kérdés számunkra, amit csendességben tehetünk fel magunknak: ’Mennyire figyelek Isten számomra adott kijelentésére?’.

 

Bármilyen választ adunk is, a tökéletes figyelmet csak Jézus tudta fenntartani az Atyával. Ez nem arra kell ösztönözzön bennünket, hogy akkor lazíthatunk, hisz sohasem tudjuk a figyelmünket a tökéletesre fejleszteni, hanem arra kötelez minket, hogy a tökéletesre törekedjünk. Áldott lehetőség számunkra, hogy mindig van lehetőség fejlődni ezen a területen.

 

Engedelmesség

Azonban az odaszánt figyelem önmagában kevés ahhoz, hogy Ábrahám és a bölcsek elinduljanak. Emlékszünk még a figyelemnél említett közbevetésre: ’A figyelemnél fontosabb a hit!’? Hadd cáfoljam meg újból ezt a kijelentést! Azt mondhatjuk ki, hogy a figyelem és hit párban járnak és következménye van az együtt járásuknak. Az engedelmesség! Látjuk a történeteinkből, s talán mi is tapasztaltuk már, hogy ez a hármasság vezethet eredményre, isteni eredményre. Amennyiben az egyik kimarad, akkor nem válik valóra az Isten terve, kisiklik az élet útja. Hadd fogalmazzam meg ugyanezt másképp is! Hiábavaló a figyelem hit nélkül, hiábavaló a hit engedelmes cselekedet nélkül. A Szentírás határozottan fogalmaz a hiábavalóval kapcsolatban: „Ne térjetek el a hiábavalóságok után, a melyek nem használnak, meg sem szabadíthatnak, mert hiábavalóságok azok.” 1Sám 12, 21. (Károli). Sámuel mondatában a hiábavalóság következménye annyira egyértelmű, meg sem szabadít. Ami azt jelenti, fogságban marad. Lelki és testi fogságban!

 

Itt a hiábavaló említésénél kell egy kis kitérőt tennünk. Az Advent, a Karácsony is hiábavaló lenne, ha nem az ünnep Adóját helyezzük a középpontba. Ha nem Ő van a fókuszunkban ebben az időszakban, akkor lehet bármilyen nagy ajándék a fa alatt, lehet bármilyen magas és szép karácsonyfánk, lehet bármilyen gazdagon megterített a szentesti asztal. Mind-mind csak hiábavalóság, ha nem az Isten nagy tervét, szabadítását látjuk az Úr Jézus érkezésben. Személyes szabadságunk meghozóját. Ezért válik fontossá az Adventben az engedelmes Istenre figyelés a Tőle kapott hit által. Ha ez él bennünk, akkor lehet szerényen terített asztal, lehet kicsiny csúnyácska fenyőnk, lehet apró ajándék a fa alatt, mégis áldottá válik az ünnep. A Teremtő oda ad áldást, még az ünneplésünkben is, ahol alázattal fogadják és teszik az Ő szavát.

 

És ahol ez az alázat teljessé válik, ott a legnagyobb karácsonyi fénynél nagyobb ünnepi fényesség lesz, mert Krisztus fénye van jelen. E krisztusi fény teszi a Karácsonyt az ünnepek ünnepévé. Karácsonyra készülésünkkor ez a jézusi jelenlét legyen a legfontosabb! Ami azt jelenti, ne a hiábavalóságot tartsuk a szemeink előtt, amit a világ nagy része követ. Lássuk meg! Hiábavaló lett volna Isten kijelentése Ábrahámnak vagy a bölcseknek, ha az isteni szóra, jelre nem indulnak.

 

Pedig indulásuk nem logikus. A biztonságot, a kényelmet kellett otthagyniuk, ahogy szoktuk mondani, ki kellett lépniük a komfortjukból. S elindulni egy emberi gondolattal bizonytalan cél felé. Azért lehetett elindulásuk, mert bár nem tudták pontosan a végcélt, de tudták azt, Aki indította őket, annak szava megbízható, követésre méltó. A kijelentett indító szó mögött egy valódi cél van.

