2023.08.20.

Olvasandó: Pál első levele a korinthusiakhoz 15, 1-11

„Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” Lukács evangéliuma 18, 9-14.

 Az ajánlott perikópa rend szerint a Szentháromság utáni 11. vasárnapon kijelölt igeszakaszt hallottuk, amelynek talán azt a főcímet lehetne adni, hogy Isten kegyelme és irgalma az alázatos emberrel szemben. Sokan ismerjük ezt a most hallott példázatot. A farizeus és a vámszedő példázata az imádkozásban tanúsítandó helyes lelki magatartásra tanít. Az adja ennek a különlegességét, hogy a farizeusi imádság-gyakorlat ellen irányulnak Jézus szavai. Már a bevezető mondatokban is olyanok felé fordul Jézus, akik hitéletük alapjait vallásos teljesítményeikben látják. Ezért nem veszik komolyan Istennek a hatalmát, hanem csak az igazság, saját igazságuk elismerését és megérdemelt jutalmazását várják Istentől. Azután ezen az alapon különbnek is tartják magukat másoknál, mások iránt is csak fölényesen és lenézéssel tudnak beszélni, viszonyulni. Így jut hely a szívükben a környezetükben élők részére. Egyszerre lesznek ők istentelenekké és embertelenekké.

 A példázat nagyon egyszerű, világos történet. A jeruzsálemi templomba fölmegy két ember. A farizeus nyilván otthonosan mozogott, hiszen az életének egy szükséges, ahhoz tartozó része ez, mindennapi életgyakorlat. Imádsága a formai követelményeknek maximálisan megfelel, hiszen hálaadással kezdődik. Látszólagosan Istent helyezi a középpontba, az előtérbe, de a hálaadásról hamar kiderül, hogy mély megvetést is takar mindenki iránt, aki a kegyességnek más útját járja, mint farizeus testvérünk. Különben a hálaadás öröme alatt is, a hálaadás égisze alatt is csak önmagáról beszél és a saját öncélú vallásos cselekedeteit emeli ki, nem csatlakozik az imádkozók seregéhez, hanem távolabb áll egymagában, ahogyan a vámszedő is, legalább is lelkileg. Mégis más okból állnak ilyen elkülönülten. A vámszedő még szemét sem emeli az égre, hanem egyszerűen elrebegi az Istennek azt, hogy milyen bűnös ő. A kezét se tárja az ég felé, hogy Isten könyörüljön rajta, hanem a mellét veri. Istennek sem ad hálát, hanem önmagával bajlódik. Joggal kérdezhetnénk ezen a csodálatos nemzeti ünnepen, hogy imádság az ilyen? Hívő az ilyen? Hát nem. Bemegy a templomba, és rögtön elkezd itt önmagával foglalkozni. Jézus azonban egy nagyon érdekes értékelését adja ennek a történetnek a végén. Nem a farizeus lesz a szabályosan imádkozó példa számunkra, hanem ez a vámszedő. Az imádkozás nemcsak formai kérdés. Nem csak tartalmi kérdés, lelkületi kérdés is. Csak annak van helye az Isten templomában, Isten országában, aki az egész szívét odaadja Istennek.

 Miért hibázik ez a farizeus? Egy kicsit keressük a kulcsfogalmakat – bár nem vagyok görög nyelv professzor, és valószínű, hogy erre a hátralevő földi életre már nem is leszek. Két kulcsszó van itt, amikor Jézus azt mondja, hogy nem, ez igen, amaz nem. Tehát két kulcsszó van itt.

Az egyik szó azt jelenti, hogy: rábeszél, meggyőz; meggyőződik, erősen bizakodik valamiben; meg van győződve valami felől. Ezt pedig elbizakodottnak fordítják. Az ebben az izgalmas, hogy ennek a farizeusnak az életében valami elkezdődött valamikor, és annak a hatása folyamatosan érvényesül, tehát tulajdonképpen ez egy pozitív dolog. Ez a farizeus, – ez alapján mondhatjuk -, találkozott Istennel, egyszer megtért, megkönnyebbült, majd gyorsan váltott és átállt arra, hogy a saját teljesítményében kezdjen el bízni. Megtett mindent ezért, sőt még azon is túlment. Talán sokan tudják a gyülekezetből, hogy heti egyszeri böjt volt az előírás. Ő kétszer böjtölt. Száz százalékos túlteljesítés. Micsoda keresztyén, mondhatnánk. Hű, ha ilyenekkel lenne teli a gyülekezetünk!

