Lekció: Márk 1, 1-15.
„De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átküldte őket a patakon, és átküldte mindenét. Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a tusakodás közben. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób ezt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam. Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére.” 1Mózes 32, 23-32.
Nagyhét és húsvét után vagyunk. Míg a körülöttünk levő világ kellemes ünnepeket kíván, mi áldott ünnepet kívántunk egymásnak. Ünnep után fontos kérdés: áldás volt-e számodra az ünnep? Megtapasztaltad-e, és tovább vitted-e a hétköznapokra Isten áldását?
Az áldás azok közé a fogalmak közé tartozik, amelyeket a mai szekuláris kultúra egyre kevésbé ért. A mai kultúra kiemelt fogalmai: gazdasági növekedés, hatékonyság, teljesítmény, megtérülés… élmény, kellemes stb. Az áldás és az áldott a „vallásos szleng” szava lett, ami a papokhoz és lelkipásztorokokhoz, vallásos eseményekhez, ünnepélyes projektzárásokhoz kötődik a mai ember számára.
Mindeközben az áldatlanság tüneteit hordozzuk a világban, az életünkön. Nagyon sok mindenünk van, csak éppen mi nem vagyunk a helyünkön, és éppen a lényeg hiányzik a jólétből. Isten áldása nélkül „áldatlan állapotok” uralkodnak. Ez az a „valami”, amit nem a pap vagy a lelkipásztor oszt, ember nem tud megszerezni, vagy megadni: ez csak Isten ajándéka lehet. Az áldatlanság Isten hiányának a jele. „Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” Zsoltárok 127, 2.
Az istentiszteleti liturgiánkban fontos szerepe van az áldásnak. Nem azért, mert ez kötelező liturgiai elem, hanem azért elmaradhatatlan, mert az istentiszteleti áldásmondás/kérés is kifejezi, hogy az áldást az Istennel való találkozásban éljük át: Istennel találkozva árad ránk az áldás. Áldásra van szükségünk, áldásért jövünk az istentiszteletre. Életünk áldott vagy hiábavaló volta nem a fáradságaink, erőfeszítéseink, tudásunk, vagyonunk, körülményeink, életszínvonalunk függvénye, hanem azon foedul meg, hogy van-e valódi istentiszteletünk. Akkor lesz áldott az életünk, ha áldott találkozásunk van Istennel.
Életünk kulcskérdése az áldás, így istentiszteletünk kulcskérdése az, hogy áldással távozunk-e innen a templomból, vagy ugyanolyan áldatlanul megyünk tovább, ahogyan jöttünk? Kemény kérdés ez, bántóan hangzik, de fontos őszintén szembe néznünk vele! Nagy baj van akkor, ha zaklatottan jövünk, itt is zaklatottak vagyunk, esetleg egymásra is a zaklatottságunkat zúdítjuk, ragasztjuk rá, és zaklatottan megyünk tovább, vagy szinte azonnal újra felzaklatódunk istentisztelet után a templomból kilépve. Így is megfogalmazhatnám a kérdést: az istentiszteletünk igazi találkozás-e számunkra az élő Istennel, vagy betartjuk a liturgiai formákat, de voltaképpen ezt a találkozást nem éljük át?
Jézus idézi Ézsaiás prófétát korának vallásos embereivel vitatkozva egy vallásos forma betartása felett: „Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. De hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai.” Máté 15, 8-9. Lehet az istentisztelet formailag istentisztelet, mégis áldatlan, hiábavaló. Ilyenkor elmarad a találkozás, mert imádkozik a száj, de a szív távol van!
Nem csak az életünkre, de az istentiszteletünkre még inkább igaz, hogy nem az emberi erőfeszítésünk, teljesítményünk, tudásunk, körülményeink, vagyonunk teszi áldottá, hanem kizárólag az élő Isten jelenléte és a vele való találkozás! Gyakran túlságosan az emberi oldalra, a saját erőfeszítéseinkre, a fizikai körülményeinkre koncentrálunk, pedig az istentisztelet nem attól lesz istentisztelet. Az áldás nem abban van! Az Istennel való találkozás nem ezen múlik! Keresztelő János mondja ma olvasott evangéliumi szakaszunkban: „„Utánam jön, aki erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam. Én vízzel kereszteltelek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni.” Márk 1, 7-8. A szertartásainknak kizárólag Jézus Lelkének jelenléte adhat valódi életet formáló áldást hozó értelmet. E nélkül a legszebb szertartás sem segít rajtunk.
