2023.Szeptember 17.

„Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul. Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket. Ők tehát a Szentlélektől kiküldve lementek Szeleukiába, onnan pedig elhajóztak Ciprusba.” ApCsel 13, 1-4. 13, 1-4.

Egyházi rendünk szerint a hivatalban levő presbitérium mandátuma év végével lejár.  Választásra készülünk a gyülekezetben. Megszoktuk, hogy a polgári életben időről időre szavazóurnákhoz szólítanak bennünket országgyűlési, vagy önkormányzati választáskor, vagy népszavazás esetén. Miről szól egy választás a világ szerint? Jelölés, kampány, választás. A demokrácia rendje: a többség akaratnyilvánítása. A demo-krácia görög kifejezés népuralmat jelent.  

Közkeletű felfogás szerint református egyházunk demokratikus berendezkedésű. A külső formák tekintetében lehet igaz, hogy használunk demokratikus eszközöket, a református egyház számára alapvetően fontos  bibliai rend azonban az egyházban, az Isten országában nem a demokrácia, hanem a teokrácia. A Teo-krácia görög kifejezés azt jelenti: Isten uralma, Isten országa nem emberek országa. Az egyházban tehát nem a „nép” akaratának, hanem Isten akaratának kell megvalósulnia, Isten akaratát kell együtt keresnünk. Nem az emberek választása, hanem az Isten elhívása van a középpontban.

1. Nem demokrácia, hanem teokrácia. Azt jelenti ez, hogy a gyülekezet nem civil szerveződés, hanem Isten elhívottainak közössége. Isten elsődleges elhívása arra szól, hogy az ő gyermekeinek közösségéhez tartozzunk. A Heidelbergi Káté így vall az egyház, a gyülekezet csodájáról: „Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet hív egybe…” (54. kérdés-felelet). A világ kezdetétől annak végéig. Ezen munkálkodott a Kru. 30-as években Antiochiában, és ezt munkálja 2023-ban Szolnokon is. Nézzük csak, hogy milyen színes, sokféle társaság ez a gyülekezet Antiochiában! Barnabás ciprusi; Simeon sötét bőrű, római körökben járatos (latinosan: niger); Lucius Észak-afrikai (Ciréné); Manaén Heródes Antipás „tejtestvére” (a Krisztussal ellenséges királyi családból származik); Saul/Pál pedig szigorúan vallásos zsidó rabbi. Nem emberi szempontok alapján jön össze a gyülekezet, nem szimpátia, nem hasonlóság alapján. Válogatott társaság, de nem mi válogattuk össze, hanem Isten Fia. Ezért egészen más az egyház, mint bármilyen más civil szervezet, emberi közösség. Nem a testi származásuk fontos, nem az emberi képességeik, jellemzőik, nem a közös érdeklődési terület, hanem az, hogy Jézus Krisztus által elhívott, megszólított emberek, akik meghallották elhívását, igent mondtak neki, megnyitották magukat előtte.

Ma is ez az egyház, ez a gyülekezet! Jézus testben nincs már a földön. Mégis megszólít és elhív embereket, ahogyan tette ezt Galileában, amikor testben itt volt. Ugyanabban a korszakban élünk mi is, mint azok az emberek, akiknek a történetét olvastuk: Jézus mennybemenetele és visszajövetele között. Hogyan van itt Jézus? Hogyan szólít meg? Hogyan hív el? Igéje és Szentlelke által. Nem látható, de hallható. És akik megnyitják a szívüket előtte, azoknak sem látható, de valóságos tapasztalat lesz: most már Jézusé vagyok, Isten gyermeke… A Heidelbergi Káté ezzel a személyes hitvallással fejezi be az egyházról szóló gondolatokat: „És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.” A Biblia szerint ez újjá született, felülről született életet jelent. A Szentlélek irányítása alatt álló életet. A Szentlélek, Jézus Lelke beszélni tud velük. Nem látható, de tapasztalható valóság, és végsősoron mégis látható: azoknak az életén, akik Isten Lelkét befogadták, látszani kezd az ő jelenléte, ereje, békessége, munkája. Jézus nem könyvet írt, hanem egy közösséget hívott létre, hogy annak életében öltsön testet, legyen láthatóvá az evangélium. Az egyház csodája: egy belső, lelki valóság, amelyik egy emberi közösségben láthatóan is testet ölt. Az Isten országa, amelyik egy működő, látható emberi közösség.  Egészen különleges megtiszteltetés, hogy Isten bennünket is ebbe a közösségbe hív! Látod ezt?  Soha ne érd be kevesebbel! Ne állj meg az emberinél!  Téged is (el)hív Igéje és Szentlelke által! Nem maradj ki! Válaszolj, nyisd meg magad előtte, ne nyugodj, amíg nem tudod bizonyossággal elmondani: annak én is élő tagja vagyok és örökre az is maradok!