Abban a múltban elért és megtapasztalt istenélményből táplálkozva az a meggyőződés, hogy az Isten szereti őt, az Isten hozzá irgalmas, az Isten neki megbocsát, hirtelen átváltott abba, hogy egyre inkább a saját teljesítményében bízott. Ráadásul van itt még egy különleges dolog, ez a teljesítmény, ez lehetőleg látványos teljesítmény legyen. Azért, ha szigorú arccal böjtölünk, biztos, hogy legalább öten-hatan megkérdezik a gyülekezetben, hogy valami baj van, testvér? Ó, semmi, csak böjtölök az Úrnak. Azért van ilyen zord ábrázatom. Nyilván látszott rajta, hogy ő mit is csinál az Isten országáért, vagy látszólag az Istenért. De ez a görög szó, hogy ő bízik valamiben, ez nem jelent negatívumot. Nem abban bízott ez a farizeus, hogy ő igaz, hanem önmagában bízott azért, hogy a teljesítményével igazolást nyer Isten előtt. Már nincs szükség Isten kegyelmére, hiszen megtörtént a döntő fordulat a megtérés aktusában, melyet a törvény cselekedeteivel lehet igazolni. A teljesítménybe helyezett bizakodás a döntően fontos tényező az ember helyzetének evangéliumi feltárásában. Nem tudom, érezzük-e a különbséget?

 Miben példa előttünk a vámszedő? Ő nem bízott semmiben, nyomorult voltát érezte csak. Ahogyan említettem, még az égre sem mert nézni, nem merte feltárni a karját az Isten felé, hanem egyszerűen Isten kegyelmére akart apellálni, hogy könyörüljön rajta az Isten. A farizeus elfelejtette az Isten kegyelmét, önmagára vetítette ki, a vallásos teljesítményére vetítette ki a dolgot az odaszánásában, ezzel dicsekedett és kérkedett, és ettől volt magabiztos. A másik viszont nem, a vámszedő az Isten kegyelmében bízott. Nagyon-nagyon fontos dolog, hogyha elfelejtjük az Isten kegyelmét, az Istennel való találkozásunk, az Istennel való élményünk, ha úgy tetszik, az Istenélményünk a múltba tűnik és elfeledkezünk róla, akkor jönnek azok az elemek az életünkbe, amik hitéletünk zátonyra futását eredményezik. Amikor azt mondjuk: Uram, köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint ez a bajszos lelkész. Köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint a mellettem ülő. Köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint az X felekezet tagjai. Köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint a Hit gyülekezete tagjai. Sorolhatnék egy csomó mindent, amit esetleg gondolhatunk, vagy mondhatunk. Nem állítom, hogy gondolunk, de esetleg gondolhatunk, – lehet ez kísértés a számunkra, hogy azt köszönjük meg, hogy mi vagyunk másmilyenek és nem azt, hogy az Isten kegyelme ránk áradt. Ez egy lényeges különbség. A vámszedő tisztában volt a saját helyzetével, a zsidók utálták, mert a Római Birodalom szolgálatába állott. A rómaiak utálták, mert zsidó volt. Ő pedig odáig jutott, hogy ezt az utálatot valami készpénzre váltsa, szó szerint. Itt egy kicsi, ott egy kicsi, saját zsebre is dolgozott egy kicsit, ezért aztán végképp utálta mindenki, nem volt helye a társadalomban, tudunk erre sok példát az evangéliumokból. A farizeusnak nincs mivel dicsekednie, mert Isten kegyelméből volt az, aki. A vámszedő pedig nem tudott dicsekedni, mert érezte, hogy bűnös, hogy méltatlan az Isten kegyelmére, az Isten irgalmára. Mégis a látszólag kegyes embert elítéli Jézus ebben a példázatban. A látszólag lelki csonka-bonkát, kegyelemre szorulót pedig megdicséri, mert azt mondja: „Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.”  Isten a vámszedőt nyilvánítja igaznak, ő megy haza megigazulva. 

