Olvasandó: Zsoltárok könyve 23.
„Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” 1János 4, 9.
Szeretett Testvérek!
Nap, mint nap szükség van arra, hogy döntéseket hozzunk. Mi az értékes számunkra és mi értéktelen. Nem kell rögtön elvont dolgokra gondolni itt. Elég a bevásárlásra gondolnunk. Egy kívánt dolgot óhajtva, a boltba érve 4-5 különböző gyártó termékét találjuk a polcon. Döntéshelyzetbe kerülünk. Válasszam az olcsóbbat, a talán minőségben gyengébbet, vagy a drágábbat, ami egy jobb minőséget ígér? Meghatározza a választást, milyen értékek határoznak meg abban a pillanatban. A pénztárcakímélőt vagy a magas minőséget? Avagy, mi a fontos jelenleg, mi a jelenlegi érték.
Nem csak a boltban van értékdöntéshelyzet, hanem az élet számtalan pontján. Csak pár területet hadd említsek. Munkánk és annak végzése, emberi megnyilvánulásaink, emberi kapcsolataink. Ezen kívül számtalan más terület is elénk kerül, amikor a külvilág, a környezetünk eseményeire reagálni kell a belső értékeink alapján.
Egyik fontos értékdöntésnek embertársaink felé kell megtörténnie. Talán a legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban: Értékes-e a másik élete?
Hittan órán kértem a tanulókat, hogy egy kis papírlapra írjanak három embert, akik számukra értékesek. Mindegyik a család három tagját írta fel. Az egyik diák felkiáltott, ez könnyű volt. Ekkor kértem, fordítsa meg a lapot, mert egy képzeletbeli történetet mondok el, amiből szintén három ember nevét írja fel a lapra, akiről azt gondolja, ő a legértékesebb.
Azt kértem, gondolják el, a Titanic fedélzetén utaznak. A hajó a jéghegynek ütközik, menekülniük kell az utasoknak. Már minden mentőcsónak emberekkel megtöltve a vízen volt, s csak egyetlen csónak maradt, amiben 3 hely van szabadon. Azonban hat ember várakozik a korlátnál. Az ő feladatuk volt eldönteni melyik három ember szálljon be, vagyis meneküljön meg és melyik három ember maradjon a hajón, vagyis a megsemmisülésbe küldve azokat.
Hadd kérjelek meg, most Te is gondolkodj a gyermekekkel együtt. Te is válassz három megmenekülőt magadban!
Tehát a hat ember, aki a csónakba belépésre várnak. Az első egy alig 19 éves lány, aki előtt még ott van az élet. A második egy túlélési szakértő, aki már számtalan nehéz helyzetben bizonyította rátermettségét. A harmadik egy 65 éves professzor, aki rákkutató, s kutatása a kór gyógyítására ígéretesnek tűnik. A negyedik a hajóács, aki szerszámaival nagy segítség lehet, ha a vízen úszó csónakokkal baj történik. Az ötödik egy harmincas éveiben járó anyuka, akit otthon három gyermek vár. A hatodik egy lelkipásztor, aki az új szolgálati helyét elfoglalni utazott a hajón egy régóta lelkész nélküli gyülekezetbe tartva.
Testvérem! Te melyik hármat írtad volna le a lapra, melyik három embert mentetted volna meg? Elárulom, a gyerekek csaknem annyiféleképpen látták a dolgot, ahányan voltak. Az egyiknek ez ért többet, a másik számára amaz volt értékesebb.
Azért volt nehéz ez a kérdés még nekünk felnőtteknek is, mert el kellett döntenünk: Ki értékesebb? A mi értéksorrendünk alapján hoztunk döntést. El kell mondanom a megnyugtatásotokra, hogy nincs helyes három személynév, hiszen mind a hat mellett jogosan tehetünk le voksot. Mind a hat esetében van olyan indok, ami miatt beszállhat a mentőcsónakba.
Mindezek ellenére, mutat egy képet önmagunknak az értékítéletünkről. Ezért tehetjük fel a kérdést: Fizikailag, a maga belső-külső értékeivel együtt, lelkileg, szellemileg mennyit ér az ember? Valóban: mennyit ér az ember?
