2022. December 25.

Olvasandó: Lukács 2, 1-20.

„És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Lk 2, 13-14.

„Élet ünnepnapok nélkül olyan, mint egy hosszú út menedékház nélkül.” (Démokritosz.) Az ünnep tartalom nélkül, viszont olyan, mint a menedékház tető nélkül. Szükségünk van ünnepekre. Nem öncélú ünnepekre van azonban szükségünk, hanem olyan ünnepekre, amelyeknek a tartalma az életünk lényegéről beszél. Az ünnep nem pusztán üresjárat, kikapcsolódás, lazítás: az ünnepet a tartalma teszi ünnepé. Kell valami, amit érdemes ünnepelni, aminek az életünkre is hatása van. Ha elfelejtjük az ünnep lényegét, akkor elveszítjük a menedékház tetejét, elveszítjük a menedéket. Szomorú folyamat manapság a nyugati kultúrában az ünnep tartalmának elveszítése. Az ünnepeink hosszúhétvégévé változnak wellness-szel, terített asztallal, ajándékokkal, munkaszünettel különösebb egyéb tartalom nélkül.  Hogy nem kell dolgozni, hogy az ünnep egy kicsit más, mint a hétköznapok, együtt van a család, ezek nagyszerű és izgalmas dolgok. Mégis ezen túl életfontosságú tudnunk, hogy miért is ünneplünk, miért pont most? Mi is a tartalom? Mit ünneplünk?

A Karácsony Jézus születésének ünnepe. Isten emberré lett. Miért? Erről beszél az a dicsőítő ének, amelyet az angyalok a pásztorok köszöntése után énekeltek.  Luther Márton így fogalmazza meg ezt: „Isten maga lett emberré, hogy bennünket boldogtalan, büszke istenekből valódi emberekké tegyen, olyan emberekké, akik határaikat, gyengeségüket és szegénységüket felismerik és elfogadják.”

Isten azért lett emberré, hogy megmentsen bennünket egy szerepzavarból, ami tönkreteszi az életünket.

Az angyalok dicsőítő éneke nem pusztán egy szép vallásos költemény, hanem az élet Isten által alkotott működési rendjét fogalmazza meg. Ezért köszönünk így mi reformátusok ugyanezt a gondolatot megfogalmazva: Áldás békesség! Istennek dicsőség! Így lehet megfogalmazni ezt az életrendet: Ha Istené a dicsőség, akkor emberé a békesség (az ember békességben van). Ha megfordítjuk ezt a mondatot, akkor már meg is fogalmaztuk világunk halálos betegségének diagnózisát: Azért nem tapasztaljuk meg a békességet, mert nem lehet Istené a dicsőség életünkben és világunkban. Magunknak vindikáljuk a dicsőséget. Szerepzavarban, szereptévesztésben vagyunk.

Tisztázzuk az igében szereplő fogalmakat, hogy mélyebben megértsük. Dicsőség. A bibliai héber gondolkodásban (ahogyan Jézus korában is gondolkodtak az emberek) ez a szó (kábód) összefüggésben van a súllyal. Valakinek súlya, jelentősége van. Igazán ő számít, rajta múlnak a dolgok. Istené a dicsőség azt jelenti, hogy igazán Isten az, aki számít, rajta múlnak a dolgok. Ő az, aki tenni tud értünk, aki segíteni tud rajtunk, aki változtatni tud. Az számít, hogy ő hogyan látja a dolgokat, hogy ő mit akar, hogy ő mit mond jónak és rossznak.

A szereptévesztésünk lényege: mi úgy élünk, mintha nekünk lenne igazán súlyunk, mi számítanánk a saját életünkben, a mi világunkban. Talán nem fogalmazzuk ezt meg, de ez a belső beállítás működik bennünk öntudatlanul is.