Amikor sokszor halljuk azt, hogy farizeusi magatartás, meg egyebek, akkor erkölcsi ítéletet mondunk. Jézus abszolút nem foglalkozik ebben a példázatban sem az erkölcsi ítélettel, hanem a vallásos élettel, a hitélettel foglalkozik. Nem minősíti tulajdonképpen a farizeust. Más alkalommal is szóltunk már erről, hogy összetéveszti sokszor az ember, nem csak a XXI. századi, a régi korok embere is, hogy az erkölcsösségből eredezteti a hitet. A Bibliában fordítva van, a hitből fog eredni az erkölcsösség, a jó cselekedet, az odaszánás, az átadott szív. Isten irgalmából fog ez bekövetkezni a mi életünkben. A törvénykegyesség, itt egy szabály, ott egy szabály, mindent megpróbálunk betartani, ma is létező dolog. Sőt, továbbmegyek, ahogyan a tékozló fiú esetében életünk során néha kisebbik fiú vagyunk, olykor pedig az idősebb. Így elmondhatjuk, hogy a hitélet fejlődése során lehetünk akár farizeusok is és lehetünk vámszedők is. A hitélet nem egy befejezett dolog, azzal, amikor megtértem. Nem egy bakancslistán az első hely, megtérés- pipa, ez rendben van, ezzel nem kell többet foglalkozni. A hitélet egy folyamatos fejlődést és odaszánást igénylő életforma. Nem vagyunk készek és befejezettek. Az egy másik kérdés, talán egy újabb igehirdetés témája lehetne, hogy Isten hogyan tekint ránk a megtérésünk után. A fejlődés mértékét sem tudjuk megítélni, nem tudjuk azt mondani, hogy: Uram, én már három körrel vezetek itt az atlétikai világbajnokság idején. Hosszútávfutó vagyok, azért vagyok ilyen magányos, mert a többieket leköröztem, ők nem tudnak követni, de én már ott vagyok a célnál. Ezt nem mondhatjuk el. Úton levő emberek vagyunk és Istentől tanuló emberek vagyunk. Akár farizeusi állapotban vagyunk éppen, vagy akár vámszedői állapotban vagyunk éppen.

 Példázatunk nagy ajándéka, hogy az imádkozást emeli ki. Miért fontos ez? Egyrészt nyilván erre most nem kell válaszolni, csak talán magában mindenki. Szerintem az imádságra elég kevés időt fordítunk. Az egyik legnagyobb ajándéka Istennek, hogy imádkozhatunk hozzá. Az is meggyőződésem, hogy Isten a szívünket és vesénket és egész életünket ismeri egyéni életünkben és közösségi életünkben is. Nem arra kíváncsi, hogy milyen furmányos teológiai, dogmatikai tételekkel tudjuk, hogy akarjuk befolyásolni őt, hogy meghallgassa az imádságunkat. Az is meggyőződésem, hogy arra sem kíváncsi, amit a farizeus mondott, hogy elmondhassuk: Uram, köszönöm, hogy a szolnoki református gyülekezetben élharcos vagyok, már annyi Kiváló református érmém van, hogy több, mint Brezsnyev elvtársnak annak idején. A Jó református zubbonyom teli van ezekkel a kitüntetésekkel. Isten tudja, hogy milyen az életem. De ha elébe járulok imádsággal, alázattal, akkor nem rebeghetek mást előtte, – és most nem szó szerint értem, hogy csak azokat a szavakat, hanem a lelkületre értem -, nem rebeghetek mást előtte, mint azt, amit a vámszedő rebegett: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Péter apostol leborulva ezt mondta Jézusnak: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Luk 5,8). Erre a lelkületre van szükségünk, ha Isten elé állunk.  Ez persze nem azt jelenti, hogy örökké önostorozó életet kell élnünk, istenfélő életet kell élnünk.  A szentséges Istennel találkozva, az irgalmas Istennel találkozva egyszerűen fölordítanak, fölkiáltanak azok a dolgok, bűnök, vétkek, mulasztások, amik elválasztanak Tőle és elválasztanak a felebaráttól. A vámszedő tudta, hogy ő mindenkitől el van választva, legfőképpen Istentől. A farizeus pedig szintén erre gondolt, hogy el van választva mindenkitől, csak hát 3-4 lépcsőfokkal magasabban van fölöttük. A bűnös emberi természet hajlamos erre. Hajlamosak vagyunk a saját teljesítményünkben bízni, és aztán várjuk, hogy Isten azt mondja, hogy megigazulva megyünk haza. Persze lehetne, hogy elírás és önigazolva megyünk haza, ezt nem tudom, ezt mindenki a szívében tegye mérlegre Isten előtt. Nem bízhatunk a saját teljesítményünkben. Most nem az ellen szólok, hogy szolgáljunk az Úrnak, tegyük oda az életünket, szánjuk oda az életünket a szolgálatra, elég sokszor beszélünk erről.

