2023. április 23.

Olvasandó: Péter 1. levele 5, 1-5.

„Annakokáért én is, hallván a ti hiteteket az Úr Jézusban, és minden szentekhez való szerelmeteket, Nem szűnöm meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok az én könyörgéseimben; Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adjon néktek bölcseségnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében; És világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége, mi az Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között, És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, a kik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, A melyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben. Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is: És mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, Mely az Ő teste, teljessége Ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel.” Efezus 1, 15-23.

 Olyan igehirdetéssel készültem ma, hogyha a televízióban hangzana el, akkor megjelenne a fölirat, hogy a következőkben a nyugalom megzavarására alkalmas mondatok fognak elhangzani. Miért mondom ezt? Azért mondom, mert nagyon régóta a szívemre helyezte az Úr a kérdést: Milyen a jó keresztyén ember?  Mivel tartozunk az Úristennek, amikor Krisztust követjük, amikor hívőkké leszünk, és azt mondjuk, hogy én magyar református keresztyén vagyok. Más alkalommal más igéből is szóltam már erről, de talán ebben az évben, amikor  – ha Isten is úgy akarja – , akkor  Covidtól mentesen, más egyéb nehézségektől talán megterhelten másabb lesz az istentiszteletünk, ugyanakkor azt is tudni kell, hogy hamarosan presbiter választás lesz. A presbiter választás egy komoly dolog egy gyülekezet életében. Mégiscsak a gyülekezet vezetőségét választja meg ilyenkor Krisztusnak a népe, és fontos, hogy tudjuk, hogy hogyan éljük meg a hitünket Krisztus népeként, akkor is, ha kapunk szavazatot, akkor is, ha nem kapunk szavazatot. Péter apostol leveléből fölolvasott lekciónk nem a mai értelemben vett presbitereknek szól, még ha ezt a szót is hallottuk az Ige kapcsán. A gyülekezet minden tagjára vonatkozik, vénektől az ifjakig, mert nem a szavazat számít, hanem az emberi szándék, amikor az isteni szóra igent mondok, és azt mondom, hogy követlek, Uram, bárhova mész is, bárhova vezetsz is. Isten azt akarja, hogy mi kövessük őt Jézus Krisztusban, éljünk azokkal az áldásokkal, amelyeket elkészített számunkra, és ismerjük meg, éljük meg a jó keresztyén életet.

 Miért leszünk keresztyénné? Vajon azért leszünk keresztyénné, hogy azok a problémák, amelyek felmerülnek keresztényként, de egyébként nem fordulnának elő, ha nem lettünk volna keresztények, megoldást találjanak az életünkben? Távol legyen, Pál apostollal szólva. Ebben a részben, amit hallhattunk az efézusi levélből, amelyet a gyülekezet, az egyház levelének is hívnak. Pál apostol azoknak ír, akik Isten kiválasztottai, akik ebben a gyülekezetben, Efézusban ismerték meg az Urat. Az apostolban fölgerjed a hálaadás, a könyörgés, a megemlékezés érzülete és könyörög érettük, egyrészt megköszönve azt, amit eddig végzett a hívek életében az Isten, másrészt előremutatva könyörög azért, hogy be is fejezze Isten azt a munkát, amelyet elkezdett a gyülekezeti tagok egyéni és közösségi életében. Azt mondja Ravasz László, hogy olyan ez a levél, ez a felolvasott igeszakasz, mint egy hegedűvirtuóz játéka, aki saját maga kíséri a dallamot, két hangon játszik, és az egyik a kíséret, a másik a fő rész. Leírja fölolvasott igeszakaszunk Krisztus dicsőségét, ami az üdvtörténetnek kétségkívül fontos és nem elfelejthető eleme, másodszor pedig azt a lelki folyamatot, amely megjelenik, növekszik és eluralkodik az emberen, az emberben, amikor a Krisztus történetbe mi emberek belépünk azzal, hogy Isten megszólító szavára igent mondunk.