Hogyan történik ez az elhívás? Egy személyes belső találkozás Istennel, a külső emberi keretek között. Mindkettő fontos! Hitünk alapja, hogy Isten szól. Nem néma, nem várja, hogy magunktól jöjjünk rá egyfajta szemlélődés, meditáció során, hogy mit higgyünk, mit tegyünk. Szól. Mégpedig nem általánosságban mond mindenféle tanításokat, hanem személyesen szól – vagyis megszólít.

És emberi eszközökön keresztül szól, amelyeket ő választott ki arra, hogy megszólaljon általuk. Az emberek által írt Bibliát, az emberek által mondott igehirdetést, az emberek által mondott bizonyságtételt, vagy testvéri bíztatást.

A Szentlélek és  Ige csodája: Amikor Bibliát olvasol, jóval több történik puszta olvasásnál. Amikor igehirdetés szól, jóval több történik emberi előadásnál. Isten szól az Ige által, a Szentlélek élővé teszi az emberi szavakat, és egyszer csak megtapasztalod, hogy megszólított vagy. Hogyan érted ezt meg? Mitől lesz egyszer csak a száraz szavakból Isten megszólító szava, amelyik gyógyít, mozgósít, meghív, bizonyosságot ad? Nem tudjuk megmagyarázni. Ez a Szentlélek csodája, aki nincs a mi kezünkben: „A szél arra fúj, amerre akar…” János 3, 8. Mindenesetre, akik Jézusra bízták az életüket, elfogadták az ő bocsánatát és bizonyosak abban, hogy Isten kegyelméből az ő gyermekei, azok valami módon ezt a hívást hallották meg. Nincs a mi kezünkben, de alázattal kérhetjük, nyitott szívvel várhatjuk, hogy az emberi eszközökön keresztül ő szólítson meg, vegyen kézbe bennünket! Isten megszólít és ezeken az eszközökön keresztül szólít meg! Belső elhívás isteni elhívás, külső, emberi eszközökön keresztül.

Ha hittel, alázattal várjuk Isten megszólító szavát, az azt jelenti, hogy komolyan vesszük az emberi eszközöket! Akik Isten megszólítását valóban komolyan veszik, azok nem teszik le a Bibliát, azok itt vannak a közösségben, figyelnek az igehirdetésre, és az emberi előadásmódon, gondolatokon, példákon túl keresik Isten személyes, megszólító üzenetét. Ha többet akarsz emberi erőfeszítésnél, bizonytalan sejtésnél: igazi bizonyosságot, élő kapcsolatot az Istennel, hallgasd és olvasd az igét. És könyörögj, hogy szóljon. És amit értesz, azt vedd komolyan. És hallgasd meg azokat, akik bizonyossággal hisznek: az ő életükben hogyan volt Isten elhívása? Isten elhív, hogy az ő országának közösségéhez tartozzunk. Imádkozva kérd, várd, hogy az élő Isten szólítson meg téged is személyesen Szentlelke és Igéje által!

2. Nem demokrácia, hanem teokrácia. Ez azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus elhívása nem öncélúan önmagunk építésére, hanem szolgálatra szól: arra, hogy neki szolgálunk az emberek javára. Nem az ember országa, hanem Isten országa. Az ember országának a szabálya az, hogy végső soron azzal, amije van valami módon magát akarja építeni, a maga érdekét előtérbe helyezni az ember. Még az egyházban is ott van a kísértés. Jézus viszont világosan beszél: „„Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Márk 10, 42-45. Az Isten országában, az ő akarata szerint az elhívás szolgálatra, munkára szól: nem az emberek vannak az elhívottért, hanem az elhívott van az emberekért.