De mégiscsak arról van szó, hogy az Isten, aki ismeri ezt a világot, ismeri a teremtett embert, ismeri az én életemet, annak minden előnyével és hátrányával együtt, tud rólam mindent. Ez nem kellene, hogy megriasszon, sőt inkább föl kellene, hogy bátorítson arra, hogy úgy kiáltsak föl, mint a vámszedő.

 Odaszánom magam az Istennek, naponként fölveszem a keresztemet, és akkor mindjárt nem fogok bujkálni az Isten elől, mint ahogy Ádám tette. Emlékszünk rá, hogy amikor kérdezi az Úristen a bűneset után, hogy: Ádám, hol vagy? Akkor hiába gondolta azt Ádám, hogy látod Uram, a körülmények, az asszony, az alma, a kígyó… Elbújt az Isten elől, mert Isten látta őt, elrejtőzik az Isten elől, mert fél, hogy amikor Isten meg fogja szólítani, akkor mit is mondjon neki? Fontos ezen gondolkoznunk. Ádám is az irgalmas Isten után vágyakozott, mégis elbújt előle, a vámszedő is az irgalmas Istent keresi az imádságában. Arra tekint, hogy amit ő teljesített, az a bűn, míg a másik, a farizeus arra tekint, amit ő teljesített, az pedig erény. Isten azt szeretné, ha tisztán látnánk ebben, mert a legfontosabb kérdés az, hogy mit teljesítettaz irgalmas, szerető Isten.

Sokszor beszélünk arról, hogy tegyük az életünk királyává és uralkodóvá Jézus Krisztust. Biztos olvastak, láttak a Testvérek is olyan traktátusokat, ahol ott van a szívünk trónusa, és akkor nagybetűkkel rá van írva, hogy ÉN, és akkor hajtsunk végre trónfosztást, ezt könnyű mondani, csak hogyan tegyük meg? Hát úgy, hogy tényleg trónfosztást hajtunk végre. Azt kiáltjuk minden nap, amit a vámszedő kiáltott: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”  Ez a farizeusi magatartás pontosan azért, mert egy kegyes élet, vagy ha úgy tetszik, vallásos élet, ez mindnyájunkat megkísérthet. Egy kicsit azért legyünk bátrak, hogy ez nem csak velem történik, történhet meg. Ez mindnyájunk előtt ott áll, hogy egy kicsit megkísért bennünket a teljesítménykényszer. Tessenek végiggondolni, hogy nem csak abban a korban voltak a jó dolgoknak támadói, hanem a mai világban is így van ez. A keresztyénségre ima s óriási nyomás nehezedik., a teljesítmény kapcsán is.

 Hálás szívvel emlékszünk meg István királyunkról, aki hozott egy jó döntést azzal, hogy az irgalmas Istenre bízta a magyarokat. Ezen a földön még itt vagyunk, nagyon sok áldást kaptunk Istentől, ünnepelhetjük a bőséges termést. Tegnap volt egy szép esemény a városban, talán többen tudják, hogy a magyarlakta vidékről jöttek a búzaszemek, és összeöntötték. Ez egy szép szimbólum, nagyon szép szimbólum arra nézve, hogy a magyarság összetart. Az irgalmas Isten tette ezt velünk.

