2023. március 19.

Olvasandó: Galata levél 4, 21-31

„Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, Tibériás tavának túlsó partjára. Nagy sokaság követte őt, mert látták, milyen jeleket vitt végbe a betegeken. Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült a tanítványaival együtt. Közel volt a páska, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus észrevette, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. Fülöp így válaszolt neki: Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset. Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek? Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek. Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.” János 6, 1-15.

Talán észrevettük, hogy a mostani böjti vasárnapokon az egyházi perikóparendhez igazodva az Igéket úgy választjuk ki, hogy a lekció és a textus eszerint kerül felolvasásra. A Galata levél ezen a mai vasárnapon a lekció és a textus a kenyérszaporítás csodája, ezekből hirdették az igét, vagy hirdetik az igét azok, akik figyelnek erre. Örvendezés, ez volt az invokációban elhangzó ige Ézsaiástól, illetve a 122. zsoltárból. Így mondják ezt idegen szóval, hogy Laetare / örvendezz /. Szokatlan ez, hogy örvendezünk a böjtben, amikor a böjtről általában az jut eszünkbe első nekifutásra, hogy megsanyargatjuk magunkat, valami nagy fogadást teszünk az Úrnak, és valamiről lemondunk, áldozatot hozunk, vagy komor arccal járkálunk ebben a világban, mert nem tudjuk magunkhoz venni a táplálékot, bármi is legyen annak a tartalma. Ha a böjtöt úgy tekintjük, hogy az Istennek egy ajándéka, egy lehetőség számunkra, hogy közelebb kerüljünk Hozzá, akkor már ezen örvendezhetünk, hogy közelebb kerülhetünk az Istenhez. Aztán ugye egy nagyon furcsát fogok mondani, a vasárnap az Úr napja ebben az értelemben nem tartozik a böjthöz. Azért, mert ilyenkor van a táplálkozás ideje, a lelki táplálkozás ideje. Magunkhoz vesszük Isten Igéjét, növekszik, erősödik bennünk, megújul a hitünk, és így megyünk vissza a hétköznapokba, egyrészt a szolgálatba, másrészt böjti időszakban a böjthöz. Harmadrészt pedig a böjt és az öröm nem választható el egymástól. Ugyanúgy összetartoznak, ahogy a bűn és bűnbocsánat, kereszt és a feltámadás, nagypéntek és húsvét, vagy hogy másképpen mondjam, ahogyan a Forrest Gumpban hallottuk, a borsó meg a héja. Istennek az a szándéka, hogy a böjt és az öröm összetartozzanak. Talán nem jól éljük meg a böjti időszakot, ha ökölbe szorult lélekkel és nagyon komor arccal járkálunk ebben a világban.

 Az embernek szüksége van a táplálkozásra. A táplálkozási kultúrák nyilván különbözőek lehetnek, egészen Besenyő Pista bácsitól, aki tudatos táplálkozó, hiszen tudja, hogy táplálkozik, egészen addig, hogy mindenféle dolgokat kitalálnak, hogy mit együnk. Az a nagy kérdés, hogy miközben az ember alapvető szükséglete az, hogy vegyen magához energiaforrást, egészségesen táplálkozzon, vigyázzon magára, akkor táplálkozunk-e, vagy etetnek bennünket? A javunkat keresik vagy a javainkat akarják, akik hatással kívánnak lenni étkezési szokásainkra, életvitelünk kereteire? Alapigénkben is és a lekcióban is másképpen hallhattunk az Isten gondviselő táplálásáról. Az Isten szövetségében minden egészen máshogy történik. A kenyérszaporítás történetet mindegyik evangélium elébünk hozza. Egy csodálatos történet, igaz? Jézus tanította a sokaságot.  Azt mondja az egyik evangélista, hogy a betegek gyógyítása miatt, máshol olvasva a tanítás miatt, de a sokaság követte Jézust, és Jézus megszánja ezt a sokaságot, szeretne rajtuk segíteni. Hogyan is akar segíteni? Először megkérdezi az egyik tanítványt: ”Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” Fülöp kalkulál, számolgat, és azt mondja, nincs mit tennünk, ez nekünk lehetetlen feladat, még egy komoly összeg, 200 dénár árú kenyér sem lenne elég ennyi embernek. A másik, András körülnéz, nyomoz, olyan, mint egy oknyomozó riporter, megszámolja, hogy mit lehet odaadni, öt árpakenyér, meg két hal, hát ez is kevés. Mit lehetne tenni?   Jézus pedig tudja, hogy mit akar tenni ezzel a sokasággal. Egyszerűen ura a fizikális létnek is. Ne higgyünk az olyan kommentároknak, amikor azt olvassuk, – életem egyik legviccesebb kommentárolvasása volt -, amikor az atyafi kifejtette, hogy ez úgy történt, hogy mindenkinek ott volt a kis hátizsákja, vagy szütyője, abban volt a kenyér, meg a hal, meg minden. Jézus megáldotta ugyan őket, mint ahogy étkezés előtt imádkozunk, és mindenki elővette a magáét, megette, majd összeadták, és így jött létre a maradék, a 12 kosárnyi. Nem hinném, hogy ez így lenne. Azt gondolom, hogy Jézus, mint az Isten Fia, ura az anyagi világnak és a természeti létnek is, tehát meg tudja szaporítani, fizikálisan meg tudja sokasítani, a kenyeret, a halat és minden mást is, ahogy ezt már talán tapasztalhattuk is. Ha a statisztikáját nézzük a történetnek, ugye 5 kenyér, 2 hal, 5000 ember, 12 kosár. Ezek azért elég érdekes számok, igaz? Matematikailag se jön ki, ha több ismeretlenes egyenletet akarunk felállítani, hogy hogyan tudta ezt Jézus megtenni. Mégis megtette, mert enni akart ezeknek az embereknek adni. Nagyon-nagyon fontos, hogy Jézus a csodáit soha nem azért tette, hogy valami olyat adjon, ami „jól jön”, de elvagyunk nélküle is. Minden embernek azt adta, – több bibliai történetben is olvassuk -, amire szüksége volt. Nem adott oda olyat az embereknek, amire nem volt szüksége. Itt ennek az embercsoportnak élelemre volt szüksége, fizikálisan szenvedett szükséget, hiányt. Ha valaki ismeri a Maslow-i szükségletpiramist, ott is az szerepel, az élelem, a ruházkodás, egyebek, a lakhatás, mint alapvető emberi szükségletek. Ezek hiánya alapvetően megrengetik az emberi létet.  Azonban mégsem ez az ember alapvető problémája, hanem ha ezek bálvánnyá válnak és ösztönlényként csak ezeknek a szükségleteknek a betöltése teszi ki az ember teljes életét.  Jézus azt mondja: „Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” /Máté 6, 31-34./

