2023. április 30.

Olvasandó: Lukács evangéliuma 11, 33-36 – Károli fordítás.

„Dávid ekkor áldotta az Urat az egész gyülekezet előtt. Ezt mondta: Áldott vagy te, Uram, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké! Tied, Uram, a méltóság, a hatalom és a tisztelet, a hírnév és a fenség, bizony minden, ami a mennyben és a földön van! Tied, Uram, az ország, magasztos vagy te, mindenség fejedelme! Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen. A te kezedben van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé. Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet. Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ennyit adakozni? Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk! Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint a múló árnyék. Urunk, Istenünk! Ez az egész halom kincs, amelyet összeadtunk, hogy neked, a te szent neved tiszteletére templomot építsünk, a te kezedből való, és a tied lesz mindez! Tudom, Istenem, hogy te megvizsgálod a szíveket, és az őszinteségben leled gyönyörűségedet. Én mindezt őszinte szívvel, önként adtam, és most örömmel látom, hogy önként adakozott neked néped, amely itt összegyűlt. Uram, őseinknek, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, tartsd meg örökre néped szívében ezt a szándékot és indulatot, és kösd magadhoz szívüket! Fiamnak, Salamonnak pedig add meg, hogy tiszta szívből tartsa meg parancsolataidat, intelmeidet és rendelkezéseidet, és vigyen véghez mindent, fölépítve azt a hajlékot, amelyet én előkészítettem.”  1Krónika 29, 10-19.

A múlt vasárnap azt mondtam, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas mondatok fognak következni az igehirdetés előtt, ez talán a mai igehirdetésre is igaz. Az egyik testvérrel beszélgetve az volt a kérdése, hogy mit mond a Biblia az őszinteségről, hogyan kell őszintén élni egymás előtt? Ő ugyanis sokszor úgy érzi, hogy nem őszinte, nem bizalomra épülő légkör veszi körül a közösségben. Biztos van erre a Bibliának mondanivalója, sőt   elég sok mondanivalója van a Szentírásnak erre nézve. Hallhattuk, a Lukács evangéliumából, a Károli fordításból is: az őszinte szemről beszél a Szentírás, arról, hogy mi is kell, hogy jellemezze a hívő embert. Azonban a felvetett kérdés okán mégis Dávid történetét választottam a mai igehirdetés textusául.