A körülöttünk való világ nagy része az élvezeteknek él. Mindent meg akar adni, ami a test kívánsága! Élvezeteket, anyagi javakat, hatalmat! Másképp fogalmazva, az értéket, az anyagi és testi kívánságban éli. Aki csak test hívására válaszol csak, annak azt mondja a Római levélben: „mert, ha test szerint éltek, meg kell halnotok” (8,13). Nem véletlen a Heidelbergi Káté első kérdésfelvetése: „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?” Már a katekizmus legeleje túlmutat e földi életen. Rámutat, hogy a hívő élet, melyet már ebben a világban élünk, nem csak erre a világra vonatkozik. Túlmutat rajta! Az ígért mennyei világ felé vezető úton, együtt halad a test és lélek, Isten vezetése által. Számtalan ember választja el a testet a lélektől. Azt mondva, elsősorban a testnek kell vetni. Ami azt is jelentheti, hogy az élet értelme a test kívánságainak maradéktalan teljesítése. Egyszerűbben fogalmazva, az emberi test, az anyag számukra a legfontosabb! Azonban, Isten a Szentírás teljességén keresztül vallja: az emberi élet nem választható szét testre és lélekre.
Isten megmentése ugyan elsősorban a lelkünkre vonatkozik, de nem hanyagolja a test váradalmait.
De! Ha csak a húst és a csontot, a kémiai elegyeket nézzük, az ember testének fő alkotóelemeit: zsír, vas, cukor, mész, foszfor, magnézium, kálium, kén, szén és víz. Ennyi az ember. Ennyi az ember? Akik csupán azt tartják az emberről, hogy az ember kémiai anyagok keveréke, nos, azok számára ennyi. Nem valami sok. Persze az ember nem csak matéria. Belső értékeivel, képességeivel, talentumaival sokkal több. De mennyi is igazán? Egy ember, egy élet? Valóban: mennyit ér az ember? Már sokkal nehezebb, mikor a mi belső értékeinkről kell vallanunk! Amikor önmagunk értékeit vagy értéktelenségeit vesszük számba!
Mennyit érünk mi egyenként? Erre a kérdésre a legmegdöbbentőbb választ a Bibliában találjuk: „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” (1Jn 4,9). Istennek, mi valamennyien, külön-külön is olyan értékesek vagyunk, hogy egyszülött Fiát is kész volt ideadni értünk. Senki a világon nem tartott ilyen sokra és nem is fog ennyire méltatni bennünket! Senkinek a világon nem vagy olyan fontos, hogy ezt vállalta volna érted. Annak ellenére, és azzal együtt, ami, aki te magad vagy. Ennyire értékes vagy – az Úrnak! Tudjátok ezt?
A Heidelbergi Káté azt mondja az 1. kérdés-feleletben, hogy „az én Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.” Tulajdona! Miért lesz fontossá a tulajdon szó ebben az értékmeghatározásban? Emberi példával szeretném megvilágosítani ezt!
Ha valami híres ember tulajdonában áll vagy állt egy tárgy, az értékesebb, mintha valaki másé volna az. Ha például egy aukciót hirdetnének meg a gyülekezetben valamiféle diakóniai céllal, és azt mondanánk, hogy meghirdetjük a lelkipásztor tollát, adnának az emberek érte jelképesen mondjuk kétezer forintot. De ha azt mondanánk, hogy itt van Petőfi Sándor tolla, amellyel a legszebb költeményeit írta, akkor bizonyosan több millió forintért kelne el. Miért? A tulajdonosa miatt! Mert az Petőfi tulajdona volt. Ezért adott kérdés: kihez tartozom? Kié vagyok? Az evangéliumok evangéliuma arról beszél, hogy az életem végtelen értékkel bír! Nagyon, nagyon értékes a tulajdonosnak, Istennek!
Az mutatja valaminek az értékét, hogy mennyit hajlandók fizetni érte. Ha egy aukción eladásra szánnak egy régi műtárgyat, festményt, az annyit fog érni, amennyit adnak majd érte. Mennyit érek én? Hogy milyen végtelenül sokat, az abban látszik, hogy az Atya mit fizetett azért, hogy megváltson, magáénak tudhasson minket! Erről beszélt a karácsony!
Reménység nélküli a mi a világunk, ha a körülöttünk lévő eseményekre tekintünk! Háború! Infláció! Keresztyén értékek csökkenése az emberekben! De lehetne említeni a családok szétesését. A belső problémákat! Az egyházak belső erózióját!
Akkor nincs menekvés? De!
Erről a megmenekülésről, megtartásról beszél mindkét Igénk! Isten nem hagyta magára és nem is fogja magára hagyni azokat, akik bizalommal vannak iránta! A bizalom iránta az, amit hitnek nevez a Biblia. Pontos meghatározást a Zsidó levél ad számunkra: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (11,1).