Biztosak lehetünk abban, hogy Jézus nem valami demonstrációt akart itt végrehajtani. „Közel volt a páska, a zsidók ünnepe” hallhattuk, szinte közbevetve. Jeruzsálembe készül ebben az időszakban. Közeledik a húsvéthoz. Közeledik az Ő elfogásának, meggyalázásának, keresztre feszítésének, eltemetésének és föltámadásának ideje, ez nagyon-nagyon fontos dolog. Jézus mindent ennek rendelt alá. Ugyanakkor az az irgalmasság, ami az Ő szívében van, az mégiscsak megjelenik akkor, amikor ezt a történetet olvassuk és halljuk.

Mit csinálnak a tanítványok? Annyi pénz nincs is, ami elég lenne!! Mi ez ennyinek? Jól látta-e az a tanítvány, aki körülnézett és azt találta, hogy nagyon kevés az, ami a rendelkezésükre áll. Merthogy itt kettő dologra is elhangzik az, hogy mi ez ennyinek. Egyrészt a 200 dénár. Ez nem volt kevés pénz, egyes számítások szerint talán egy éves jövedelem is lehetett. Tehát sem a pénz, – nincs annyi pénzünk, hogy ellássuk őket -, sem maga a birtokukban levő élelem, nem lett volna elég, hogy egyenek. Jézus mégis azt akarta, hogy lássák a csodát, megmondta, hogy mit tegyenek. Azt akarja fölhasználni, amijük volt, ami ennek a kisfiúnak volt. Adva volt ötezer éhes száj, adva volt az, hogy ezek az emberek éhesek, és adva volt még valami, egy kis élelem, 5 kenyér és két hal, amit Jézus megáldott, és mégis elégségessé tett az emberek számára. Ez egy nagyon fontos gondolat. Az ember sokszor úgy érzi, akár időről, energiáról, lelkiségről, bármiről van szó, amit odaadhatna Jézusnak, hogy még nem vagyok kész, még egy kicsit fejlődnöm kell. Majd, ha így lesz, akkor elmegyek a templomba. Majd, ha így lesz, akkor majd imádkozom. Majd, ha így vagy úgy lesz, még ezt rendbe teszem, addig még egy kicsit javítom magamat. Elmegyek valami tréningre, még egy kicsit csiszolok magamon, és akkor majd odamegyek Jézushoz. Nagyon fontos tanulsága ennek az Igének, hogy azt kell odaadni Jézusnak, amink van. Nem azt, ami lehetne. Az ördög legnagyobb kísértése, hogy azt mondja, hogy te akarsz Jézushoz menni? Nézzél már körül?!! Te akarsz odamenni Jézushoz? Azt hiszed, kezd veled valamit? Ne engedjük ezt, hogy a szívünkbe bejöjjön. Azt, amink van, azt adjuk oda és Jézus meg fogja áldani. Amikor a Testvéreknek hirdetni szoktam az adakozást – egyszer kaptam érte egy megrovást, hogy miért mondom azt, hogy ahogy az Úr Lelke indítja a Testvéreket, úgy adakozzanak – hiszem azt, hogy az önként, szabadon odaadott idő, szolgálat, pénz, élet kedves az Isten előtt. Ez az igazság, ez a meggyőződésem. Ha a szívemben nincs ott az idő, energia, egyéb odaszánására az, amit az Isten kimunkál, akkor nem jó szívvel adom oda azt, amim van. El tudja azt venni az Isten, amit ezer szállal kötözök magamhoz, legyen szó időről, áldásról, anyagiakról, bármiről. Nem fogja tudni elvenni, mert kapaszkodok bele két kézzel, és nem engedem, hogy Ő elvegye. Ebben a csodában az az egyik csoda, hogy volt valaki, aki odaadta azt, amije van, rendelkezésére bocsátotta az Úr Jézusnak. Ő pedig áldássá tette azt sokak számára. Azt oda kell adni Jézusnak, amit oda tudunk, és amire az Isten lelke indít bennünket. Ez nagyon fontos. Ezt értsük jól, vegyük bátorításnak, vigasztalásnak, megerősítésnek. Ha nem megyek el a gyülekezetbe, nem tudom miben kell szolgálni. Ha nem megyek, nem tudom miben kell szolgálni, akkor nem én lépek be a közösség életébe. Értjük ugye ezeket a folyamatokat? Isten mindig egy kicsivel szokta kezdeni. Talán már mondtam itt azt a történetet, amikor megkereste az egyik erdélyi baptista lelkipásztort az atyafi, hogy azt az elhívást kapta Istentől, hogy ő stadionokban fog prédikálni. Akkor járta Billy Graham legintenzívebben a világot és tényleg stadionokban prédikált. Erre mondta a lelkész, hogy nagyszerű, akkor te teszed rendbe a gyülekezeti házat, söprögesd ki, rakd össze a székeket. Az atyafi megsértődött, és otthagyta a gyülekezetet, hát neki nem erre van elhívása.  Ha nem adjuk oda azt a kicsit, ami majd elvezet oda, hogy 12 kosár legyen a maradék az Isten áldása után, akkor nem fog bennünket Isten megáldani. Nem azért, mert nem képes rá, hanem mert mi nem tudjuk elvenni, mert nem adjuk oda azt, amit oda kell adni az Istennek ahhoz, hogy az életünk bővölködjön és jó irányt vegyen.

