2023.Szeptember 24.

Olvasandó: Lukács evangéliuma 7, 11-17.

„Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez. Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok. Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.”  Efezus 3, 13-21

 Ha most megkérdezné valaki tőlünk, hogy ki szeretne tökéletes, erős, dinamikus keresztyén lenni, akkor valószínű, hogy mindenki fölemelné mind a két kezét. Hiszen erre vágyakozunk, és ezért keressük a gyakorlati élet kudarcaira, buktatóira a megoldást. Ugyanakkor egy kicsit hasonlítunk a Django elszabadul című filmben látottakra, amikor némileg az erőszakosság izgalmába esett rabszolgatartó atyafiak meg akarják ölni a két főhőst. Be akarnak segíteni az Úrnak, hogy hazaszólítsa Djangót és az ő fogorvos barátját. Zsákból csinálnak maguknak maszkot és a fejükre húzták. Nem láttak ebben, nem jó helyen volt a nyílás, nem jól látták, hogy mit kell csinálni. Aki látta a filmet, emlékszik erre, hogy mentek, ahogy mentek, történt, ami történt, a végén nem számukra volt pozitív ez a történet.

 Sokszor mi sem látjuk a valóságot, ami körülvesz bennünket, mert fölvesszük mondjuk a jó református keresztyén mosolyt, és azt gondoljuk, hogy nekünk ezt vagy azt kell tenni, mégis az életünk válságait nehezen hordozzuk el. Pál apostol ebben a felolvasott igeszakaszban egy nagyon érdekeset mond. Sok vádat kapott ő már, most olvastuk nemrégiben az Apostolok Cselekedeteiben, hogyan is szólította őt meg az Úr. Össze tudjuk rakni az ő életrajzát, de az a vágy vezérli, hogy akármilyen méltatlan állapotban is van, börtönben, ez a többiek javára szolgáljon. Ezzel is az ő küldetésének a magasztos voltát megmutassa ezeknek az embereknek. Nem hallgatja el sehol sem Pál apostol, hogy amikor Isten elhívta őt, valami újat, valami rendkívüli erővel bírót, valami rendkívüli újdonsággal bíró dolgot kapott Istentől, egy rendkívül nagy titkot, az evangéliumot. Isten őt használta arra, hogy a pogányok felé hirdesse az evangéliumot. Ezért olvastam fel a 13. verset is. Bátorításnak szánja az ő állapotát, amelyben van, ahogy az efézusiakat és ezáltal bennünket, XXI. századi szolnoki keresztényeket is erősítsen, hogy ne húzzunk maszkot a fejünkre, nehogy valami bajba keveredjünk. Aztán mond egy nagyon figyelemre méltó mondatot: térdre esik és imádkozik. Ravasz László úgy mondja, hogy egy csodálatos imádságot hallhattunk itt a fölolvasott versekben, és valóban az első gondolat, ahol egy kicsit el szeretnék időzni, hogy Pál apostolnak fogolyként mindenre megvolt az oka, hogy elkeseredjen, de ő Krisztusért volt fogoly. Lehetünk foglyok sokféleképpen és sok mindenért, reménység szerint ezek elkerülnek bennünket, de ő Krisztusért volt fogoly, és ezért esett térdre. Nem esett a kétségbeesés gödrébe és nem kezdett el vádaskodni. Uram, ezért estem le a lóról, ezért láttam azt a fényességet, ezért hallottam a hangot, ezért mentem keresztül mindenen, hogy ez legyen a vége. Ő pontosan tudta, hogy mi az életének a célja, és miután Krisztus rabságába esve, és Krisztus szolgájaként, tanítványaként vállalta a szolgálatot, és nehéz helyzetben van, imádkozva térdre esett. Ez egy nagyon nagy tanítása ennek az Igének, ezzel is bátorítani akarja azokat, akik látszólag szabadok. Hiszen nem zárták be őket egy cellába, nem kell rabságot elszenvedni. Titokról beszél Pál apostol itt az írásaiban többször is. Jézus Krisztusban megjelent az Isten titka, megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Pál apostolt nem érdekli már a származása, a sátorkészítő életpályamodell, a jó rabbinikus életpályamodell, őt az érdekli, hogy a Krisztus evangéliumát hirdesse és ezért imádkozik. Elkerüli a panasz. Nyilván sokan azt mondják, hogy mi genetikailag vagyunk panaszkodó nép, és inkább a térdre esés helyett mondjuk nagyon is dinamikus terveket szövögetünk a másik ellen, ahogyan tették azt a Django című filmben, a másiknak a megnevelésére. Azonban ez egy nagyon fontos tanítás számunkra, hogy amikor Krisztus erejét, szeretetét meg akarjuk tapasztalni, nem tehetünk mást. Lehet, hogy annyi az imádságunk: Jaj, Istenem, most segíts! Lehet, hogy nem is tudunk igazán nyelvtanilag és Grétsy László által helyesnek ítélt mondatokat mondani az imádságunkban, de mégiscsak térdre esünk és az Istenhez fölkiáltunk. Elmondjuk azt szívünkkel, lelkünkkel, ami nyomaszt bennünket, bármilyen fogság, bebörtönzés, lelki értelemben is, bűn, börtön, ami fogva tartja az életünket, mert ezt az utat, ezt a kiváltképpen való utat mutatja nekünk az apostol ebben a mai írásban.

