2023.június.04.

Olvasandó: Lukács 5, 1-11.

„Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, magasra emelt trónon ülve. Palástja betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette, hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel arcát takarta el, kettővel lábát fedte be, kettővel pedig repült. Így kiáltott egyik a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet! A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel. Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim! És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva. Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! Ő válaszolt: Menj!” Ézsaiás 6, 1-9a.

Ma Szentháromság vasárnapja van, az üdvtörténeti nagy ünnepeket követő vasárnap közvetlenül pünkösd után. A Szentháromság közös keresztyén hitvallásunk, tanításunk a három-egy Istenről, az ő lényének egyetlenszerű, különleges senkivel össze nem hasonlítható voltáról. Az a tan, ami összeköt bennünket a Jézus Krisztus kettős természetéről szóló tanítással együtt és egyben kijelöli a keresztyénség határait is. Az ökumené – vagyis az egész lakott föld keresztyéneinek közössége – határain belül azok vannak, akik hiszik és vallják a Szentháromság tanítását. Akik nem – őket is tiszteljük, de -, ők nem a hittestvéreink, valami másról beszélnek, amikor hitről beszélnek. Fontos a tiszta tanítás, fontos, hogy kijelentéséhez hűen gondolkozzunk Istenről, még ha nem is fér bele emberi logikánk kereteibe. Fontos azonban ma is emlékeznünk a pünkösdi üzenetre: nem elég az Isten igazságait úgy ismernünk, hogy kívül maradunk rajtuk, feltesszük őket a nem működő tételek polcára, mert a valódi hit azt jelenti, hogy Isten ajándékai az életünkben működésbe lépnek. Ez pedig Istennel, az ő Szentlelkével való valódi találkozásban történik velünk.

A Szentháromság vasárnapi alapigében, Ézsaiás próféta elhívásának történetben látjuk, hogy milyen az, amikor egy ember Isten valóságával, szentségével és dicsőségével találkozik.

Ézsaiás előkelő származású, talán a király rokonságába tartozó, tanult, vallásos ember, aki tartja Isten népének vallásos formáit. A látomása idején is ott van a templomban, talán éppen valamilyen közösségi istentiszteleten, vagy egyéni imádság alkalmával. Megvan a vallásgyakorlással, a gyülekezettel kapcsolatos tapasztalata, ami azonban itt történik vele, az egészen más: átformálja az egész életét. Ézsaiás Isten kijelentésével találkozik.  Nem valamiféle álmot lát, valamilyen pszichikus víziót, ami az ő gondolatainak a kivetülése lenne. Vannak pszichikus víziók, látomások, amelyek a tudatalattiból, az ember belső világából táplálkoznak. Akár alvás közben, akár tudatmódosító szer hatása alatt élnek át emberek ilyesmit. Sajnos sokak hite is ilyenekre épül: „láttam valamit, éreztem valamit, gondolok valamit Istenről, ami a neveltetésemből, vagy az éppen divatos gondolatokból, a belső világomból, félelmeimből vagy vágyaimból táplálkozik.” Nagy baj, amikor az ember ehhez igazítja az istenképét, nem pedig Isten kijelentéséhez. Erről később lesz még szó. A mi hitünk azonban Isten kijelentésén áll, ahhoz kell igazítanunk istenképünket. A Szentháromság tanítását is ezért valljuk, mert Isten így mutatkozik be a Szentírásban.   

Ézsaiás itt a templomban kijelentést kap: Isten valóságával találkozik ebben a különleges eseményben, mint egykor Jákób a Jabbók révénél (1Mózes 32, 23-33.) Ami itt történik, „nem a próféta belső élményeinek kivetítődése, hanem külső, kívülről jövő esemény, amely formálja, nem pedig kifejezi a próféta belső világát.” (Czanik Péter)   Mi az, ami ebben a találkozásban elemi erővel megérinti az életét?  

