2023.július 09.

Olvasandó: Jeremiás 31, 31-34.

„A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre; és mert gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Macedóniában. De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben, és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.” 1Thesszalonika 4, 9-12.

 

A múlt héten táborba hívtuk az 5-9 éves gyerekeket itt a gyülekezeti házban és a parókia udvaron, a 10-14 évesekkel pedig Jászboldogházán a kempingben táboroztunk ugyanebben az időben. Mindkét táborban Eszter könyve alapján figyeltünk a Biblia alapján arra, hogy milyen ajándékokat ad és hozzá milyen küldetést bíz ránk a mi Urunk. Azzal indultunk neki a hétnek, hogy „ragyogásképzőbe” indulunk. Eszter neve csillagot jelent, s Pál apostol a filippieknek fogalmazza meg így a keresztyén ember küldetését: „ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek.” Filippi 2, 15-16.

Eszter az ismeretlen, árva, hazájától távol, idegenben élő zsidó lány magasra jut. Valóban csillag pozícióba kerül: a Perzsa Birodalom első asszonya, királynéja lesz. Hamarosan kiderül azonban, hogy a korona nem csak ragyogóan fényes, hanem nehéz is lesz Eszter fején, amikor népe egy összeesküvés folytán végveszélybe kerül, s neki fel kell ismernie, hogy Istentől arra kapta páratlan lehetőségét, hogy ezzel – életét is kockáztatva – szolgáljon népének, Isten eszközeként népe szabadítója legyen. Fel kell nőnie a feladathoz, és így áldás lesz népe számára. Eszter könyvének nagy tanulsága, hogy a lehetőségeinket, az életünket, mindenünket, amink van, nem öncélúan kaptuk, hanem arra, hogy szolgáljunk vele. Ehhez a feladathoz fel kell nőnünk, formálódnunk kell Isten kezében, tanulnunk kell egy életen át Isten gondolkodásmódját. Ha felismerjük, hogy mi mindent kaptunk Istentől, legfőképpen az ő kegyelmét, hogy ismerhetjük őt, a gyermekei lehetünk, akkor hála ébred a szívünkben, ez a hála pedig arra indít, hogy egyre inkább az ő dicsőségére éljünk. Ezt jelenti az, hogy világítunk, hogy csillagként ragyog az életünk a világban – Isten szeretetének fényét tükrözve. Így értettük a ragyogásképzőt, s reméljük, hogy a gyerekek nem csak fáradtabban, hanem valóban fényesebben jöttek haza ebből a táborból, mint ahogy elindultak. Az a reménységünk, hogy ennek apró jeleit a környezetük is észreveszi majd a következő napokban.

 

Valójában azonban nem csupán egy-egy tábor intenzív időszaka, hanem az egész keresztyén életünk ilyen „ragyogásképző”. Ha egyszer Istennek adtuk a szívünket, az ő gyermekei lettünk, akkor ebbe a küldetésbe állít be és erre készít nap, mint nap a mi Urunk.

 

Amikor az ember a megtérésről hall, és előtte van még, elkezd vágyni arra, hogy vele is megtörténjen, hogy bocsánatot kapjon a bűneire, tiszta lapot, szabadságot kapjon a kényszereiből Istentől, és bizonyosságot afelől, hogy ő is Isten gyermeke Krisztusért, akkor hajlamos erre a fordulatra úgy gondolni, mint egy célba érkezésre.