 Mik azok a tények, amik segítenek bennünket, hogy valóban az igenünk legyen igen, amit Istennek mondunk? Az első az, hogy a mi mennyei Édesatyánk föltámasztotta Jézus Krisztust, a mi Urunkat. Őt a maga jobbjára ültette és mindent a lábai alá vetett, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn és uraságon és túl mindenen, amely csak néven neveztetik ebben a világban, de nemcsak ebben a világban, hanem a következendőkben is, az elkövetkezendőkben is, amely Isten országának eljövetelét jelenti. A hívő ember, amikor Isten szavára igent mond, akkor bekerül az Isten sodrásába, az Isten tenyerébe, az Isten uralkodásába, aláveti az életét az Istennek és megváltozik az élete. Megváltoznak a céljai, megváltozik a hozzáállása más dolgokhoz. Azt akarja Pál apostol, hogy az efézusiak életében ez ne egy kívülálló megtapasztalás legyen, elméleti ismeret legyen, hanem tudják azt, hogy kiben hisznek. A könyörgésen, megemlékezésen és hálaadáson túl elmondja, hogy mi a hitünk alapja, pontosabban ki a mi hitünk alapja. Jézus azt mondja a tanítványoknak: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Hatalmas, hatalommal bíró Urunk van. Isten azt akarja, hogy az őt követők, a neki adott odaszánt életű emberek megkapják a kijelentésnek, a bölcsességnek a Lelkét, az ismeretnek a Lelkét, amely a hitet eredményezi, a Jézus Krisztusban való hitet eredményezi, és ez nyitja meg a szívünket, lelkünket, értelmünket, hogy teljesen odaszánjuk magunkat az Úr Jézusnak. Isten hatalmának és felségének a nagysága talán ma sem lehet kérdéses számunkra. Ez a hatalom és felség Jézus Krisztusban munkálkodott a földi lét során, Krisztust adta nekünk a mi mennyei Atyánk és minket is Krisztusnak adott. Bátorítson ez bennünket arra, ha kétségeink, kérdéseink, bizonytalanságaink vannak. Nem objektív és szubjektív az élet, a hitélet, hanem nagyon is objektív önmagában, amit a szubjektum az egyén tapasztal azzal, hogy Isten szereti őt, körülveszi őt, megáldja őt és vezeti őt azon az úton, amelyre elhívta. Miről beszél még itt Pál apostol nekünk? Krisztus teste misztikus dolog, csodálatos dolog az anyaszentegyház. Amint Jézus Krisztus a feje az egyháznak, úgy mi vagyunk az ő teste. Ahogy sokszor említettem volt, Krisztus dicsőséges teste vagyunk, mi, akik most itt vagyunk. Arra méltóztatott és emelt fel az Isten, hogy az ő népévé, az ő követőjévé fogadott mindnyájunkat, és ebben a kapcsolatban csak mi tudunk rosszat tenni, kilépni, azt meggyengíteni. Az Isten hatalma nem változott meg, azt akarja az Isten, hogy mi kövessük Jézust. Ha átadjuk neki a hatalmat. Itt többször beszél Pál apostol a hatalomról ebben az igeszakaszban. Az egyik hatalom az a szó, amely csak Istenre jellemző. Emberi értelemben nem használja a Szentírás. A másik pedig az a hatalom, amit nekünk ad az Úr, amivel fölruház bennünket, amivel fölhatalmaz, hogy hirdessük az evangéliumot. Nem olyan Urunk van, aki valami puccsal átveszi a mi életünket, és uralkodik rajtunk, és aztán majd megmondja, hogy csináld ezt, csináld azt. Sokkal szeretségesebb, – ahogy az egyik kislányunk mondja -, sokkal szeretségesebb Urunk van ennél. Olyan Urunk van, aki szépen formál, alakít bennünket úgy, hogy miközben a hatalmával terel bennünket, megtart bennünket, megőriz bennünket, aközben nekünk is hatalmat ad az ő országának képviselőjeként.