 Örvendezés vasárnapja. Hogyan lehet örvendezni akkor, még a böjti időszak is van, amikor körülnézünk magunk körül? Bemegyünk a boltba, két liter tejet lehet megvenni, nem tudom, három kiló cukrot, ilyen dolgok vannak, amihez nem vagyunk hozzászokva. Nem olyan szokatlan ez a dolog, de hogy mégis az ember megretten, hogy milyen világ felé megyünk. Oda merjük-e adni a mi gondoskodásunkat, a mi gondviselésünket az igazi gondviselő Istennek, mindazt, ami van, akár az aggodalmainkat is, majd Ő kézbe veszi és gondoskodik rólunk. Bátorodjunk erre föl, hogy Istennek van hatalma arra, hogy amire szükségünk van, azt megadja. A ma emberének nem az a baja, hogy csak három kiló cukrot vesz, vagy kettőt, hanem az a baja, hogy nem tudja, hogy mi az elég. Itt a tanítványok nagyon is jól tudták, azt mondták, hogy ez nem elég. Sejtették nagyjából, hogy egy ekkora tömegnek mennyi élelmiszerre van szüksége, mennyi kenyérre van szüksége ahhoz, hogy megelégíttessék és jóllakjanak. Figyelmen kívül hagyták, hogy ők az Úr Jézussal vannak együtt. Azzal az Úr Jézussal, aki lecsendesítette a tengert, aki meggyógyított betegeket, aki halottat támasztott, aki beszélt arról, hogy megy a keresztfára, hogy az embereknek életük legyen és bővölködjenek mindazokban az áldásokban, amit Isten elkészített számukra. Ugyanolyanok vagyunk egy kicsit, mint a tanítványok. Mi ez ennyinek? Hogy adjam oda Istennek? De hogy adjam oda a másiknak is? Ezek nagy kérdések. Tanácstalanok vagyunk, mert szeretnénk valami nagy csodát látni, tenni. Pedig a csodának a magját odaülteti Isten a szívünkbe, és azt akarja, hogy a csodát, mi, mint munkatársak, szolgatársak, hozzájáruló tanítványok sokféleképpen továbbadjuk. Részt vállaljunk ebben, tegyük meg a mi részünket. Nagyon-nagyon fontos dolog, hogyha böjtölünk, készülünk majd a nagypéntekre és húsvétra, ezt is vigyük Isten elé. Érezhetjük úgy, hogy sok minden nem úgy működik, sok minden nem úgy történik. De ha az Isten kezébe tesszük, a legjobb kezekbe tesszük ezt, akár kenyérkérdésről van szó, akár másról. Nehéz időszakot élünk, talán Isten azért engedi meg, ezt nem tudom biztosan, hogy az ember mégis visszataláljon arra, hogy megelégedjen azzal, amije adatott. Nemcsak a brit tudósok számították ki, hogy a Föld még most is képes lenne eltartani minden lakosát. Minden lakosnak jutna élelmiszer, minden, ami van. Pedig egy kicsit megszaporodtunk már csak a mi életünkbe, ha belegondolnak a testvérek. És még mindig van annyi áldás ezen a földön, hogy tudna mindenki mindennapi kenyérhez jutni. A Miatyánkban a mindennapi kenyeret kérjük. A mindennapi kenyeret még megadja az isteni gondviselés a számunkra. Talán azt akarja tőlünk, keresztyénektől, hogy közelebb kerüljünk hozzá és megtanuljuk újra és újra, újra és újra, hogy mi az, hogy elég. Isten ebben segít nekünk. Istennek a terve és a logikája és az ő matematikája egészen más, ahogy a miénk. Mi általában azt szerettük, ami biztos, ami már megvan. Ami ott van a hűtőben, és ezt is értsük jól, ne vádolásként. Jómagam is így szoktam vásárolni, legalább egy hétre vásárolok a nagy családnak. Ugye van hűtőszekrény, micsoda áldás, van fagyasztó, minden van. Bevásárolunk, szeretjük, hogyha ott van, ez a biztos. Nem szeretjük azt, amikor tényleg hitből kell elkérni a mindennapi kenyeret. Lehet ezzel jól is élni. Annál a fiúnál is ott volt ez az két hal és öt kenyér. Nem hozatták a Food Pandával, vagy nem tudom, melyik futárszolgálattal. Ez ott volt nála. Valamire készült, gondoskodott arról, részt vett abban, hogy az ő élete biztos mederben legyen. És Jézus ezt tudta fölhasználni. Tőlünk is azt várja, hogy használjuk föl. Milyen nagy áldás ebben a gyülekezetben is, hogy az Élelmiszerbankon keresztül – sok-sok év pazarlása után talán fölismerte ez a világ -, hogy azt az élelmiszert, amit nem tudnak eladni, azt még oda lehet adni, hiszen fogyasztásra alkalmas, és lehet használni mások javára. Szép lassan mozognak ezek a kerekek. Isten áldása van ezen, én úgy hiszem, és meg is fogja áldani, ha amennyire tudunk és ahogyan tudunk, részt veszünk abban, hogy segítsünk másokon. Nyilván könnyebb beledobni a fekete zsákba, főleg át se látszik, és levinni a kukába. Sok mindent elérnek az emberek, ez már nem jó, ez már ilyen, ez már olyan. Az elég, az nagyon-nagyon fontos. „De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel” mondja az Ige. /1Timótheus 6,6./ Erre tanít ma bennünket Isten, lássuk meg, nem azt kell kalkulálni, hogy mi nincs, vagy mennyi kellene, nem azt kell kalkulálni, hogy mink van, de az is kevés, hanem az, hogy van Istenünk, aki képes csodát tenni mindannyiunk életében. Nem igaz az a gondolat, hogy Isten csak a lelki életünkkel törődik – számtalan helyen ellentmond ennek a Biblia -, és mondjuk a fizikális létünkkel nem törődik. Mi reformátusok ugye mondjuk emberé a munka Istené az áldás. Azt persze nem ígéri Isten, hogy nem tudom én ilyen kánaáni körülmények között, legyezőkkel ülünk a napsütésben, és iszogatjuk a jó kis koktélokat, Isten pedig küldje a mindennapi kenyeret. Isten aktív életre szánta az embert. Emlékszünk rá talán, hogy a bűneset után elhangzott: őrizd és műveld, szaporodj és sokasodj, töltsd be a földet. Ezt a parancsolatot kapták ősszüleink, ez vonatkozik ránk is. Ahogyan nyilván hozzátartozik a pihenés is, de Isten azt akarja, hogy mi vegyünk részt abban a fönntartó, gondviselő munkában, amelyre az embert elhívta, akit kevéssé tett kisebbé az Istennél, mert Isten szeret bennünket.