De ehhez kellett, hogy valamikor, több mint ezer évvel ezelőtt egy király jó döntést hozzon, hogy odaszánja a nemzetét, a népét, aki fölött királlyá tette őt az Isten. Annak az irgalmas Istennek, aki őt királlyá tette. Ezért vagyunk itt. Ha végiggondoljuk csak a magyar történelmet, meggyőződésem, hogy legalább nyolc-tíz olyan esettel találkozunk, amikor simán eltűnhettünk volna a történelem színpadáról, de lehet, hogy több. Valamiért tetszett az Istennek, hogy bennünket, magyarokat megtartson. Pedig hát a Himnuszban is megénekeljük, elmondjuk nemzeti imádságunkban, hogy nem vagyunk azért épp szeplőtlenek, bűntelenek, sőt azt mondjuk a versben:”Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben,” Mégsem a villámoké lett az utolsó szó! Isten mégis szeret bennünket magyarokat, szeret bennünket református magyarokat és szeret bennünket szolnoki református magyarokat is. Ránk magyarokra is vonatkozik az Ige: „Boldog az a nemzet, amelynek Istene az ÚR, az a nép, amelyet örökségül választott. „. (Zsoltár 33,12). A mi mennyei Atyánk azt szeretné, hogy tegyük le a teljesítmény kényszer alatt levő életünket a kereszt tövébe, és aztán gyorsan hagyjuk is ott! Ne vegyük fel újra!

 Kísért bennünket, hogy olyan világban élünk, amikor mindenki prezentálni szeretné, hogy jól végzi a dolgát, jól végzi a hivatását, betölti mindazt, amit Isten rábízott. Legyen ez magánélet nagyszülőként, szülőként, feleségként, férjként, gyerekként próbáljuk, hogy jól tegyük a dolgunkat. Ezzel még önmagában semmi baj nincs, csak, ha karizmáinkat megfeszítve küzdünk ezért, akkor előbb-utóbb kimerülés lesz a vége. Elveszítjük azt a lehetőséget, hogy ez szívből jöjjön. Ökölbe szorított szívvel és kézzel-lábbal nem lehet szeretni. Ez a világ ezt nem szeretné, persze azt sugallja, hogy a keresztyéneknek is oda kell tenni magukat, és a keresztyének tegyék ezt, a keresztyének tegyék azt. Aztán ha véletlenül teszünk valamit, – most a véletlenül idézőjelbe tettem -, akkor rögtön megvan a probléma, hogy hogy képzeljük ezt. A világ egy kicsit hasonlít, – nem tudom, ismerjük-e azt a filmet, a Gyaloggalopp című filmet -, az abban látottakra. A világ hasonlít egy kicsit a fekete lovagra, amikor  Arthur király összecsap a fekete lovaggal, sorra lekaszabolja a végtagjait. Már se keze, se lába, és azt mondja a fekete lovag Artúrnak: Egyezzünk ki döntetlenbe. A világ ezt szeretné nekünk mondani. Legyetek keresztyének nyugodtan, de egyezzünk ki döntetlenbe. Meggyőződésem, hogy nem ez a keresztyénség. Nem a keresztyénség a csonkabonka, mint a fekete lovag, hanem az Istennel nem számoló világ. A keresztyénség, miközben vannak nyilván közöttünk farizeusok és vámszedők és sokféle állapotban levők, a keresztyénség az irgalmas és győzedelmes Isten kezében van. Éppen ezért a keresztyénség nem ismeri a döntetlen eredményét.