 Pál apostolt arra választotta ki az Isten, hogy a pogányoknak hirdesse az evangéliumot. Az efézusi levél majd később kitérek rá, tartalmazza a szélesség, hosszúság, magasság, mélység leírását. Mi magunk is egykor távol voltunk az Úr Jézus Krisztustól. Ezt a zsidó embert, ezt a kistermetű zsidó embert sokféle megpróbáltatáson keresztül vezetve arra késztette, hogy mindent föltegyen Jézus Krisztus oltárára, mindent odaszánjon, hogy hirdesse az evangéliumot. Mi magyarok egy kicsit másképp csináljuk, mi először szeretünk kicsit duzzogni, duffogni, panaszkodni, a nehézségeket meglátni. Sokszor eszembe jut, hogy van ez a poharas példa, tudjuk: félig telt a pohár, és csak azt látom. Félig üres a pohár, és csak azt látom. Van, aki azt állítja, hogy pohár nincs és nem is volt. Az embernek a szemlélete, ami a szívében uralkodik, az fog megnyilvánulni a szavaiban is. Az lesz a szemléletünk, amit gondolunk a szívünkben. Pál apostol nem gondolt mást. Ó, miért nem változtattam? Miért nem tettem máshogyan? Ő azt gondolta, hogy ő jó lapra tette fel az életét, most a lapot értsük idézőjelben, jó személyre, Jézus Krisztusra, a mi Urunkra tette fel az életét. Ezért térdre esik és imádkozik, mert a szenvedése a Jézus Krisztus dicsőségét szolgálja. Nemcsak az efézusiaknak, hanem nekünk is. Ezért könyörög a mindenség Ura a mindenség Atyja előtt, akiről minden mennyei és földi közösség a nevét kapja. Olyan gazdag, dicsőségben és erőben gazdag, hogy az Isten Lelkén keresztül Pál apostol olvasói és mi is itt a XXI. században megerősíthetünk. Azért könyörög, hogy Krisztus a hitükön keresztül lakozzék a szívükbe, és ennek a bentlakásnak, a szívben lakásnak a hit legyen az értelme. Bármilyen szomorú is ez a hír, magunktól még hinni se tudunk. Hát hiszünk ezt-azt, de nem erre gondol most itt az apostol és én sem, hanem Krisztus szeretetének az ismerete az, ami indít bennünket a hit útján és indít bennünket arra, hogy a körülményektől függetlenül térdre essünk és imádkozzunk. Nem tudom, olvasták-e a testvérek Kálvin Jánosnak az általam igen tisztelt teológusnak az életrajzát, aki sokféle betegségtől volt gyötörve. Az ágya melletti szőnyegen látszottak a térdének a nyomai, mert nagyon sokszor könyörgött a térdein. Nagy ügyet képviselt, viharos idők voltak, talán azt mondjuk, hogy a mienk se egyszerűbb, de nagyon sokat imádkozott Kálvin. Ez nekünk is példa lehet, a bibliai példán keresztül, Pál apostolon keresztül, és azon keresztül, hogy mi is arra szorulunk, hogy Istenhez könyörögjünk. Csak Isten képes fölülmúlni minden bajunkat, bánatunkat, Ő képes megszabadítani a panaszkodás, a zúgolódás csapdájából, és Ő képes – nem félig üres vagy félig telt pohár szemléletet adni -, hanem egy Istenben reménykedő szemléletet adni, hogy úgy tudjuk élni az életünket: Igen, Atyám, te tudod, ami történik velem, könyörülj rajtam. Arra most nem térnék ki, hogy a térden állva lehet-e csak imádkozni, mert ugye tudjuk, hogy van ez a kicsit vidám történetben: Lehet-e tóraolvasás közben szivarozni? Nem Lehet, mert a tóraolvasás mindenkor hasznos és építő. Az a lényeg, hogy az Isten előtt imádkozzunk, és legyen csendes óránk, amikor Istenre figyelünk. Pál apostol elsősorban erre akar bennünket tanítani, hogy ebben a nehéz világban használjuk azt az áldást, azt az adottságot, amelyet tőle kaptunk, könyörögjünk az Istennek, az Istenhez.