 Legfontosabb ajándéka az Istennek a kenyéren kívül, az evangélium. Ezek az emberek azért mentek Jézus után, csodálatból vagy hódolatból, vagy csak egyszerűen kíváncsiságból, volt, aki talán hitet kapott ajándékba, hogy lássák őt. Jézusnak mégis találkoztak azzal az irgalmával, ami nem csodatevés volt, nem valami extra csoda volt, hanem annak a szükségnek a betöltése, amelyben ők éppen szenvednek. Az lett a csoda, hogy az osztáskor több lett az étel, amit emberileg mi nem tudunk megérteni és fölfogni. Ugye matematikailag kettőből egy az egy, akárhogy is számoljuk, csak a Zimmer Feri jut egyről a háromra. Mi nem tudjuk ezt megcsinálni, de ha Isten segít nekünk, akkor meg tudja sokasítani, áldani, szaporítani azt, amink van, akár kenyérben is. Milyen hatással van ezekre az emberekre ez?  Talán várták azt, hogy kérem tisztelettel, nem kell humánszolgáltató, nem kell szociális munka, nem kell diakónia az egyházban. Itt van Jézus, aki az emberiség kenyérkérdését megoldja, az egész világ szociális problémáit helyre teszi. Segíthet a társadalmi igazságtalanságokon, segítheti a gazdasági föllendülést, mert lesz kenyér, akkor minden lesz., Tegyük királlyá, ezt mondja ez a tömeg, aki ott áll Jézus mellett. Mit csinál Jézus? A koronázás, a dicsőség, a palota helyett a magányosságot választja. Elvonul ettől az embertömegtől, mert egészen másképp gondolkozik az Isten, mint ahogy mi gondolkozunk. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, olvashatjuk Sámuelnél, amikor föl akarta kenni Dávid királyt. Azt látja az ember, hogy itt tömegek jóllaktak, a kicsiből is sok lett, sőt még maradt nagyon sok, tizenkét kosárral, hát akkor mégiscsak ő a megígért próféta. Hát nem róla beszéltek a régiek? Minden problémánk megoldódott, Testvérek. Menjünk csak utána. Emeljük csak trónra. Meg fogja oldani mindazt, amivel mi szenvedünk. Közel volt a húsvét, Jézus tudta, hogy mire készül. Elvonult magányosságba ettől a csodáló, hódoló, rajongó tömegtől. Fölfelé ível a Jézus pályája, mégsem értik a tanítványok. Itt van a sok csoda. Miről beszél, hogy neki szenvednie kell? Miről beszél, hogy rajta Jónás jele fog majd előttük megtörténni? Mégis Jézus elvonul, nem hagyja, hogy királlyá tegyék, nem akar koronázási aktust végrehajtani. Mindnyájan tudjuk, hogy az ember hajlamos arra, hogy kéne szeretni, ha dicsérik, ha megköszönnek neki dolgokat. Megvan ennek a módja, hogy ezt kifejezzük, de tényleg Istené a dicsőség, miénk csak orcánk pirulása. De azért bátorítok mindenkit, hogy köszönjük meg egymásnak, ha segítünk egymásnak. Isten ezt is pártolja megítélésem szerint. Tehát Jézus a kenyérosztó Jézus elvonul és nem hagyja, hogy királlyá koronázzák, mert még nem jött el az idő. Sokszor énekeljünk dicséretekben, olvassuk az Igében, hogy királlyá Jézust koronázzuk, ugye szoktuk ezt énekelni dicséretben is. Mert Jézusnak a királysága húsvét után, a feltámadás után lesz igazi realitás és valóság az életünkben, és akkor fogunk jól járni az úton, akkor fogunk mindig Istennek engedelmes útvonalába beilleszkedni, amikor látjuk azt, hogy ő mit szeretne, elfogadjuk azt a másképp gondolkodást. Elfogadjuk, hogy Isten másképp látja a problémáinkat, a gondolatainkat is. Milyen furcsa ez, hogy otthagyja a tömeget, ugye? Jézus akkor jelenti ki magát, akkor jelenik meg, akkor megy oda, amikor ott van az ideje. Mi sokszor szeretnénk, hogy úgy legyen, ahogy mi szeretnénk, igaz? Az Isten akaratát nem tudjuk befolyásolni, Isten tudja, hogy mire van szükségünk. Ez olykor nem találkozik azzal, amit mi gondolunk, hogy szükségünk van rá. Nincs ebben semmi furcsa, hiszen két különböző szemlélet, ha úgy tetszik két különböző életfelfogás ütközik össze. Az ember szeret a földi dolgokra gondolni, Isten pedig szeret a mennyei dolgokra gondolni, és afelé visz bennünket, miközben megáld bennünket azzal, hogy a mindennapi kenyeret is megadja nekünk. Jézus olykor megpróbálja a hitünket, ahogy most a tanítványokét is: Adjatok nekik ti enni. Fölfedezik a tanítványok, hogy kevés, Jézus nélkül a mi erőnk valóban kevés, és a mi kenyerünk és halunk és 200 dénárunk is kevés, de Jézussal mégis 12 kosár marad.  Ha odaadjuk a szívünket Istennek, Ö ki fogja munkálni minden dologra azt, hogy mi jó döntéseket hozzunk. Oda tudjuk neki adni azt, – és most ne maradjunk konkrétan az adakozásnál, tehát a pénznél -, mindenünket, akár az adakozásra is, akár időre, energiára, bibliaolvasásra, bármire, örömmel, a Szentlélektől indítva.

Jézus úgy száll szembe emberi várakozásokkal, vallásos ismeretekkel, a rajongással, bálványozással, hogy semmit sem szól, hanem eltűnik. Nem egyszer tesz Ő így. Ha úgy akarja, hiába keressük, nem tesz lehetővé találkozást Vele. Ő, aki az előbb még 5000 embert kiszolgált, most még tanítványait sem engedi Magához. Mert Őt nem akkor lehet megtalálni, amikor mi azt jónak és szükségesnek találjuk, hanem akkor, amikor Ő elérkezettnek tartja hozzá az időt. Nyilvánvaló: nemcsak a kenyérosztó kezet, a megszaporodott ajándékot, és egyáltalán: a csodatételt kell észrevennünk ezen a böjti vasárnapon, hanem magát az Urat. Aki pedig Őt látja, annak már mondani sem kell: „Laetare! Örüljetek!”, mert annak szívéből ellenállhatatlan erővel úgyis feltör az öröm, a hála és Krisztus Jézus magasztalása.  A mai vasárnap evangéliuma Jézus Krisztusról szól, aki – a csodálatos kenyérszaporítás üzenete szerint – betölti az övéinek testi és lelki szükségét. Ő az élet kenyere, akinek – hogy valóban életet adhasson az övéinek – előbb búzamagként meg kellett halnia. „Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” /János 12,24./ Jézus győztesként kerül ki szorongató elvárásaink közül — akárcsak a megkísértéskor, most sem változtatta a követ kenyérré, hanem visszautasítja hamis várakozásainkat. Így akar Megváltónkká lenni! Laetare: örvendj! — De az Urat keresve, nem csak a jelet követve! A jelek miatt követték, királlyá akarták tenni, hiszen jólét lenne uralma alatt, mindenkinek adna kenyeret! Nemcsak a farizeusok, hanem a nép körében is összekapcsolódik a ‘mózesi próféta’ és a ‘dávidi király’. Jézus egyiket se tagadja, de a tömeg igényei szerint nem vállalja, tömegigényeidet nem elégíti ki — elmegy! Ő szíved trónján akar király lenni, a Golgota keresztjén! Jézus azt adja értésünkre e történetben, hogy Ő Isten — nem bálvány!