Ezért nincs békesség. A békesség szót is tegyük a helyére. Nem pusztán nyugalom. Nagyon sokszor ezt várjuk az élettől, ezt várjuk az egyháztól is: egy kis megnyugvás, ne legyen feszültség. Csakhogy ez még nem békesség. A bibliai héber gondolkodásban a békesség (sálóm) „alapjelentése valaminek vagy valakinek a teljes, ép, egész, érintetlen volta; a szó rendkívül gazdag jelentéssel bír: egészség, lelki béke, politikai nyugalmi helyzet, ember-ember közötti baráti viszony, az Istennel való békés kapcsolat – összegezve: ha valaki vagy valakik rendben vannak, az adott állapot teljes, ép, akkor van Sálóm.” (Egeresi: Bibliai Héber Magyar Szótár, Bp. 2022.)

A békesség a lelki éltető közeg. Ezen kívül életellenes állapotban vagyunk, vergődünk, haldoklunk lelkileg. Egy többször idézett példa: a hal „sálómja”, békessége, éltető közege a víz. Ebben van otthon éhesen, szomorúan, akár még sérülten is, de a helyén van. A szatyorban tele hassal, külsőképp sérülésmentes állapotban is csak vergődik, fuldoklik, békességen kívül van. Ezzel a képpel fogalmazzuk meg kétféle állapotunkat, amikor azt mondjuk: „élek, mint hal a vízben” vagy „úgy vagyok, mint hal a szatyorban.” 

Nincs békesség, mert azt hisszük, hogy nekünk van súlyunk. Ennek két komoly tünete van életünkben és világunkban.

Az egyik a túlterheltség. Ennek következményei kultúránk lelki betegségei: egészségtelen stressz, gyötrő aggodalom, szenvedélyek, hajszoltság, fáradtság, kiégés, szorongás. Azt gondoljuk, hogy nekünk van súlyunk, annak van igazi jelentősége, amit mi elintézünk, nekünk kell magunknak intézni az életünket, megoldani a problémákat, gondoskodni magunkról (talán még másoktól is). A túlterheltség állapota ebben a szerepzavarban sajnos törvényszerű. Nem erre vagyunk tervezve. Túlterhelődünk. Beleroppanunk. Sokszor várjuk azt, hogy majd, amikor túlleszünk egy-egy nehéz időszakon, akkor könnyebb lesz, és fellélegzünk. Pedig igazi jelentősége nem az időszakok nehézségének van, hanem a szereptévesztésünknek. Ha ez nem változik, akkor marad ez az állapot…

Kopernikuszi fordulatra van szükség! Kopernikusz előtt a középkori Európában azt gondolták, hogy a Nap kering a Föld körül. Gondoljunk bele, hogy mi lenne, ha a valóságban is ez lenne a helyzet egy pillanatra is. A Nap tömege a Föld tömegének 332 950-szerese. Széthullana a Naprendszer, és megsemmisülne a Föld egy pillanat alatt. Nem lehet, hogy ilyen okok miatt hullik szét az életed? Nem lenne szükség sürgős kopernikuszi fordulatra?

A másik tünet az állandó háború ember és ember között. Kicsiben és nagyban egyaránt. Ha én azt gondolom, hogy igazán nekem van súlyom, jelentőségem, a problémám az, hogy a másik ember ugyanezt gondolja magáról. Az én érdekem, az én nyugalmam, az én akaratom, az én véleményem, az én megbecsültségem, önérzetem, biztonságom, stb. Amikor ez összeakad egy másik én érdekszférájával, akkor feszültség alakul ki. Vagy egyik leigázza a másikat, vagy kitör a háború. Egyik sem békesség. Nagyban és kicsiben. Olyan mintha városkirályságok háborúznának. Tűzszünet lehet, érdekszövetség lehet, de béke nem. Mert egyszerre nem uralkodhatsz te is meg én is… Mi segítene ezen az állapoton? Ha egy király lenne, akinek az uralma alatt mindenki a helyén van, mindenki sálómban van… Uralomváltásra volna szükség…

Nos ezért jött el a Király erre a földre, hogy visszaszerezze népét, hogy megszabadítson bennünket a szereptévesztésből, hogy uralma alatt a helyünkre, a sálómba kerülhessünk, a hal visszakerülhessen a szatyorból a vízbe, megszabaduljunk a túlterheléstől, hogy újra neki legyen súlya az életünkben, és hogy uralma alatt egyesítse népét, egymással háborúzó kiskirályok helyett testvérekké tegyen bennünket.