Képzeljük el azt, hogy egy család nem beszél egymással, nem szólnak egymáshoz. A hívő nem imádkozik, nem olvassa az Igét és azt mondja, hogy már olyan régóta várom, hogy Isten cselekedjen valamit, de én nem teszek érte egy lépést sem. Nagy kísértése a kereszténységnek az, hogy majd, ha Isten megteszi, akkor mi is megtesszük. Nekünk kell először. Pál nem tusakodott testtel és vérrel, engedelmeskedett az Istennek, engedelmeskedett akkor is, amikor börtönbe került az evangéliumért. És imádságban könyörgött azokért, akiket rábízott Isten, meghajtotta térdeit az Atya előtt. Ő maga érezte a méltatlan voltát, és könyörgött azért, hogy belsőleg megerősödjünk. Miért gyenge a belső emberünk, ha gyenge? Hát éppen azért, mert ha nem imádkozunk, nem olvassuk az Igét, nem járunk a közösség alkalmaira, akkor kirekesztjük magunkat. Nagyon sokszor használt kép az, hogy a tűzből kivett fadarab az önmagában elalszik, míg, ha egy tűzrakásban van benne, akkor lángol és sokáig tartja a tüzet. Ez egy jó példa, de csak az a cél lehet előttünk, nem a saját életünk megjobbítása, hanem az Isten szolgálata, az Isten feladata, amelyet nekünk adott, és ezáltal az életminőségünk is változni fog. Nem tudom, érezzük-e a különbséget? Isten nem egy jóléti, népjóléti Minisztériumnak a képviselője, hanem éppenhogy az Ő ügyét akarja előmozdítani általunk, és ehhez adja a lelkierőt, ha mi könyörgünk ezért. Kérjük a Krisztus bennünk lakozását és kiábrázolódását és azt, hogy megerősödjünk lelkileg, erkölcsileg is. Olyan fordított világban élünk, hogy az erkölcsiséget sokan hangsúlyozzák, de nincs hozzá erő. Az ember természete szerint hajlamos Isten és a felebarát, sőt tovább megyek, a mai világban már önmagunkat is néha szoktuk gyűlölni, bántani, stb. De Urunk tanítása szerint szeretnünk kellene egymást. Ezt Isten nélkül nem tudjuk megcselekedni. Ha kivonjuk az erőforrást ebből, imádság, igeolvasás, közösség, akkor a belső emberünk nem fog erősödni. Egyfajta dinamikus helybejárást folytat, és csodálkozunk, hogy még mindig nincsenek Popey karjaink, lelkileg pedig mennyi spenótot megettünk. Ha Istenre bízzuk az ügyünket, akkor ez azért biztos, hogy jobban fog előrehaladni. A belső megerősödés egyrészt élővé teszi és erőssé teszi a hitünket a Jézus Krisztussal való kapcsolatunkban, Istennel való kapcsolatunkban, és egyben cselekvőbbé és odaszántabbá teszi az életünket a felebarát felé. Csak így tud működni. Ha volt már ebben a világban nagyon-nagyon sok harcba keveredett ember, védte a hitet, védett sok minden, de nem volt mellette az Isten ereje. Nem volt belső embere, amelyik izmos volt, ezt is idézőjelbe téve. Fontos dolog, hogy erősödjünk. Nyilván ezt mindig értsük jól, hiszen vannak élethelyzetek, amikor távol vagyunk, betegség, egyebek miatt nem tudunk a közösségbe menni, netalántán egy bibliaolvasás is kimarad, vagy egy imádság. Ez az életünk részébe beépül, mint ahogy Pál apostolnak, hogy jellemzőnkké válik a térdre esés, akkor erősödni fog a belső emberünk. Fölfelé, az Istennel való kapcsolatba és a felebaráttal való kapcsolatba is, és akkor a szeretet légkörében marad meg az életünk. Meggyökerezik az életünk Jézus Krisztusban. Nem tud bennünket mindenféle tanítás, látványpékség elemeket is tartalmazó hit és egyebek elszédíteni a Jézus Krisztus szeretetétől, szerelmétől.