Az az igazság, hogy valóban a legnagyobb csoda és öröm ami az emberrel történhet, amikor megtér, élő kapcsolatra jut Istennel, utána azonban jön a kérdés: mit kezdesz ezzel a szabadsággal? Mit kezdesz az új élettel? Amikor ez megtörténik, akkor jön rá az ember, hogy ez nem a célba érkezés, hanem ez az út kezdete. Óriási dolog, hogy elindulhattam, hogy már az élet útján vagyok, óriási dolog, hogy a halál a hátam mögött van és már az életben vagyok lelkileg, de most jön az a kérdés, hogy mit kezdek a szabadsággal? Nagyon fontos kérdés ez, és ha nem foglalkozik az ember, akkor elakadt az úton és visszacsúszik a régi beidegződések közé. A megtérés nem olyan, mint a sportoló győzelmi trófeája, amit mutogathat, dicsekedhet vele, mert megnyerte a versenyt, hanem inkább elindulás a versenyen. Hatalmas hála, hogy olyan lehetőséget kaptál Istentől, amit te nem tudtál megszerezni,  de óriási nagy kérdés hogy mit kezdesz ezzel a lehetőséggel. Kaptál egy új esélyt – Isten gyermeke vagy -, ez az új esély azonban új életre, megváltozott életre szól. A megtérés két bibliai szava nem kevesebbet jelent mint 180 fokos fordulat, illetve a gondolkodásmód – és ezen keresztül az életvitel – teljes megváltozása.

 

Mit kezdesz a szabadsággal, a hittel, az Istentől kapott új lehetőséggel, azzal, hogy nem a birodalom királynéja, de királyi gyermek vagy, a mindenség Urának gyermeke Jézus Krisztusban? Mostani igeszakaszunk ebben nyújt iránymutatást egy olyan közösségnek, akik megtapasztalták ezt az új esélyt, a bűnbocsánatot, az Isten gyermekeinek szabadságát Krisztusban. Figyeljünk erre az iránymutatásra, mert – ha elindultál az új életben Krisztussal, akkor – ez neked is szól, ahogy nekem is! 

 

„A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre; és mert gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Macedóniában. De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben…”

 

Mire kaptad a hitet, az Isten kegyelmét, az új életet?  Arra, hogy szeretettel fordulj a környezeted felé, arra, hogy adj másoknak, hogy építsd mások életét, hogy légy áldás a környezeted számára.  Eddig minden csak rólad szólt: arról, hogy neked legyen meg, amit akarsz, érvényesítsd a saját vágyad, érdeked. Még az úgynevezett szereteted is csak rólad szólt: arról, hogy te hogyan gondolod. Most kezdj el figyelni arra, hogy mivel építheted a másik életét. Igazából az életünket mindannyian erre kaptuk, csak egyikünk sem erre használja alap állapot szerint. Arra kaptuk az életünket, hogy ezt a világot tegyük szebbé, hogy a körülöttünk levők életét tegyük szebbé, hogy segítsünk azoknak,  akiknek szükségük van rá, hogy keressük azt, hogy kinek szolgálhatnánk az épülésére. Egy ilyen úton indít el bennünket Isten, akitől egy új esélyt kaptunk az új életben. Kinek használhatsz azzal, amid van? Isten szeretetének a fényét kezdd tovább adni.

 

Ez a feladat, és erre készít folyamatosan a mi Urunk. „Ragyogásképzőbe” irat be. Nagyon érdekes, amit ez a pár sor mond: „a testvéri szeretetről nem szükséges írnom nektek mert titeket is az isten tanított az egymás iránti szeretetre.”

 

Amikor az ember bocsánatot kap, és elindul az Istennel együtt, az ő irányítása alatt a hit útján, akkor elindul egy folyamat az életükben, ami megváltoztat, átformálja az egész gondolkodásunkat.  „Titeket is az Isten tanított erre…” Sokunk tapasztalata, hogy olvassuk a Bibliát, hallgatjuk a tanítást, beszélgetünk róla, és az életünkben is kipróbáljuk ezeket a gondolatokat, egyszer csak azt vesszük észre, hogy máshogyan kezdünk gondolkozni, szólni, cselekedni…  A legnagyobb élmény, amikor az ember saját magán lepődik meg: ezt én mondtam így?  Én nem így szoktam beszélni! Én voltam az, aki kibírtam, hogy nem üvöltök vissza arra, aki rám ordított? Én voltam az, aki megtudtam bocsátani annak, aki nekem beszólt?