1. Isten szentségének, különlegességének, nagyságának, dicsőségének megrázó felismerése. „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” Ézsaiás átéli azt, hogy Isten szent, héberül „kádós”. A szó alapjelentése: elkülönített. A templomi kultusz eszközei azért szentek, mert Isten szolgálatára vannak elkülönítve. Az Újszövetség szerint a Krisztusban hívő gyülekezet tagjai szentek, mert Isten tulajdon, kiválasztott, elkülönített népéhez tartoznak. Szentek, nem kell közülük szentté avatni senkit. Mindezeket az Istennel való viszonyuk teszi szentté. Önmagától azonban egyedül Isten a szent, mert ő az egyetlen Teremtő, egyedül csak neki van teremtő hatalma az univerzumban, emiatt elkülönül minden mástól, mert minden más teremtmény. Isten egészen más, mint bármi, vagy bárki ebben a világban. Egy kis bibliai videó a nap példáját hozza ennek megvilágítására: a mi naprendszerünkben a Nap egyedi, hihetetlenül erőteljes, és a bolygónkon lévő csodás élet forrása. A Napot körülölelő tér is szent. Minél közelebb vagy a naphoz annál erőteljesebben hat rád. Így ez az életforrás erő veszélyes is egyben: ha túl közel mész hozzá, felemészt. Isten szentsége is valami hasonlót jelent. Olyan intenzív hatalom és erő, hogy senki nem viselheti el a közvetlen látásának súlyát. Isten szent. Elkülönül, egészen más. Háromszor Szent. A három a Bibliában a teljesség száma, így a háromszoros ismétlés az abszolút felsőfokot jelenti. Teljesen szent. Teljesen egyedülálló. Ebben a világban lehet rangsorolni a dolgokat: jó és jobb, még jobb; nagy és nagyobb, még nagyobb, szép, szebb és még szebb. Azonban mindenre igaz, hogy teremtmény, csak fokozati különbség van. Mindennél találhatunk „legebbet”. Isten azonban az Egyetlen, hasonlíthatatlanul más, nem fokozatilag, hanem lényegében különböző.

A Szentháromság üzenete ezt hangsúlyozza. Isten lénye annyira csodálatos, annyival gazdagabb, több, mint, amit mi be tudunk fogadni, vagy el tudunk képzelni, hogy csak emberi logikai kategóriákat szétfeszítő módon tudunk beszélni róla. Augusztinusz egyházatyáról jegyeztek fel egy legendát, miszerint egyszer a tengerparton sétálva azon töprengett, hogyan tudná megragadni a Szentháromság lényegét. Séta közben meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóhéjjal merte a tenger vizét egy gödörbe, amelyet a tengerpart homokjába ásott. – Hát, te mit csinálsz? – kérdezte Augusztinusz a gyermeket. – Áttöltöm a tengert a gödrömbe – válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést. – Gondolod, sikerülni fog? – kérdezte nevetve Augusztinusz – Nézd meg, milyen óriási a tenger, a kagylóhéj és a gödör pedig milyen pici. – Előbb kész leszek, minthogy Te megfejted, amin gondolkodsz – felelte a gyermek. Ez az aranyos történet erre irányítja a figyelmünket: Isten egészen más, akit emberi ész nem ér fel.

Isten szuverén, tőlünk abszolút független. A Szentháromság üzenetének egyik megfogalmazása éppen Augusztinusztól így hangzik: Isten szeretet – Atya, Fiú, Szentlélek – önmagában szeretet kapcsolat. Ebben a teremtett világban mindenki függ a másiktól, mert szükségünk van valakire a szeretethez, enélkül hiányosak vagyunk, ezért tulajdonképpen nem vagyunk képesek a teljesen önzetlen szeretetre. Isten önmagában teljes, önmagában szeretet, nem szorul rá senkire, abszolút, szuverén Úr! Az ő szeretete tökéletesen önzetlen szeretet, mert nem a saját szükségéből kiindulva szeret!   