Az alázatról szól ez az igeszakasz. Alázatról beszél a lekciónk is. Milyen gyönyörű Pálnak a mondata: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor 15,10) Mi meg ezzel szemben, fölsoroljuk az érdemeinket, és elmondjuk: Köszönöm Uram, hogy lehetőséget adtál, hogy megvalósítsam önmagam. De ez egy kísértés, ezt le lehet győzni. Isten, amikor megszólít bennünket és isteni élménnyel ajándékoz meg, bűnbocsánattal ajándékoz meg, akkor biztos, hogy nem akarja, hogy úgy maradjunk, ahogyan odafordultunk hozzá. Gondoljunk a Szentírásban megismert hithősökre! Hány és hány próféta szabadkozik az Isten elhívásával szemben? Vagy akit sokszor szoktam emlegetni, Jónás próféta annyira szabadkozik, hogy elindul az ellenkező irányba. Mégis ott van a Bibliában. Emberségünkről tud az Isten, az emberi gyarlóságokról is tud az Isten, csak nem akarja, hogy úgy maradjunk. Meg szeretne bennünket változtatni, hogy új életre induljunk el és Krisztust helyezzük a középpontba. Ennek a farizeusnak a törvény kegyességével nem az volt a baja, hogy álszent vagy istentelen lett volna. Még azt is mondhatjuk, hogy talán Istenközpontú volt az élete, hiszen annak az Istennek a tiszteletére tartott heti két böjtöt az előírt eggyel szemben, annak az Istennek adott mindenből is tizedet, akit ő tisztelt. De ő nem értette meg, hogy ki van ott a közelében. A farizeusi lelkületű ember nem értette meg, hogy ott van Krisztus. Azt olvassuk az Igében: „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, „(Titusz 2,11). Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme: Jézus Krisztusban. Eljött az üdvösség, nem kell teljesítenünk, nem kell magunkban bízni, nem kell abban bíznunk, hogy nekünk kell kivívni a győzelmet, hanem oda kell adni Istennek az életünket, az irgalmas Istennek kell odaadnunk. Megalázni magunkat ebben az értékválsággal küszködő világban, – milyen nehéz ezt kimondani, hogy aki megalázza magát, az olyan, mint a papucsférj, aki kiszól az ágy alól, az utolsó szó jogán: Úgysem megyek ki. Nem ez az alázat. Az alázat az, hogy tudom, hogy van nálam nagyobb, az irgalmas Isten, aki szeret engem, porszem életemmel együtt, minden bajommal, bánatommal, bűnömmel együtt.

Arra méltóztatott, arra emelt engem, hogy elmondhatom neki: Könyörülj rajtam bűnös emberen. Hogy elmondhatom neki: Uram, olykor farizeus voltam. Én tényleg vertem a mellem, hogy milyen jó teljesítményem van. Én tényleg büszke voltam arra, hogy azért mégiscsak az élvonalba tartozom. Legyőződtem a kísértés által. De Isten biztos, hogy erőt fog ahhoz adni, hogy ebből kiszabaduljak. Sokan indulunk jól a keresztyénség útján és aztán mégis a kísértések által legyőzetünk. Ha itt lenne vége a történetnek, akkor akár haza is mehetnénk most itt ebben a pillanatban, de talán még Isten akar nekünk valamit üzenni ebből az Igéből.

Ha szeretjük az Urat, akkor minden hibánkkal együtt szeretjük, és az Isten rá fog mutatni azokra a bűnökre, vétkekre, amelyeket le kell tenni a kereszt alá. Akár az önzést, akár a törvényvallásosságot, akár az önigazultságot, akár azt, hogy valamikori istenélményből táplálkozva elkezdek szolgálati hiperaktivitást folytatni, és azt gondolom, hogy ezzel nem csak a gyülekezet tiszteletét vívom ki, hanem még az Istentől is elismerést kapok. Fontos dolog, hogy az legyen a szívünkben, ami a vámszedőnek a szívében volt. Nagy rajtunk a teljesítménykényszer, ahogy mondtam. Nagyon nehéz elválasztani azt, hogy ami most van számunkra, az egy lehetőség vagy kísértés. Volt egy drága barátom, Erdélyből torontói magyar református volt, és egy kicsit megütközve vettem tudomásul, hogy ő mindig azt mondta, hogy az az Isten akarata, ami történt. Kérdeztem tőle, hogy amikor engedetlenek vagyunk, akkor is akarta ezt Isten, vagy csak megengedte? Hát ilyen filozófiai kérdésekkel ő nem foglalkozik. Kell foglalkoznunk. Az Isten azt mondja, hogy egy dolog azért következik be, mert én engedetlen voltam az Igének, vagy önfejű voltam, akkor ezt bizony el kell ismerni. Kétségkívül az Isten tudtával történnek meg az ilyen dolgok is. Nagy rajtunk a teljesítménykényszer. Hogyan tudok különbséget tenni, hogy valami kísértés, vagy lehetőség. Hogyan tudok különbséget tenni, hogy mi az én helyem mondjuk egy közösségben. Egyszer megállított egy atyafi itt a gyülekezetben és mondta, hogy olyan boldog, olyan boldog, hogy ez az igehirdetés szólt X-nek, Z-nek, Y-nak és K-nak. Mondtam neki, hogy én pedig attól vagyok boldog, hogy neked is szólhatott volna talán, ha egy kicsit odafigyelsz. Ugye értjük ezt, ez már a farizeusi lelkület. Hogyan jövök én istentiszteletre? Készülök-e az istentiszteletre úgy, hogy azt mondjam: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád. És amikor szól hozzám az Úr, az a szívemben gyökeret ereszt az Ige, akkor azt mondom: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjen. Ez biztos, hogy jó ellenszer a farizeusi lelkület ellen.