Az istentiszteletre nem azért jövünk, mert ez emberileg érdekes, vagy mert muszáj jönni, hanem mert áldást szeretnék kapni. Miért nem jönnek sokan? Nem tapasztalják az áldást? Miért van az, hogy még az istentiszteletről is tovább tud menni áldatlanul az ember? Nincs itt Isten? Nem adja az áldást? Rajta múlik? Istenen biztosan nem múlik. Ő mindent megtett. Annyira komolyan vette azt, hogy megáld bennünket, hogy a legdrágábbat odaadta: egyszülött Fiát, Jézust! Legyőzte a bűnt és a halált, ami elválasztott tőle bennünket, ami áldás helyett átkot hozott az életünkre. Erről szólt az ünnep, ami mögöttünk van. Nem Istenen múlik, ő kész találkozni velünk és megáldani bennünket.
Mégis mit tehetünk mi azért, hogy ez a találkozás megtörténjen? Hogyan fordulhatunk úgy, hogy Istennel találkozzunk? Hogyan vehetjük át az áldást? Az áldás ugyanis nem varázsige! Nem úgy van, hogy a lelkész kimondja, és hat! Hittel tudjuk átvenni! Mit jelent valósággal átvenni az áldást? Mit jelent valósággal találkozni az áldás Urával? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ma a Bibliaolvasó Kalauz által ajánlott igehirdetési igéből, Jákób életének döntő jelentéből. Jákób ebben az eseményben istentiszteletet él át, bár nem liturgikus formák között. Az élő Istennel találkozik titokzatos és megrázó módon. És ebben a találkozásban teljesen megváltozik az élete: Isten áldása alatt megy tovább.
- Jákób valósággal meglátja azt, hogy kicsoda Isten: Isten az áldás Ura, egyedüli forrása. Nekem életfeltételem az áldás. Nekem alapvetően Istenre van szükségem. Ez a lelki látás, ez a hozzáállás alapvetően szükséges az Istennel való áldott találkozáshoz.
Jákób ezt felfüggesztett állapotban képes csak megérteni! Jákób egy „ügyes” ember, aki az ügyességével sikeres életet hoz össze magának majdnem minden helyzetből kivágva magát. 20 évvel korábban megszerezte az atyai áldást, majd elmenekült bátya haragja elől. Nagybátyjánál talált menedékre, aki igyekezett őt kihasználni, mégis mindig Jákób jött ki jól a történetből. 20 év után gazdagon tér haza, és készül a bátyával való újra találkozásra azzal a kérdéssel a szívében, hogy vajon elég-e 20 év a harag és sértettség elévüléséhez? Hogyan lehet egy ilyen nehéz ügyet elsimítani? Jákób most is próbál ügyes lenni. Intézkedik, precízen előkészíti a találkozást Ézsauval, hogy az lehetőleg problémamentes legyen. Ügyesen megkomponált, értékes ajándéksorozatot küld maga előtt, hogy ezzel lágyítsa meg bátyja szívét.
A most olvasott jelenetből viszont kiderül, hogy ez a mindent elintéző, megszerző ember rettenetesen fél. Jön a bátyja 400 fegyveressel, és Jákób nem tudja, hogy milyen szándékkal. És neki most éppen ennek a bizonytalanságnak, felfüggesztett állapotnak, tehetetlenségnek az átélésére van szüksége, hogy végre abbahagyja az ügyeskedést, és átélje teljes Istenre szorultságát.
Isten már tudja, hogy ez a találkozás nem fegyveres háborút fog hozni, hanem testvéri kibékülést, de nem árulja el Jákóbnak, mert Jákóbnak elsősorban nem a probléma megoldására van szüksége, hanem arra, hogy találkozzon Istennel szemtől-szembe, és végre áldott legyen az élete!
Nekünk is erre a találkozásra van szükségünk. És akkor közeledik Istenhez a szíved és nem csak a szád, ha egzisztenciálisan tudod: Istenem, szükségem van rád! Rád van szükségem! Nem egy kis segítségre, egy kis nyugalomra, vallásra, kedvenc énekemre stb., hanem rád!