 Ha nincs meg az isteni szeretet az ember életében, akkor gyökértelen az életünk, és ezért nem kapunk új erőket, új áldásokat, új látásokat, akár az egyéni, akár a gyülekezeti életünkre és elszáradunk. Nem gondolom, hogy mi ezen az úton járunk, de arra hív ma az Ige, hogy ne is járjunk ezen az úton. A keresztyén élet, nem öncélú élet, ezt láthatjuk Pál apostolnak a fölolvasott leveléből is. A megerősödés egy alap, és aztán ha megragadjuk az evangéliumot, a Krisztus kezét, és hirdetjük ezt ebben a sokféle sebtől szaggatott világban, hirdetjük a sokféle bajtól, panasztól, fogságtól szenvedő világban, akkor majd az Isten ezt megáldja. A magvetés a dolgunk. De ha nem úgy vetjük a magot, hogy forgolódunk, mint a ringlispíl, és akkor nyilván esik ide-oda, de Isten céllal és tervvel indít el bennünket. Ezért fontos a közösség is például az életünkben. Krisztus szeretetének megismerése azt jelenti, hogy belegyökerezzünk az Ővele való kapcsolatba, az Istennel való kapcsolatba, és ezáltal erősödünk belsőleg fölfelé, az isteni horizonton, az isteni irányban és az emberi horizonton is. Sokszor azért vannak bajaink, mert értjük az Igét, de nem tudjuk megtenni, amit abban olvasunk.

 Egy nem szolnoki barátommal egyszer beszélgettem, és azt mondja, hogy mindig olyan elvontan beszélnek a lelkészek. Ezt azért nem vitatnám, tehát nyilván tudunk elvontan beszélni, de a gyakorlati részt, hogy mit csináljak, az szerintem elég sokszor elhangzik a szószékekről. Ha én arra nem vagyok képes, hogy megtegyem, akkor nem kell magunkat hibáztatni, de például lehet érte imádkozni, lehet tusakodni, hogy mit tegyek. Keresni kell a megoldásokat. Olyat biztos, hogy nem fog mondani egyetlen lelkész, hogy másodpercre pontosan leír egy tervet arról, hogy hogyan béküljek meg azzal, akivel haragban vagyok. Ugye értjük a különbséget? Azt, amit nekünk kell tenni, azt nekünk kell tenni. Az embernek felelőssége van arra nézve, hogy hogyan éli az életet. Át kell éreznünk azt, hogy mi egy igen nagy ügyet képviselünk azáltal, hogy Jézus Krisztussal éljük az életünket, felelősségünk van. Nem azt akarja az Isten, hogy látszódjunk tökéletesebbnek, mint amilyenek vagyunk. Látszunk erkölcsösebbnek, mint amilyenek vagyunk, látszódjunk jobb szívűnek, mint amilyenek vagyunk, hanem azt akarja, hogy Vele éljük az életünket. Ez lényeges különbség.