Fontos elgondolkozni azon, hogy mit várunk el az Istentől és mit várunk el a gyülekezettől. Sokszor hangsúlyozott és ismételt igazság, hogy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, nincs különbség közöttünk, nincs különbség a szolgálatok között: egy takarítás épp olyan fontos lehet egy gyülekezetben, mint az igehirdetés. Épp olyan fontos mondjuk a presbiterek szolgálata, mint egy egyszerű gyülekezeti tagé. Minden szolgálat és minden gyülekezeti tag odaszánása egyformán fontos és kedves az Úristennek. E között biztos, hogy nincs különbség. Legfeljebb a felelőssége más-más mindegyik szolgálatnak, de Isten nem akar ilyen különbségeket tenni közöttünk. Tudok-e imádkozni azért, hogy szóljon az Ige? Tudom-e bűnbánattal kimondani: Uram, bocsáss meg, hogy azt mondtam, hogy X-nek, Z-nek Y-nak és K-nak szólt az Ige és én ezt köszöntem meg? Ez a törvénykező lelkület, amit itt hallhattunk. Vajon mi az akadálya, ha nekem nem szól az ige? Nyilván vannak nem jó igehirdetések is, remélem itt elég kevés hangzik el belőlük, de ha nem szól hozzám, annak az én szívem bezártsága az oka. Hogyan tud bejönni az életembe Krisztus, ha nem engedem be? Ha meg vagyok győződve, hogy mindenki másnak szól az Ige, csak nekem nem. Én már ezen túl vagyok testvérek. Én már hetvenszer elolvastam a Bibliát, ez már nekem nem szól. Értjük, hogy milyen veszélyes dolog ez? Csak akkor tud Isten munkálkodni a szívünkben, csak akkor tud válaszolni arra, amit a vámszedő imádkozott, hogy könyörülj rajtam bűnös emberen, hogyha én levetkőzöm ezeket a sztereotip bűnöket.

Sokszor húzzuk azt Igeként ünnepeken, alázattal egymást különbnek tartsátok, egymás terheit hordozzátok stb. Milyen szép igék ezek, igaz? Csak szembe ne jöjjön senki, mert akkor a végén még meg kell csinálni. Isten azt szeretné, hogy valóban a szívünkben gyökeret eresszen az ige, és ott valósággá váljon, tevékenységgé váljon, szeretett tevékenységgé váljon. Ha nem ismerem fel az állapotomat, akkor abból nem lesz beismerés. Amíg ízületi problémáim vannak és a fejemet nem tudom önmagam felé fordítani, csak mindig a másikat nézem, akkor valószínű, hogy nem ismerem fel, hogy hol tart az én életem. Nem szeretjük a bűn szót, ugye? Ez már olyan kemény dolog. Annyi bűnös van, hogy itt vannak a gyorshajtók, a vezetés előtt egy pohár bort meginni akarók és egyebek, sok minden kísért bennünket az állami törvények megszegésére.