Nem demokrácia, hanem teokrácia vagyis az Isten országában mégsem az embereknek szolgál az Úr által elhívott, hanem a Királynak, annak, aki őt elhívta. Az emberek életét szolgálja, de nem az emberek irányítása szerint, hanem az őt elhívó Úr akaratára figyelve. Az Isten akarata és az emberek akarata nem azonos. A nép szava nem (mindig) Isten szava. A demokratikus rendszerekben óriási teher, hogy minden választási kampányban meg kell valahogyan nyerni a többség támogatását. Ez pedig olykor lehetetlenségnek tűnik, ha valaki valóban az emberek javát akarja szolgálni, akkor is, ha ez nem egyezik meg az emberek kénye-kedvével.

Az Isten országa rendjében fontos látnunk, hogy az Elhívónknak kell mindenekelőtt megfelelnünk, az ő akaratát követnünk. Ahogyan a fiatal zongoraművész nem a nézőtér tapsviharára figyel, hanem a  Mester tapsára vár, így van Isten elhívottja is. Isten akarata pedig az emberek java, élete, de ez – pontosan bűn miatt torzult életlátás miatt – nem egyezik meg az emberek kénye-kedvével. Ezért beszél így Pál apostol: „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert aki felettem ítélkezik, az Úr az.” 1Korinthus 4, 1-4. Micsoda szabadság, és micsoda felelősség! Isten az, aki elhívott, hogy az ő népéhez tartozzunk, elhív, hogy neki szolgáljunk az emberek javára.

3. Mindannyiunkat szolgálatra hív, de nem ugyanarra a feladatra. Nem demokrácia, hanem teokrácia. Nem emberek országa, hanem Isten országa. Ez azt is jelenti, hogy az Isten országába a konkrét szolgálatot nem emberek osztják, a feladatra nem emberek választanak meg, hanem a Király hív el mindenkit. Fontos ezt látni minden szolgálattal kapcsolatban, és most különösen is a presbiteri és főgondnoki szolgálattal kapcsolatban. Ha az eddigieket értjük, akkor magától értetődő, hogy Isten osztja ki a feladatokat, ő hívja el gyermekeit a szolgálatra.

Nem emberi tulajdonságok, tapasztalat, érdemek, még kevésbé népszerűség által meghatározott többségi döntés az, ami egy-egy feladat betöltésének az alapja, hanem Isten személyes elhívása.

3.1. Aki elhívott, hogy légy a gyermeke, megmutatja azt is, hogy milyen szolgálatot, feladatot szeretne neked adni. Elhív a szolgálatra. Elmondja neked, hogy mit bíz rád. Hogyan történik ez? Sokféleképpen. Isten igéjét azonban nem lehet ebből a folyamatból kihagyni. Van, hogy egy konkrét ige üzenete lesz félreérthetetlen elhívássá, másnál a testvéri beszélgetés a hangsúlyos az elhívás megértésében. Van, hogy nincs egy konkrét igevers, de van sok-sok üzenete Istennek, amit az ember hallgatott, formálódott Isten kezében és egyszer csak megérett benne: Isten engem erre indít, hív és én indulok, vállalom… Igéje és Szentlelke által beszél veled Jézus személyesen. Ez a BELSŐ ELHÍVÁS. (VOCATIO INTERNA). Nem az a kérdés, hogy van-e kedved hozzá, még csak nem is az elsősorban, hogy te alkalmasnak látod-e magad rá, hanem az, hogy Isten mit mond, mit akar! Ez egy nagyon fontos kérdés most is, hogy Isten igéjével a kézben, imádkozva, hordozd a kérdést Isten előtt: Uram, mi a terved velem? Uram, mire hívsz most engem? Ha meg akarod érteni Isten tervét, elhívását: az igét kell komolyan venned. Biblia, és igehirdetés. Imádkozó szívvel figyelve: Uram, szólj! Isten el tudja neked mondani világosan, ha nyitott szívvel, őszintén figyelsz, és kész vagy neki engedni. Ez a belső elhívás.

3.2. Elérkeztünk végre ahhoz a kérdéshez, hogy akkor mire való a választás? Ha nem demokrácia, hanem teokrácia, akkor miért választunk?  Isten országában a belső elhívást ismeri fel, pecsételi meg, és erősíti meg mindig a közösségi elhívás, a KÜLSŐ ELHÍVÁS (VOCATIO EXTERNA).

Isten nem egyéni harcosokként akar bennünket látni, hanem az ő népe közösségében szolgálókként. Személyesen szólít meg, de rögtön közösségbe küld. És a közösség feladatául, felelősségéül adja, hogy felismerje a valódi belső elhívást, és adjon hozzá külső megerősítést, felhatalmazást.

