2023.június 25.

Olvasandó: Ézsaiás 7.

„Húszéves volt Áház, amikor uralkodni kezdett, és tizenhat évig uralkodott Jeruzsálemben. De nem azt tette, amit őse, Dávid, amit helyesnek lát az Úr, hanem Izráel királyainak az útján járt, sőt istenszobrokat is csináltatott a Baaloknak. Tömjénezett a Ben-Hinnóm völgyben, és a fiait elégette áldozatul, azoknak a népeknek az utálatos szokása szerint, amelyeket kiűzött az Úr Izráel fiai elől. Áldozott és tömjénezett az áldozóhalmokon, a dombokon és minden bujazöld fa alatt. Ezért Arám királyának a kezébe adta őt Istene, az Úr. Megverték, sok foglyot hurcoltak el tőle, és Damaszkuszba vitték őket. Izráel királyának is a kezébe került, és az is nagy vereséget mért rá… Abban az időben követeket küldött Áház király Asszíria királyához, hogy segítse meg őt. Még az edómiak is betörtek, megverték Júdát, és foglyokat ejtettek. A filiszteusok pedig a Sefélá-alföld városaiban és Júda déli tartományában fosztogattak. Elfoglalták Bétsemest, Ajjálónt, Gedérótot, Szókot és falvait, Timnát és falvait, Gimzót és falvait, és oda települtek. Bizony, megalázta Júdát az Úr Áház júdai király miatt, mert támogatta az erkölcstelenséget Júdában, és nagyon hűtlenné lett az Úrhoz. Rátört azért Tiglat-Pileszer, Asszíria királya, és megostromolta ahelyett, hogy támogatta volna. Mert Áház kifosztotta ugyan az Úr házát és a király meg a vezető emberek palotáját, és Asszíria királyának adta, de ez sem segített rajta. Nyomorúsága idején továbbra is hűtlen volt az Úrhoz Áház király. Damaszkusz isteneinek áldozott, akik megverték őt, de ezt mondta: Mivel Arám királyait megsegítik isteneik, ezért nekik áldozom, és engem is megsegítenek! Pedig ezek okozták bukását, és egész Izráelét is. Összeszedte Áház az Isten háza fölszerelését, és összetörette az Isten háza fölszerelését, az Úr háza ajtóit pedig bezáratta. Azután oltárokat csináltatott magának Jeruzsálemben minden utcasarkon. Júda minden egyes városában áldozóhalmokat csináltatott, és más isteneknek tömjénezett. Így bosszantotta ősei Istenét, az Urat. Egyéb dolgai és egész életútja elejétől végig meg van írva a Júda és Izráel királyairól szóló könyvben. És pihenni tért Áház az őseihez, és eltemették őt a fővárosban, Jeruzsálemben, de nem Izráel királyainak a temetőjébe vitték. Fia, Ezékiás lett utána a király.” 2Krónikák 28, 1-6. 16-27.

 

„De ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Ézsaiás 7, 9.

 

Szeretett Gyülekezet!

A Krónikák 2. könyvét olvassuk napról napra református igeolvasó rendünk szerint. A múlt héten nagyon megérintett két király története közvetlen egymás után, akik egymást követik Júda trónján: apa és fia Áház és Ezékiás. Ma Áház történetét olvastuk, és – ha Isten segít – jövő vasárnap Ezékiás történetére fogunk figyelni az istentiszteleten.

Krisztus előtt a nyolcadik században uralkodnak ezek a királyok. Nagyon sok közös pont van az életükben, hasonló körülmények között élnek: az asszír birodalom árnyékában van a pici világpolitikailag jelentéktelen Júda országa, a világbirodalom adófizetői mind a két király idején, idegen, ellenséges népek veszik körül országukat, mindketten Dávid családjából származnak, mindkettő hivatása, a küldetése az, hogy Isten népének vezetője legyen, Istent képviselje a nép körében. A legfontosabb közös pont kettejük életében pedig az, hogy mindkettejük idején Ézsaiás próféta Isten szószólója: mindketten hallják Isten igéjét, és mindketten ugyanattól a prófétától, ugyanazon a hangon hallják ezt az igét. 