Valójában a keresztyén életúton nem mi változtatjuk meg magunkat, hanem Isten változtat bennünket. És a keresztyénség igazi csodája az, ami úgy változik meg az életünkben, hogy arra mi emberileg nem voltunk képesek. Mindenkinek vannak könnyű meg nehéz területek az életében, van, akinek ez megy könnyen, a másiknak az. A hit nem azt jelenti, hogy azzal dicsekszem, ami nekem természetem szerint könnyen megy, ami meg nem megy arról nem beszélek! Az igazi csoda, amikor az változik meg, ami nekem nem ment! Mert az már nem én vagyok, hanem Jézus Lelke. Ha például soha nem mertem bátran megmondani az igazságot, és egyszer csak azt tapasztalom, hogy most mégis: ez a csoda. Vagy ha soha nem tudom befogni a számat, mert nekem mindig el kell mondani a véleményemet és mindenkinek az életében bele kell okoskodnom, és egyszer csak csendben tudok maradni: ez a csoda mert ezt már nem én vagyok, hanem a Szentlélek.

 

Erről beszél ez az ige, amikor ezt mondja: „titeket az Isten tanított a szeretetre…” Az igazi változás azzal indul, hogy befogadjuk az Isten Lelkét, és a Lélek elkezdi átrendezni bennünk a dolgokat. A hívő ember nem az, aki azt mondja, hogy ő most már rendben van, mindent tud és minden oké az életében, hanem az az ember, aki egyre jobban kezdi látni azt, hogy mit nem csinál jól, és elkezd engedni annak a másik gondolkodásmódnak, ami a Bibliában van. Akit Isten tud tanítani, aki hajlandó változni. Formálódunk, változunk, erről szól a hívő élet, és ennek van egy végcélja: az, hogy egyszer majd valóban minden rendben lesz az életünkben, efelé tartunk, de ez még nem most van.

 

Erről beszél az az új szövetségről szóló prófécia Jeremiás könyvéből: „Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok – így szól az Úr.” Jeremiás 31, 33-34.  

Két fontos dolgot szeretnék kiemelni ebből a formálódásunkkal kapcsolatban: „törvényemet a belsejükbe helyezem.” Tudjátok, milyen az, amikor valaki azért tart be egy szabályt, mert arra néz, hogy ki látja? Olyan, mint a kutyám volt még Nagycsepelyen, ahol nagyon lyukas volt a kerítésünk. Bogáncs tudta, hogy nem szabad kimennie az utcára, és amikor én ott voltam vele, akkor a nyitott kapunál leült a kapu vonalában, rám nézett és sugárzott róla: tudom, hogy nem szabad kimenni, és látod nem is megyek ki!  De a falusiak mindig elmondták, hogy minden éjszaka kint kószál a faluban. Mondhatnám: képmutató kutya, de nekem nagy tükör volt, amelyen keresztül Isten kérdezett: te vajon hányszor vagy ilyen? Ilyen az, amikor kívül van a törvény. Isten ígérete pedig arról szól, hogy ő belülre teszi a törvényt, a szívünkbe. Ezt azt jelenti, hogy nem azért engedek a szabálynak, a rendnek, az iránymutatásnak mert azt nézem, hogy ki lát vagy ki nem lát; hanem azért, mert megértettem, hogy ez az élet útja, bízom az én Uramban, aki a szabályt adta, és meg akarom tartani.  És ez nem azt jelenti, hogy nincsenek vele harcaim: hiszen ott van a régi természetem, ott vannak még a nem helyénvaló vágyaim. Ez egy küzdelem, de ott van már bennem az a szándék, hogy én akarok ezen az úton járni akkor is, amikor nem látnak. Az Isten törvénye belülre kerül. Ez már nem a „tanító bácsi mit fog mondani” kegyesség vagy a „mit lát a lelkész” vallásosság, „mit gondolnak a többiek” élet, hanem engedelmesség szívből, bizalomból Isten akaratának.