Miről is beszél még itt Pál apostol? Arról, hogy megemlékezik az ő testvéreiről. Mennyivel inkább megemlékezik Isten rólunk! Nem felejt el bennünket. A tenyerébe metszett. Már születésünk előtt óta tudja, hogy mi lenni fogunk, és tudja, hogy mi igent fogunk mondani az ő hívó szavára. Az Isten emlékezete nem valami ginkgo bilobát szedő, nem tudom milyen memória, hanem nagyon is létező és emlékező memória. Isten tudja a mi dolgainkat. Gondoljunk erre, amikor nehézségeink vannak, vagy úgy érezzük, hogy minden összecsap fölöttünk. Olyan Istenünk van, aki hatalmas Isten, aki élő Isten és tudja a mi dolgainkat. Ez a mi reménységünk, hogy nem vagyunk egyedül, Jézus Krisztus ott van a bajainkban is. Igéje és Szentlelke által, a testvér által, a gyülekezet által. Az Isten emlékezete nem szokott megfeledkezni azokról, akiket szeret, az egész teremtett emberiséget szereti. Ahogyan Izrael panaszkodását meghallotta az Úr Egyiptom földjén és kihozta őket a rabságból, aztán visszaemlékeztette erre a népet, hogy emlékezzen arra a szabadításra. Aztán visszaemlékeztette az atyákat arra a szövetségre, amelyeket kötött velük Ábrahámra, Izsákra, Jákóbra. Aztán emlékszik az övéire ma is az Isten. A gyülekezetre, az egyénekre ebben a gyülekezetben. Ránk is gondol egyenként és közösségként is. Erről beszélnek a zsoltárok, erről beszélnek a próféták. Megemlékszik Jeremiásról is, ezt olvashatjuk Jeremiás könyvében, és kegyelem számunkra, ajándék, ha Isten ezt teszi. Amikor az apostol az imádságában megemlékezik a gyülekezetről, a gyülekezetekről, akkor ez az isteni emlékezet beállítódása, attitűdje munkálkodik benne. Azért, amit a szabadító Isten elvégzett ennek a gyülekezetnek az életében, és a feltámadás ereje ott munkálkodik bennük, a feltámadás hatalma ott munkálkodik bennük, akkor hálát ad, hallván az ő hitükről az Úr Jézusban Pál apostol. Mert szeretik az Urat. Nem szorongásból, nem félelemből, nem valami számítgatásból, hanem azért, mert megtapasztalták az Isten szeretetét és szeretik az Urat. Azért könyörög Pál apostol, hogy ez így is maradjon, hogy a körülmények, a negatív dolgok ne vigyék el ezt a gyülekezetet a hittől, Jézus Krisztustól, a Szentírástól, az Úristentől. Azt akarja az Isten, hogy a hitünk az ne pillanatnyi szalmaláng legyen, pillanatnyi föllángolás, hanem beépüljön az életünkbe, a szokásrendünkbe, ha úgy tetszik, és tudjuk azt, hogy hogyan változott meg a mi életünk azáltal, hogy Krisztus követőkké lettünk. Nem azért vagyunk keresztyének, mert tetszeni akarunk az Istennek. Nem azért vagyunk keresztyének, mert jobb fénybe akarjuk magunkat feltüntetni a szomszéd, a munkatárs vagy bárki előtt. Azért vagyunk keresztyének, és azért élünk keresztyén életet, mert Krisztus követők vagyunk. Nem tudom, érezzük-e a különbséget? Az Istentől ered minden, és Ő támogatja ezt, Ő nevel bennünket, növel bennünket hitben. Azért, hogy szembe tudjunk nézni minden kísértéssel, megpróbáltatással, nehézséggel, akkor is, ha a sátán rázza talán még ezt a templomot, gyülekezetet is, vagy a lelki