Hasonló külső és lelki körülmények, és mégis ég és föld a két ember, apa és fia élete. Az egyik haragban van az Istennel, elutasítja Istent, elfordul tőle; a másik pedig őszinte szívvel keresi az Urat.  Az egyik Isten kezéből kivett életet él, a másikról pedig ezt olvassuk: „Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan tett őse, Dávid… Bízott az Úrban, Izráel Istenében; nem volt hozzá hasonló senki Júda királyai között, sem előtte, sem utána. Ragaszkodott az Úrhoz, nem tért el tőle, hanem megtartotta parancsolatait, amelyeket az Úr parancsolt Mózesnek. Ezért vele volt az Úr.” 2Királyok 18, 3. 5-7. A két ember ég és föld, az életük „illata”, atmoszférája is teljesen ellentétes. A rájuk bízott emberekre, a családjukra, a környezetükre, a népünkre egészen más hatással van életük: egyikük átok lesz népe számára másikuk pedig áldás. Az életük perspektívája is teljesen más: az egyik örökre haragban marad az Istennel, háttal Istennek, Isten nélkül, az Isten haragja alatt, a másik pedig Istent keresve, hozzá ragaszkodva él, és vele is marad örökké.

 

Áház haragban van az Istennel. Ahogyan a múlt héten olvastam a történetét ez a néhány sor ütött nagyon szíven: „Nyomorúsága idején továbbra is hűtlen volt az Úrhoz Áház király. Damaszkusz isteneinek áldozott, akik megverték őt, de ezt mondta: Mivel Arám királyait megsegítik isteneik, ezért nekik áldozom, és engem is megsegítenek! Pedig ezek okozták bukását, és egész Izráelét is. Összeszedte Áház az Isten háza fölszerelését, és összetörette az Isten háza fölszerelését, az Úr háza ajtóit pedig bezáratta. Azután oltárokat csináltatott magának Jeruzsálemben minden utcasarkon. Júda minden egyes városában áldozóhalmokat csináltatott, és más isteneknek tömjénezett. Így bosszantotta ősei Istenét, az Urat.” Ahelyett, hogy keresné a békességet, a megbékélést, a bocsánatot, a kapcsolat rendezését ahelyett dafke, direkt olyan dolgokat csinál, amivel tovább mélyíti a szakadékot: most már csak azért is, most már legyen akkor egyre mélyebb a szakadék, én tehozzád oda nem fordulok, én hozzád oda nem megyek, majd jössz te, ha akarsz! Sajnos emberi kapcsolatainkban is vannak ilyen helyzetek, amikor valaki egy elrontott kapcsolatban egyre mélyebben belesüpped a haragba, az elutasításba, az engesztelhetetlen gyűlöletbe. Ez van Áház király életében Isten felé. A nyomorúságban még jobban elfordul Istentől, bármi mástól inkább vár segítséget, csak az Úrtól nem, idegen oltárokat csináltat, más népek isteneit tiszteli, emberi segítséget keres, még a kincsestárát és a népét is kifosztja, hogy az Asszír birodalmat segítségül hívja, de ő az Úrhoz nem fog fordulni.

Úgy indul, hogy majd a maga módján megoldja, köszöni, segítség nem kell, aztán pedig amikor nem úgy alakul az élet, ahogyan szeretné, akkor eljut odáig, hogy neki ilyen Isten nem kell, aki ezt megengedi, és most már csak azért is elfordul tőle, és valahol máshol keres megoldást.

 

Kedves Testvérek! Nem véletlenül van ez a történet a Bibliában, és hiszem, hogy nem véletlenül ütött engem sem szíven ez a múlt héten. Figyelj a szívedre, mert ez a lelkület, az Áház lelkülete nagyon nagy kísértés! Vannak nehéz pillanatok az életben, vannak emberfeletti terhek fizikailag is és lelkileg is, vannak csalódások, amikor nagyon nem úgy alakul az élet, ahogy az ember azt várná, vagy normálisnak tartaná. Vannak kudarcok, vannak tervek, amik kútba esnek, vannak helyzetek, amikor mintha minden összeesküdött volna ellened, vannak fájdalmas veszteségek. A választóvonal soha nem az, hogy történik-e velünk ilyen, vagy nem, mert történik – különböző szinteken, mert nem egyforma az életünk, de történik -; a választóvonal az, hogy hova fordulsz, hogy merre fordul ilyenkor az életed: Isten felé fordulsz, vagy az Istentől elfordulsz? Ez a választóvonal, és az egyik oldalon ott van az élet, a másik oldalon pedig a halál; az egyik oldalon ott van az áldás, a másik oldalon pedig az átok!