 Sokak elől elvonul Jézus, mert hamis módon, hamis várakozással, elvárással közelítenek Hozzá — önző igények kielégítését, könnyű sorsot várva Tőle. Tőled is elmegy, ha nem Hozzá igazítod hited, magatartásod, gondolataid, életed! Jézus nemcsak a hasadat akarja teletölteni, hanem lelki eledellel is akarja táplálni örök életedet! Ne a Tőle kapott kenyérre vágyj, hanem magára Jézusra, az élet kenyerére! Ez a helyes táplálkozás — böjtben is. Ámen!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Hogyan tapasztalod meg Isten megvendégelését, gondviselését a fizikális, testi szükségekben?
2. Mi a tapasztalatod a lelki szükségek, szükségletek Isten általi betöltésének terén?
3. Oda tudod-e adni Istennek, amid van?
4. Hogyan tapasztalod, tapasztaltad meg Isten mindenre kiterjedő gondviselő szeretetét a gyülekezetben?
5. Miben kellene erősödnöd a hit útján?

 

Bárány György

 

Olvasandó: Ézsaiás 37, 8-38. Márk 4, 35-41. 5, 21-24. 35-43.

„Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” Márk 4, 40.

„Ne félj, csak higgy!” Márk 5, 36.

 

Néhány héttel ezelőtt igehirdetés sorozatot kezdtünk „Megváltozhatsz!” címmel. Isten igéje szerint a hitünk éltváltozást jelent: Isten átformálja az életünket. Változásra szükség van, és kiindulásként meg kell értened, hogy neked kell változnod, és nem a körülményeid, a környezeted változásától kell várnod a megoldást. A Biblia örömhíre, hogy megváltozhatsz. A bibliai értelemben vett változás mindig gyökeres változás: nem csak a felszínnel, a viselkedéssel foglalkozunk, nem elég uralkodnunk magunkon ideig-óráig, nem idomítás a cél, hanem a bűneink gyökerének kell megváltoznia a szívünkben. A baj gyökere hitetlenség, bizalmi válság. A negatív viselkedés és érzések mögött a gyökérprobléma az, hogy Isten igazsága helyett valami más befolyásolja a szívedet. A gyógyszer: Isten igazságát kell megismerned és a szívedre alkalmaznod, az igazság szabadít meg és formál át. Erre kell magadat emlékeztetned, „prédikálnod a szívednek”, magadhoz ölelned, elmélkedned rajta, hagynod, hogy hasson, és áthassa a szívedet, gondolkodásmódodat, életedet, Isten igazságára kell rábíznod magad. Ez a változás evangéliumi útja.

 

Minden bibliai ige, mondat, ígéret olyan, mint egy igazságmag, ami valamit elmond Istenről, rólunk a világról. A teljes Szentírás üzenete alapján azonban megragadhatunk kulcsigazságokat, amelyeket Isten kijelentett magáról, amelyek az evangélium gyógyító erejét jelentik a valótlanságok által kényszerpályán haladó szívünk számára. A 62. zsoltár így fogalmazza ezt meg: „Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő; nálad van, Uram, a szeretet.” Zsoltárok 62, 12-13. Azok a kulcsigazságok, amelyeket Isten kijelentett magáról: ereje, vagyis nagysága és dicsősége  illetve szeretete, vagyis jósága és kegyelme. Ezeket az igazságokat és ezek életünkre nézve gyógyító hatását fogjuk böjt idején a következő igehirdetésekben sorra venni.

 

• Isten hatalmas – elengedheted az irányítást
• Isten dicsőséges – megszabadulhatsz az emberfélelemtől!
• Isten jó – nem kell rajta kívül keresned a jót
• Isten kegyelmes – nem kell megigazítanod magad

 

Ma az első igazságra koncentráljunk ezek közül.

 

Isten hatalmas

A Szentírás újra meg újra bizonyságot tesz Isten mindenhatóságáról, mindenkitől független, szuverén hatalmáról. A zsoltáros ezt mondja: „Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” Zsoltárok 121, 2. Isten a világmindenség Alkotója. A világegyetem mérhetetlenül hatalmas. Az ókori embert lenyűgözte az ég és föld nagysága, mi pedig már sokkal többet tudunk az Univerzum monumentalitásáról. A Hubble űrteleszkóp kutatásai szerint a jelenleg ismert legtávolabbi galaxis 13,4 milliárd fényév távolságra van Földünktől ami kb. 126.774.720.000.000.000.000 km (százhuszonhat trilliárd hétszázhetvennégy trillió hétszázhúsz billárd kilométer). Az univerzumban kb. 125 milliárd galaxist feltételeznek, a mi galaxisunk a tejútrendszer kb. 400 milliárd csillagból áll. Ha a tejútrendszer akkora lenne, mint Európa, akkor a naprendszerünk, amelynek csak egy kicsi pontja a Föld, elférne egy kávéscsészében. Elképesztő számok és arányok, amelyek érzékeltetik a mi porszemnyi voltunkat, és a világegyetem óriási voltát. A világegyetem sem végtelen azonban. Egyedül Isten a végtelen. Nem egyszerűen „mennyiségileg” nagyobb mindennél, amit eddig megismertünk, hanem teljesen egyedülálló és különleges hatalom: egyedül ő a Teremtő, minden más csak teremtmény. Ezt azzal a szóval érzékelteti a Biblia, hogy ő Szent, egészen más, mint bármi vagy bárki a világban. Egyedül ő a végtelen, minden más véges. „Ki mérte meg markával a tenger vizét, ki mérte meg arasszal az eget?” Ézsaiás 40, 12. Az Biblia arról beszél, hogy egész világegyetem „elfér a kezében”. Jézus „Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget…” Zsidók 1, 3. Ez az Isten „mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik.” Efezus 1, 11. Általunk érthetetlen módon, ami magába foglalja az emberi szabadságot is, Isten rendelkezik minden esemény felől, és meghatároz minden cselekedetet. Még a gonosz is csak annyit tehet, amennyit ő neki megenged, és még a gonosz cselekedetei is beépülnek az ő tervébe. „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék” ApCsel 4, 27-28. Az atomok mozgásától az emberi történelem szövevényeiig mindent Isten tart fenn, és ural. Ő a mi Istenünk. Mindenható, mindenkitől független szuverén Úr!