templomunkat, de nem szabad hagynunk, hogy az eluralkodjon rajtunk. Azért imádkozik Pál apostol hálaadással, amit eddig elvégzett a testvérei életében az Isten, és azért imádkozik, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus Istene és a dicsőség Atyja adja meg nekik a bölcsesség és a kijelentés lelkét. A megváltás ismerete és a keresztyén élet mikéntje ez a kettő, amit itt hallhattunk. Ha megismerjük Jézus Krisztus feltámadásának erejét, akkor tudjuk, hogy örömmel fogjuk őt követni. Az isteni elhívás, megszólítás, az isteni ige hirdetése a porba fog hullani akkor, ha az emberi szándék nem találkozik ezzel. Erre utaltam a presbiterválasztás kapcsán. Lehet szavazatunk, ha nincs meg a belső elhívásom arra, hogy én ezt a szolgálatot akarom, és szeretném. Szeretném, ha ezt jól értenénk, nem  csak a presbiterekre van ez kihegyezve. Amit Péter leveléből hallottunk minden egyes keresztyén emberre vonatkozik, a gyülekezet egészére. Ha azonban az emberi szándék nem találkozik az isteni szándékkal, arra én nemet mondok, akkor ez nem fog működni. Azzal, hogy vállalom az Isten országának munkatársi létét, azzal igent mondok Istenre és követem őt. Legyen bármilyen kicsi vagy nagy az a szolgálat. Lehet, hogy még keresem a helyemet, akár itt a gyülekezetben. Lehet, hogy megtaláltam és sokat vállaltam. Ilyen is van azért, de azt, hogy ha Krisztus dicsőségére vágyom, Krisztus hatalmára vágyom, akkor igent kell mondani az Isten hívó szavára.

 Jézusé minden hatalom ezen a földön neki adta a mennyei Édesatya. A jobbjára ültette őt, és ezzel a hatalommal bennünket is fölruház. Általában mi emberek azért nem vagyunk túl jó véleménnyel a hatalomról, ugye? Azt szokták mondani a népi bölcsességben, hogy ha valakit meg akarok ismerni, akkor adjak neki hatalmat, és aztán meg fogom ezt bánni, mert megismerem a valódi énjét a hatalomgyakorlónak. Mi ne engedjünk ennek a hatalomból adódó kísértésnek. Az a hatalom, ami Istentől van, az mindenek felett álló, még emberi értelemben is. Beszél erről a Szentírás az Ószövetségben és az Újszövetségben is. Bármilyen keserű tapasztalataink is vannak a történelemből, bármennyire is azt látjuk, hogy mihelyt valaki egy icipici vélt vagy valós erőfölényhez, hatalomhoz, pozícióhoz jut a másikkal szemben, még Isten népe között is, az máris kísértésként jelentkezik és elkezdődik az uralkodás. Aztán a példányképek átmennek díszpéldányképekbe és negatív hatást tapasztalunk a bőrünkön. Nehogy azt higgyük, hogy csak a pozitív bizonyság hat, a negatív bizonyság tízszeres erővel hat ebben a világban. Az emberek jobban megjegyeznek egy negatív tapasztalatot valakivel kapcsolatban, mint tíz pozitívat. Ezt majd figyeljük meg, ha lesz rá időnk és energiánk. Keserűség és probléma az élet nagy határmezsgyéinél, nehéz helyzeteinél könnyen előállhat. Mi ugye lassan a COVID kihívásai ellenére építkezünk egy jó néhány esztendeje, csodálatosan megújult a templomunk, reménység szerint hamarosan megújul a parókiánk, illetve beköltözhetővé válik a parókiánk. Ismerünk olyan embereket