 

Mi magunk is kapunk Istentől érkezett kijelentést, feladatot, útmutatást. A legtöbb esetben nem értjük mi a szándéka az Indítónak! Nem látjuk emberi gondolattal logikusnak az indítást, nem látjuk a valós célt. Esetünkben sem az a fontos, ahogy Ábrahám és a bölcsek esetében sem, hogy értjük-e a Felsőbbség akaratát. Attól válik fontossá számunkra, hogy tudjuk ki az, aki szándékát és akaratát közli velünk. „Ezért, amint a Szentlélek mondja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket.” Zsidók 3, 7-8. A terített asztal, a gazdag ajándék, a díszes fenyő Jézus nélkül azt jelenti még kemény a szív. A kemény szívet pedig fel kell törni. Ma Isten hív mindenkit, aki nem ismeri Őt, a mindenek Teremtőjét, cserélje le a kőszívet egy valódi hús szívre. Ezékielnél olvassuk: „Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek. … Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek. Megszabadítlak benneteket minden tisztátalanságotoktól.” Ezékiel 36, 25-27; 28-29. Az új hússzív jelenti a megtisztított belső tisztaságot. Ezzel a tisztasággal, melyet maga Jézus Krisztus ad meg az Ő váltságával, az Adventet és a Karácsonyt emeli fel az őt megillető helyére. Mert Isten ezt a tisztaságot küldte el a világba, mikor a kisded Jézus megérkezett e földi valóságba. Mikor az Emberfia életét adta a Te és az én Úrral szembeni engedetlenségünkért. Ez és az isteni megmentő akarat teszi a Karácsonyt számunkra a kikerülhetetlen isteni szeretet ünnepévé. Nagyon egyoldalú lenne, ha a szeretet csak az Úrtól és az Egyszülöttől jönne! Nekünk, szeretettel szükséges válaszolni a Felsőbb szeretetre. Különösen akkor, ha már látjuk, hogy a mi szeretetünk meg sem közelíti az Atya szeretetét. Mi azzal mutatjuk meg szeretetünket és imádatunkat, hogy szüntelenül figyeljük, keressük az Úr szándékát, s a meghallott isteni kijelentést hittel fogadjuk és cselekedjük, aggodalom és kétely nélkül.

 

Ábrahám és a bölcsek e szerint cselekedtek. Az isteni vezetésben bízva és azt követve a cél valóssággá, tapasztalattá vált számukra. Esetükben kimondható: ’Maga a cél elérése ajándékká vált számukra. Maga a cél elérése egy új életszakasz kezdetét jelentette.’

 

Nekünk is adatott egy cél! Nem egy ismeretlen távoli cél, hanem egyetlen döntésnyi, egyetlen megerősítő vallomásnyira lévő. Mennyivel könnyebb a helyzetünk, mint volt az Istennek, mikor saját Egyszülöttjét feláldozni döntött. Mennyivel könnyebb a helyzetünk, mint Jézusnak, aki a menny tökéletességét kellett otthagynia, hogy ebbe a tökéletlen világba, önmagát adva mentsen meg minket! Mi ezekhez képest a mi odaszántságunk, az Isten mellett döntésünk? Semmiség! Mert az elrontott, elveszett életünk kerül a helyes útra. Ezek után már nem elrontott az életünk, hanem megmentett. Ezek után már nem elveszett, mélységbe jutó az életünk, hanem megmentett az örök világosságra és békességre. Ezek után már úgy járjuk az életutunkat, ahogy Pál is írja: „mint aki előtt nem bizonytalan a cél” 1Korinthus 9, 26b. Hadd egészítse ki egy katolikus fordítás, aki ugyanezt a szakaszt így fordítja: „nem tévesztem szem elől a célt”. A két fordítás kiegészíti egymást, hiszen arról beszél mindkettő, más-más szempontból, hogy biztos a cél. Ami állandóan a szem előtt van és arról a tekintet nincs levéve. Ezt élik meg, ha nem is szó szerint, az igéink szereplői is.