 

A dac, a keserűség a zúgolódás, olyan örvény, ami nagyon mélyre ránt! Mindig megdöbbentett ennek a félelmetes mélysége, mint amikor belenézel egy kútba, aminek nem látod a fenekét, és ott van benned az a megrettenés, hogy mi lenne, ha én ebbe beleesnék?

Emlékszem, amikor gyerekkoromban az István a király rockopera megszületett és örömmel hallgattuk, azért mindig összeszorult a szívem, amikor ezt hallottam: „nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul, aki mindent megbocsát, aki megöli egy Fiát, szabad magyaroknak nem kell ilyen Úr.” Mindig összeszorította a szívemet ez az ének, ahogyan az is, amit a régiek meséltek, hogy amikor a jég elverte a termést, a református magyar szőlősgazda kiment a szőlőbe egy fejszével, és ami megmaradt, azt szétverte egy ilyen „imádsággal” a szívében, meg az ajkán: „Na, Isten, akkor lássuk, mire megyünk együtt!” Döbbenetes ez a mélység, amikor az ember szívét elborítja a dac!

Testvérem, lehet, hogy azt gondolod: én ilyet soha! De gondold végig csendben, őszintén az életedet! Megvallom, hogy nem mondhatom azt, hogy én nem ismerem ennek a lelkületnek az örvényét. Nyilván azért üt szívem ez a történet, és azért szólít meg, mert érintett vagyok. Én is ismerem Áház lelkületét. Engem a nagy bajok mindig térdre kényszerítenek, mindig Istenhez szorítanak – éltünk át a családunkban ilyen helyzeteket, és a gyülekezetben is.  Mindig azt tapasztaltam, hogy amikor nagyon nagy a baj, akkor világosan tudom, hogy nincs más út, odaborulok az Isten elé, és hálával tudok beszámolni az ő kegyelmének segítségéről, arról, hogy mindig felemelt, ezekben az időszakokban volt a legerősebb a hitem, mert ő ott állt mellettem és erőt adott. A nagy bajban mindig Istenhez megyek, de bűnbánattal mondom, hogy a mindennapok nyomorult helyzeteiben, amikor összejönnek a rossz dolgok és nem jönnek össze a jók, amikor fáradt vagyok, amikor hiányoznak a forrásaim, mert nincs erőm, nincs időm, nem tudom, hogyan lesz, és mintha minden összeesküdött volna ellenem, az ilyen helyzetekben ismerem a keserűséget, ismerem a zúgolódást, a dühöt, és sajnos a környezetem is ismeri. Azzal kellett őszintén szembenéznem, hogy amikor ilyen vagyok, akkor Isten ellen irányul a haragom. Nem mondom nyíltan, nem is gondolom talán tudatosan azt, hogy Istent vádolom, de mégis amikor a környezetemen töltöm ki a sértettségemet, amikor a körülményekre mondom a zúgolódó szavaimat, akkor valójában csak azt vádolom, aki mindent kézben tart, nem? Az indulatom rejtetten az Istennek szól. Ismerem azt az örvényt, ami lefelé húz, és ha nem tudok térdre borulva megállni, akkor rombol, és csak az Isten kegyelme és az Isten szeretete az, ami előbb-utóbb mindig megállít, mindig térdre kényszerít, és mindig bebizonyítja hogy aki az Úré, annak van újrakezdés.

Ezt éltem át annak idején Isten nagy szabadításaként az életemben, amikor sok mindentől megszabadított, amit én nem tudtam megváltoztatni. Az élő hitre jutásom előtt olyan indulatok voltak az életemben, hogy én magam is megijedtem, mert nem tudtam kezelni. Isten ebből megszabadított csodálatos módon, de azóta is a mindennapi kegyelmére szorulok, amikor elindul a zúgolódás, a keserűség és a dac örvénye. Testvérek, nagyon fontos szembenéznünk ezzel és megvizsgálni magunkat, Mert az Áház lelkülete kísért, és ha engeded, lehúz!

 

Figyeljük meg a király egyértelmű metakommunikációját, ami lépésről lépésre megmutatja a figyelmeztető jeleket!