 Nagyon ismert Dávidnak az élete, és az is, hogy miért mondja ezt a hála imádságot. Akik olvassák a Bibliaolvasó Kalauz szerint a Bibliát és a Krónikák első könyvét olvassák, tudják, hogy Dávid a népszámlálás bűnébe esett. Mi is volt ezzel a baj? Hát van népszámlálás, nem? Egy apró pici kis gond volt ezzel. Dávid nem általános népszámlálást tartott Izraelben, hanem a többi keleti uralkodóhoz hasonlóan a nép fegyverfogható tagjait akarta számba venni.  Meg akarta tudni, hogy ő milyen emberi haderővel rendelkezik, azaz elfelejtkezett az Isten hatalmáról, nem vette figyelembe Isten megtartó erejét. Ahogy az Zimmer Feri című filmben is elhangzik: Vannak itten számítások, apuka! Dávid is meg akarta nézni, hogy milyen erővel bírok én, mégiscsak király vagyok, ha valaki megtámad, hogyan fogom én ezt megvédeni az országomat és magamat? Ez a hozzáállás Isten büntetését vonta maga után. Mi volt az oka a büntetésnek? Dávid bizalmatlan lett Isten iránt, a saját erejében kezdett el bízni, és elfelejtette az Isten erejét, amely őt oly sokszor megmentette. Úgy mondja a Szentírás, a Sátán megkísértette Dávidot. Ez a hatalom arra bírta rá Dávidot, hogy megtegye azt, amit nem kellett volna. Aztán jött a büntetés. A népszámlálást végrehajtják ugyan, de ha olvastuk az igét a 21. fejezetben, akkor látjuk, hogy ez nem teljesen ment végbe, nem volt teljes a népszámlálás. Benjámin törzsét ki is hagyják, és kerekített számadatokat olvashatunk itt a Bibliában. De nem ezért jött az Úr hatragja, hanem mert Dávid fellázadt az Úr ellen, ezért jött a büntetés. A büntetés azt fejezi ki, hogy az Úr büntette Dávidot azért, mert bizalmatlan lett vele. Eddigre Dávid életében nagyon sok áldás, megmenekülés, jóság és Isten kegyelmének számtalan megtapasztalása volt, mégis bizalmatlanná vált Isten iránt és engedetlenségből, hitetlenségből fakadt ez a népszámlálási szándék. Jön a büntetés. Mit csinál Dávid? Megbánja a bűnét, rájön, hogy ez esztelenség volt. Dávid lelki nagyságát, – Mitől is Isten szíve szerint való ember ő? -, az mutatja, hogy elvállalja a büntetést. A bűn megvallása, a vétkezés elismerése és a bocsánatért való esedezés, az a három lényeges momentum, ami Dávid bűnbánatát igazzá és áldottá teszi és Isten előtt kedvessé teszi. Ezért az elkövetett bűnért Dávidnak bűnhődnie kell, de a büntetés sem szakaszthatja el az Úrtól Dávid királyt. A bűntől szakaszthatja el a büntetés Dávidot.  Az Úr kegyelmét és irgalmát mutatja meg Dáviddal szemben. Ismerjük ezt a történetet, Isten lehetőséget ad, hogy Dávid válasszon a büntetés között, és ő inkább esik az Úr kezébe, mint emberek kezébe. A büntetés egy pestis, amely 70 ezer ember életét követeli.  Dávid nagyságát, hitének nagyságát s mélységét mutatja, hogy saját magát is áldozatul ajánlaná föl, csakhogy a nép találjon kegyelmet az Úrnál. Amikor véget ér az ítélet és a büntetés, akkor Dávid áldozik az Úrnak és ezután belesimul Isten akaratába. Elfogadja azt, hogy nem ő fogja fölépíteni a templomot. sok mindenen, ahogy Isten végig vezeti, belesimul ebbe és azt kezdi elősegíteni, hogy az ő fia Salamon fogja véghez vinni a templomépítést. Dávid az egész élete hátralevő részét a Krónikák első könyve szerint a templomépítés előkészítésére fordítja. Aztán van egy gyűjtés erre a célra. A fölolvasott igeszakaszunkban hálát ad Dávid mindazért, ami történt. Az adományok nagyságáért ad hálát a közösség előtt és a közösséggel.  Dávid és a nép vezetőinek áldozatkészsége, őszinte áldozat készsége arra indította az embereket, hogy ők is adakozzanak. Szeretném, hogyha elvonatkoztatnánk kicsit az adakozástól, tehát nem igazán az adakozás lesz a mai témánk vagy üzenetünk, de ebben fejeződik ki a közösség őszinte odaszánása alapigénkben. Dávid és a vezetők őszintesége arra indította a népet, hogy ők is őszinte áldozatkészséget vállaljanak. Fontos, hogy lássuk azt az utat, amíg Dávid ide eljut. Tudjuk, hogy ő akar templomot építeni. Tudjuk, hogy sok magasságot és mélységet vállal és megjár élete során. Amikor belesimul Isten akaratába, őszinte szívvel elfogadja az Isten akaratát, akkor ő maga is áldozatot vállal, és ez az áldozatvállalás áldozatkészséget szül a gyülekezet, az összegyülekezés tagjaiból is. Ezen események után következik Dávid hálaadó imádsága, ahogy hallhatták is a Testvérek. Áldja Izrael Istenét, az ősatyák Istenét, akinek megtapasztalta egész Izrael a testi és lelki áldásait és hatalmát, dicsőségét, amellyel telve van a föld és az ég. Isten a forrása minden földi erőnek, hatalomnak, gazdaságnak és dicsőségnek. Ezért nem lehet Dávid életében semmi helye semmilyen öndicsőítésnek és melldöngetésnek, ha szabad így mondani. Egy csodálatos zsoltárt hallhatunk itt, amelynek kulcsszava az őszinteség, ahogy a 17. versben hallhattuk. Nagyon fontos hitvallás ez arról, hogyha mindenünk az Istené, akkor hálaáldozatból csak visszaadjuk az Istennek, amit sáfárságra kaptunk. Azért kapja az ember, – Micsoda újszövetségi gondolat: jövevények és zsellérek vagyunk!! -, hogy forgassuk azt, és aztán az Úrnak hálaáldozatul odaadjuk. Az adakozás lehetőségét, Isten indítja ebben a népben és Ő áldja meg őket.  Dávidnak az a kulcsmondata, hogy az őszinteség őszinteséget szül, nagyon fontos üzenet számunkra. A végén, ennek a felolvasott igeszakasznak a végén, a héberben gyülekezetnek nevezi ezt a hadigyűlést, ezt a haditanácsot, vagy vezetői megbeszélést a Szentírás. Ez a lelki gyülekezetre vonatkozik, ezt a szót közösségnek, összejövetelnek, kultikus közösségnek nevezi a héber szöveg. Az egész nemzet, egész Izrael eggyé válva tiszteli az Urat. Tehát láthatjuk ebből a kis bevezetőből, hogy Dávid, amikor használja azt a szót, hogy őszinte, azt őszintén teszi.

