2023.június.18.

Olvasandó: Jóel próféta könyve 2, 12-17

„Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: Boldog az, aki Isten országának vendége. Ő pedig a következőképpen válaszolt: Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van! De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! A másik azt mondta: Öt pár ökröt vettem, megyek, hogy lássam, mit érnek. Kérlek, ments ki engem! Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek. Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura ekkor megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat! A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.” Lukács evangéliuma 14, 15-24

 Ma nem egy nyári szabadságra felkészítő igehirdetést hallunk, vagy talán nagyon is. Egy vacsora meghívás története bontakozik ki felolvasott Igénkben. Ha megvizsgáljuk az élethelyzetünket, egyházi életünk mai helyzetét, azt látjuk, hogy mindenféle módon történik ma is a vacsorára hívogatás, történik az evangélium hirdetése, mégis olyan, mintha ilyen elfoglalt soha nem lett volna az emberiség, mint most a 21. században. Mindenki annyira tüsténkedik, settenkedik, tesz-vesz, motyogat, hogy alig jut idő a lelki életre, az Istenre való odafigyelésre. Ugyanakkor arra is gondolnunk kell, hogy nincs ebben semmi meglepő. Jézus példázata és a mi korszakunk között eltelt időben az ember, az emberiség semmit nem tanult. Kicsit hasonlít ez a helyzet a bourbonokra Talleyrand híres mondásában: „a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.”  Az ember ugyanúgy átadja magát a bűn rontásának, és ugyanúgy nem akar hallani Isten szaváról, ahogy Jézus idejében sem. Manapság sem jobb a helyzet, mint akkor volt Izraelben, Jézus idején a tanítványok és a zsidók között. Ugyanolyan szomorúan végződhetne ez a történet, mint akkor, mert nem nagyon jutottunk előbbre abban, hogy életünket Istennek szenteljük, hogy Ő legyen az első az életünkben. Abban sem, hogy gondosan megtervezett programjainkat, tevékenységeinket Őhozzá, mennyei meghívásához igazítsuk.

    Felolvasott alapigénkben Jézus egy lakomán vesz részt, és ennek kapcsán tanítja a jelenlevőket. Mindebből az egyik résztvevő rögtön a felolvasott igeszakasz elején, azt a tanulságot szűri le, hogy Isten országának mennyei lakomáján jó dolog részt venni, így kiáltván: „Boldog az, aki Isten országának vendége.”  Meglepő a kontraszt a lelkendező, szívből fölszakadó fölkiáltás között és a hatására elmondott példázat között. Alapigénk végkifejlete az az, hogy az útszélről is összegyűjtött, szedett-vedett társaság, mint az üdvözültek serege jelenik meg ebben a példázatban. Egy jó szándékúnak tűnő megjegyzés után ez egy kicsit erős válasz a történésre.

 Hogyan értelmezzük ma, mielőtt készülnénk a nyári szabadságra, a mai igét? Sokan tudjuk azt, – Spurgeonnak tulajdonítják ezt a mondást -, hogy a mennyben három meglepetés éri az embert. Az egyik, hogy ki mindenki ott van, akiről azt gondolta, hogy nincs ott. Másodszor, hogy ki mindenki nincs ott, akiről azt gondolta, hogy ott van. Végül a harmadik pedig, hogy ezek után ő maga ott van, és ezen fog legjobban meglepődni. Jézus azonban ennél egy kicsit bátorítóbban akar bennünket felkészíteni Isten országára. Persze nyilvánvaló, hogy van egy olyan lehetséges kimenetel is, hogy nem mindenki kerül be Isten országába. Tudjuk ezt. „Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” / Máté 22,14 / Halljuk itt a történetben is, hogy sokan mondtak ellent a meghívásra. Mégis az a reménységünk van nekünk, akik ma itt vagyunk istentiszteleten és szerte az országban, a világban, akik istentiszteletre gyűltek össze, hogy majd talán azon lepődünk meg, hogy mi ott leszünk. Így azt mondhatjuk majd: Köszönjük Urunk, hogy mi itt vagyunk a te nagy vacsorádon, amelyre meghívtál bennünket. Ha a ma embere megveti Istent, megveti Jézust, megveti az egyházat, amely Krisztus dicsőséges teste, akkor valószínűleg, hogy tulajdonképpen az egész életét veti meg és elveti annak a lehetőségét, hogy Isten meghívására igent mondjon. Kellemes és kellemetlen meglepetések érhetik az embert, és nem mindegyiknek jó a vége. Ha ezt a példázatot el szeretnénk nevezni, akkor lehetne úgy hívni, hogy a kijózanító meglepetések és kifogások példázata.