 

Először, csak elhanyagolja a templomajtót, nem nagyon jár az Úr házába. Ismerjük az elhanyagolt templom ajtót, vagy a belső szobánk elhanyagolt ajtaját? Amikor nem nagyon lépjünk már be oda, mert persze nincs időnk, rohanni kell, sok a feladat, leköti a figyelmünket, pedig voltaképpen az elhanyagolt templomajtó és az elhanyagolt belső szoba ajtó, amikor nem lépsz be az Isten elé, nem imádkozol vagy csak ritkán és sietve, arra utal, hogy már régen nem az Istentől várod a segítséget!

 

Áház nem koptatja a templom ajtaját, nem nyitogatja a belső szobájának az ajtaját, de közben oltárokat épít minden utcasarkon. Ez egyértelműen arra mutat, hogy ő mástól várja a segítséget. Tegyük ezt a képet is helyre: az oltár az mindig annak a jele, hogy kitől várod igazán az életed jobbra fordulását, megoldását, a segítséget, kiben bízol? Kinek építesz oltárt? Attól várod azt, hogy segítsen. Persze fizikailag nem építünk oltárokat, főleg mi, reformátusok nem, de így is megfogalmazható ez a kérdés: minek  áldozol? Az oltárra áldozatot szoktunk hozni. Mire áldozod az idődet? Minek szenteled a figyelmedet? Mire áldozod a forrásaidat? Mert annak „építesz oltárt”, igazából attól várod a segítséget. Mit csinálsz akkor, amikor fáradt vagy, amikor félsz, amikor frusztrált vagy csalódott vagy? Miben keresel vigasztalást? Mert attól várod a segítséget, annak építesz oltárt.

 

Döbbenetes az, amit itt erről a királyról ír az ige, hogy az őt legyőző szomszédos nép, Damaszkusz isteneinek épített oltárt, mert azt mondta: legyőztek engem, tehát akkor az ő istenük „működik”, akkor majd biztosan nekem is segíteni fog. Abban a korban az volt az elgondolás, hogy a népek háborúja a népek isteneinek a háborúja. Sokistenhitben éltek a környező népek, csak Izrael hitvallása volt az, hogy egy Isten van. Úgy gondolkoztak az emberek, hogyha egy nép legyőzni a másikat, akkor tulajdonképpen az istene volt erősebb a másiknál. Áház megoldása: forduljunk oda ahhoz az istenhez, amelyik erősebb, amelyik működik, hátha nekem is segít.

Ismerős ez a gondolkodás a mai világból? Manapság nagy keletje van annak a gondolatnak, hogy mindegy mi segít, csak működjön. Azt nem sokan figyelik, hogy milyen forrásból jön a segítség: ami másnak bejön, azt megpróbálják, hátha nekik is segít. Olyan sokszor kerülnek bajba emberek úgynevezett ezoterikus módszerek miatt, amik működnek, emberek adják egymásnak a tippet: sokan fordulnak jóshoz. mert ő megmondja, hogy mire figyeljenek a jövőben, kártyavetéshez, különböző keleti gyógymódokhoz, amelyeknek a hazájukban egyértelműen tudott vallási, szellemi háttere van, és nagy kérdés, hogy ha működik, mitől működik, mert megmagyarázhatatlan lelki energiák mozdulnak meg. Hisszük azt, hogy a láthatatlan világba csak egy Isten szerinti belépőnk van, egy ajtó: Jézus Krisztus. Aki rajta kívül lép be, azt lehet, hogy készségesen fogadják ott, csak nem azok, akik az Istent imádják, tisztelik, nem azok, akik valóban segíteni akarnak az embernek, hanem azok, akik le akarják rombolni az életünket! Ez egy nagyon komoly téma, amit nem vesznek elég komolyan, mert sokan oda fordulnak ilyen segítségekhez, de amikor arról van szó, hogy ez veszélyes akkor csak legyintenek. Csak siker legyen, jöhet az agykontroll, jöhetnek olyan módszerek, amivel az ember kinyitja az elméjét ellenőrizetlen erők előtt…

Testvérek, kérdezzetek meg a gyülekezetünkben olyanokat, akik ebben benne voltak nyakig, akiknek tönkretette az életét, és akik az Úr Jézus kegyelméből megszabadultak és ma itt ülnek közöttünk szabadon.  El tudják mondani, hogy működött, mert kaptak belőle olyat, amitől jobban érezték magukat, sikeresebbek lettek, aztán működött, mert lehúzta őket lelkileg nagyon mélyre, és hála Istennek az Úr Jézus megszabadította belőle őket. Áház király is ilyenekbe veti bele magát.