Ehhez a hithez kapcsolja a zsoltáros, amikor azt mondja: „Az Úr az én pásztorom.” (1a). Egy mezőgazdaságból vett fogalmat használ az író Istenre. A pásztor képe, mely sok helyen megjelenik a Szentírásban, itt a védelmező, megtartó Úr képe!
Gyermekkoromban, mindig nagy élvezettel figyeltem a legelőről behajtott tehenek vonulását. Szerettem látni a tejjel duzzadó állatok vonulását, s hallani a bőgésüket, ahogy jelzik a gazdájuknak, nyissa a kaput. Mégis, legjobban a pásztort szerettem figyelni, aki a csorda után vonult, ahogy igazgatja, irányítja a rövid kurjantással a két keverék kutyust. Azonban, már akkor elgondolkoztatott, hogy ha a csorda elejét veszélyezteti valami, akkor miként tud a védelmébe lépni.
A 70-es évekkel szemben az időszámításunk előtt a pásztor mindig a nyáj előtt ment. Előre látta a leselkedő veszélyeket, fel tudott készülni a támadásokra, a továbbhaladás nehézségeire. Ő volt az, aki szembeszállt a nyájat dézsmálni akaró állatokkal. Az ő óvó, gondoskodó tekintete, előrelátása volt a garancia az épségben maradó nyájra.
Amikor a pásztor képe megjelenik a zsoltárosnál, akkor az óvó, védelmező Isten egyik tulajdonságát emeli ki. Azt mondja ki ezzel a képpel Dávid, hogy az Ő élete is olyan biztonságban van az Istennel, mint a pásztorral a nyáj egy-egy tagja. Jöhet nehézség, jöhet külső támadás, de a fő Pásztort követve nem eshet baj. Nem lehet olyan helyzetbe kerülni, ahol vesztes lehet a Vele járó!
Ez egy igen szép és igaz mondat, de maradva a pásztor és a nyáj képénél, aki a nyájba tartozónak vallja magát, annak mindig az élen haladó pásztort szükséges figyelnie. Lesni minden megszólalását, irányítását, egy szóval összefoglalva, követni Őt!
Istent és az Ő Egyszülöttjét érdemes követnünk nekünk is. Mert a követőnek nem csak megmutatja, hogy miben engedetlen, hanem biztosít is, hogy az élete a legjobb kezekben van. Amit nem láthatunk előre, azt Ő már látja. Az elénk kerülő nehézségek előtt már felkészít annak elviselésére és a megoldást is a tudomásunkra juttatja. A legnagyobb nehézségekben a karjába vesz. A fájdalom könnyeit letörli, szavával enyhíti a szív szorongatásait. Nem véletlen a Zsoltárban a „lelkemet felüdíti” kép.
Amikor a teljes biztonság veszi körül az embert, főleg, ha ez az Isten közelségének biztonsága, akkor a félelem nem lehet úrrá. Hiszen tudható, a Mindenekfelett való Isten pártfogásában van az élete. Még hatványozottabb lehet a lelki felüdülés, ha már Jézus Krisztus által élő reménység van a szívben az elköltözés utáni időre is. Mert Isten gondviselése nem csak erre a világra érvényes, ahol futjuk a mindennapjainkat, hanem általa lehet élő reménység az Ő honára!
Az örök élet ajándéka mellett bizonyosságunk van afelől, hogy itt is védelmező, megtartó és óvó jelenlétében élhetjük a napjainkat! Erről beszél Jézus is a Hegyi beszédben: „Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Máté 6, 31-33). Figyeljük meg a Megváltó szavait! Ráadásként kapjuk meg a mindennapokról való gondoskodást, amit megelőz az Isten keresése és az Ő igazságának elfogadása! Ha ez a miénk, akkor nem kell aggódnunk az evésünkért, az ivásunkért, az öltözésünkért!