Ezzel a szentséggel, felfoghatatlan hatalommal szembesül Ézsaiás a templomban, erről számol be a saját kultúrája nyelvén. Nem látja Istent, fel sem meri emelni a szemét, de tudja, hogy ő van ott. Csak kísérőjelenségeket lát, mint aki közelít a naphoz. Palástja – az eredeti szöveg szerint a ruhájának szegélye (egy ujjnyi csík a ruha alján – betölti a hatalmas templomépületet. Dicsősége (kábód) súlya, jelentősége az egész földet betölti. Ő a Seregek Ura: a mennyei és földi seregek királya, feljebb van minden hatalomnál, amit az emberek rettegnek, félnek, tisztelnek, komolyan vesznek. A templom épületének megrendülése, a mérhetetlen, kontrollálhatatlan, emberfeletti erőt jelzi. A füst eltakarja őt, az ember védve ezzel az elviselhetetlen közvetlen hatástól. A szeráfok „repülő kígyó” formára elképzelt szárnyas mennyei lények, amelyet a korabeli Júdában babonás tisztelet kezd övezni. (Ezékiás királynak néhány év múlva a rézkígyót emiatt kell kidobatni) A Biblia világos üzenete: az emberek által babonás félelemmel félt szeráfok eltakarják teljes testüket, mert nem viselhetik el Isten szentségének fényét. Nem kell babonásan félni és tisztelni semmit, csak Istent kell imádnunk, mert egy igazi Úr van, aki félelmetesebb, hatalmasabb, mint bármi, amit emberi elme kitalál! Ez így van ma is! Ézsaiás a saját kortársai számára világosan érthető módon mondja el, hogy milyen megrázó módon szembesül Isten hatalmával.

Péter ugyanezzel hatalommal, a Szenttel találkozik, amikor átéli, hogy a természet engedelmeskedik Jézus parancsára a nagy halfogáskor. Így szólítja meg: Uram! Ez nem az udvarias megszólítás, hanem az Istennek kijáró ószövetségi megszólítás: Adonáj, Jahve. A Szentháromság titka, Jézus személyének a titka: Őbenne a Szent Isten járt itt a földön nem füstbe burkolózva, hanem ember formában, érinthető módon. Péter is megrázó módon ismeri fel Jézusban ezt az egészen mást, ahogy Ézsaiás a templomban! 

2. Ezzel a találkozással magától értetődően együtt jár a bűnös voltom egzisztenciális felismerése! Isten szent és én jaj, mennyire nem vagyok az! Nem az a baj velem, hogy teremtmény vagyok, hiszen ő teremtett, és jónak alkotott. Az a baj, hogy én ettől az eredeti céltól messzire kerültem! Elhajoltam ettől a hatalmas Jóságtól, ezért számomra Isten jósága az ítéletet jelenti. Az ő fényében látom, hogy mennyire korrupt és deformált lett az életem. Jaj nekem! „Elveszettségünk felismerése az Istennel való találkozásból adódik, mert benne nem valamely viszonylagos erkölcsi ideállal, még kevésbé a másik ember teljesítményével, hanem az abszolút követelménnyel állunk szemben, a szent Istennel, aki szentségéhez mérve ítél meg bennünket. Ezen a mértéken pedig mindannyian ítéletre méltónak találtatunk…” (Czanik Péter)

Ézsaiás a többiekhez mérten nem volt különösebben bűnös ember, sőt a bálványimádó közegben ő hűséges volt Jahvéhoz. Mégis mélyen átéli totális elveszettségét, nem látja különbnek magát népénél.

Péter ugyanezt éli át Jézus jelenlétében, amikor Jézusban meglátja a mindenség Urának dicsőségét a csodálatos halfogás nyomán! Nem lesz különösen bűnösebb ebben a néhány órában, csak ebben a ragyogó fényben meglátja önmagát, és égetni kezdi a Jézusból áradó szentség. „Menj el tőlem!” Te vagy a Szent, túl közel vagyok hozzád, én bűnös ember!