 

A történet vége pedig az, hogy az elhanyagolt templomajtóból beszögelt, bedeszkázott ajtó lesz. Eljutott addig a mélységig, hogy már nemcsak, hogy nem koptatja a belső szoba ajtaját, hanem egyenesen beszögeli. Azért se megy be, összetöri az oltárt, összetöri az Úr háza berendezéseit! Testvérek, van ilyen lelkiállapot. És nagyon kell vigyáznunk, mert az ördög ide akar eljuttatni bennünket, és annak, hogy az ő eszközeivel játszunk, lehet az a vége, hogy beszögeli a szíved ajtaját. Emberek szenvednek attól, hogy nem tudnak megtérni, szeretnének, hallják, hogy Jézus hívja őket, de már nem nyílik az ajtó. És csodálatos hogy még ebből is van szabadulás. Keresd, kiálts az Úrhoz!

 

Áház lelkülete: én ezt az Isten nem keresem, majd megoldom magam. Különböző mélységei vannak ennek az örvénynek. Hadd kérdezze meg ma tőled az Isten igéje: ismered ezt az örvényt? Ismered ezt az utat? Megérintette már egyszer is a szívedet ez a harag, ez a zúgolódás, vagy talán már be is deszkáztad a belső szoba ajtaját?

 

Néhány dolgot hadd emeljek még ki a történetből, ami biztatás és figyelmeztetés is nekünk.

Az első az, hogy nem Isten fordít hátat Áháznak, hanem ő fordít hátat Istennek. Irreális a sértettség, a harag, mert Isten a kegyelmével fordul ehhez az engedetlen királyhoz, megszólítja és felajánlja segítségét. Már az édesapja példáján láthatta az Isten kegyelmét, aki az Úr útján járt.  Már a családján keresztül is Isten érintését kapta. De ha ez nem lett volna, akkor is megszólítja az Isten igéje. Ott van Ézsaiás próféta, és amikor a támadó szomszédság miatt reszketni kezdett Áház és népe szíve mint a nyárfalevél, akkor odaküldi Isten a prófétát, és azt mondja rajta keresztül: ne féljetek, mert nem lesz baj, itt vagyok veletek. Bízzál! Még azt is mondja, hogy kérjen jelet az Úrtól, ha nem tud bízni. Aztán azt mondja figyelmeztetésül: „De ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Ézsaiás 7, 9.

Döbbenetes, amit ez az ember mond arra, amikor Isten felajánlja segítségét. Azt mondja: nem kérek jelet, nem akarom kísérteni az Urat. De ez nem a hit válasza, nem azt mondja ezzel, hogy neki nem kell jel, mert így is bízik az Úrban; hanem a hitetlenség és az engedetlenség válasza, amivel azt mondja, hogy nem kér jelet, mert már eldöntötte, hogy mit fog csinálni. Nehogy még az Isten egy jellel is megerősítse az ő útját, mert Áház már tudja, hogy más úton fog indulni, nem kell Isten védelme, ő a maga útját járja. Isten arra figyelmezteti, hogy ne kérjen a pogány, kegyetlen világbirodalomtól segítséget a testvérnép ellen, hanem bízza rá magát az Úrra, ő pedig ezzel válaszol: köszönöm nem kell jel, és megy a maga útján. Milyen szomorú, amikor így belekeményedik valaki az engedetlenségbe: én tudom, és az Isten igéje mondhat akármit, akkor is én tudom jobban!

Megtörtént ebben a gyülekezetben is többször, hogy az Isten igéje mondott valakinek valami olyat, amivel nem értett egyet, erre ő azt mondta: keresek másik helyet, mert itt engem nem szeretnek. Pedig ha megszólal a figyelmeztetés, az a szeretet, nem? Nem akarja Isten azt, hogy elvessz! De az ember azt mondja: én tudom jobban, és köszönöm, nekem ez nem kell!

Tehát nem Isten fordul el Áháztól, Isten megszólítja, még jelet is felajánl, ez az ember fordul el az Istentől.

 

Azt is fontos látnunk ebben a történetben, hogy Áház életének a káosza nem esetleges, hanem következmény. A szívének elmélyülő bezártsága is következmény. Így olvassuk: „Ezért Arám királyának a kezébe adta őt Istene, az Úr.” Kifejező ez a kép, hogy Isten kezébe vagy, és egyszer csak valaki másnak a kezébe kerülsz át. Isten fölajánlotta védelmét: hallgass rám, védelem alatt leszel; és az ember azt mondta: köszönöm nem kell. Akkor Isten levette róla a kezét: tudod mit, menj a saját utadon!