 

A másik, amit szeretnék kiemelni ebből a próféciából az az ígéret, hogy nem tanítja egyik ember a másikat, mert Isten Lelke belülről tanít. Ugyanerről beszél az apostol: „titeket az Isten tanított a szeretetre.” Tehát nem is szükséges róla szólni.  

 

Akkor miért szól róla mégis? Azért tanít mégis az apostol erről, mert még nem vagyunk ott tökéletesen, abban a helyzetben, amiről ez a prófécia szól, amikor már nem kell egyik embernek a másikat tanítani. Elindult ez a folyamat: ha valaki tényleg elindult az Istennel, akkor abban belülről végez Isten változást, Isten tanítja őt. De itt ebben a földi világban végig szükségünk lesz arra, hogy ebben emberek is segítsenek nekünk. Ezért mondja, hogy titeket Isten tanított, de azért hadd emlékeztesselek én is: erősödjetek meg ebben. Menjetek tovább ezen az úton! Nagyon fontos az, hogy belül van már ez a törvény, hogy tudod azt, hogy ez neked fontos, és nem a többiek miatt csinálod, de tudd, hogy végig szükséged van a többiekre!

 

Ezért olvassuk a Bibliát, ezért hallgatjuk az igehirdetést.  Minket lelkipásztorokat, tanítókat azzal bízott meg az Isten, hogy ne a saját okosságainkat, hanem a Biblia üzeneteit mondjuk, ezekre emlékeztessünk titeket és közben emlékeztessünk magunkat is, mert szükségünk van rá. Azért vagyunk közösségben, hogy egymásnak is elmondjuk, amit Isten cselekedett az életünkben, tanított nekünk, és ezzel is segítsük egymást! Nem oktatjuk ki egymást, hanem elmondjuk, hogy hogyan történt ez velünk, hogy egymás tapasztalatából erősödjünk meg, mert Isten így végzi azt a munkát bennünk egymáson keresztül is. Ezért a közösségtől ne szakadj el! A Biblia ne forduljon ki a kezedből! Szükséged van rá! Isten tanít, de emberi eszközöket használ. „Szükségtelen róla szólnom, de mégis szólok, mert mégis szükséges.” – mondja az apostol.  

 

Arra tanít minket Isten, hogy az életünket szeretetre kaptuk. Arra, hogy most már a szeretet legyen a vezérfonalunk, keressük azt, hogy hogyan építhetjük a másik életét hogyan védhetjük az életet hogyan szolgálhatjuk a kapcsolatok megerősödését és nem a rombolását. Azt eleget szolgáltuk már, most már építsük, gyógyítsuk, állítsuk helyre azt, ami elromlott, ez legyen életünk vezérfonala. Elfelé formál Isten bennünket.

 

Isten tanításának hangsúlya soha nem a külső dolgokon van: milyen ruhában jársz, hosszú-e a hajad vagy rövid, milyen hangszeren dicséred az Urat, tudsz-e illedelmesen úgy köszönni ahogy a reformátusok, stb.? A lényeg, hogy a kapcsolataidban mi történik, a körülötted élő emberekhez hogyan viszonyulsz?   Vigyázzunk, mert a külsőségek könnyen elvonják a figyelmet a lényegről! Isten velem is a kapcsolataimról beszélt elsősorban, amikor megfordította az életemet. Amikor hazamentem egy csendeshét után, ahol sok mindent helyre rakott bennem az Úristen, akkor legelőször is leültem a feleségemmel, és bocsánatot kértem tőle, mindazért, amivel megbántottam, leültem a gyerekeimmel, és bocsánatot kértem tőlük azért, hogy nem Isten akarata szerint vezettem őket, hanem úgy, ahogy nekem kényelmes volt – akkor legyenek csendben, amikor fáradt vagyok, olyan szokásokat tanuljanak meg, amik nekem kényelmesek stb. Isten arra indított engem, hogy ezekért kérjek bocsánatot, és kezdjek el másként élni a kapcsolataimban. Így kezdődött a változás, hogy amiről megláttam, hogy nincs a helyén, azt rendezzen, kérjek bocsánatot, és másként folytassam. Olyan érdekes, hogy az egyik gyermekem évekkel később visszaemlékezve erre a pillanatra elmesélte, hogy akkor ő belül kinevetett engem, mert ezt gondolta: szentfazekat csináltak az apámból, de két hét múlva megint olyan lesz minden, mint volt… De elmesélte azt is, hogy utána telt egyik nap a másik után, és észrevette, hogy valami tényleg hosszú távon megváltozott, mert valóban másként viselkedtem, mint korábban. És erre figyelt fel, hogy itt valóban valami csoda történt.