 Nagy ügyet csak alázattal és Krisztusban gyökerezett élettel lehet képviselni. Gondoljuk végig, van-e nagyobb ügy a Krisztus ügyénél? Van-e nagyobb ügy az Isten ügyénél, amelyet nekünk képviselni kell? A térdhajtás azt is kifejezi, hogy Istennek rendeljük magunkat alá és így fejlesztjük a belső, a lelki emberünket. Sokan próbálják persze ezt azzal magyarázni, hogy ha nem olvassuk a Bibliát, nem járunk közösségbe, akkor kiesünk abból az agyi és lélekformáló tendenciából, és akkor máris rájöhetünk, hogy az élet nem ilyen. Én még nem láttam olyat, hogy egy keresztyén mantraként mondogatott volna dolgokat, és azt meg is tudta csinálni. Nem hiszek ebben. Egyszerűen az Isten nem engedi azt, hogy mi agy vagy lélekmosást használjunk az egyházban. Legalábbis a református egyházban úgy érzem, hogy nem. Nyilván vannak csodatévő rabbik, és nem tudom kik, akik keresztyénnek mondják magukat, és sokféle látvánnyal próbálják elhitetni, hogy az a hit, és ha mantrázzuk, – más alkalommal szóltunk már erről -, hogy a názáreti Jézus nevében ez meg az történjen, akkor az meg is kell, hogy történjen. Ha nem történik meg, akkor hibáztatjuk az egyént. Ez nem teljesen biblikus megítélésem szerint. Fontosabb, hogy az Istenbe kapaszkodva erősítsük a belső embert, és ez a belső ember, akit a Szentlélek és az Isten Igéje teremt meg bennünk, erősít meg bennünk, ez rá fog vezetni olyan gyakorlati kérdésekre, hogy hogyan éljem az életemet. Fel fogom fedezni az Igében, föl fogom fedezni a másik bizonyságtételében, a másik életében, amit Pál apostol nekünk is írt, föl fogom fedezni, hogy mi az Isten üzenete számomra, hogy mi az, amit meg kell tennem. Addig csak találgatok, vagy próbálkozhatok esetleg, hogy ezt megtegyem, és nem tudom képviselni Isten nagy ügyét, amely ebben a világban égetően szükséges még mindig.

 Nagy ügyet szolgálunk, Jézus Krisztus ügyét szolgáljuk, és mi Jézus Krisztus életének tanúiként, tanítványaiként kötelességünk, hogy megtegyük azt, hogy hirdessük az evangéliumot. Az ébresztő, megtérésre hívogató bizonyságtétel, a gyülekezetbe hívogató, megszólító beszéd, vagy beszélgetés nagyon-nagyon fontos, hogy elhangozzék. Ez a szolgálatunk értelme, ez a magvetés. Nem tudjuk a másikat meggyógyítani, nem tudunk neki bűnbocsánatot adni, hacsak nem bennünket bántott meg, vagy nem ránk vonatkozik ez, de az evangélium, ha hangzik, akkor megtettük a legnagyobbat, hogy hirdetjük Jézus Krisztust, mint Megváltót. Ekkor kap az ember megbocsátást a bűneire, ekkor tud újat kezdeni. Ezért mondja Jézus, hogy lesztek nekem tanúim, halljuk ezt az Igét, hogy nemcsak Jeruzsálemben és Júdeában, hanem a Föld végső határáig. Ennek a világnak az evangéliumra van szüksége és nekünk ezt kell képviselnünk és hirdetni a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, akikkel csak találkozunk, ezt jelenti a minden nép. Pál apostolt is ez vezette minden útjában, amikor térdre esett, amikor imádkozott, amikor netalántán vitázott Péter apostollal, vagy konfliktusai voltak, csak ez vezette, hogy az evangélium hirdettessék az egész világon. Ezt a nagy ügyet azonban tényleg csak alázattal és szerényen tudjuk képviselni, mert a keresztyénség mindig konfrontációval jár. Ha mást nem, azt kifogásolják az ellenérdekeltek, vagy akik ezt nem értik, hogy miért mész vasárnap, esik az eső, most nincs olyan jó fűtés a templomban, és még sorolhatnánk a kifogásokat, hát miért szánod rá azt az időt? De, ami a szívemben van, az lesz az én véleményem, azt fogom képviselni. Ha nem vagyok együtt azokkal, akikkel egy úton járok, akkor el fog gyengülni a belső emberem, és a nagy ügy is egyre hátrébb szorul, egyre nagyobb lesz az arc ebben az értelemben, és egyre fogy az alázat és a szerénység, és egész másképp fogok élni. Nem hálát adok és dicsőítem az Istent, nem dicsekszem a Krisztus szabadságával, a szabadításával, hanem jön a panasz. Megint a panaszzsoltárok szerzői közé csatlakozom, és elmondom, hogy mi minden rossz, főleg, amit a többiek csinálnak rendkívüli módon, és elvesztem azt a szabadságot, amelyet Istentől kaptam.