Arám királyának a kezétől vagy bármi mástól semmi más nem tud megvédeni, csak Isten keze. Hiszem és tapasztalom, hogy csak az Isten kegyelméből tudok helytállni a nehéz helyzetekben, megmaradni Isten útján. Nekem nincsenek jó megoldásaim, nincsen elegendő saját erőm, de a zsoltár fohásza, amit az istentiszteleten olvastunk ezt mondja: „engem olyan erőssé tettél, mint mikor a bivaly öklel, és friss olajjal kentél meg engem.” Zsoltárok 92, 11. Isten Szentlelke ad erőt, és ezt is nagyon sokan átélték a gyülekezetben: lélekrepesztő helyzetekben Isten olyan erőt tudott adni, hogy el se gondoltuk volna! De csak ő a mi erőnk, és ha kiveszem magam a kezéből, semmi vagyok: egy sodródó kis fadarab vagy szalmaszál, nem tudok megállni.

Áház sodródása, megalázott állapota következmény: Isten leveszi róla a kezét, ahogy a tékozló fiú apja azt mondja fiának: menj, fiam! Egész a disznóvályúig… De meg fogod látni, hogy ez következmény. A legnagyobb ítélet, amikor Isten így mondja, hogy menj, amerre akarsz… Valaki egyszer így fogalmazott az Úri imádság egyik legmegrázóbb mondatáról beszélve: végső soron kétféle ember van. Az egyik az, aki azt mondja Istennek alázattal: Uram, legyen meg a te akaratod. A másik az, akinek Isten mondja szomorúan: legyen úgy, ahogy te akarod. Ég és föld. Még a szenvedélyek eluralkodása az életünkben is következmény. Pál mondja ezt az első századi római társadalomról: „Mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, hogy azt tegyék, ami nem illik.” Róma 1, 28. Még az is az Isten ítélete, hogy kiszolgáltat az erkölcsi tévelygésnek. Erről szólnak a mai társadalmi folyamatok is.  Ha nem akarsz vele élni, akkor ő azt mondja, hogy menj csak, és lásd, hogy mire jutsz az én kezem, védelmem nélkül…

 

Még az emberi eszközök is Áház ellen fordulnak. Kifosztja a templomot, a palotát, még a főembereinek a palotáját is hogy az asszír világbirodalmat megvegye segítőül, és Asszíria királya is inkább ostromolta őt ahelyett, hogy segítette volna. Mert a birodalmat is csak a saját érdekei mozgatják, nem a segítőkészség. Aki az emberekben bízik, az csalódni fog. Az emberek lehetnek Isten eszközei, és hálát adhatunk azért, amikor embereken keresztül segít az Úr. De ha az emberekre építek, és az Istenre nem, akkor csalódni fogok, mert előbb utóbb – ha máskor nem, akkor, amikor baj van – minden ember a saját bőrét fogja menteni, csak az nem akit az Úr ad mellém, hogy segítsen.

 

Áház egyre mélyebbre kerül. de közben mégis végig ott van a kegyelem, mint a tékozló fiú életében, amikor az atya várja haza: mikor jössz már rá, hogy ez az út hova vezet? Gyere már vissza! Áház pedig mégis végig kitart a haragja mellett!

Van még egy nagyon fontos dolog, amit észre kell vennünk: miközben ez történik, nem csak ő szenved, nem csak ő kerül megalázó állapotban, hanem az országa is, a környezete is, azok az emberek is, akiket rá bízott az Úr. Felelősek vagyunk másokért is. És amikor azt mondod, hogy már nem számít, hogy veled mi lesz, legalább arra gondolj, hogy a gyerekeddel mi lesz, a családoddal mi lesz, a gyülekezeteddel mi lesz, azokkal mi lesz, akik körülötted vannak, és akikért felelős vagy. Az életed hat rájuk. Ha teljesen visszahúzódsz az is hat, amit titokban teszel az is hat úgy, hogy a környezeted nem is tudja. Felelősek vagyunk! Lepusztul az ország, mert ez az ember nincs a helyén: Áház miatt igen megalázta az Úr Júdát…

 

Testvérem, azért szólt ma ez az ige, hogy ha bármiben érint téged, ha látod azt, hogy elhanyagoltad belső szobád ajtaját, állj meg! Lásd meg, hogy ez egy olyan örvény, ami lefelé húz! Ha pedig már be van szögelve az az ajtó, és ott van benned a düh meg a harag, állj meg! Lásd meg, hogy a haragoddal, a kérdéseiddel, a fájdalmadat együtt is van helyed az Isten előtt! Csak előtte öntsd ki, előtte borulj le, és ne neki háttal borulj ki, mert az egy olyan örvény, ami nagyon mélyre húz!