Ez a nagyon fontos, Testvérek, hogy amikor Istentől tanítottak vagyunk, és Isten elkezdi bennünk a változást, akkor más lesz annak a levegője. Azt nem én csinálom, nem játszom el kifelé, mekkora hívő lettem, hanem egyszerűen annak levegője van, illata van. Nem lesz az ember tökéletes, de világos gyümölcse van.  Ezt már nem az apám csinálja, hanem Valaki benne valamit megváltoztatott, és ez a csoda. Ezen az úton járunk. Istentől tanítottak vagytok, de azért szükségetek van arra, hogy emberek is segítsenek ebben, mert enélkül elszakadunk, enélkül egy idő után nem halljuk azt a hangot. Ezért van szükség a Bibliára, ezért van szükség a közösségre egymásra.

 

Végül nézzük meg, hogy mit mond ez az ige a szeretetről, ami az életünk fényét adja! Mi nagyon szeretünk rózsaszín érzésekre gondolni, amikor a szeretetről van szó. A Biblia viszont nagyon egyértelmű – itt ez az ige is -, hogy a szeretet lényege soha nem az érzés. Én is szeretek jó érzéseket érezni, nagyon szeretem, amikor valaki felé jó érzés van a szívemben, de a szeretet nem ennyi.  Valaki azt mondta, hogy a szeretet ott kezdődik, amikor elkezd fájni, ez pedig nem jó érzés. Értsük jól: a szeretteink iránt általában jó érzésekkel vagyunk, de van olyan is, amikor nem, és akkor is szeretnünk kell őket! És vannak körülöttünk olyanok is, akiket nehéz szeretünk, de akkor is! A szeretet mindig valami olyan, ami túl van az érzéseken: döntés a másik mellett, cselekedet. Ha nem érzem is, mégis: kitartok mellette! Egy csomó olyan dologra indít a szeretet, ami nem jó érzés. Amikor az anyuka átpelenkázza a kicsi gyermekét az éjszaka közepén: a pelenka szaga nem kellemes érzés, az álomból kijönni és felkelni nem kellemes érzés, és mégis megteszi, mert szereti azt a gyereket, és ezt az egészet nem mártírt játszva hordozza, hanem így: szeretlek, ezért érted szívesen megteszem ezt is! Ez csak egy egyszerű kis példa arra, hogy mi a szeretet.

 

Részletezi gyakorlatban a nem érzés, hanem döntés és a másikért való cselekedet szeretetet: tartsátok becsületbeli dolognak hogy csendesen éljetek! Gondoljatok arra, hogy ma hogyan él az emberiség a környezetünkben! Mekkora dolog, hogyha megjelenik valaki, aki csendesen él, aki meg tudja hallgatni a másikat, nem vág bele állandóan a szavába, nem fejezi be mindenkinek a mondatát, hanem tud csendbe hallgatni, meghallgatni, és csak akkor szólni, amikor szükség van rá. Ez egy friss illat, mert nagyon kevés ilyen van ma.