 A zsidók úgy tekintettek Isten országára, hogy őnekik VIP meghívójuk van erre a lakomára. Ők mindenképpen ott lesznek, ők be fognak jutni, és ez a meghívás visszavonhatatlanul érvényes. Jézus leleplezi őket ezen a vacsorán is, továbbá, ha valaki ismeri a történetet, a megelőző versekben is, hogy a testi származás és a helyezkedés, – mint tegnap az időmérőn a Forma-1-es pilóták -, nem nagyon vezet sehova. Egyedül Isten adhatja meg az üdvösséget nekünk, és nem a rátermettség, nem a származás, nem a családfakutatás eredménye és egyébnek az eredménye fog bennünket Isten országába bevinni. A meghívottak bizony kívül rekedhetnek, és egyedül a Gazda kegyelméből, a Meghívó kegyelméből juthatunk be. Tehát így mondhatjuk ezt, hogy ez a meglepetések példázata.

 Aztán az ember, amikor érzi, hogy nem boldogul az életével, akkor különböző fogásokat próbál bedobni, alkalmazni, hogy Istennel javuljon a viszonya. Az elsőt mindjárt látjuk itt, hárman is különböző kifogásokat mondtak el, hogy miért nem tudnak elmenni a vacsorára, miért nem tudnak ebben részt venni. Miért sántítanak ezek a ki-fogások? Talán Isten nem pártolja az emberi életet? Talán Isten ellene van a munkának, ellene van a földvásárlásnak, ellene van a logisztikai beruházásoknak, ellene van a házasságnak? Távol legyen Pál apostollal szólva. Azonban Izraelben tudni kellett, hogy az Isten meghívása jó előre meghirdettetett. Ezek az emberek tudták, hogy mi történik. A prioritásaikkal volt a baj. Ezért volt hamis a kifogás, mert igazán azt az öt iga ökröt és a házasság megünneplését és egyebeket, a földművelést és minden mást, amit kifogásként szokott mondani az ember, megtehették volna máskor is. Kicsit szemtelen és pimasz ez az indok ebben a példázatban. Milyen érdekes, hogy hirtelen mindenki sztahanovista és a munka hőse lesz, amikor lelki dolgokról van szó. Én magam is átéltem sokszor, mint Istennek méltatlan bár, de elhívott szolgája, hogy valamiért az ördög elhiteti velünk, ha azt mondjuk, hogy elmegyünk egy alkalomra, de nem megyünk el, akkor az jobban veszi ki magát, mintha őszintén elmondanánk a valódi válaszunkat, a NEM-et mondás szabadságával. Jobban veszi ki magát, ha azt mondom, hogy igen, de mégsem.