bizonyára mindnyájan, akiknek akár a házasságuk, a kapcsolatrendszerük ráment egy építkezésre. Megpróbál bennünket az Isten. Mit tehetünk? Elővesszük a dulifuli törpöt, és akkor elkezdünk duffogni, hogy hát nem így kellett volna, amúgy kellett volna, így kellett volna. Erről jutott eszembe, hogy tudjuk, hogy mi a különbség az optimista és a pesszimista hívő között? A pesszimistának több információja van a gyülekezet életéről. Ezt is vigyük talán magunkkal, hogy Isten nem azt akarja, hogy pesszimista hívők legyünk. Azt akarja a mi Urunk, hogy hordozzuk imádságban azt, amit, akit Isten ránk bízott. Akár ezt az építkezést is. Sok nehézség van persze. Sok minden van még kérdésként előttünk. Fűtés, hűtés, mindenféle problémák  jöttek, ez megterheli a gyülekezet vezetőit, a gyülekezet tagjait. Nem nagyon tudjuk pontosan, hogy most mi hogyan lesz. Nem tudom, hogy a Testvérek hogy vannak vele, de én szeretem, ha megszokott mederben folynak a dolgaim. Ezt most nem bűn vagy bűntelenség szempontjából mondom, hanem szokásrendszer szempontjából. Az istentisztelet számomra az, amikor így itt vagyunk ebben a templomban. Sok minden volt, ami zavaró tényező volt az életünkben, és nyilván ez is okozott néhányunknak talán fájdalmat, vagy olyan dolgot, ami azt mondta, hogy nem így kellett volna. Megvan-e bennünk az a nyitottság az Isten iránt, hogy amikor ilyen változások történnek, akár egy építkezés, akár egy takarékossági intézkedés, vagy bármi más, akkor elfogadjuk azt, hogy az Isten tudtával történik ez. Lehet, hogy Isten ezt nem akarta, de valamiért mégis megengedte az életünkben, a gyülekezet és egyéni életünkben is, azért, hogy az Ő szeretete és az Ő áldásai még jobban kiábrázolódjanak közöttünk. Mert olyan Krisztusunk van, akié minden hatalom mennyen és földön, még a parókia felújításunkban is az ő hatalma érvényesül. Minden csak annyira történik, amennyire Ő megengedi az embereknek. Félünk attól, hogy a hatalom szót használjuk. Pedig ahogy említettem, ebben a felolvasott igében van hatalom, ami az isteni hatalom és van hatalom, amit az ember kap a szolgálatára. Éljünk jól ezzel a hatalommal. Sokszor meg sem merjük próbálni, mert úgy érezzük, hogy a mi időnkben már nem történnek olyan csodák, mint amik eddig történtek, és hogyan tudnánk mi jó bizonyságtevők lenni, vagy csak egyszerűen szeretni a másikat. Azzal a tevékeny szeretettel, amellyel Krisztus szerette, szereti az övéit. Ellenállhatatlan vágy van bennünk, hogy missziózzunk, hirdessük az evangéliumot, és alig várjuk, ha valakivel találkozunk, hogy 4-5 másodpercen belül legalább háromszor elhangozzék Jézus neve, miközben a másiknak lehet, hogy egy pohár vízre vagy egy aszpirinre van szüksége. Észrevettük a Szentírásban, hogy a szeretet cselekedete az mindig gyakorlati cselekedet? A filozófikus elmélkedés vagy elméletgyártás idegen a Biblia világától, idegen Istentől is. Gyakorlatias a Szentírás, és bennünket is gyakorlatias keresztyén életre akar nevelni. Azzal a reménységgel, hogy Krisztus segít nekünk, haladjunk a hit útján.