Eljött az Úr Jézus. Az igazi Király. Az egyetlen, aki nem önző, nem zsarnok, aki népe javát munkálja.  Megszületett, mint kicsi gyermek, aztán felnőtt, és elmondta az embereknek, hogy ő elhozta az Isten királyságát. Hogyan fogadjuk őt mi emberek?

„A szálláson nem volt számukra hely.” Jézus születésének ez a körülménye nem véletlen szerencsétlenség, hanem kifejezése annak, amit János így fogalmaz meg: „Az övéi nem fogadták be őt…” Jön az Isten, hogy a boldogtalan kiisteneket megszabadítsa, és emberré tegye. Jön a Király, hogy a boldogtalan kiskirályokat megszabadítsa és népévé tegye. És akkor hatalmi ütközés történik! A kisistenek nem kérnek az Istenből, a kiskirályok nem kérnek a Királyból!

Kétféle módon történik ez a hatalmi ütközés. Történhet Istent nyíltan elutasító módon:  Hogyisne! Még elveszi a mi királyságunkat, még majd ő mondja meg, hogy mit kell tennünk. Nem hiszek senkiben, aki fölöttem állna! Majd én. „Magamban bíztam eleitől fogva” (József Attila: Kész a leltár) Lehetne itt sorolni a mai szekuláris világ sokféle jelenségét.

Eszembe jut egy jó 20 évvel ezelőtti történet egy kislánnyal, aki azóta nagy lány már, lehet, hogy asszony is, nem tudom, mi lehet vele… Egy hittan órán egyszer csak megkérdezte: „Miért pont Jézus lett Isten Fia?” „Hogy érted ezt?” „Miért nem én?!” Annyira meglepett ez a kérdés, hogy egy életre megjegyeztem. Ez a gyerek a maga nyelvén őszintén megfogalmazta az Istent elutasító emberi szív gondolatát. Én vagyok a saját magam királya, nekem nincs szükségem Isten Fiára, nincs szükségem Királyra. Én akarok az istenfia, a saját istenem lenni, nekem nincs szükségem Istenre! Így utasítja el az ember szekuláris módon Jézus királyságát.

De vigyázzunk, mert vallásos módon is történhet ez a hatalmi ütközés, Jézusnak, mint Istennek, mint súllyal rendelkező királynak az elutasítása. Eszembe jut egy jó 40 évvel ezelőtti történet egy kisfiúval, akit hívő családban neveltek, imádkozni is megtanítottak. Ez a kisfiú nagyon szeretett volna egy horgászbotot. Egyszer egy délutáni pihenő előtt így imádkozott: Uram, add, hogy mire a délutáni alvásból felébredek, hadd legyen a kamrában az ajtó mellett egy horgászbot! Még azt is megmondta, hogy mikorra és hová hozza… Gyerekkorban aranyos ez a történet, de az a baj, hogy felnőtt vallásos emberekbe is megmarad ez a gondolkodás. Hát ő az én szolgám? Ő a pizza futár?

Lehetsz Jézus az Isten Fia, lehetsz Király, jöhetsz Jézus, de tedd meg kérlek, add meg kérlek nekem, amit én akarok. Teljesítsd az én kívánságaimat! Ha nem teszed, ha nem úgy teszed, akkor megsértődöm. Azt mondom, hogy te vagy az Úr, de mindig azt kérem tőled, amit én akarok, és én soha nem teszem meg, amit te mondasz, hanem úgy élek, ahogy én akarok… Ez azt jelenti, hogy az Úr nem úr, hanem szolga, nem? Úrnak hívlak Jézus, de legyél az én alattvalóm! (Az 5000 megvendégelése után így akarják királlyá tenni Jézust. Szánk íze szerint való király, aki kenyeret ad nekünk).