Nagyon fontos kérdés, hogy ezzel az egzisztenciális rászorultsággal élsz-e, így jössz-e az istentiszteletre? Hogyan indulsz el? Hogyan lépsz be a templomba? Milyen szívvel vagy jelen? Mire figyelsz? Hol járnak a gondolataid?
Sokszor felfüggesztett állapotra van szükségünk, hogy ez az igazság a szívünkbe markoljon, mert, amikor megy a szekér, akkor felszínesek maradunk, s talán tudjuk, hogy Istenre van leginkább szükségünk, de a szívünket nem ennek a valósága hatja át, erre utalnak kifogásaink, kényszeredettségünk, figyelmetlenségünk stb.
Nem feltétlenül kell azonban az Isten felé őszintén nyitott szívhez valamilyen külső kényszerhelyzet, hiszen minden nap Istentől függök mindenestül. Ezt tudatosíthatom, és kereshetem őt így éhesen!
A találkozás nem Istenen múlik. Ő hagyja magát megtalálni. „Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem…” – mondja Jákób. Félre ne értsük! Ez a történet nem arról szól, hogy az ember megragadta Istent, ő pedig szeretne szabadulni, de nem tud. Ez a mondat sokkal inkább azt a lenyűgöző csodát emeli ki, hogy a mindenség Ura, aki játszva összeroppanthatná Jákóbot, hagyja magát „érinteni”. Birkózik Jákóbbal, mert meg akarja áldani. Arra vár, hogy az ember végre megáldható legyen, hogy végre kinyújtsa az üres kezét és hittel átvegye az áldást, ami nélkül nincs igazán élete. Arra vár, hogy végre kiszakadjon az emberből az a mondat: Uram, nekem nincs más esélyem, csak te! Szükségem van rád, rád van szükségem, nélküled senki és semmi vagyok. Ragaszkodom hozzád! Csüngök rajtad! Az áldásodra várok! A mai istentiszteleten is elkészítette Isten ezt a találkozást. Nem rajta múlik. Az ajkad tiszteli őt csupán, vagy a szíved is közel van hozzá? Látod, hogy kicsoda ő? Az ő áldására van szükséged. Ennek a találkozásnak a vágya van benned? Uram, ragaszkodom hozzád! Nálad kevesebbel nem érem be! Te vagy az élet! Nélküled nincs élet!
- Ebben a találkozásban meglátom azt, hogy ki vagyok én? „Egész bölcsességünk két dologból áll: Isten ás önmagunk ismeretéből.” (Kálvin) A kettő összefügg. A helyes istenismeretből fakad a helyes önismeret. Az Istennel való találkozásban tisztázódik, hogy ki vagyok én. Amikor valóban megtörténik ez a találkozás Igéje és Szentlelke által, akkor nem tudok többé mellébeszélni. Ő ismer engem. Teljesen. Az ő világosságában én is reálisan megismerem magam. És kimondom. Ez a szív gyógyulásának útja. Ezért kell kimondanom. Ezért kérdez meg engem az Úr. Nem mintha nem tudná, de nekem van szükségem a szembesülésre, az őszinte önvallomásra! „Ádám, hol vagy?… Mit tettél?” 1Mózes 3, 9. 13. Itt azt kérdezi: „Mi a neved?” Jákóbnak valószínűleg eszébe jutott: az édesapja kérdezte ezt tőle 20 évvel ezelőtt. Akkor becsapta idős, vak édesapját. Most őszintén kimondja a nevét: Jákób. Azt jelenti sarokfogó, vagyis a csaló, ügyeskedő, a korrupt, bűnös. Nem így mutatkozik be: gazdag, sikeres ember, ügyes diplomata, sokat dolgozó, vallásos ember – ezt is mondhatná -, de a legmélyebb valóság így hangzik: bűnös, másoknak fájdalmat okozó, ügyeskedő. Az áldáshoz vezető út a valódi önismereten és az őszinte bűnvalláson keresztül vezet ma is, számunkra is!
- Így kap Jákób új nevet, vagyis új identitást! Az Ószövetség korában és gondolkodásában a név a viselőjének a személyiségét, identitását fejezte ki! Isten új nevet ad – ez nem egyszerű „átkeresztelés” – ezzel teljesen új életet ad az övéinek. Jákób: az ügyeskedő, csaló helyett Izrael: Isten harcosa lesz.