 

Isten szuverenitása gyakorlati kérdés

Isten szuverenitásának kérdését gyakran teológia viták tárgyának látjuk, voltaképpen azonban ez a hit mindannyiunk számára mindennapi gyakorlati kérdés. Isten hatalmas, mindent kézben tart. Mennyei Atyám szeret engem, bízhatok benne. Bátran rá bízhatom az irányítást. Hiszem-e ezt? Nem csak elméleti hitvallásként, hanem ez a hit határozza-e meg a szívemet hétfőn, kedden, szerdán… a mindennapokban?

 

Mennyire gyakorlati kérdés ez? Amikor elszáll a számítógéped, és elvész az, amin órák óta dolgoztál, vagy leejted a telefonodat, vagy valami más értéket, és összetörik, és magadból kikelve kiabálsz: Ez nem lehet igaz, miért történik ez pont velem?! Valójában kinek mondod ezt? Istennek. Uram, nem figyelsz? Vagy: Uram, nem jól irányítasz! Amikor késik a vonat vagy dugóban állsz az autóddal és dühöngesz, vagy pánikolsz, hogy elkésel… Amikor egy váratlan kiadás után szorongva aggódsz, hogy nem jössz ki a hónap végén… Amikor nem sikerül valami a munkádban, és emiatt türelmetlen vagy a gyerekkel… Amikor kétségbeesel magad vagy szeretted betegsége miatt… Ezekben a helyzetekben rendre azzal a kérdéssel találod szembe magad, hogy Isten kézben tartja-e a dolgokat, és jól irányít-e?

 

„Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” Márk 4, 40. „Ne félj, csak higgy!” Márk 5, 36. Jézus számtalanszol világosan rámutat arra, hogy a félelmeink egyetlen gyógyszere a hit, mert a félelmeink mögött a hitetlenség húzódik meg. Nem hiszünk abban, hogy mennyei Atyánk hatalmas és mindent kézben tart, vagy abban, hogy Isten tudja, mit csinál. Bizalomhiányban szenvedünk. Arra a hazugságra hallgat a szívünk, hogy ki vagyunk szolgáltatva, vagy Isten nem jól irányít, a mi kezünkben jobb helyen van az irányítás.    

 

A hitetlenségünk tünetei, következményei.   

A hitetlenségünk alapvető következménye a félelem, az aggodalom, a szorongás, a pánik. Ez pedig különböző tüneteket, negatív, romboló gyümölcsöket produkál az emberek életében. Ha nem hisszük, hogy az irányítás jó kezekben van, akkor valamilyen módon mi akarjuk kézben tartani, visszanyerni az irányítást. Ez lehet, hogy aktivitás formájában, de lehet, hogy éppen passzivitásban jelenik meg az életünkben. A Biblia számtalan példát hoz arra, hogy hogyan jelenik meg és rombol az Istenbe vetett gyakorlati bizalom hiányából fakadó irányításmánia az ember életében. Ábrahám az éhínség elől Egyiptomba menekül, hogy így segítsen magán és családján, ott pedig testvérének hazudja feleségét, mert fél, hogy annak szépsége miatt bajba kerülhet. Kishíján el is veszik tőle Sárát (1Mózes 12, 10-20.) Jákób nem várja meg, hanem csalással szerzi meg az Isten által neki ígért atyai áldást, és ezzel bajba sodorja magát és rombolja családját. (1Mózes 27.) Saul hatalomféltésből Dávid életére tör, ezzel kiszolgáltatja magát dühének, gyilkos indulatának (1Sámuel 18-26.) Saul a filiszteusokkal való döntő ütközet előtt kétségbeesésében az endóri halottidézőhöz megy, Isten által tiltott transzcendens (okkult) eszközhöz nyúl és ezzel végleg megpecsételi sorsát (1Sámuel 28, 7-25.)  Dávid paráznasága után meg akarja őrizni az erkölcsösség látszatát, ravasz manipulációba kezd, és végül gyilkossá lesz.   

Sorolhatnánk még a példákat, hogy a hitetlenségből fakadó agresszió, harag, a másik erőszakos leuralása, dühöngés, „hiszti”, manipuláció, csalás, meg nem engedett eszközök hogyan jelennek meg bibliai szereplők életében.

 

Ma is ezek között a tünetek között élünk. A túlterheltségünk például, attól beszél, hogy mi akarunk gondoskodni magunkról, ezért nem jut időnk energiánk Istenre, emberi kapcsolatainkra, és már az egészséges pihenésre sem.   Mindennapos a könyöklés, egymás letaposása a hétköznapokban, amely az irányítás megszerzésére irányuló kétségbeesett törekvésünkből fakad. Vannak szomorú példák arra nézve, hogy hogyan pusztít ez fizikailag életeket. Ez van a háborúk mögött. Martin Niemöller a német Hitvalló Egyház lelkipásztora a 30-as években jelen volt egy fogadáson, ahol Hitler is megjelent. A fogadásról hazatérve felesége kíváncsian kérdezte: milyen a führer közelről? Mire Niemöller így válaszolt: túl közel nem voltam hozzá, de az messziről is látszik, hogy ez az ember nagyon fél! Ez a félelem lángba borította a világot, és ma is lángba borítja! De a pánik, a tömeghisztéria életeket követel békeidőben is, akár egymás fizikai letaposásával. Így követelt például 1989-ben Sheffieldben Hillsborough stadionban egy ártatlan szórakozásnak induló délutánon 96 halálos áldozatot egy akaratlan rendezői hiba miatt a tömegben kitört pánik, mely miatt agyontaposták egymást az emberek. Ezek szélsőséges példák, de ez a lelkület nyilvánul meg kevésbé szélsőséges, mégis romboló formában minden nap a közlekedésben, sorban álláskor, a karrier, megélhetés miatti könyöklésben, vagy akár a családi veszekedésekben, a frusztráció, aggodalom, félelem miatti dühkitörésekben.  Hogyan és meddig tapossuk egymást lelkileg? Mi lesz ennek a következménye?  