 Miért olyan fontos akár az ókori embernek, akár nekünk az őszinteség? Azért fontos, mert az bizalmat szül, felszabadít bennünket, és bátrabban vagyunk azok, akik vagyunk. Maga a szó, hogy őszinte, abból ered, hogyha valaki az érzelmeit, a véleményét az igazsághoz hűen nyilvánítja ki, hiteles, nem színlelt, őszinte szeretettel. Ha ismerjük a származék szavait ennek a szónak, például van ilyen, hogy őszintétlen, amikor is az ember nem azt adja, aki valójában maga, hanem a tétlenségre ítéli saját magát. Maga az eredeti szó, az önszín, az azt jelenti, hogy a maga képét, a valódi arcát mutatva fel. Innen ered ez a szavunk. Fontos és kulcsszó az emberi kapcsolatokban. A Biblia is fontosnak tartja. Az Ószövetségben általában egyenességnek, becsületességnek, igaznak, őszintének, közös egyezségnek is olvassuk ezt a szót. A profán görögben az egyszerű, őszinte, mesterkéletlen, természetes, vegyítetlen, tiszta, igazi kifejezésekkel adják vissza a jelentését. Az Újszövetség pedig a profán görögből átvéve egyszerű, egyenes szívű, becsületes, őszinte, tiszta, jószívű, igaz, jelentésekkel használja.

 Miért alapvető igénye az embernek, hogy egy őszinte légkör vegye körül? Mi a baj, ha egy kicsit, itt-ott nyomokban az életünk tartalmaz apró kis hazugságokat. Az a baj első renden, hogy a Biblia ezt erősen ellenzi. Nem támogatja a számukra a képmutatást. Ugyanakkor emberi értelemben, még az úgynevezett kegyes hazugságok sem „férnek bele”. Amikor ezeket alkalmazzuk, akkor rombolni szoktak, amikor kiderülnek. Ha nem vagyunk őszinték, igazak és egyenes lelkűek, akkor ez a kapcsolatainkra is kihat és rombol bennünket is, nemcsak a másik felet, vagy közösséget. Olyan gyengeség ez egyébként, amikor egy kicsit szeretünk szépíteni, színezni, csúsztatni, ahogy szokták mondani manapság. Ez az ember bűnös természetéből adódik, mert mégiscsak az ember bűnös természete az, ami arra motivál bennünket, hogy jobb színben tűnjünk föl, mint mások. Ez egy nehéz kérdés. Ki ne szeretné, hogyha jobb színben lássák, mint amilyen valójában? Nem tudom, hogy a Testvérek, mint vannak ezzel, én szeretem, ha jó színben tűnök föl, ha a jobbik énemet, a jobbik oldalamat veszik észre az emberek, és azt látják meg. Ugyanakkor valahol az ennek a kulcsa, hogy másokra hárítjuk a felelősséget saját magunk helyett. Előnyt akarunk kovácsolni, szerezni a saját magunk számára, sokszor mások rovására is. Mert az ember, ha kifelé őszinte, a lézersebész pontosságával metszi ki a másik életéből azt, ami az ő baja, mármint a másik emberé. Vajon ez az Isten célja, amikor emberi kapcsolatokat ad nekünk, hogy megmondjuk a másikról a véleményünket, kiméletlenül, szeretlenül? Különösen, ha keresztyénekké leszünk. Elforgatása és kicsavarása ez a tényeknek vagy a valóságnak, mert mi csak szubjektíven tudjuk megítélni a dolgokat. De azért ne keseredjünk el teljesen, tehát nem a mi sajátjaink ez a dolog, hogy szeretjük magunkat jobb színben feltüntetni és egy kicsit fényezni magunkat.