Isten valóságos jelenlétében nincs mentegetőzés, nincs hasonlítgatás, nincs önhitt önfényezés. Ott összeomlanak a bástyáink, falaink, és ott állunk pőrén, kiszolgáltatottan, a valódi önmagunkkal. Ahogyan ragyogó napfényben minden kis folt látszik az ingen, ami a félhomályos szobában még tisztának tűnt, vagy amikor leesik a hó, akkor derül ki, hogy szürke a vakító fehérnek gondolt lepedő… Valódi önismeretre nem juthatok magamtól, a bűnről nem tudjuk meggyőzni egymást még a legélesebb kritikával sem, az élő Isten jelenlétében azonban világosan meglátom, hogy ki vagyok, milyen vagyok!

Volt-e ilyen találkozásod Istennel? Van-e ilyen találkozásod vele rendszeresen? Sajnos nagy kísértésünk, hogy minél hamarabb igazolni szeretnénk azt, hogy mi már rendben vagyunk – legalább viszonylag, főleg másokhoz viszonyítva, mert „én legalább…” Csakhogy Istennel rendszeresen találkozva rendszeresen szembesülünk a bűneinkkel, és azok égetnek bennünket, mert Isten szentsége égeti a bűnt. Erre pedig az egyetlen lehetséges válasz a bűnbánat és bűnvallás.  

3. Ebben a találkozásban Ézsaiás átéli a kegyelmet: Isten szentsége megtisztító ajándékát! Az egész Ószövetséget átjárja az a gondolat, hogy a tisztátalan beszennyezi a tisztát. Így van ez a mi világunkban, az Úr szentségét azonban nem szennyezi be a tisztátalanságunk. Az Úr tőlünk függetlenül szent marad! De még nagyobb csoda: Az Úr szentsége megtisztít! Nem ő szennyeződik be, hanem a tisztátalan tisztul meg. Az oltárról vett parázs: a tűz éget. Isten szentségének tüze nem tűri meg a bűnt, hanem elemészti. Az lenne a természetes, hogy a bűnös is hamuvá válik. Talán érezzük a jelenetben a feszültséget. Jön ez a különleges mennyei lény az Isten tüzével. Az olvasó azt gondolná: most fog az ítélet tüzében elégni a tisztátalan ajkú ember. Hiszen az ember így képzeli el a világ megtisztítását: elpusztulnak a (nagyon) bűnösök, tulajdonképpen ez minden világ megmentését vízionáló emberi történet, film lényege. A szeráf azonban ezt mondja, a parázzsal érintve Ézsaiás száját: „Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” Ez a kegyelem. Isten szentségének tüze elégeti a bűnt, de e a bűnöst nem. A bűnöst megtisztítja a bűntől. Istennek megszabadul a világot betöltő bűntől, de ő nem akarja az embert is eltörölni, ezért az embert kegyelmében megtisztítja. Ez teljesedett be Jézusban. Ő az oltárról vett parázs, az Isten szentségének teljessége. Itt a földön járva megérinti a tisztátalanokat, akiket mindenki került: leprásokat, megszállottakat, bűnösöket, halottakat és azok megtisztulnak, megszabadulnak, életre kelnek. Ezek az esetek jelzik, hogy a Szent Isten van Jézusban jelen. Azután bemutatja az engesztelő áldozatot a kereszten: A tisztátalanságot magára veszi és legyőzi. Az összes áldozat rá mutat előre, és benne teljesedik be. Ebben a történetben Ézsaiás engesztelő áldozat bemutatása nélkül tisztul meg: ez Jézus áldozatára tekintettel történhet meg. Mi sem mutatunk be a templomban bűnért való áldozatot soha, mert az áldozat egyszer s mindenkorra megtörtént a kereszten. Akit Jézus Lelke által megérint, annak valóság lesz a bocsánat, a szabadulás a Szentlélek által. Ma is ő tisztít meg, téged is!      