Van erre nézve példázat a Szentírásban, a szőlősgazda két fiára. Az egyik azt mondja, hogy kimegyek, és nem ment ki a szőlőbe dolgozni. A másik azt mondja, nem megyek ki és kiment.  / vö: Máté 21, 28-32 / Jobban szereti Isten, ha őszinte, becsületes választ adunk neki, amikor meghív bennünket a nagy vacsorára. Amikor a kifogások eluralkodnak, hát most mennék, hideg van, meleg van, széljárás, időjárás, miegymás. Utána jönni fog majd a nya-fogás, mert ránk nehezednek az élet terhei. Az isteni logikában megvan az a rend, hogy egy bizonyos ritmus szerint éljük az életünket. Nem furmányos, kálvinista pap találmány, hogy olvassuk naponta a Bibliát, imádkozzunk, találkozzunk azokkal, akik egy közösségbe tartoznak velünk, akik egy úton mennek velünk. Azonban, hogyha ez nem fontos számomra és hátrébb lépek Istentől, az Ő népétől, akkor a kifogások hozzák magukkal a nyafogást. Ugyanakkor rájövök, hogy az élet terhei annyira nyomják a vállamat, hogy így kimaradok egy csomó jó megoldásból. Nagyon sok áldásból kimaradunk, amelyeket Isten elkészített számunkra. A ma embere mégis úgy érzi, hogy valahogyan számon kell kérni Istent. Nem akarom az Istent, elutasítom Istent, elutasítom Jézus Krisztust, elutasítom Isten Igéjét, elutasítom Istennek a népét, és elkezdem magyarázni a bizonyítványomat, ha úgy tetszik.

 Amikor bennünket, reformátusokat meghív az Úr a nagy vacsorára, kereszteléskor, konfirmációkor és egyéb minősített alkalmakon, akkor megismerhetjük, hogy pontosan mire is hív bennünket Urunk.  Nem egy olyan vacsorára hív az Isten, mint az egyszeri asszony esetében. Amikor hazamegy a férje és kérdezi: Kész a vacsora? Kész a vacsora. feleli az ifjú feleség. A férj ímmel-ámmal eszi azt a valamit, és akkor Kérdezi: milyen étel ez? Édesanyám azt mondta, hogy két dolgot tudok nagyon jól főzni, főtt tojást és rakott krumplit. mondja a feleség?  És ez most melyik? Hát Isten nem így adja nekünk a vacsoráját. Ő szeretettel hív meg bennünket, és tudjuk, hogy mi vár bennünket azon a vacsorán. Nem bizonytalanra hív meg bennünket az Úr, amikor közösségre hív magával. Biztosra mehetünk: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” / Zsidókhoz írt levél 4,12 / 

 Kifogások után jön a nyafogás, és aztán jön a be-fogás, márpedig annak a befogása, aki az ellenérdekelt fél, a szétdobáló. Viszonylag keveset beszélünk az ördögről, ugye? Ezt meghagyjuk a horrorfilmek és egyebek kategóriájának. Az ördög, a hamis lélek, az antikrisztus lelke egy létező személy, még ha korlátozott is a hatalma, még ha láncra is van verve, és nem tud bennünket teljesen elkapni teljes hatalmával, mert Jézus által korlátozott a hatalma. Nagyobb, aki bennünk van, Jézus Krisztus, mint aki a világban van, az ördög. „Ti Istentől valók vagytok, gyermekeim, és legyőztétek őket, mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van.” / 1 János

Azonban mégiscsak elhiteti velünk, hogy már nincs számunkra reménység sem. Mi pedig be-fogottakká válunk. Már olyan régen nem voltam templomban. Olyan régen nem olvastam az Igét. Hát megy az élet így is, ugye? Nem kell ezt túl értékelni. Annyi baj van a gyülekezetben. Annyi probléma merül föl. Nem is érzem jól magam. Nincs bizalmi légkör, nincs kedvesség, nincs szeretet. Sok mindent tudunk fölsorolni ellenérvként, de ez már a befogás része, amikor lábunkról vagy le se került, vagy újra ott a bilincs. És máris eldőlt az ember sorsa. Az ördög szereti azt, hogyha valaki vallásos. Szereti, ha templomba jár, csak a szívét ne adja oda az Úr Jézusnak. Ne mondjon határozott igent arra, hogy Isten hívja a nagy vacsorájára. Ne legyen az a reménysége, hogy neki üdvösséget adott minden élők Ura, a mi Istenünk.