Ismerve ezt a krisztusi igazságot és magunkénak vallva, még akkor is testi szükségeink hiányának betöltése okozzák a legtöbb szorongást nekünk! Lesz holnap kenyérre? Lesz elég a számlák kifizetésre? Meg tudom adni a gyermekeimnek mindazt, amit az iskola és előrehaladásuk megkíván? Mi ilyen és ehhez hasonló kérdéseket teszünk fel magunknak. Természetes, ha a gondoskodni szeretnénk magunkról és a szeretteinkről! De lássuk be, a gondoskodásunk akarása egy idő múlva aggodalomba megy át. Odáig megy el, hogy már nem a gondoskodás tölt el bennünket, hanem az aggodalom. Érdemes meglátni még, az aggodalom a mi testi életünk megtartásának félelme. Amikor ezt az érzést forgatjuk magunkban, akkor az Istenbe vetett hitünkön esik csorba. Pedig jól tudjuk, az élet több mint étel, víz, ruha, otthon. Jézus megkísértésekor mondja: „Meg van írva, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”. (Lukács 4,4). Földi javaink határtalan megszerzésének vágya maga a kisértés. Fontos ebből a mondatból kiemelni a határtalan szót, hiszen ez az elég feletti rész, a kisértő által, maga a kapzsiság.
„… ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?” Mt 6,25
Mindezek ellenére, a mi Urunk megadja a napi szükségleteinket! Az egyiptomi szabadulás utáni vándorlás során Isten 40 évig eteti és itatja a népét. Naponként kapják a mannát és a fürjet. Isten megígéri nekik, minden napra megadja a betevő falatot és minden nap oltani fogja szomjukat. Ennek ellenére jelenik meg a kapzsiság, azt mondják maguknak: ’tegyünk el ebből a holnapi napra!’. „Voltak, akik hagytak belőle másnapra is, de az megkukacosodott és megbüdösödött.” (2Mózes 16,20). A hatodik napon pedig kétszer annyi eledelt adott az Úr a népének, de az ezen a napon adott étek másnapra „nem büdösödött meg, féreg sem volt benne.” (2Mózes 16,24b). Érezzük, először is, hogy az Isten által rendelt és adott testi javak mindig elég lehet számunkra. Lehet, ma egy zsíros kenyér az, holnap egy grízes tészta, holnapután rántotthús. Akár a zsíroskenyér, akár a rántotthús, az Isten szerető gondoskodása az életben maradásunkhoz! Másodszor az is látszik, hogy az Úr törvénynek betartása csodákkal is jár, hiszen szintén a pusztai vándorláskor olvassuk, hogy a hetedik nap, a nyugalom, a megszentelődés napja a rendelés szerint meg lett ünnepelve.
S ehhez mindent megad az Isten! Testi értelemben is fontosak az övéi!
Az Úr ismeri az övéit, ahogy a Megváltó Bárány is. Ő nem csak a lelkek és gondolatok vizsgálója, hanem a test vágyainak is ismerője. Gondoljunk itt a 4 vagy 5 ezer megvendégelésére. Az Őt hallgatók éhségét látja és gondoskodik is róluk. Még az Ő csodája is az emberért van, amikor megszaporítja a halat és a kenyeret. Jézus azonban megtart egy fontos sorrendet, ami ma is érvényes. Először lelki eledelt ad a sokaságnak, s csak ezután lesz szétosztva a hal és a kenyér. Vagyis, először az Úr, aztán a kenyér! A Te étkezőasztalodnál is ez a sorrend?
A Mennyei Atyánk nem csak azt látja, hogy éhesek és szomjasak vagyunk, hanem egyéb területet is számon tart! Hadd hozzak egy személyes példát, amikor szorult helyzetbe kerültem és nem láttam kilátást a megoldására!
Egyik nap a postaládában találtam egy felszólító levelet, amiben közölték a tartozásomat. Számlákat böngészve, kiderült, valós a követelés. A befizetési határidő szoros volt, de a hónap végén lévén nem láttam lehetőségét a kiegyenlítésére. Ott álltam azzal a gondolattal, szégyenben maradok, mert a határidőig nem lehet rendezni a mulasztást. Egyetlen megoldás maradt, az imádság. Erre az egyetlen helyes út választására felelt Isten, azzal, hogy másnap délelőtt a postás csengetett és pénzesutalványt adott elém aláírni. Az utalványon az áramszolgáltató neve szerepelt, a közlemény rovatban az ok: áram túlfizetés. Most már érdeklődve néztem meg az összeget is. Álmélkodva láttam az összeget, ami szinte megegyezik a befizetendő tartozással! Pár száz forinttal meg is haladta azt. Így nem maradtam szégyenben! Így gondoskodott rólam az én Megváltó Uram!
Ez a kis példa, azt mutatja meg nekünk, ha valóban Istent tesszük életünk középpontjába és vezetésébe, akkor a kellemetlen, kínos, nehéz helyzetekben is mellettünk van, mellettünk áll. Amikor mi kilátástalannak érezzük a helyzetünket, mikor elfogynak az emberi gondolatok, tervek, akkor egy váratlan megoldást ad. Ő az, aki minden gondolatunk, minden helyzetünket látja és segíti.