Gondoljuk csak végig, a Bibliában is vannak erre példák:

Már Ádám is Évára hárította bűnét: „Az asszony, akit mellém adtál, Ő adott nekem a fáról, és úgy ettem” (1Móz 3,12). Éva viszont a maga részéről az ördögöt hibáztatta: „A kígyó szedett rá, azért ettem” (1Móz 3,13).

Amikor Saul megkímélte az amálekiták juhait és marháit, engedetlenségét így magyarázta: „A nép azonban elvette a zsákmányból a kiirtásra szánt juhok és marhák javát, hogy feláldozza Istenednek, az Úrnak Gilgálban” (1Sám 15,21). Ezzel azt is értésére akarta adni Sámuelnek, hogyha egyáltalán bűnről lehet szó, azt a nép követte el, nem ő.

Mikor Dávid fegyverhez akart jutni, hazudott Ahimeleknek: „Mert nem hoztam magammal sem a kardomat, sem a fegyveremet, olyan sürgős volt a király parancsa” (1Sám 21,9). Valójában Dávid éppen menekülőben volt Saul király elől.

A szamaritánus asszony is elhallgatta az igazságot a kútnál. Azt mondta: „Nincs férjem” (Jn 4,17). Pedig az igazság az volt, hogy már öt férje volt, és abban az időben is együtt élt egy férfival, akivel nem házasodott össze.

Nem idegen ez az embertől, a hithősöktől és a ma emberétől sem, hogy magyarázkodik a saját védelmére. Ezért ne keseredjünk el, ha egyszer-százszor előfordult volna velünk efféle, hogy nem vagyunk őszinték, nem vagyunk tárgyilagosak. Ugyanakkor törekedjünk az őszinteségre, egyenességre, becsületességre!

 Miért fontos az, hogy megszabaduljunk a saját bűneinkkel elnéző álláspontunktól? Mert megértőek és magyarázkodóak, és 500 érvet fel tudunk hozni arra nézve, hogy ez miért van így, míg másoknál a lézersebészeti módszert alkalmazva azonnal egy ilyen gyökérig hatoló lemetszést hajtunk végre. Azért fontos, mert maga Jézus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet;” / János 14,6a /. Ha Krisztus az igazság, akkor minden csúsztatás, szépítés, Krisztus és közénk áll, azaz bűnné válik. Ez azt jelenti, ha Krisztus követői vagyunk, akkor nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy mi itt egy kicsit szépítünk, ott egy kicsit kozmetikázunk, mindenféle arcpakolást és bűnpakolást alkalmazunk azért, hogy jobbnak tűnjünk fel. Ha ezt tesszük a változtatás igénye és kényszere nélkül, akkor nem vagyunk Krisztus követők. Amikor még elindulunk a keresztyénség útján, ekkor még hitben a gyermekkorban, vagy a serdülőkorban vagyunk. Istennek az a célja velünk, hogy fölnövekedvén a hitben, felnőtt legyen a hitünk, Istenszerűbb és Isten-központúbb, Krisztusszerűbb és Krisztus-központúbb legyen az életünk, és ennek bizony az igazság, a becsületesség, a tisztaság az őszinteség kell, hogy legyen a jellemzője.  Mivel „lehetetlen, hogy az Isten hazudjon, erős vígasztalásunk legyen minékünk, mint a kik oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet,” / Zsidó 6,18 / olvassuk az Igében, és ezzel a reménységgel és bátorítással kell és lehet  Krisztust követnünk.