4. Küldetésbe állít. Az Úrral való valódi találkozás küldetésbe állít, küldetéses emberré tesz. Milyen hatása van egy ember életére az Istennel való találkozásnak? Rémület Isten szentségének és dicsőségének láttán, bűnbánat és vallomás, megtisztulás, és szolgálatba állás. Figyeljük csak meg: a kegyelemben megtisztult ember (újra) hallja Isten személyes, neki szóló mozdító üzenetét: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Ez egy általánosan érthető kérdés. Ézsaiás mégis személyes elhívásként érti. Nekem szól. Itt vagyok. Küldj, Uram! Így értjük megnyílt füllel és szívvel az igehirdetés általános mondataiból meg Isten személyes, aktuális üzenetét: mit mond nekem az Úr?

Az Istennel való találkozásban ő adja a küldetést. Nem az a szolgálat, amit szívesen csinálok, amit én szeretnék magamnak, még csak nem is az, amire szükség van, hanem amire Isten küld. Arra biztosan szükség is van, de ő tudja, hogy hol van az én helyem. Erre a „belső elhívásra” tehet megerősítő pecsétet a közösség a „külső elhívással.”

Ő mondja meg azt is, hogy hogyan szolgáljak. Ézsaiásnak elmondja, hogy mit kell mondania, és hogyan kell szolgálnia. Emberileg érthetetlen, nehéz, ítéletes szolgálat, de ez az, amit az Úr Ézsaiásra bíz. Akármennyire is ki tudnál találni logikusabb, hatékonyabb, célravezetőbb szolgálatokat, csak azon lesz áldás, amit az Úr bíz rád, és ahogyan ő mondja.

A hűségre az kötelez, hogy Isten szentségével és dicsőségével találkoztál, és az erőt is ez adja. A királyok Királya és uraknak Ura küldi Ézsaiást. Királyok jönnek és mennek. Ézsaiásnak beszélnie kell a vezetők bűnéről, meg kell állnia a király előtt is. Azért tudja megtenni, és azért nem kerüli el, mert őt a királyok Királya küldte! „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” Máté 10, 28.

Pétert is küldetésbe állítja a Szent. Halászemberből emberhalász lesz. Az átformálódás hosszan tart az életében: nagypénteken még félelemből megtagadja Jézust pünkösd után viszont már ezt válaszolja a nagytanács igehirdetést elhallgattatni akaró fenyegetésére: „Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” ApCsel 4, 19-20.

A mai alapigénkből, Ézsaiás elhívásából látjuk, hogy életünknek mindenekelőtt ilyen személyes találkozásra van szüksége az Isten szentségével. Erre hív a templomi istentisztelet („Jöjjetek el, imádjuk az Urat!”), erre hív Isten egyéni csendességünkben is. Újra visszatérek a pünkösdi üzenetre: a valódi hit azt jelenti, hogy Isten ajándékai az életünkben működésbe lépnek. Ahhoz pedig, hogy ez valósággal megtörténjen, valódi találkozásra van szükségünk Istennel, az ő uralmának kell megérkeznie hozzánk: az irányítást kell a kezébe adnunk. Ézsaiás így találkozik az élő Istennel, kijelentést kap tőle: „Nem a próféta belső élményeinek kivetítődése, hanem külső, kívülről jövő esemény, amely formálja, nem pedig kifejezi a próféta belső világát.”