Fontos meglátnunk, hogy az őszinte bűnvalláson keresztül a tiszta lapig, az új identitásig vezet az út! Isten nem akar a bűnben, az önvádban hagyni bennünket. Ő mindig a kiutat mutatja meg a bukott embernek. Isten meg akar áldani, de nem áldja meg a régit. A bűneivel békésen együtt élő ember sok mindent elérhet, de áldatlan marad. Áldást akar adni, nem egy kis segítséget, erőt a saját utadhoz, amelyen összetöröd magad és a környezetedet is. A rossz irányba álló életnek a plusz tolóerő kárára van! 13 éves koromban édesapám megengedte, hogy beálljak az udvarba Trabant kombinkkal. Beindítottam, sebességbe tettem, gázt adtam, nem indult. Édesapám mellettem ült, meglátta, hogy a kézifék behúzva, gondolta segít és kiengedte. Az autó azonnal meglendült. A kormány viszont rossz felé állt, én pedig pánikba estem, és nem tudtam korrigálni. Az eredmény egy összetört elejű autó, és egy kosár idejekorán megszedett körte lett (a körtefa állított meg), és az, hogy legközelebb csak akkor ülhettem volán mögé, amikor már a jogosítványt készültem megszerezni. Ez a számomra ma már humoros, kedves emlék fontos tanulságot hordoz: ha rossz felé áll a kormány, veszélyes gázt adni, és a féket kiengedni. Nem csak az autóvezetésre igaz ez, hanem az életvezetésünkre is! Irányváltás kell! Ezért az Ige a református istentisztelet alapja. Ezen keresztül szólít meg Isten. Ehhez kell igazítanod az életedet. Egészen új utat, új gondolkodásmódot ad! Ezt az újat tudja megáldani Isten, azt, amit ő állíthat irányba! „Térjetek meg” – mondja Jézus – „és higgyetek az evangéliumban!” Márk 1, 15.
Nem én változtatom meg magam. Isten teszi ezt velem. Krisztusban ezt az utat készítette el. „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” 2Korinthus 5, 21. Átvette tőled a régit, a tiedet, Jákóbot, a csalót. Belehalt, a halálba vitte. És neked adta az újat, az övét, a tisztát, Izraelt, Isten harcosát! Isten kezd újat veled. Neked csak le kell tenni elé őszintén a régit. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” 1János 1, 9. Ő bocsát meg, ő tisztít meg, neked „csak” megvallanod kell előtte!
- Az új élet lényege: Isten irányít engem, és nem én irányítom őt, sem az életemet. Ő irányít, én pedig bízom benne, és követem őt! Jákób meg akarja tudni titokzatos küzdőtársának a nevét, de nem tudhatja meg. A név ismerete az ókori gondolkodásban hatalmat jelentett a név viselője fölött. A 3. parancsolat Isten nevének hiábavaló felvételével leginkább ezt tiltja: Isten nevét nem használhatja Istent mágikusan irányítva a saját céljaira Isten népe, Isten embere. Az áldott életben, az élő Istennel valódi találkozásban te nem irányíthatod Istent, a Szentlelket, pont fordítva van: ő irányít, vezet téged, te pedig bízol benne, rá bízod magad. Néhány száz év múlva így hallja Mózes az égő csipkebokornál Isten bemutatkozását: „Vagyok, aki vagyok.” 2Mózes 3, 14. Nem adom a kezedbe magam, nem használhatsz engem a magad módján, de megígérem, hogy veled vagyok, vezetlek téged és gondoskodom rólad a magam módján, nem hagylak cserben, a jót munkálom benned és általad. Bízz bennem. A hit a reformátorok szerint: Isten ismerete, bizalom Istenben és ebből fakadó engedelmesség. A bizalom a közepe, a kulcsa. Bízd magad a kegyelemre. Elég lesz! Így figyelhetsz az igére, ismerheted meg jobban Istent, figyelhetsz az ő útmutatására, erősödhetsz meg a bizalomban az istentiszteleten, és mehetsz tovább engedelmes élettel a hétköznapokban.