 Van egy szép latin mondás, ubi Christus, ibi ecclesia, ez azt jelenti, hogy ahol a Krisztus, ott az Anyaszentegyház, azaz itt van Krisztus a mi gyülekezetünkben is. Nem fizikális létben, igéje is Szentlelke által. Az efezusi levelet  sokan nevezik az egyház levelének, és már ez a felolvasott textus is azt mondja, hogy az egyház Krisztusnak van alávetve, és Krisztus a feje az egyháznak, tehát az egyház Krisztus dicsőséges teste és a Krisztus dicsőséges testében ott van a Krisztus. Segít nekünk és vezet bennünket abban, hogy Isten szerint járjunk és megéljük a hitünket keresztyén módon. Hogyan tudjuk ezt aprópénzre váltani az életünk gyakorlatára nézve? Elméletben mindnyájan lehetnénk akár űrhajósok is, de nem vagyunk azok, mert a gyakorlatunk nincs meg hozzá, sőt az elméleti tudásunk sem. Azonban nekünk Krisztusunk van, aki adott nekünk sákramentumokat, a keresztségben és az úrvacsorában betagozódunk Krisztus testébe, az eklézsiába, Isten népe közé, és elindulunk azon az úton, amely ugyan teli van akadályokkal, nehézségekkel, kísértésekkel, megpróbáltatásokkal, de mégiscsak ott van velünk Krisztus: ezért tud változni az én egész fölfogásom, életszemléletem, az életről eddig alkotott véleményem Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusban. Tehát az egyház ott van, ahol Krisztus van. Ez nem függ semmilyen statisztikától, semmilyen regisztrációtól, semmilyen nyilvántartástól. Ha ott van Krisztus az életedben, akkor Krisztus testének a tagja vagy. Akkor is, ha még dinamikus helybenjárást folytatsz, mert nem tudod, hogy merre menj, vagy mit tegyél, Jézus Krisztus el fog téged indítani. Sokszor beszélünk a Krisztustól kapott szabadságról, és ezt a szabadságot úgy értelmezzük, hogy ez a bűntől szabadít meg bennünket. Pedig a Krisztustól kapott szabadság az is, hogy én lehetek tétova, olykor talán kételkedő. Mondhatom azt, hogy: Szólj hozzám, Uram, mert nem tudom, merre menjek. Nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, hogyan álljak mondjuk egy építkezéshez, egy gyülekezeti döntéshez, hogyan viselkedjek egy-egy élethelyzetben, életkrízisben. Megvan az a reménység a szívünkben, hogy ha rosszul döntünk, vagy netalántán test és vér indulata önti el a lelkünket, mert úgy gondoljuk, hogy ez méltatlan, ami történt, de ezt oda tudjuk tenni az Úr hatalmába, az Úr kezébe, az Úr Jézus lábai elé, vagy keresztjéhez – sokféle módon kifejezhetném -, Uram, könyörülj rajtam! Érzem, hogy ami a szívemben van, nem áll meg az igéd mérlegén, nem tudom, hogy mit tegyek.

 Aztán, amikor Krisztus hatalmával akarunk szembesülni, akkor az is egy kérdés, hogy hogyan készülünk arra, hogy találkozzunk a Krisztussal, a Krisztus népével, a gyülekezettel. Nehogy úgy járjunk, mint a jegyrendszer idején a lengyel asszonyka, ahogy ment a kosárral az utcán és a fejéhez csapott, és mondta: Úristen, én most azt se tudom, hogy a boltba megyek, vagy a boltból jövök. A kosár üres volt. Értjük ugye? A gyülekezetbe, ha eljövünk, készíteni kell a szívünket arra, arra reménységre, hogy az Isten Igéje meg fog bennünket szólítani. Szólj Uram, mert hallja a te szolgád, halljuk Sámuelnél. Jövök-e azzal a reménységgel ide, azzal a reménységgel jövök-e ide, hogy a szívemben ott van az a vágy: Uram, szólj hozzám! Szeretnék változtatni. Nem szabad leragadnunk annál a gondolatnál, hogy jó, annyi indulat van bennem, mert megint egy csomó mindent rosszul csináltunk, nem úgy kellett volna, nem így kellett volna, Istenem, te látod, hát ezekkel mire megyek én, ha nem itt lennék, szárnyalnék, mint a papírrepülő, de ez nem így van. Tetszett az Istennek, hogy itt hívjon el bennünket, és itt építsen bennünket lelki házzá. Hogy példányképei legyünk a nyájnak, mindnyájan. Ez nem csak a presbiterek privilégiuma. Ahogyan emberi értelemben nyilván az elnökség vezeti ezt a gyülekezetet, a lelkipásztor és a főgondnok. Nyilván a presbiterek és a szolgatársak a területeknek a koordinátorai hoznak meg bizonyos döntéseket a felhatalmazás által, de ennek a gyülekezetnek Jézus Krisztus a feje. Adjon ez nekünk reménységet bármikor, amikor kétségeink vannak ebben vagy abban.