Mi reformátusok kereszteléskor, házasságkötéskor, konfirmációkor megtesszük a fogadalmat. Azt mondjuk Istennek: Igen. A kereszteléskor a szülők, a keresztszülők és a gyülekezet, házasságkötéskor maguk a fiatalok, akik összekötik az életüket az Úr színe előtt, mi pedig kérjük a házasságuk megáldását, konfirmációban szintén maguk a fiatalok megerősítik azt, amit a szüleik, keresztszüleik és a gyülekezet mondott. Igent mondanak a vacsorára és aztán jönnek kifogás, nyafogás és a befogás elsodor bennünket és elsodorja az embert sok minden attól, amit tenni kellene. Jézus azt mondja nekünk, hogy amikor az élet gondjai nyomják a lelkünket és úgy érezzük, hogy még az Isten is elhagyott, amikor minden fáj és minden nehéz, hogy keressük először Isten országát. Ez nem valami magától kitalált privilégium, hogy az ember ne is maradhasson el istentiszteletről, ha úgy hozza az élet. Szeretném, ha jól értenék a Testvérek, itt nem az indokolt alkalmakról van szó. Én magamon azt figyeltem meg, ha nem mentem istentiszteletre, általában azon sem volt áldás, amit helyette akartam tenni. Több mint harminc éve úgy alakította ki a családom a családi események időpontját, hogy azok szombatra essenek, hogy vasárnap az itt legyen az Istené, és azt meg tudjuk tenni, amit meg kell tennünk azon a napon. Ezt szokták meg a gyermekeink, a rokonaink és mindenki más. Reménységgel vagyok, hogy ők is egyszer igent mondanak az Isten meghívására.

 Mégiscsak elgondolkoztató az a tény, hogy éppen az üdvösség dolgaira nincs ideje az embernek, még gyülekezeti tagnak sem. Ismétlem, ez nem valami papi furfang, hogy javítsuk a statisztikát, és jobbakat tudjunk leadni, hogy hányan voltunk, vagy mit tettünk szolgálatok gyanánt. Élet-halál kérdés, a szívről van benne szó, amikor a meghívás ékes és gyönyörűséges fogadtatásra talál. Elindulunk az Isten országába, az Isten népe közé, és amikor konkrét megszólítást kapunk Istentől, akkor mit is jelent ez a vacsorameghívás? Mit tegyek addig, amíg meg nem érkezem a mi Urunkhoz, amikor jönnek a problémák, és újra belekerülhetünk ebbe a lefele húzó spirálba. Ha valaki járt folyóvízen és látott örvényt, azért az egy elég durva dolog? Nagyon el tudja ragadni azt, ami oda belekerül és le tudja húzni, nagyon nehéz onnan visszajönni. Aztán van ilyen frappáns Facebook igazság, hogy ami nem hiányzik igazán, az nem is fontos. Az egy elég bölcs gondolat. Amikor elmaradunk mondjuk az Isten gyülekezetéből, elmaradunk a bibliaolvasással, elmaradunk egyebekkel, és kicsit sarokba szorít, ha nem is fog be bennünket az ördög, akkor onnan nehéz visszajönni. A kifogások és az ürügyek nyilván egyre csak szaporodnak, és ahogy Jézust elutasítjuk, így tulajdonképpen elutasítjuk az üdvösségünket és a valódi nagybetűs ÉLET-et, amelyet tudnánk élni Isten előtt. Jól példázza ezt az úrvacsorai közösség. Tessenek belegondolni, hogy miközben egy vacsorára vagyunk hivatalosak, elég érdekesen megyünk úrvacsorázni, mikor az előképe annak, ami vár ránk a mennyben. Szeretném bátorítani majd a Testvéreket arra, hogyha legközelebb úrvacsorázunk, az új kenyér ünnepén, egy kicsit szabadabb lélekkel tegyük ezt majd. Azzal a felszabadult lélekkel menjünk az úrvacsorai közösségbe az Úr asztalához, hogy igen, imádságunk meghallgatásra talált és elfogadásra talált Istennél. Akármikor is kezdtük el, akármikor is mondtunk nemet esetleg a meghívásra, vagy távolodtunk el Istentől, Istennél folyamatos ma van, és kitárt karokkal vár reánk. Mert az ő kegyelme nem változik. Szélesre tárja a karját Isten felénk. Minden egyes nap, minden egyes órában, minden egyes percben, függetlenül a mi pillanatnyi állapotunktól, függetlenül attól, hogy hogyan nyomasztanak a bűneink, hogyan ismerünk fel bizonyos dolgokat, Isten kitárt karral vár bennünket, és elénk siet, mint ahogy a tékozló fiúnak is elébe sietett az atyja. Nem akarja, hogy kint maradjunk, nem akarja, hogy elveszítsük az üdvösségünket. Talán hallottuk már ebben a gyülekezetben is, hogy az üdvösségünket Isten nekünk ajándékozza Jézus Krisztus érdeméért, áldozatáért, kereszthaláláért és föltámadásáért. Ugyanakkor ezt nem baj, ha tudjuk, hogy el lehet veszíteni.