Talán az Úrral jársz, de amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd, mégis neheztelsz rá – a körülményekre panaszkodsz, de valójában Istenre neheztelsz, állj meg! Lásd meg, hogy ez egy olyan örvény, ami mindig lehúz, és mindig rombol.

És lásd meg azt, hogy Isten nem fordított hátat neked. Szól az ige, Testvérem, nem véletlenül vagy a templomban, nem véletlenül olvasod! Én nem tudom, hogy ki jön el vasárnap a templomba, és nem tudom pontosan, hogy ki olvassa az igehirdetést, de Isten mindig tudja. És tudja, hogy neked most erre az üzenetre szükséged van, mert szeret, és meg akar állítani. Szól az ige, rávilágít az összefüggésekre, és meghív arra, hogy bízd rá magad, tedd az életedet a kezébe, és örök biztonságban leszel, és a szívedre helyezi a figyelmeztetést: „De ha nem hisztek, nem maradtok meg!”

 

Olyan nagy figyelmeztetés az, amit Áház életének a végéről olvassunk: rosszul döntött végig kitartott az engedetlensége mellett, és arról ír az ige, hogy végül kudarcot vallott. Csak egy pici félmondat: nem a királyok temetőjébe temették el. És jól kell értenünk az igét, mert Isten népe életében mindennek jelképes jelentősége van. Nem az a kérdés, hogy mennyire díszes valakinek a sírhelye, hányan vannak a temetésén, hányan mondanak róla méltató beszédet – tudunk ellenpéldát bőven, hogy az ember Istennel szemben él, és mégis méltatják százan – nem ez a kérdés. Ez a rövid fél mondat azt jelenti, hogy ez a király kudarcot vallott. Isten azt bízta rá, hogy az ő képviselője legyen népe életében, és ő kudarcot vallott. Voltak mások is, akik botladoztak, akiknek voltak hibái, bűnei, de kevésről írja ezt az Biblia, hogy nem a királyok temetőjébe temették el. Végig kitartott amellett, hogy Istennek háttal él, úgy is halt meg, és úgy is maradt örökre.

 

Hadd mutassak végül az egyetlen reménységünkre! Olyan szívszorító az, hogy mi mindannyian azt érdemeljük a magunk hűtlenségéért, hogy ne oda kerüljünk, ahol az Istenhez hűségesek vannak. Mind ezt érdemeljük. Az egyetlen reménységünk az, hogy van egy igaz, egy hűséges Király, aki mindvégig az Atya akaratára mondott igent, aki feláldozta az életét érted, és akiről azt írja az ige, hogy „a bűnösök közt adtak sírt neki” Ézsaiás 53, 9. Bűnösök között kellett meghalnia, bűnösök között volt a sírja. Az a király, akiről a prófécia:  Immánuél, velünk az Isten. Jézus Krisztus, aki azért került a bűnösök közé, azért szállt alá a poklokra – ahogy az Apostoli Hitvallásban mondjuk -, hogy neked ne kelljen, hogy újat kezdhess Istennel. A jel, amit Isten ad ez az Immánuél,  Jézus Krisztus. Ő azt mondja, hogy ma is lehet újat kezdeni. Ő nem fordított neked hátat, esetleg te vagy háttal felé. Lehet újat kezdeni, szól az ige, itt a kegyelem Jézus Krisztusban, ma is van bocsánat, rábízhatod újra az életedet, végig gondolhatod, hogy hol tartasz, elkezdhetsz vele újra beszélgetni, mert itt a lehetőség, és szól a figyelmeztetés is: „De ha nem hisztek, nem maradtok meg!”

 

Kérdések az igehirdetéhez:

1. Gondold végig csendben az igehirdetés közben olvasott kérdéseket! Mivel szólított meg most téged az Úr?

 

Végh Miklós, lelkipásztor