Ennél van egy nagyobb, az Isten szava, ami mindezeknél sokkal fontosabb. És az Isten szava szeretne, ott lenni a szívünkben, hogy tudjunk úgy imádkozni, mint ahogy a vámszedő, mert az Isten szereti a bűnösök imádságát. És meg is áldja azokat, mert nem megbélyegezni akar bennünket. Ez farizeus, amaz vámszedő, amaz bűnös asszony, nem tudom, halász volt, de most már azt se tudja honnan jött. Isten nem bélyegeket akar ránk rakni, az irgalmasságát akarja ránk tenni és megáldani vele. Nincs olyan, hogy tisztán állhassunk Isten elé, de az Isten üdvözítő kegyelme által Jézus Krisztusban mégis megtehetjük. Ezért úgy tekint ránk az Isten, mint a vámszedőre, amikor elmondjuk azt, hogy könyörülj rajtunk bűnösökön.

 Aztán alapigénk végén elhangzik egy csodálatos ígéret: „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik” Itt is találkoztam már olyannal, hogy elővesszük a szempillarebegtető kegyes lelkünket és elkezdünk alázatoskodni. Nem alázatosnak lenni, csak udvariaskodni. Nem törvényszerű, hogy aki tizenhétszer alázatos, az már föl is lesz magasztalva. Az Isten ígéretei nem törvényszerűen teljesednek be az életünkbe. Én már olyan sokszor voltam utolsó, hogy most már tényleg elsőnek kéne lennem. Ugyanakkor mégis van ebben egy csodálatos dolog, hogyha az én szívemben benne van az alázat, biztos, hogy Isten föl fog emelni. Biztos, hogy meg fogja áldani az életemet és akár példányképe is lehetek a nyájnak. Ha én tudok utolsó lenni a haragtartásban, a pletykálkodásban, az ármánykodásban és egyebekben, a kifogáskeresésekben tudok utolsó lenni, aki megszólal, ha meg kell szólalni, vagy hallgat, ha hallgatni kell. Én könnyen vagyok vele, mert a bárányok hallgatnak, ezt tudjuk a filmekből. De ha tudok hallgatni, amikor mindenki más panaszkodik, vagy tudok dicséretet mondani, akkor biztos, hogy elsővé tesz az Úr. Jézus az emberi logikának teljesen ellentmondó alternatívákat kínál nekünk. De nem automatikusan történnek ezek a dolgok. Ha Isten elé állunk azzal a szívvel, alázattal, lélekkel, amit a vámszedőnél látunk, ez már azt jelenti, hogy megalázzuk magunkat. És az alázatosakat fölemeli Isten. Mert az alázatos ember tudja, hogy van nála nagyobb, van nála nagyobb, az ő Megváltója, az Úr Jézus Krisztus. Van nála nagyobb az ő gondviselő és irgalmas Istene, a mi mennyei Édesatyánk. Akkor nem lesz kedve, energiája, módja arra, hogy vetélkedjen bárkivel, más bűneit vizsgálja és más bűneit próbálja a saját maga mentségére fölhozni. Azt szeretné Isten, hogy valóban alázkodjunk meg előttem minden egyes napon.

Gondolkoztak-e már azon a testvérek, hogy milyen szépen fölépül az isteni logika, az imádság, a bibliaolvasás, az éneklés, a gyülekezeti rend, a kis csoportok, az istentisztelet. Isten gondoskodik arról, hogy miközben táplálkozunk és energiát veszítünk, ha úgy tetszik, lélekenergiát veszítünk, isteni szeretetet veszítünk a szolgálatunk során, aközben újra és újra lelki táplálékot is kapjunk ehhez. Így formálja, alakítja életünket a mi Urunk. Érdemeink, vallásos teljesítményeink helyett csak és kizárólag Isten kegyelmében bízzunk. Nem a magam megtérésében, nem Isten akaratát követni igyekvő életemben, lelki teljesítményemben bízhatom, hanem csakis Isten irgalmában és kegyelmében. Urunk Igéje és a Szentlélek vezessen el a krisztusközpontú látásra, és az ebből fakadó, nem csak magunknak, hanem a Neki tetsző életre, imádságra, szolgálatra! Ámen

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Vannak-e kisértéseid, küzdelmeid akár az önigazolásra, keresztyén teljesítmény kényszerre, akár az alkalmatlan, méltatlan, értéktelen érzésre keresztyén életedben?
2. Hogyan tudod kezelni ezeket?
3. Kapsz-e segítséget és kitől a megküzdéshez?

Bárány György