Aztán azt mondja: tegyétek a magatok dolgát! Ne a másikét ne a másikéba szólj bele! Erre szólásunk is van annyira fontos: „a saját portája előtt söpörjön az ember!” Mondjuk, aztán mindenki más portája előtt söpör! A saját dolgát végezze az ember, mégis mindenki a másikét akarja végezni! Ne kotnyeleskedj bele mindenkinek az életébe, a dolgába! Mennyi pletyka, mennyi belebeszélés, mennyi ítélkezés és kéretlen tanács, amivel egymást gyötörjük, milyen lelki jó illat, ha megjelenik valaki, aki a saját feladatával foglalkozik.  És néha az az én dolgom, hogy felemeljelek, mert a földön fekszel, az életedben segítsek, de az nem a dolgom, hogy bele okoskodjak az életedbe!

Saját magatok dolgát végezzétek, a saját kezdetekkel dolgozzatok. Thesszalonikában speciális probléma volt, hogy ezek az emberek azt gondolták, hogy mindjárt itt a világ vége, és ez arra indította őket, hogy semmittevő életet folytassanak. Az apostol ezért hangsúlyozza: a saját kezekkel dolgozzatok, ez a becsület. Ma is ránk fér ez a figyelmeztetés! Ne össze-vissza életet éljek, jár a szám, mindenbe beleszólok, de nem teszem a feladatomat, hanem dolgozzak a saját kezemmel tegyem meg ami rajtam áll, amihez erőm van, ami az én feladatom.

Ne szoruljatok rá senkire! Nyilván van, amikor az ember bajban van, segítségre szorul. Nem arról szól ez a mondat, hogy ilyenkor ne kérj segítséget, hanem arról, hogy ne űzz ebből sportot. Thesszalonikában a semmittevők előbb-utóbb azokból kezdtek élni, akik dolgoztak. Nem azért, mert nem tudtak maguk dolgozni, hanem azért, mert nem akartak. Ezeket figyelmezteti az apostol: ne élősködjetek másokon!

A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek. Ez a bizonyságtétel, a tanúskodás Krisztusról. Sokszor azt gondoljuk, hogy mindenkinek a nyakára kell járnunk, és mondani a hittérítő szövegünket. Kell a szóbeli bizonyságtétel, mert van az a pillanat, amikor bátran el kell mondani, hogy mit tett veled az Úristen, csak a mögötte ott kell, hogy legyen az az aranyfedezet, hogy látják rajtad, hogy tisztességesen viselkedsz. A szavadra lehet építeni: ha azt mondod igen, akkor ahhoz tartod is magad, ha azt mondod nem, akkor azt komolyan gondolod. A munkádat becsülettel elvégzed, elszámolsz azzal, ami rád van bízva, lehet rád számítani, ha valaki dolgozik neked, valakinek tartozol, azt kifizeted… Soroljam még?  Ma nagyon nehéz az emberek bizalmát elnyerni. És ahhoz, hogy másokat is Krisztushoz vezessünk erre van szükség. A bizalmat azonban nem a szövegünkkel nyerjük el, hanem az állhatatos tisztességes viselkedésünkkel. Aztán eljön az a pillanat is, amikor a környezetünk kíváncsi lesz arra is, amit mondani akarunk, és megkérdezik: meséld már el, hogy mi történt veled, mi az, ami az életedet mozgatja?

 

Ez mind a szeretet gyakorlata, a ragyogás, amivel Urunkról teszünk bizonyságot, amire formál a mi Urunk! Formálhat-e téged is? Formálhatott-e most is? A gyerektábor végén két kérdést tettünk fel a gyerekeknek átgondolásra: mit viszel haza innen élményként, mi az, ami megérintett? A második azonban még fontosabb: mire indított téged Isten, mit fogsz mostantól másként csinálni? Ha az igehirdetés egyetlen szavára sem emlékszel, csak azt tudod, hogy miben kell most változnod, és azt teszed is, akkor volt értelme meghallgatnod, elolvasnod ezt az igehirdetést. Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mi az, amit ebből az igehirdetésből most megértettél, ami személyesen megszólított?
2. Miben kell megváltoztatnod a gondolkodásodat, életviteledet? Min fogsz változtatni?

 

Végh Miklós, lelkipásztor