A vallásosságunk erőtlenségének az oka leginkább az, hogy „megszelidített” istenünk van: ahelyett, hogy mi simulnánk szelíden, mint a kezesbárány Isten kezéhez, aktuális kijelentéséhez engedve, hogy ő formálja belső világunkat, gondolkozásunkat, életünket, inkább őt igazítjuk a saját kezünkhöz, kivetítve rá a mi belső világunkat. Érezzük a feszültséget ebben a mondatban? Jól érezzük! Az igazi baj, hogy ilyenkor nem találkozunk az igazi Istennel, hanem hamis istenben hiszünk, hamis istenképünk van: nem látjuk az élő Istent, mert mi vetítjük ki magunkból az istenünket, olyat, amelyik nekünk kényelmes.

Egy másik próféta így figyelmezteti erre a veszélyre az ószövetségi népet: „Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el. Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el? Majd én is annak nézem! – így szól az ÚR.” Jeremiás 7, 8-11.  

„Örök kísértése az egyháznak, hogy Isten elől épp az ő templomában bújjon el, saját rítusai közé – hamis biztonságba ringatva ezzel önmagát… Legutóbb, Bonhoeffer szavaiban csendült fel újra ez a kritika olyan erővel, hogy az még egy emberöltő távlatából is elevenen zeng: „Az olcsó kegyelem az nem más, mint a megbocsátás prédikálása a bűnbánat számonkérése nélkül, a keresztség egyházfegyelem nélkül, az úrvacsora bűnvallás nélkül, a feloldozás személyes hitvallás nélkül. Az olcsó kegyelem, a tanítványság nélküli kegyelem, a kereszt nélküli kegyelem, az élő és testet öltött Jézus Krisztus nélküli kegyelem.” Ezekkel a szavaival nem a Reformáció megigazulás tanával fordult szembe, hanem korának egyházi életével, ami az ingyen való kegyelmet olcsóvá tette, miközben Jézus a legdrágább árat fizette érte. A kegyelemből való megigazítása a világban élő bűnösnek, a bűn és a világ igazolásává korcsosult. A drága kegyelem, Jézus követése nélküli olcsó kegyelemmé lett.” (Harmathy András: Imádság és munka)

A drága kegyelem a nemrégiben elhunyt Tim Keller megfogalmazásában az evangélium üzenete: „A kegyelem azt jelenti, hogy jöhetsz bátran úgy, ahogy vagy; de nem maradhatsz olyan, amilyen vagy.”  „Mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által a Krisztus Jézusba vannak oltva, a hála gyümölcsét ne teremjék.” (Heidelbergi Káté 64. kérdés-felelet) Az élő Istennel, az ő szentségével, kegyelmével való valódi találkozás valódi változást jelent: nem én vetítem ki az istenképemet, amit magamhoz formáltam, hanem Isten mutatja meg magát nekem, és igazít magához megrázó módon.

Igaz ez a megtérésünkre, és igaz ez a mindennapi formálódásunkra, a megszentelődésünkre is! Azt mondjuk, hogy nap, mint nap beszélgetünk Istennel. Ha ez így van, annak látszania kell életünk formálódásán! Vannak olyan Isten útján egykor lelkesen elindult emberek, akik talán még olvasnak Bibliát, hallgatnak igehirdetést, mondanak imaszövegeket, és tesznek is dolgokat Istenért, de az életükön az látszik, hogy valójában már régen nem találkoztak Istennel, és csak a korábbi találkozásuk egyre halványodó emlékéből élnek, azt ápolgatják egyre kisebb meggyőződéssel. A dél-koreai keresztyének között a gyülekezeti tagok rendszeresen bizonyságot tesznek az istentiszteleten Istennel kapcsolatos megtapasztalásaikról. Van egy szabályuk: két hétnél nem régebbi megtapasztalásról kell szólni. Ugyanis úgy tartják, hogy ha az elmúlt két hétből nincs miről bizonyságot tenned, akkor bajban vagy: már túl régen nem találkoztál Istennel.

A mai ige kérdését így vigyük magunkkal: találkoztál ilyen életformáló módon a háromszor Szent Istennel? És mikor találkoztál vele utoljára?

Végh Miklós, lelkipásztor