Böjt idején túl sokat foglalkoznak az emberek a külső formákkal, azzal, hogy miről és mennyire kell lemondanunk. Pedig nem a formákra kellene figyelnünk, hanem a fenti kérdéseket komolyan Isten előtt végig gondolva önvizsgálatot tartanunk. Ahogyan azt valaki egy humorosnak tűnő, de nagyon komoly böjti párbeszéddel kifejezte: „Mit nem szabad enni a nagyböjt idején, atyám? Egymást, fiam, egymást!” És nem csak a nagyböjt idején, mert ezzel tönkre tesszük magunkat, a kapcsolatainkat és a világunkat.

 

Az irányítás megszerzésére irányuló emberi törekvés aktív, agresszív formája látványosabb, de nem szabad megfeledkeznünk a passzív formáról sem. Amikor az ember összehúzza magát, az aggodalomtól, a szorongástól életellenes lelki görcsbe merevedik, végső soron úgy próbálja kétségbeesetten az irányítást megtartani, hogy a legapróbb kockázatot sem vállalja, fedezékbe vonul, önvédelemből biztonsági játékot folytat, és nem teszi meg azt sem, ami az ő dolga lenne, ezzel zárva el magát Isten áldásától, és rombolva környezetét is, amiért ő a felelős. Ószövetségi példája ennek Cidkijjá király. Amikor Jeremiás azt mondja neki, hogy menjen ki az ostromlókhoz, és adja meg magát, mert ez az Isten útja, akkor nem mozdul, marad. Azután későn kezd kapkodni, menekülni próbál kihívva ezzel a város ellen az ellenség pusztító haragját, és szükségtelenül nagy rombolást okozva ezzel Jeruzsálemben (Jeremiás 38, 14 – 39, 10.) A kérdés igazán nem az, hogy aktívak vagy passzívak vagyunk-e inkább, hanem az, hogy magunk akarjuk kézben tartani – akár aktívan, akár passzívan – valahogyan az irányítást, vagy Isten irányítására bízva magunkat elengedjük, átadjuk az irányítást engedelmesen?

 

Jézus a belé vetett bizalmunkat kéri

Márk 4, 35-41. 5, 21-24. 35-43. Márk evangéliumának 4-5. részében Jézus hatalmat gyakorol a természeti erők, a spirituális világ erői, a betegségek, sőt még a halál felett is. Ezek a történetek megvilágítják Jézus teljes hatalmát, tekintélyét. Jézus lecsendesíti az a halálos erejű vihart, ami a tapasztalt, viharedzett halász tanítványokat páni félelembe sodorja. Az okkult erőktől, amelyeket semmilyen emberi módszerrel nem sikerül megfékezni megszabadítja a gadarai megszállottat. Meggyógyít egy 12 év óra gyógyíthatatlanul beteg asszonyt. Visszahoz egy lányt a halálból olyan egyszerűen, ahogyan mi felébresztünk valakit az álomból. Márk végig a félelem és a hit ellentétes alternatíváit mutatja be ezekben a történetekben. A tanítványoktól ezt kérdezi a viharban: „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” Márk 4, 40. A gyermeke halálhírét kapó Jairushoz pedig így fordul: „Ne félj, csak higgy!” Márk 5, 36.  Isten, aki Jézus Krisztusban eljött erre a földre hatalmasabb, mint bármi, amitől félünk. Ezek a történetek nem azt tanítják, hogy soha nem leszünk betegek, vagy nem halunk meg. Ehelyett azt tanítják, hogy nem kell az életkörülményeink miatt félnünk, mert Isten kézben tartja az irányítást. Ő jót munkál számunkra minden körülményben. Ha engedelmesen a kezébe simulunk, akkor rajtunk keresztül is az ő országát építi. Így betöltjük küldetésünket, mint Isten szeretetének, gondoskodásának eszközei a ránk bízottak életében. Ő pedig biztonságban hazavisz bennünket az ő örök dicsőségébe. Nem tudjuk, hogy mikor és milyen formában érkezik el a hazatérés számunkra, de Jézus Krisztussal nem a halálé az utolsó szó felettünk. Az utolsó szó így hangzik: „Talitha kúmi!” „Kelj fel!” Feltámadunk! (5, 41.)  

 

Jézus nem azt mondja, hogy ha a pozitív gondolatokba kapaszkodunk, ha optimisták vagyunk, elég erősen hiszünk, akkor minden rendben lesz, hanem ezzel a megkérdőjelezhetetlen hatalommal magára irányítja a szívünk figyelmét, és hív arra, hogy bízzunk benne! „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” Márk 4, 40. „Ne félj, csak higgy!” Márk 5, 36.

 

Hogyan alkalmazhatod a szívedre Isten hatalmának igazságát?

A 121. zsoltár írója egy fenyegető élethelyzetben imádság közben „prédikál a saját szívének” Isten hatalmára emlékeztetve magát, és arra, hogy Isten egy pillanatra sem engedi ki a kezéből az irányítást, akármit is sugalljanak a fenyegető körülmények: „Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta…” „Az Úr a te őriződ…” Ő „nem szunnyad, nem alszik”, egy pillanatra sem hagy ki a figyelme.

 

Ézsaiás leír egy esetet, amely az ő idejében uralkodó Istenhez hűséges Ezékiással esett meg.  (Ézsaiás 37, 8-38.) A történetben nyomon követhetünk valakit, aki kétségbeejtő, éles helyzetben alkalmazza az Isten hatalmáról szóló igazságot a saját szívére. Több százezres asszír birodalmi haderő ostromolja Jeruzsálem néhány ezer védőjét. Az asszírok kincstárnoka fenyegető, Júdát és Istenét becsmérlő levelet juttat be az ostromlott városba. Pszichológiai hadviselés, ahogyan a bokszolók gúnyolják egymást és fitogtatják erejüket a meccs előtt. Az üzenet lényege: nincs értelme az ellenállásnak, úgyis hiába. Gyökössy Endre egy igehirdetésében zsugorítónak nevezi a Sátánt. Rendszeresen ezzel az üzenettel zsugorítja szívünk bizalmát: úgyis elvesztél, az Isten sem segít rajtad!