Az övéi, akikért jött, nem fogadják be őt. Jézus pedig jött, elhordozta az elutasítást, hogy a mi elveszett szívünket megmentse. Végigment az úton. Mi nem tudtunk magunkon segíteni, ezért ő állt oda a helyünkre. A kereszten a talpára állította a feje tetejére állított világot. Ott a kereszten megvalósult, hogy Istené a dicsőség, és emberé lehet a békesség. Mert Jézus Krisztusban ott a kereszten az Isten cselekedett az emberért. A keresztyénség arról szól, hogy igazán annak van súlya, amit Isten tett értünk. Ő cselekedett, ő megvívta a harcot, mi pedig ezért kerülhetünk a Sálómba! Az összes vallás valamiféleképpen arról szól, hogy mit kell tennie az embernek Istenért. Az evangélium arról szól, hogy mit tett Isten az emberért! Értjük? Annak van súlya, amit ő tett értünk, mi pedig erre rábízva magunkat leszünk újra a Sálómban!

„Isten maga lett emberré, hogy bennünket boldogtalan, büszke istenekből valódi emberekké tegyen, olyan emberekké, akik határaikat, gyengeségüket és szegénységüket felismerik és elfogadják.”

A Biblia üzenetét megerősítő tapasztalatunk az, hogy a szabadulásunk, a kopernikuszi fordulat, életünk fellélegzése, az igazi uralomváltás úgy kezdődik, hogy felismerjük azt, hogy az életünk mélypontra került. Szembe találjuk magunkat valamilyen módon a határainkkal, a gyengeségünkkel, a szegénységünkkel, a lehetetlenséggel. Nem egyforma az életutunk, más – más területen találkozunk ezzel a lehetetlenséggel. Lehet, hogy egy szenvedélyből nem tud valaki megszabadulni, vagy egy családért, közösségért felelősséget hordozva találkozik olyan helyzettel, amit nem tud megoldani. Betegséggel, vagy gyermekének, családtagjának betegségével szembesülve, de mindenképpen a halál kikerülhetetlen tényével találkozva az ember szembe találja magát a lehetetlenséggel, a korlátaival, gyengeségével, szegénységével. Az Istennel való életet adó találkozás pedig úgy történik, hogy azon a ponton kiáltunk: Istenem, Úr Jézus segíts rajtam, úgy, ahogy te akarod! (Fontos a mondat második fele, mert az a baj, hogy sokszor még a bajban is te akarod megmondani neki, hogy hogyan segítsen, mit tegyen. Ez így még nem a fordulópont!  Így nincs békesség!)

Uram, tied a dicsőség! Neked van súlyod! Én pedig bízni szeretnék benned! Rád bízni magamat. Kezedbe teszem az irányítást! Vezess ki engem! Vigyél ki engem! Vigyél haza engem! Mond meg, hogy merre, hogyan, mit tegyek útközben! „Dicsőség a magasságban Istennek…” „és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4, 7.

Így szabadulsz meg a túlterhelő szerepzavartól, s kerülsz a helyedre Isten tenyerén, a békességbe, s így leszel vetélytárs kiskirály helyett testvér a többiek számára.

S ha a hívő élet útján járva újra elfelejted ezt az életrendet, és elkezdesz irányítani ott az Isten tenyerén, és újra elveszíted a békességet, akkor újra szól neked a karácsonyi evangélium, hív vissza az Isten rendjébe: Istené a dicsőség, emberé a békesség. Jézus eljött. Neki van súlya. Te meg bízd rá magad. Újra. „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében.” Ámen.

Végh Miklós, lelkipásztor