 Nem szeretjük, ha őszintén rámutatnak a hibáinkra, de az őszinteség egy olyan belső jellemvonás, olyan karakter, amely fontos a bizonyságtevő élethez. Nem csak Krisztus és közém áll, ha nem vagyok őszinte, hanem a másik embertől is elválaszt. Az, hogy mit teszek meg az Úrért, az nagyon jól tükrözi a hitemet, és az igazság megjelenik ezekben a cselekedetekben. Azonban, ha ez nem párosul őszinteséggel, egyenességgel, megbízhatósággal, akkor bizony-bizony ez nem lesz más, mint karizmáinkat megfeszítve tevékenykedünk az Úrért, eltűnik az a motiváció, amit Isten ad nekünk. Eltűnik az a szabadság, amelyet Isten ad nekünk, hogy hogyan szolgáljuk őt. Nagyon-nagyon fontos dologaz őszinteségre való igény, ami a mai világban is jelen van. Ha valaki volt mostanában állásinterjún, ez az egyik ilyen ismérv, feltétel, hogy valaki őszinte, becsületes, megbízható legyen, és erről tegyen is valamilyen bizonyságot. Szeretik a munkáltatók, ha valaki hűséges és megbízható, de szeretik azt is, ha ezt valaki be is bizonyítja.

 Fontos, hogy egyenesen, becsületesen járjunk a Krisztus országútján. Maga Jézus azt mondja nekünk: „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az.” / Lukács 16,10 / Fontos dolog, hogy megbízható emberek legyünk. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy tökéletes emberek. Ugye nem keverjük össze ezt két a fogalmat? Timóteusnak is azt írja Pál: „Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek.” / 1 Tim 1,19 / A Példabeszédek könyvében azt olvassuk: „Az igazak gondolatai helyesek, a bűnösök szándékai csalárdak.” / Péld 12,5 / Más az indíttatás, más a tartalom, amikor én egyenesen, őszinte keresztyénként élem a keresztyén életemet. A keresztyénség nem egy megmondó ember státusz. Ha nézzük a híreket, vagy olvassuk az újságokat, internetet, jelentős túlkínálat mutatkozik ma megmondó emberekben. Mindenki tudja a tutit, főleg a másik emberre nézve. Az Istennel való viszonyunk, a Krisztussal való viszonyunk személyes, interperszonális, hogy ilyen csúnya szót használjak, Én-Te viszony. Isten engem akar megváltoztatni, majd, ha a másikat, ha a testvéremet akarja megváltoztatni, akkor azt majd megteszi és közli vele. A tetteimet Isten rajtam kéri számon, és nem a szomszédon, nem a testvéren, nem a vezető lelkészen, püspökön, és még sorolhatnék sok minden titulust. Isten vágya az, hogy az őszinteség egy jellemvonásunkká, egy tulajdonságunkká, egy ajándékunkká változzék, mert így tudjuk prezentálni, bemutatni a hitet és megélni azt a bizonyságtételt, amelyet Isten ránk bízott. Milyen érdekes, hogy tudjuk: 2 Mózes 20:16 – Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! és 2 Mózes 23,1Hazug hírt ne terjessz! Ne segítsd a bűnöst azzal, hogy hamisan tanúskodsz mellette! Mégis megtesszük ezt olykor naponta is!  Mondjunk igazat! Tudjuk, hogy magyar népünk rendkívül kreatív. Mondj igazat betörik a fejed! Még sorolhatnánk a bátorító közmondásos mondatokat, de mégis az Igét nem kerülhetjük meg, mert Isten Igéje élő és ható és elhat a szívünk mélyéig. Nem szabhatunk Istennek föltételeket, hogy majd őszinte leszek, ha mindenki más őszinte lesz. Majd egyenes leszek, ha mindenki más őszinte lesz. Hangsúlyoznám, nem arról van szó, hogy én legyek a megmondó ember, aki mindig mindenkinek beolvas, aki mindenkit, bocsánat a kifejezésért, de mindenkit nadrágba ráz, aki mindig mindenkit elintéz. Az őszinteség nem azzal egyenlő, hogy a saját vélt, valós, kreált vagy éppen rám zuhanó problémáimat kivetítsem az őszinteség címszava alatt. De fontos, hogy legyen. Már a legalapvetőbb kis egységben, a családban is, ahol nem mondunk egymásnak igazat, ott baj van. Ha valaki nézte annak idején a Mónika show című nagyszabású műsort, az egyik atya-lány felkiáltott: Valótlant hazudol Teca! Most ezt értsük jól, ha valótlant hazudunk, akkor igazat mondunk az én logikám szerint. Tehát hazudjunk valótlant, mint ahogy Teca is tette, azért, mert akkor jobban jön ki a dolog. Másik ilyen Facebook igazság, hogy ha az ember igazat mond, akkor nem kell azon gondolkoznia, nem keveri azt össze, hogy kinek mit mondott, mert az igazság mindenütt igazság. Nyilván nem a Facebookból akarom, hogy táplálkozzunk lelkileg, vagy a Mónika show-ból, de az ember jellemvonásai közt ott van az, hogy szeretnénk valamit máshogyan megélni azt, amire azt mondjuk, hogy őszinte. Még Révész Sándor barátunk is megénekelte, hogy őszintén akar élni, és nyilván ezt is sajátosan értelmezte. Ott van a vágy, hogy teljesen tisztán és egyenesen tudjuk élni az életünket. Ugyanakkor van kockázata is annak, ha valaki felé kíméletlenül őszinte, vagyok, ha magam körül tényleg, mint valami elszabadult szamuráj, pörgök körbe-körbe, és ilyen Chuck Norris fogásokkal mindenkit lekaszabolok az igazság nevében.