Ezékiás ebben a helyzetben imádkozik. Nem marad egyedül ebben a helyzetben, hanem Isten jelenlétébe lép, vele beszélget (nem magányosan bíztatgatja a szívét, hogy nem lesz semmi baj, nem kell félni!!!)  Az imádságot nem a baj elpanaszlásával kezdi, hanem Isten dicsőítésével. Elmondja, hogy milyen hatalmas az ő Ura! Ezékiás prédikál a saját szívének, amikor Istent dicsőíti. Nem a hatalmas bajra mered bénultan, hanem a nagy bajról a mindenható, hatalmas Istenre emeli tekintetét: Uram, tied a hatalom, ez a helyzet is kontrol alatt, a te irányításod alatt van. A Sátán hazugsága, hogy nincs elég hatalmad, vagy nem szeretsz eléggé, és nem figyelsz rám. A valóság az, hogy most is minden a te kezedben van, és én is a te kezedben vagyok.

Figyeljük meg azt a látszólag jelentéktelen mozdulatot, hogy a fenyegető levelet a templom oltárára helyezi. Sokatmondó ez a mozdulat. Azt mondja: Uram, ez a levél nem nekem szól, hanem neked. Ez nem az én súlycsoportom. Ezt én nem tudom, és nem is én akarom megoldani. Ezt mondja ez a mozdulat: Uram, hiszem, hogy a te kezedben van az irányítás, és nem az ellenség kezében, sem az én kezemben. Mindezért tudatos mozdulattal én is elengedem, és a te kezedbe helyezem az irányítást, az életemet. Én nem akarom visszanyerni a kontrolt, nem én akarom megoldani ezt a helyzetet. Te irányíts, te hozd el a te megoldásodat!

Figyeljük meg, hogy eddig még nem kapott Ezékiás a helyzetre vonatkozó konkrét ígéretet, csak Isten igazságára emlékeztette a szívét, és annak megfelelően cselekedett. A helyzet még kívülről semmit nem változott, a lényeg mégis eldőlt. Az Ezékiás lelkéért folyó harc eldőlt. Ő az Isten mellett maradt, békességgel, Istenben vetett bizalommal áll meg ebben a helyzetben, akármi lesz is a kimenetele. Erről beszél Pál a filippieknek, amikor a minden értelmet meghaladó békességről beszél: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4, 6-7.

Ezután Ezékiás üzenetet kap Istentől Ézsaiáson keresztül. Ézsaiás is prédikál Ezékiás szívének. Isten korlátlan hatalmának igazságát erősíti meg. Ez független attól, hogy pontosan itt mi lesz a helyzet végkimenetele, hogy hogyan oldja meg az Úr ezt a helyzetet. Aztán konkrét ígéretet is kap a király a konkrét helyzetre nézve. Az ígéret így szól: nem esik el a város.  Legvégül pedig olvasunk arról, hogy ez pontosan hogyan valósult meg.

Ez a bibliai példa számunkra is útmutatás arra nézve, hogy egészen gyakorlati módon hogyan alkalmazhatjuk a szívünkre egy konkrét helyzetben az Isten hatalmáról szóló igazságot.  

 

„irányításböjt”

Böjti időszakot kezdünk ma úrvacsorás istentisztelettel. A Bibliaolvasó kalauz mai útmutatásában ezt olvashattuk: „Hálaáldozatunk: A böjtben arról mondjak le, ami távol tart Istentől…” Lehetnek olyan dolgok, amelyek önmagukban jók, Isten ajándékai, de átmenetileg leteszem őket, hogy több időt tudjak Istenre szánni, jobban tudjak rá figyelni, és ő tehesse helyre az életemet. Ezek eltérőek lehetnek kinek-kinek az életében. Amiről viszont mindenképpen és mindannyiunknak le kell mondania, és nem csak a böjben, hanem egy életre, és minden nap, mert ez biztos, hogy odaáll Isten és közéd: ez az irányítás! Egyszerűen nem a te kezedben van a helye. Tartsunk „irányításböjtöt”. Akár agresszivitással, hiperaktivitással, manipulációval, akár „hiperpasszivitással”, biztonsági játékkal karod megtartani a kontrollt, és megvédeni az életedet, engedd el, mert ez tart távol Istentől, emiatt nem bontakozik ki Isten terve, áldása az életedben, végsősoron ez tart távol az élettől. Ebben tarts bűnbánatot!

El kell engedned? Elengedheted az irányítást! Megteheted ezt bizalommal, szabad vagy erre, mert akié minden hatalom, aki mindent irányít, ő a te mennyei Atyád! Nézz az úrasztalára! Mire használta ő a hatalmát? Eljött erre világra, és a kereszten önmagát adta érted, hogy megmentsen a magad irányította élet végső kudarcától! Hogy vele élj! Hogy melletted is ott álljon minden nap, mint a tanítványok mellett, mint Jairus mellett, és minden nap halld meg az ő szelíd hangját a szívedet megrohanó félelmetes „levelek”, üzenetek zajában: „Ne félj, csak higgy!” Bízz bennem!

Biztonságos menedéked csak akkor lesz ő, ha életedben egyszer tudatos döntéssel odaadod az irányítást neki.

Minden értelmet meghaladó békességed pedig úgy lesz az ő útján járva nap, mint nap, ha minden nap igazodsz ehhez a döntéshez, és aznapra is neki adod az irányítást. Uram, ma sem akarok kontrolálni sem agresszív manipulációval, leuralással, sem passzív visszahúzódással, bunker-taktikával. Te irányíts, és én bízom benned, hiszek benned, követlek téged! Tied a hatalom, és nálad jobban senki sem szeret engem. Te tartasz meg minden napon, veled töltöm be a küldetésemet, te gondoskodsz minden szükségemről, és te viszel haza a te örök országodba biztonsággal, a te kezedben vagyok jó helyen!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Hogyan találkozol a félelem romboló hatásával az életedben? Inkább aktív, vagy inkább passzív irányításmániára vagy hajlamos? Miben nyilvánul ez meg?
2. Hogyan segít rajtad az Isten mindent átfogó hatalmában való bizalom? Mit tanultál arról, hogy hogyan alkalmazhatod ezt az igazságot a szívedre? Hogyan fogod ezt gyakorolni?

 

Végh Miklós, lelkipásztor