 

Hála

Fontos látnunk esetükben, amit korábban már jeleztem is, ők úgy indulnak, hogy nem tudják, nem ismerik a megérkezésük helyét, a végcélt! Azonban, amikor megérkeznek első dolguk a hálaadás! Azt látjuk, Ábrahám oltárt készít. Ezzel az áldozattal ad hálát a vezetésért, a megtartatásért. Azért, mert az Úr által adott célhoz lett segítve. A bölcsek esetében nem csak a leborulásuk, hanem a hála ajándékai is jelzik, érdemes volt az Úr csillagát figyelemmel várni és követni, hiszen odavezették Őket a szívük váradalmához, a megszületett Messiáshoz.

 

Nekünk már nem kell a bölcsek, vagy Ábrahám hosszú útját végig járnunk. Nekünk a Szentlélek segítségével, már napi találkozásunk van, lehet a Szabadítóval. Ugyanez a Szentlélek biztosít minden embert, aki a hússzívvel megajándékozott, az isteni cél elérésének bizonyosságával. A biztos cél pedig a hála adására hív, ösztönöz. A reformátori hitvallás is ugyanezt fejezi ki: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség és a hála.

 

Végezetül, érdemes mindkét Igéből még két fontos gondolatot magunkkal vinni. Az elsőt Ábrahám történetében olvassuk. Ott azt találjuk, miután a legfőbb cél, Kánaán el lett érve, ezután is „segítségül hívta az ÚR nevét. Azután útnak indult” 8c-9a. 

Ez jellemzi Ábrahámot. Az ígért föld felfedezését is az Istennel járva akarja megtenni. Számunkra azért válik fontossá, mert nem elég a célt látni és az oda érkezést kívánni, hanem az odavezető utat is a célt adó Úrral kell megtennünk! A bölcsek történetéből az tanulható meg, hogy a végcélhoz vezető úton Isten vezet, nem hagy magunkra. Ehhez egy segítség is lett adva a keresztyén embernek a személyes Szentlélek. 

 

Összegzés

Azt láthattuk és tapasztalhattuk meg Igéinkből, hogy az Istenre figyelő, a hittel engedelmeskedő ember mindig eljut az ígért célhoz. A mi ígért célunk az örök élet, az örök isteni hon. A Karácsony, Jézus születése az ígéretünk előfeltétele. Az Ő érkezése és váltsága által lehet már most a miénk az Örök Haza, a Békesség Hona, a mi legfőbb célunk ebben a földi létben! Ennek eléréséhez minden segítséget megkapunk a Mennyei Atyától, amiért hálásak lehetünk. Ehhez a hálához kapjuk a testünk igényeink megadását és lelkünk vezetését és megtartását!  Ez nem jelenti azt, hogy elpuhuljunk. Azt jelenti a krisztusi utat kell bejárni, ehhez azonban úton kell járnunk. Nem megállni, nem vissza-vissza forgolódni. Mindezt azért, hogy találkozhasson velünk, szeretett és teremtett gyermekeivel az Ő országában. Azért, hogy találkozásunk legyen egymással abban a földi világ bajai és nehézségei nélküli világban!

 

Adja a mi Urunk, hogy ezek legyenek a szemeink előtt és ne az, ahogy a világ ünnepel! Ez már most a készülődés idején legyen a miénk és vezessen el az ünnepig, az ünnepre!

 

Hadd zárjam az Igehirdetést egy kedves ifjúsági ének soraival:

 

’Hova mennék, ha nem Hozzád,

Uram, szólj, mert hallja szolgád!

A beszéded örök élet,

Követlek Jézus, téged!’ (Ararat Worship)

Ámen!

 

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mi segíti és mi gátolja az Istenre figyelésedet? Mit jelent számodra, hogy a lankadó odafigyelésed ellenére is szeret és szólít az Úr?
2. Miként szoktál válaszolni a megértett isteni üzenetre? Mi miatt szokott megfenekleni az engedelmességed?
3. Milyen irányba halad az életutad, az elveszett vagy megmentett úton jársz?
4. Adventben, Karácsonyra készülésedben miként jelenik meg a figyelem, az engedelmesség és a hála?

 

Schwancer Pál