 Isten ezzel a mai példázattal egy kicsit föl akar bennünket rázni. Föl akar bennünket ébreszteni, hogy mielőtt jön a nyár, amikor minden lazább, – hamarosan kezdődik a Tiszavirág Fesztivál -, sok egyéb más, amiken nagyon helyes, hogy részt veszünk, ne veszítsük el hitünket, az ne menjen szabadságra. Nem tartom igazán üdvözítőnek, bocsánat a szójátékért, de üdvözítőnek azt, hogy kivonulunk a kultúrából, nem veszünk részt annak a városnak az életében, ahol élünk, nem veszünk részt társadalmi eseményeken, hanem tényleg létrehozunk egy bizonyos szubkultúrát. Miközben állandóan Jézusról beszélünk, és főleg a jobb memóriájú testvérek mindenre tudnak két-három Igét idézni, hogyha bajban vagyunk. Tehát nem erre gondolok. Arra gondolok, hogy megvan az ideje a munkálkodásnak, a megfáradásnak, és megvan az ideje a megpihenésnek is, és a felüdülésnek is. Ez teljesen Isten életritmusából adódóan érvényes ránk.

 Az üdvösséget úgy tudjuk elveszíteni, ha tényleg kimaradunk Isten népének közösségéből. Az Isten Igéjének közösségéből, és ezért előznek meg bennünket az út széléről behívott csonkabonkák, vakok, mert ők igent mondanak a kegyelemre és rohannak oda, hogy részt vegyenek ezen a vacsorán. Sok évvel ezelőtt voltam Erdélyben és egy hatalmas nagy gyülekezetben az a kanadai magyar református, akit kísértem, föltett egy keresztkérdést: Emelje fel a kezét az, akinek üdvbizonyossága van. Körülbelül annyi kéz volt a magasban, mint most itt, pedig itt fel sem tettem a kérdést. Mindenki ledöbbent a kérdésen magán, hogy egyáltalán, hogyan lehet ilyet kérdezni? Ugyanakkor gondoljunk bele abba, hogy református hitünk, hitvallásaink alapja az, hogy nekünk van üdvbizonyosságunk. Elveszíthetjük, mint ahogy tettem is róla említést, de a református embernek, amikor végigmegy azon az úton, amit Isten elkészített számára, nem azért, mert a református vallás tökéletesebb, mint a többi, hanem mert Isten megajándékoz bennünket ezzel, akkor lenni kellene üdvbizonyosságnak. Fontos az, hogy a szívünkben hordozzuk. Talán még emlékszünk a konfirmációra, nem olyan régen volt. Schwanzer Pál testvérünk a múlt vasárnap is elismételte a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletét, amely legfontosabb összefoglalása annak, hogy miből kapjuk mi az erőt, kitől kapjuk mi az erőt, és miből van bizodalmunk az Istenben? Mitől van bizodalmunk az Istenben?