 Van egy másik véglet, amikor befelé vagyok túlzottan őszinte és kíméletlen. Biztos találkoztunk már olyannal, aki magával támaszt hihetetlen nagy mércét és önmagát ostorozza. Ez is épp olyan végletes és nem Isten által támogatott, hogy úgy mondjam. Fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk. Az ember, amikor keresztyénné lesz akkor is, de a normál, világi emberi életben is törekszenek arra, hogy egyenes, őszinte kapcsolatokat éljenek meg, ami ugyanakkor kockázatos. Mert ha őszinte és egyenes vagyok, akkor bizonyos értelemben kiszolgáltatom magam a másiknak, sebezhetővé válik az életem és támadhatóvá leszek. Továbbra is azt gondolom, hogy nem kell skarlát betűt tennünk a pólónk elejére vagy hátuljára, hogy bűnösök vagyunk, mert az emberek sokszor jobban emlékeznek arra, hogy mit csináltunk, mint ahogy mi magunk. Ez kockázatos. Ugyanakkor Isten igazsága, Jézus Krisztus szabaddá tesz bennünket ettől. Ne ezekre tekintsünk, akár önostorozásra, akár a másik megváltoztatására, hanem Istenre tekintsünk és valóban higgyük el azt a szabadságot, amit Ő adott, amely fölszabadít arra, hogy igazat mondjak, hogy őszinte legyek, és megéljem azt a hitet, amelyre Isten engem elhívott. Mert az őszinteség azért több annál, mint hogy nem hazudunk. Ezt tudjuk. Ez az őszinteség, az egyenesség az a lelki életünkben belülről kezdődik és aztán ez kifelé hat, kifelé halad, és megnyilvánul a tetteinkben. Az őszinteség annál is bonyolultabb, minthogy tüzes mozdonyt nem lopunk, rozsdás szeget nem eszünk, tehát nincsenek kirívó bűneink, hanem egy nagyon olyan dolog, amely a legmélyebb meggyőződésünket formálja át. Az egész lelkületünket, az egész motivációnkat, az egész életcélunkat, az egész belső lelki tartásunkat formálja át ezzel Isten. Isten azt akarja, hogy legyünk egyenes emberek, igaz emberek, Isten által megigazított emberek, akik egyenesen beszélnek a dolgokról és elítélik, sőt kerülik a képmutatást és néha a hallgatást is. Milyen érdekes, hogy emberekkel beszélgetve biztos a testvérek is tapasztalták, hogy egy kicsit mintha megszaporodtak volna a panaszkodó párbeszédek. Nehéz életkörülmények között vagyunk. Ez kihat a lelki életünkre is. Kihat a személyes viszonyainkra is. Valahogyan megrendült az az életgyakorlat, hogy egyenesen megbeszéljük a dolgokat. Nem merjük egymás elé tárni a fájdalmainkat, akár még egy gyülekezetben is, a gondjainkat, a nehézségeinket. Pont azért, mert védeni akarjuk magunkat.