 A bűnbocsánat, a hit, az új élet reménysége csak gyülekezeti létformában valósulhat meg. Abban a gyülekezeti létformában, amely Krisztusnak a teste. Többször szóltunk már erről is, nincs magányos keresztyénség. Értsük ezt jól, nyilván vannak élethelyzetek és események, amikor mondjuk az ember távol- marad a gyülekezettől, vagy nem tud jönni. De mégis közösségi létforma a keresztyénség. Pál apostolnak is az volt, nekünk is az kell, hogy legyen. A szentek közösségében tudom gyakorolni a hitemet, ott tudom megtapasztalni a Krisztus hatalmát. Mit jelent ez rám nézve? Azt jelenti, hogy amit a Szentírás a szívemre helyez, azt tegyem meg. Ismerjem meg a másik testvért, tudjak a gondjairól. Netalántán, ha barátkozom vele, testvérkedem vele, tudjam meg, hogy mit szeret és mit nem szeret. Tudjam meg azt, hogy milyen gondolatai vannak. Gyerekkoromban mindig mókás volt, amikor a házunk előtt elbiciklizett az egyik nagybátyám, taposta a biciklit ezerrel, és odakiabált, szia Gyurika, hogy vagytok, de a választ nem várta meg, és hasított, mint a Titanic. Ezt szoktuk csinálni testvérek, legalábbis én csináltam már ilyet, nem akarok megbántani senkit. Kíváncsinak is kell lenni arra, hogy a másik mondjon valamit. A keresztyénség egy nagyon időigényes műfaj. Meg kell találnunk a gyülekezetben azokat a lehetőségeket, amikor beszélgethetünk egymással. Amikor nem csak a szolgálat áll a fókuszban, Jézus Krisztus álljon a fókuszban. Emlékszünk olyan történetekre a Bibliából, amikor Jézus el akart vonulni tanítás után, gyógyítás után és a tömeg utána ment? Nem mondta azt, hogy bocsánatot kérek, de most ünnepnapon zárva vagyok, majd jövő héten jöjjenek. Nem mondta azt, amikor kiabáltak utána, hogy Krisztus Dávidnak fia, könyörülj rajtam, nem mondta azt, hogy most nem érek rá, mert sürgős megváltanivalóm van ezzel a világgal, és most rohannunk kell Jeruzsálembe. Ugye értjük ezt? A keresztyénség időigényes műfaj és rá kell szánnunk az időt. Mivel is kezdhetjük, hogy az időnket odaszánjuk: az eddigiekre emlékezzünk, hogy ennek a gyülekezetnek mennyi áldást adott az Isten egyéni életünkön keresztül, amely összeadódik erre a gyülekezeti életre nézve és adjunk hálát érte imádságban. Leszoktunk az imádságról testvérek. Nagyszerű, hogy most újra elkezdődött az imaóra, bátorítok mindenkit, hogy akinek ideje, energiája, lehetősége van rá, hogy el tudjon jönni, gyakoroljuk a közös imádságot. Nem lenne jó, hogyha leszoknánk arról a legfőbb fegyverről, amelyet Jézus Urunk adott nekünk, akinek minden hatalom adatott mennyen és földön, és nem imádkoznánk egymással. Utána le kell szoknunk arról, hogy szemérmesek legyünk, hogyha bajunk van, akkor azt el merjük mondani. Az igazak imádságán áldás van. Nem azt állítom ezzel, hogy minden imádságot meghallgat Isten és teljesíti, de hogy megáldja az imádságot, ez biztos, és az imádkozókat is, akik hordozzák az Isten előtt könyörgésben a másikat. Megemlékezünk az áldásokról, nem ijedünk meg attól, ami körülöttünk van, mert tudjuk, hogy olyan Istenünk van, akit fölruházott hatalommal, olyan Megváltónk van, Akit fölruházott hatalommal, ami mennyei Édesatyánk. Olyan hatalommal, amin semmi nem vehet erőt. Sem hatalmasságok, sem uraságok, sem semmi más, sem ebben az életben, sem az eljövendő világban. Ez egy rendkívül bátorító kijelentés. És aztán meglátni lélekben a másik embert a gyülekezetben. Nem az én bosszantásomra hívta ide az Úristen, hogy engem mindig piszkáljon, vagy a hatalmamat gyakoroljam rajta, vagy netalántán ő gyakorolja rajtam a hatalmát, hanem hogy testvérként cselekvő szeretetben éljem meg a hitemet, vele.