Érvényes ma is a vacsorameghívás itt nekünk, akik itt vagyunk. Nem akarja Isten, hogy elveszítsük, most is szélesre tárt karral vár bennünket. A legszélesebbre tárt kar a világon, ami csak létezik, ami felénk fordulva várakozó állásponton van. Mert nemsokára hív az Úr: Jöjj haza, jövel, gyermekem! :/: Kitárt karjával vár az Úr: Jer, pihenj, nyugodj keblemen. Énekeljük a 421. dicséretünkben. Isten szeretete sokkal nagyobb, mint az ő szigorúsága vagy irgalmatlansága, igazsága vagy haragja. Természetes dolog, tudjuk és valljuk sokszor, hogy Isten haragszik a bűn miatt, amely mindannyiunk szívében és életében jelen van, de azt akarja, hogy keressük az Ő országát. Majd Ő megbocsájt. Tegyük le a kereszthez a mi terheinket. Hagyjuk ott. Nem kell visszahozogatni, nem kell mindig újrakezdeni, és nem kell hagyni, hogy a befogó fél, az ellenérdekelt fél megszomorítson bennünket azzal, hogy örökké a fejünkhöz vágja azt, ami nyomja a szívünket, vagy netalántán kétségeink vannak.

 Hallottuk a fölkiáltó gyönyörű mondatot, hogy Isten lakomájának vendégei boldogok, Isten országának meghívottai boldogok. Mitől nem vagyunk mi boldogok, ha boldogtalanok vagyunk? Mert talán mást várunk Istentől, mint amit elkészített számunkra. Igent mondunk Istennek, nem keressük a kifogásokat, azok majd később talán úgyis jönnek, nem keressük a kifogásokat, elindulunk Istennel. Egyszer csak rádöbbenünk, hogy nem olyan könnyű ez az út. Rádöbbenünk, hogy itt vannak nehézségek, megpróbáltatások, veszteségek, akár barátokat veszítünk el ezen az úton. Van ebben valami furcsaság? Ezt ígéri nekünk az Ige, hogy még egy család is meghasonlást szenved el Jézus Krisztus miatt. Ezen a földön élünk, Isten kegyelméből itt van munkánk, itt van családunk, itt van lelki családunk, itt vannak lakótársaink, szomszédaink, de Isten mégis egy más világra akarja irányítani a mi figyelmünket. Azt akarja, hogy mi valóban bibliai értelemben boldogok legyünk, azért, mert igent mondhattunk arra, amit Isten nekünk fölkínált. Milyen szörnyű hallani a példázat utolsó mondatát: „Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.” Ez nyilván a konkrét helyzetben ez a zsidó népre vonatkozik, akik elutasították Jézust, és minden fölkészítésük megvolt arra, hogy igent mondjanak. Legyünk őszinték, ma sem sokkal jobb a helyzet. Szeretjük Jézust, aki olyan csodálatos szépeket mond, elmondja a Hegyi beszédet, megsimogatja a lelkünket, de azért mikor előveszi a lézersebészeti kését és belevág az elevenünkbe és azt mondja, hogy ezt ne csináld. Ez nem kedves előttem. Ez elválaszt minket. Megrettenünk. Isten nem ezt akarja. Azt akarja, hogy boldogok legyünk és ne rettenjünk meg attól, amikor ő megműti a szívünket, hogy így fejezzem ki magamat. Tárt karokkal vár bennünket az Úr ma is, és azt akarja, hogy közelebb lépjünk hozzá. Nemrégiben volt, talán már más alkalommal is említettük, itt egy zsinati tanácskozás, ahol kiderült, hogy sokkal több intézményünk van, és nagyon sokkal, 30% körülivel lecsökkent a választói névjegyzéken szereplők száma. Fontos figyelmeztetés ez számunkra. Tudjuk, hogy az emberek annyira nem törik magukat, hogy bejussanak Isten országába. Meggyőződésem, hogy akik most itt vagyunk, és akik nincsenek itt, hívogattatok már testvérek ti is valakiket istentiszteletre, gyülekezeti alkalmakra, beszéltetek nekik a hitetekről, próbáltátok elmondani, hogy miért szeretnek templomba járni, miért szeretitek a szolnoki református közösséget? De tulajdonképpen nem sokan akarják ezért föláldozni a szabadidejüket. Pedig hát mi is a szabadság?  Nem mai ember szabadsága. Mindent akar, de Istent nem akarja, hadd sportoljon a gyerek, hittanra nincs ideje, nincs gyülekezeti alkalomra ideje, aztán mikor nagyobb, akkor sok minden más. Milyen érdekes, hogy akik Jézushoz csatlakoztak ott az ő életében, földi életében, vajon nekik 24 óra volt plusz az éjszaka, vagy hogyan? Több volt ugyanaz az idő, mint ami nekünk rendelkezésünkre áll? Dehogy! Azt mondja az Ige: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?” / Lukács 9,25 /