Hogyne lenne a mi Urunk figyelmes a mi kívánságainkra és az élethez szükséges igényeinkre! Teremtményei vagyunk! Ahogy a többi élőlény! Mégis az ember kiemelkedik a többieket közül, hisz Isten képmásai, tulajdonai vagyunk. Ugye, még emlékszünk? Az által lehetünk értékesek, mert az egyetlen szavával Teremtő Isten tulajdonában állunk! A mi Urunk által vagyunk értékesek. Az Ő szeretete növeli meg értékünket. Ezt az értéket növeli még, hogy „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa.”. Annyira jól összefoglalja ez a vers az Isten szeretetmunkáját értünk!
Nem tudom észrevettük-e, hogy ebben az egy mondatban megjelenik a jelen, a múlt és a jövő idő. A Teremtő Atya elküldte a mi megmentésünkre a Fiút, aki keresztfán elhordozta a mi vétkeinket, ellenszegülésünket.
Ezért a helyes áldozatért ma is megismerhető az Úr, ezért nem fordítja el az Ő arcát a most Hozzá fordulóktól. És az Őt megszólítóknak, a szavában életet találóknak ígéri az örök életet. Az azonban, amiről szól ez a vers, bár szószerinti utalás nincs benne rá, mégis benne rejtezik, Isten megmentő terve számodra. Isten elkészítette a terv állomásait. Sőt a múltban a terv egy mozzanata meg is valósult, Jézus Krisztus földre érkezésével. A terv második pontja a Te döntésed. Elfogadod-e, vagy már elfogadtad-e az Isten szeretetét és az Ő szeretetének zálogát a Megváltó Krisztust? Mert ennek megvalósulása eredményezheti a jövőbeni utadat. Egy biztos! Ennek az Igének üzenete alapján vallhatjuk, az Istent szeretőről és szeretetében megmaradóról: „De aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (24,13).
Talán ráébredtünk milyen értékesek vagyunk. Talán nem a családnak, talán nem az ismerősöknek, talán nem a szomszédoknak, de a Mindenható számára igen!
Ma azt kéri a mi Urunk, hagyatkozzunk Rá a mi életünkkel. Olyan nagyon figyel bennünket, hogy tudta nélkül nem történhet semmi. Hadd tegyek fel itt egy kérdést! Ma reggel, mikor a tükör előtt megfésülködtél, megszámoltad hány szál hajad ragadt bele a fésűdbe? Ugye, nem tartottuk fontosnak! Értéktelennek tartottuk! Isten számára azonban nem volt az, mert azt mondja Jézus az Atyáról: „Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva.” (Lukács 12,7a).
Még egy indokot hadd hozzak arra, hogy értékesek vagyunk. Ha Isten tud és gondoskodik az általa teremtett madarakról és a többi élőlényről is, akkor pláne tud és gondoskodik az emberről! Ezért mondja Jézus: „ti sok verébnél értékesebbek vagytok.” (Lukács 12,7b). A testi aggódásra mondja a Megváltó, attól ne féljetek! Hiszen az Atya számon tart bennünket! Nem is akárhogy!
Így járhatjuk az életutunkat! Mellettünk, velünk van az Úr! Mindezt Jézus Krisztus érdeméért és váltságáért! Ehhez azonban Istennel kell a szövetséget megkötni. A szövetség kötés jele a megkened fejem olajjal a zsoltárban! Figyeljük meg, Isten a cselekvő, mi az elszenvedők, a tétlen elfogadók! Mindezt megelőzi az Isten szövetségkötő kegyelmének elfogadása!
Ez a kegyelem és a Jézus megmentése a kereszten mondathatja ki velünk a zsoltáros megállapítását: Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Légy velünk Urunk! Ámen!
Kérdések az igehirdetéshez:
- Milyen értékítélet jellemez most Téged? Mi alapján értékeled az embertársaidat?
- Mit jelent számodra, hogy Isten tulajdona vagy és mire kötelez ez Téged?
- Miként válaszolsz Isten megmentő szeretetére? Miben jelenik meg, életed mely területén válik valósággá, hogy Istennek értékes vagy Jézus által?
- Miként tudod továbbadni azt a lehetőséget, hogy az Úr értékes gyermeke lehet a másik ember is?
Schwancer Pál