 Ha megrendül valahol a bizalom, vagy nem alakul ki a bizalom, akkor nyilván húzni kell egy vonalat, és elölről kell kezdeni ezt a lelkiépítkezést. Ha tudom magamról keresztyénként is, hogy milyen könnyű bűnbe esni, akkor ezt feltételezem a másikról is. Ő is könnyen bűnbe esik, ő is kísérthető, ő is eleshet, és mindjárt nem egy baseball-ütővel akarok nekimenni a lelkének, hanem esetleg a szeretet és a vigasztalás lelkével, hogy segítsem őt, amikor elesik vagy kísértése van. Az őszinteség előre viszi a hitéletet és építi a közösséget. Az egyenesség, a tisztaság, a szembenézés önmagunkkal segíti azt, hogy valóban becsületes, feddhetetlen keresztyének leszünk abban az értelemben, ahogy ezt Isten igéje mondja számunkra. Akár kifelé, akár önmagamra vonatkoztatva a dolgot, szabaduljunk fel a Krisztus szeretetére egymás iránt. Én tudom, hogyha a kritikát, vagy az elégedetlenséget kidobjuk az ajtón, az vissza fog jönni az ablakon, sőt a kis réseken is, mert ilyen világ van, de ne engedjük ezt. Azt hallottuk a lekcióként felolvasott Igében: „A testnek lámpása a szem: ha azért a te szemed őszinte, a te egész tested is világos lesz; ha pedig a te szemed gonosz, a te tested is sötét.” / Lukács 11,34 / Isten nem tesz bennünket tökéletessé, amikor az Ő országába, munkálkodásába elhív, de elindít bennünket egy úton, és úgy tekint ránk, mintha ezen az úton mi végig mentünk volna tökéletességig, Krisztus érdeméért. Nagyon-nagyon fontos az, hogy képesek legyünk változni Isten keze által. Az önmagunk védelmére kitalált, ha úgy tetszik játszmák, ahogy a pszichológia mondja, vagy védekező mechanizmusok arra indítják az embert, hogy olykor egy kicsit csúsztatunk másoknak, vagy önmagunknak is. Isten országa az egyetlen olyan hely, lehetőség, irány, ahol bátran szembenézhetünk magunkkal. A félelmeink motiválnak arra, hogy elkerüljük az őszinte szembenézést önmagunkkal. Szeretnénk, hogy elfogadjanak bennünket, és félünk attól, hogy mit szólnak a többiek, mit szól a környezetünk, mi lesz a következménye annak, amit tettünk akár régen, akár most, és félünk attól, hogy olyan dolgokkal szembesülünk, amiért szerethetetlenekké vagy elfogadhatatlanokká válunk, és ettől elveszítjük az önértékelésünket, az önbecslésünket Isten országában is. Akármilyen erősek ezek a félelmek, semmiképpen nem tudunk máshogy elmenekülni és megszabadulni ettől, minthogyha fölfelé leszünk őszinték. Mert ha először az ember Isten felé őszinte, Aki egyébként is tud rólunk mindent, akkor nekünk kell kimondani: Uram, könyörülj rajtam ebben és ebben! Uram, segíts nekem, megtévedtem.

Mert ha nem tudunk fölfelé őszinték lenni, akkor jönnek a pótszerek a keresztyénségünkbe. Van, amikor lázas tevékenységbe, szolgálatba menekülünk, valamikor hallgatásba, van, amikor egy ilyen nyomulós, agresszív, keresztyén karaktert veszünk föl magunknak, és van, amikor hátrébb lépünk, és nem vesszük észre, hogy valahol mégiscsak önmagunk elől menekülünk el, bármelyiket is választjuk. Az ember rendkívül kreatív azokban a dolgokban, amelyek az elhárítást, a védekezést munkálják ki bennünk. Isten viszont ajándékot adott nekünk arra nézve, hogy Jézus Krisztus előtt őszinték lehetünk. Kimondhatjuk a kimondhatatlant és elhordozhatjuk az elhordozhatatlant, és lemondhatunk a szégyen takargatásáról, mert ezt ajándékozta nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztusban. Simon András, – ismerjük a grafikust és írót -, azt mondja: “Az életben az egyik legnehezebb dolog, hogy a belenyugvás kényelme nélkül elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk…” (Simon András: Szeretetközelben, Hangtalan Jelek, Bp., 2004. 26-27. o. /