Legyen meg bennünk az a békesség, hogy a keresztyénség nem egy sikeres műfaj abban az értelemben, hogy becsöngetek a szomszédhoz, tudnál adni egy kiló cukrot, amúgy meg Jézus szeret téged.  Ő pedig azt mondja: Hogy ez eddig nem jutott eszembe? Hol lehet megtérni? Ez nem életszerű, ahogy a rendőrök szokták mondani. Az emberek ezen vívódnak, forgatják a szívükben, és aztán általában jön a mindent megmagyarázó kifogás, miközben felgyorsult az életünk, aközben úgy tűnik, hogy egyre kevesebb az időnk, lelki dolgokra főleg. Kimarad az életünkből minden, aminek bele kellene férni, pedig az idő is, az Isten ajándéka. Rajtunk múlik, hogy hogyan osztjuk meg, és mire szánunk időt, mik a prioritásunk, amire mindenképpen odafigyelünk, hogy az megtörténjen. Az egyik szolnoki lelkész szokta gyakran emlegetni a prédikációjában, hogy tulajdonképpen a keresztyénség nem más, mint szokásrendszerváltozás. Biztos észrevettétek ti is, hogyha nem imádkoztatok öt percig, akkor fél óráig se fogtok. Ha nem olvastátok a Bibliát mondjuk a kedveltebb részekkel, akkor nem fogjátok a kedvetlenebb részekkel is folytatni a bibliaolvasást. Valóban a szokásrendszerünket kell megváltoztatni ahhoz, átrendezni az életünket, hogy mit teszünk az első helyre és mire mondunk igent Istennek. Ebben a példázatban a kifogásokra a gazda haragra lobban. Istennek is van haragja, de van mindent és mindenkit átölelő szeretete, amely érvényes ránk. Ez adjon nekünk bátorítást és reménységet a mai napon is és minden napon, hogy ha mi nemet mondunk Istennek, azzal a kockázattal jár, hogy meghív másokat. Volt ilyen reklám valamikor, hogyha lemarad, kimarad, ugye a Yellow Pages, vagy nem tudom, minek volt a reklámja. Isten országában is ki lehet maradni ebből. Az emberek ezt nem nagyon hiszik el. Azt gondolják, hogy mi itt összejövünk vasárnaponként, néha egy kicsit bibliázunk, szenteskedünk. Ő meg azt mondja: Én meg járok focimeccsekre vagy színházba. Lehetne ez is egy jó dolog, de a lelki életben  egyre több problémás helyzet adódik. Pedagógusok, óvónők és bármely más területen dolgozó, egy kereskedő is találkozik azzal, az emberek ingerültek, idegesek, feszültek, nincs békességük. És nincs az a jó autó, nincs az a jó nyaraló, nincs az a jó ház, nincs az a jó lapos tévé, nincs az a nem tudom micsoda, ami az Isten békességét adhatná a szívünkbe.