- Az áldás következménye, az áldott élet lényege: most már nem egyedül, nem függetlenül, hanem veled Uram. A tied vagyok! Erre emlékezteti Jákóbot a lelki tusa végén megmaradt bicegése. Egy életen át emlékeznie kell az áldott élet lényegére: többé nem a saját ügyességedből, ravaszságodból, erődből, ötleteidből, teljesítményedből, gyorsaságodból, hanem csakis Isten kegyelméből élsz! Egy évezredekkel későbbi Krisztusban új nevet és identitást kapott ember Saul-Pál fogalmazta meg ezt a saját „bicegésével” küzdve: Isten „ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem…” 2Korinthus 12, 9. Nem csak megfordulni kellett, de le is kellett Jákóbnak és Saulnak is lassítani, illetve Istennek le kellett lassítania őket, hogy tudjanak Istenre várni! Téged mi az, ami erre megtanít?
„Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.” Isten jelenléte kegyelemből nem pusztulást, hanem életet jelentett számomra. Így megyek tovább Isten kegyelmes jelenlétének valóságában. Vele. És ettől teljesen megváltoznak az életem erőviszonyai. Lesz még Jákóbnak gondja-baja bőven. Jön Ézsau 400 embere, aztán majd meghal kedves felesége Ráhel, elvész kedves fia József stb., de egészen másként jár már ezek között a terhek között: Istennel és nem egyedül. Megáldottként, Isten jelenlétében, Isten harcosaként, Istenben bízva, új szívvel. Ez az új identitás, az áldott élet lényege: Isten harcosa. Ki vagy te? Nem az a válaszom, hogy magamban ki vagyok, hanem az, hogy az övé vagyok! Áldás = veled. Áldott élet = Tied, Uram!
A 73. zsoltár írója érthetetlen helyzetben így talál vigasztalást: „De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” Zsoltárok 73, 23-26. A Heidelbergi Káté pedig így fogalmazza meg az áldott élet titkát: „Mi neked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább minden az én üdvösségemre kell, hogy szolgáljon. Ezért Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl Őnéki éljek.” (1. kérdés-felelet)
Ennek az áldásnak, az Istennel élet életnek a gyümölcse kapcsolataink gyógyulása: az, hogy a testvérek között is megbocsátás és békesség formálódik. A történet következő mozzanata az, hogy Jákób kibékül Ézsauval. Eljut odáig, hogy a személyes előre jutásánál fontosabb az, hogy megbékéljen és békességben éljen testvérével. „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!… Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.” 133. zsoltár
Az áldatlanság komoly tünete, ha állandósulnak a konfliktusok emberi kapcsolatainkban, ha összefogás helyett széthúzás, épülés helyett rombolás, szeretet helyett öntörvényűség és önzés uralkodik. Az Istennel valódi találkozásban megváltozott és áldás nyert élet jele, hogy az ember az egyéni előre jutásánál, igazánál, elismertségénél előbbre tartja a testvéri kapcsolatokat. A bocsánatkérés és megbocsátás mindig azt jelenti: a kapcsolatunk fontosabb nekem még a személyes büszkeségemnél, és az engem ért bántásnál is, ezért ragaszkodom hozzád, és kész vagyok újat kezdeni veled! Ez a gyógyulás Isten áldásának világos jele és gyümölcse – másrészt viszont Isten nem hajlandó áldást adni oda, ahol széthúzás van, ahol azt az egyéni érdekek érvényesítésre akarják használni. A „veled Uram”, azt is jelenti, hogy a testvéremmel akarok menni.
Az áldás az istentiszteleten azt jelzi, hogy Isten találkozni akar veled, a vele való találkozásban újjáteremteni, megújítani, megváltoztatni a szívedet, a gondolkodásodat, és így megáldani. Jössz-e ezzel az egzisztenciális szükséggel, a szíveddel közelítve Istenhez? Így fogsz találkozni vele. Megvallod-e neki őszintén, ki vagy? Meghallod-e új nevedet Krisztusban? Rá bízod-e magad engedelmesen most is? Benne bízva, őt követve mégy-e tovább? Keresed-e ezen az úton testvéreid kezét?
Kérdések az igehirdetéshez:
- Hogyan lesz számodra az istentisztelet áldássá?
- Volt-e arra példa az életedben, hogy „felfüggesztett” állapotban különösen is átéted Istenre szorultságodat? Mire tanított abban a helyzetben téged Isten? Hogyan tapasztaltad meg, hogy veled van?
- Mi a különbség aközött, amikor a saját utadhoz szeretnél plusz „tolóerőt” kérni, és aközött, hogy Istenhez igazodó élettel Isten útján várod az ő áldását?
- Milyen összefüggést látsz az áldás és kapcsolataid minősége között?
Végh Miklós, lelkipásztor