 Sokszor megmosolyogtató számomra, hogy ebben a metakommunikációs és hiper-szuper-szupszónikus kommunikációs világban mi az egyik gyengéje a ma emberének? Nem tud beszélgetni. Észrevettük már ezt? Meg kell tanulnunk újra szóba állni az Istennel, imádságban és a másik emberrel, a testvérrel, aki itt van. Rá kell szánnunk az időt arra, hogy törődjünk a másik emberrel. Szandaszőlősön az én kedves testvéreim, ahol az átlag életkorunk már-már tinédzser kor, a nagykorúságot eléri, mindig szokták mondani, hogy az öregemberre több idő kell, a fiatalra is több idő kell. Mindenkire több idő kell. Jobban oda kell figyelnünk a másik emberre. Társas lénynek teremtette az Isten az embert, és azt akarja, hogy mi ezt meg is éljük. Meglátni a másik emberben azt, hogy közösek vagyunk Krisztusban, egyek vagyunk Krisztusban. Ő az én testvérem. Azért, mert közös Megváltónk van és közös mennyei édesatyánk. testvérért.  Azt hisszük sokszor, hogy a szó, a bizonyságtétel a másik ember felé. Nem tudom, észrevettük-e már, hogy gesztusokat sokkal jobban levágnak, különösen a fiatalok, de az idősebbek is egy-egy szemrándulásból, vagy egyebekből, vagy egy mosolyból, vagy bármiből tudjuk azt, hogy a másik hogyan áll hozzánk. Fontos, hogy ezt komolyan vegyük, hogyha gyülekezetépítésről, egyéni életépítésről beszélünk.

 Ha levesszük Krisztusról a tekintetünket, és a körülményekre nézünk, talán emberileg minden okunk megvan arra, hogy meglássuk a rosszat. De ezt akarja-e Krisztus? Emlékszünk arra a történetre, amikor Péter jár a vízen és mikor kezdett el süllyedni? Amikor levette a tekintetét Jézusról. Mi emeljük fel szemeinket Jézusra! Az Egyház Krisztus Teste, ahova mi is elpecsételtettünk a keresztségben, amelyben vettük a Szentlélek ajándékát, részesültünk a megváltás ajándékában, a bűnbocsánatban, hogy Isten gyermekeiként egyre inkább növekedjünk érett férfiúságra, Krisztusban a teljességre. Akinek „szíve-szeme” előtt feltárult ennek az isteni titoknak kinyilatkoztatása, az egyszerre éli át ― naponta megújulóan ― Krisztusban az isteni kegyelem megújítását és a magasztos küldetését, ami értelmessé teszi földi vándorútját, és reménységgel tölti meg az eljövendő teljességre nézve! Van, aki megtér bűneiből; van, aki megtér téveszmék bűvöletéből; van, aki megtér a szeretetre és a jókedvű szolgáló életre; de egyre mélyebben kell és lehet megtérnünk az Úr Jézushoz, az Ecclésiához mint Krisztus Testéhez, ahol végre minden együtt van felbonthatatlan egységben: Bűnbocsánat és új élet, hit és szeretet, üdvbizonyosság és küldetésvállalás, a réginek halála és az újnak feltámadása, a harc és a győzelem, a szenvedés és a vigasz, a személyes, tudatos keresztyén élet és a szentek közösségében! Jézus azt mondja: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” János 5,17. Jézus hatalommal munkálkodik, ma is munkálkodik. Mondjunk igent a hatalommal munkálkodó Úr Jézusra. Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Megtapasztaltad-e már Isten ma is munkálkodó hatalmát?
2. Hogyan történt ez?
3. Az Úr Jézus munkálkodó hatalma milyen változásokat hozott személyes életedben?
4. Tudsz-e igent mondani mindig az Úrnak? Miben vannak harcaid?

Bárány György