Szerintem, akik most itt vagyunk, mindnyájan átéltük már a belenyugvás kényelmét. Uram, nézz rám, hát mit tehetnék? Én ilyen vagyok, ez a genetika, ezt örököltem, így neveltek. Hát gyülekezetem is milyen, nézd meg! Dinamikus helyben járást folytatunk, Uram, ha segítenél rajtam, ÉN hogy tudnék hasítani a keresztyénség mezején!?  Isten azonban nem ezt akarja. Sem azt, hogy másokat hibázzunk, sem azt, hogy belenyugvás kényelmében éljük az életünket. Azt akarja Isten, hogy meglássuk és fogadjuk el, lássuk meg és fogadjuk el magunkat, és szembesüljünk azzal, hogy valóban kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Isten könyörülni akar rajtunk. Isten nem áll meg a diagnózisnál, hogy a fejünkhöz vagdossa a hibáinkat, a múltbeli mulasztásainkat és egyéb dolgokat. Dávid története ebben a mai Igében azt mutatja, hogy itt élete vége felé, még itt is, megtéved néha, ugye? Hallgat az Úrra, csak nem annyira, mert ő Dávid. A népszámlálás esete folytán Istennek újra és újra meg kell törni ezt az Isten szíve szerint való embert, hogy belesimuljon az akaratába.  És ez a hallott hálaadó imához is vezetett!! Ne ijedjünk meg ettől, inkább ez adjon nekünk reménységet, ha Dávid nem volt reménytelen eset, akkor mi sem vagyunk azok! Ne adjunk helyt a belenyugvás kényelmének, mert akkor az megkötöz bennünket. Isten terápiájáról mondunk le, Jézus Krisztus terápiájáról mondunk le így, keressük a gyógyulást az életünkben. Isten az, aki megszabadít bennünket a félelmeinktől. János első levelében azt olvassuk: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet;” / 1János 4,18a / Ha Isten szeret bennünket, akkor mitől félünk? Ember mit árthat nekünk? Annyira hatása alá kerülünk azoknak a megszokásoknak, tapasztalatoknak, amelyek ma működnek a világban, hogy azt gondoljuk, hogy ha valaki elkezd mondjuk susárolni, pletykálni rólam és rossz hírt kezd el rólam terjeszteni, akkor összedől a világ. A bűnbocsánatnak és a bűnbocsánat-kérésnek nem csak az a lényege, hogy lelkileg megkönnyebbüljek attól a tehertől, amim van. Hanem az, ha én ezt a bűnt odaadom Istennek, akkor attól kezdve Isten ezt a bűnt úgy fogja használni, hogy megvéd, mert megbántam.  Isten meg fog védeni, mert odaadtam neki ezt a bűnt, nem csak megbocsátja, el is fogja hordozni. Nem nekem kell fölvenni a római légió által alkalmazott teknősbéka alakzatot, és ott mindenféle lándzsákkal meg mindennel hadakoznom a másik ember ellen. Nem tudom, értik-e ezt a testvérek. Dávidot is megvédte, nem attól, hogy újabb botorságot kövessen el, vagy bűnt, hanem attól védte meg, hogy végképp elvesszen. Isten nekünk is ezt szánja. A töredelmes, őszinte szív Isten irgalmát és kegyelmét kapja ajándékul. Az emberi élet célja Isten megismerése, mondja Kálvin János. Ez az Istenismeret vezet el az ember önismeretéhez. Ha ismerjük Istent, akkor merünk, tudunk őszinték lenni Istenhez és egymáshoz is. Ismerjük meg Isten színe előtt önmagunkat, hogy önismeretünk bűnbánatra késztessen! Csak ezután lelhetünk bocsánatra és békességre, őszinte egyenes, becsületes életre.  Krisztus csak azt az embert mentheti meg, aki tudja, hogy bűnös. Krisztus azért jött,  hogy az evangéliumot hirdesse a szegényeknek, a szabadulást hirdesse a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássa a megkínzottakat, és hirdesse az Úr kedves esztendejét.”  / Lukács 4,18 / Mondjunk erre IGEN-t ma! Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Fontosnak tartod-e az őszinteséget, a bibliai értelemben vett őszinteséget egy egyén, család, közösség, gyülekezet életében? Miért?
2. Milyen pozitív és negatív tapasztalataid vannak ezen a téren?
3. Milyen nehézségeid, küzdelmeid vannak ezen a téren?
4. Mi lenne számodra segítség egy bizalomra épülő, őszinte közösségben való teljes nyitottsághoz, bizalomhoz?

Bárány György, segédlelkész