Boldog az, aki Isten országának vendége. Választásra hív ma bennünket Isten, mire mondunk igent? Minden egyes napon igent mondunk-e Istennek? Előfordul egy keresztény emberrel is, persze, hogy előfordul, hogy elsodródik, olyan élethelyzetben van, nem tud eljutni egészségi állapot miatt. Nem ezekről szerettem volna beszélni ma, hanem arról, hogy ha Isten bennünket megszólít és meghív arra, mi tudunk igent mondani. Ha mi nem mondunk igent, akkor előbb-utóbb mások igent mondanak hallhattuk a példázatban. Sokszor elszörnyedünk, hogy Európában haldoklik a keresztyénség. Nem ugyanez történt vajon a jóléti részével, mikor mi még a – hogy is mondták ezt, átkos rendszerben szenvedtünk, és ott már akkor jólét volt, nem ez történt ezzel a csodálatos Európával? Az emberek szíve és lelke megkövéredett. Nem kell már nekünk Isten. Tudunk autókat venni, jó utakat építeni, jó a fizetésünk, bevezetjük az eurót, minden meg van oldva, és a lelkileg egyre jobban távolodtak attól az Istentől, akinek köszönhetjük, hogy egyáltalán létezünk és itt vagyunk ezen a Földön. Milyen érdekes, hogy ahol ma nagy ébredések vannak, ez Afrika és Dél-Amerika, ott azért az egy főre jutó jövedelem nem olyan magas, ha ezt tudják a testvérek. Ők a csonkabonkák, a vakok, a szegények, akik igent mondanak Isten vacsorájára. Legyen ez is nekünk egy figyelmeztetés, de bátorítás is. Nem a pénztárca vastagságától függ, hogy Isten megszólít-e bennünket? A szívünktől függ, hogy igent mondunk-e arra a megszólításra, amit ő nekünk tár elé. Jézus ma is azt mondja nekünk, íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, aki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, ő pedig énvelem. Legyen ez egy bátorító és erősítő ige a mai történetben, hiszen abban is elhangzik, hogy kik a boldogok. Ha meghalljuk, beengedjük és igent mondunk Istenre, akkor döbbenünk rá, hogy találkozzunk vele, hogy méltatlanok vagyunk az elhívásra, bocsánat a kifejezésért mi is vakok és csonka bankák és lenézettek vagyunk ebből a szempontból. Pilinszky azt írja az egyik versében, hogy mi törjük el, repesztjük ketté, mi egyedül és mi magunk azt, ami egy és oszthatatlan. Jézus keresztjét egy életen keresztül tördeljük, és az életünket és minden mást. Összefércelni próbáljuk a világot és nem sikerül, mert nem mondunk Istenre igent. Persze joggal merülhet föl az a kérdés is, hogy Joelnél hallottuk a lekcióban, hogy a szívünket adjuk oda Istennek. Isten haragjáról is van szó. Aztán látjuk a környezetünkben történő háborús helyzetet, sok minden talán megkísért bennünket az ördög azzal, hogy meggyengült-e az Úr kegyelme, vagy keze, vagy ellankadott-e a figyelme? Komolyan kell vennünk Ézsaiástól azt, hogy nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen bennünket, hanem az, ami elválaszt valóban Istentől engem és téged és elválaszt egymástól bennünket az a bűn, a vétek. Isten szeretete fölülírja ezt, könyörül rajtunk ma is, és azt akarja, hogy mondjunk igent az Ő meghívására. Mégis szeretettel szeret bennünket, naponként hív bennünket arra, hogy térjünk meg és adjuk oda, szánjuk oda az életünket és legyünk annak a népnek, annak a vendégseregnek a tagjai, akik bemennek az Úr nagy vacsorájára. Ámen.

Kérdések:

Hogyan éled meg a mindennapokban Isten meghívását?

Milyen áldásait tapasztalod meg ennek az életedben, munkádban, szolgálatodban?

Milyen kisértésekkel, harcokkal kell szembenézned?

Milyen segítségre lenne szükséged a még hűségesebb IGEN-t mondáshoz?

                                                                                                            Bárány György