Van ebben megerősítés és kontroll is. Önmagunkhoz túl közel vagyunk: külső megerősítésre, visszajelzésre is szükségünk van ahhoz, hogy felismerjük a helyünket. El kell fogadnunk alázattal, hogy Isten ezért bízott egymásra bennünket.

A belső és a külső elhívás egysége jelenik meg Pált és Barnabást kiküldésében. „Barnabást és Sault elhívtam. Ti pedig válasszátok ki őket arra a szolgálatra, amire elhívtam őket.” Ők engedtek a belső hívásnak, a gyülekezet is engedelmeskedett Isten kijelentett és felismert akaratának és felhatalmazták őket a szolgálatra, amire Isten elhívta őket.

Mi ennek a külső közösségi megerősítésnek az eszköze? Ebben a történetben így olvassuk: „Ezt mondta a Szentlélek” – Együtt vannak, imádkoznak, böjtölnek, egyszer csak egyikük üzenetet kap – nem tudjuk, hogyan – és a többiek is egy szívvel megértik ezt az üzenetet.

Mátyás apostollá választásakor (ApCsel 1, 15-26.) egy másik „technikával” történik a külső, közösségi megerősítés: sorsot vetnek. Ez egy ószövetségi eszköz. Nem szerencsejáték, hanem a papi felszereléshez tartozott az Úrím és a Tummím Isten akarata tudakolásának ószövetségi eszköze a mózesi törvény szerint. Ezt használják, de itt is komoly imádsággal történik mindez.

Mi ugyanezt a külső, közösségi elhívást, megerősítést a presbiterek és főgondnok esetében egy törvény által szabályozott választási folyamattal gyakoroljuk. A szavazás nem azért jó eszköz, mert a többségi vélemény egészen bizonyosan jó (a nép szava nem mindig Isten szava – emlékszünk?) Komoly imádsággal gyakorolva viszont Isten akaratának közös keresése és felismerése lehet: ha a szívünk Isten előtt őszinte, ha nem egyéni érdekeinket, szimpátiáinkat tartjuk szem előtt, hanem nyitott szívvel keressük Isten akaratát önmagunkra és a gyülekezetünkre nézve. Nem a külső eszköz az igazán lényeges, hanem az, hogy meglátjuk-e hittel: a gyülekezet Istené. Ő készíti el a szolgálatot, ő hívja el a munkatársakat, nem mi szavazzuk meg őket, de a külső megerősítéshez Isten mégis használja a mi szavazatunkat!

Nem demokrácia, hanem teokrácia. Nem ember országa, hanem Isten országa. A külső formák változhatnak, de Isten akaratának egyéni és közösségi felismeréséhez, a belső és külső elhívás meghallásához a Bibliában és az egyháztörténet istenáldotta periódusaiban is mindig elválaszthatatlanul hozzátartozott az őszinte, Istenre nyitott szívvel figyelő imádság Igével a kézben.  Ezért a legfontosabb dolgunk a jelölési és választási folyamat során (is) komolyan imádkozni, Isten igéjére figyelni, hogy felismerjük Isten akaratát. Saját magunkkal kapcsolatban feltenni a kérdést: Hozzá tartozom már? Felismertem, hogy ő megbocsátott nekem, szeret engem, elhívott, hogy a gyermeke legyek? És feltenni a kérdést így: Uram, milyen feladatot bízol rám? Mire hívsz engem? Hol akarsz most látni, használni engem?

És úgy keresni gyülekezetként Isten elhívott munkatársait, hogy imádságban, igére figyelve azt keressük, kérdezzük: milyen jele van Isten elhívásának az ember életében? Urunk, segíts felismerni, mutasd meg, kit hívsz most presbiternek és főgondnoknak, hadd legyen a gyülekezet eszköz a te kezedben belső elhívásod külső megerősítésére!     

Ez nem csupán vallásos beszéd, mert a mi Istenünk valóságos, és valóban szól, és kijelenti akaratát azoknak, akik őszinte, nyitott szívvel figyelnek rá és keresik ezt az akaratot. VEGYÜK ŐT KOMOLYAN HITTEL, ÉS MEGTAPASZTALJUK ÁLDÁSÁT! Ámen.

Végh Miklós, lelkipásztor