Az evangélium nagy ügyét csak örömmel és hálával képviselhetjük ebben a világban. Panaszkodni azért mindnyájan tudunk, szerintem volt már életünk során legalább egy vagy egy fél, amikor panaszkodásban jók voltunk. De hálát adni és azt mondani, hogy nem tudom, nem értem, hogy miért, de hiszek abban az Istenben, aki megszabadított a bűneimtől, aki kegyelemmel árasztott el engem, aki nekem adta a szent fiát, Jézus Krisztust, és így szabad lehetek a bűnöktől. Van-e bennem ez az öröm, ez a hála, amikor bizonyságot teszek? Én nem tudom, mennyire szeretik a testvérek a kísérleteket, de menjünk végig a piacon és füleljünk. Érdekes beszédfoszlányokat hallhatunk, hogy ki mindenki menjen ide és oda, és mi minden rosszat köszönhetünk neki. Nem azt kell átvennünk, mint az amerikaiak, hogy Don’t worry be happy és nem tudom, mindenben meglátni a jót, fél pohár, üres vagy teli, hanem azt kell átvennünk, hogy Isten azt adja nekünk, az életünkben semmi sem történhet. Egy hajszál. Én ma reggel fésülködtem, ritkán szoktam, elég sok hajszálam leesett, de hogy mindegyikről tud az Úristen, az biztos. Ez ad nekünk biztonságot, ez adja a hálaérzetet, ez adja az örömöt, és ezért tudom a nagy ügyet, az evangélium nagy ügyét képviselni úgy, hogy semmi nem tudja ezt megrendíteni. Fontos dolog, hogy ne abban legyünk  örömmel teltek, hogy vidámak vagyunk, mert ez nem ugyanaz. Az öröm érzése Krisztusban az öröm érzése az egy lelkiállapot. A hála érzése az egy lelkiállapot az életünkben. Nyilván elbukunk sokszor, vagy legalább nem tudom, a testvérek szoktak-e, én szoktam elbukni akár az öröm, akár a hála tekintetében, de mégis mindig újra és újra győz az Úristen. Mert nem a körülmények, Pál apostol esetében börtön, sok minden más, hanem az Isten az Úr az életem fölött. Erősítem a belső emberem, ha úgy érzem, hogy megroggyant, akkor is újra és újra kezdem, mert ezt mondja a Szentírás, és erre bátorít bennünket az Ige ma is. Azért kell ezeken a fokozatokon végigmenni, mert az evangélium nagy ügyét, az örömhír hirdetés nagy ügyét, a szolgálat nagy ügyét csak bátor hittel képviselhetjük ebben a világban.

Az emberben valahogy a bűneset óta genetikailag bele van kódolva az, hogy amit a többség mond, az a jó. Ha sokan mondják, biztos igaz. Ez sokszor kedvez a pletykáknak, de az egy másik téma lenne. Amit sokan mondanak, az jó. Tartozzunk a többséghez! Általában, akinek van egy konszolidált élete, bár történnek megbicsaklások, de mégiscsak távol áll az Istentől, és nem érzi, hogy bűnös, hogy megtérésre kéne mennie. Vannak jó emberek, nem? Ebben megegyezhetünk. Isten nem a jóságunk miatt, vagy a jóság lehetősége miatt választott ki bennünket, hanem azért, mert szeret. Azért szólított meg bennünket, hogy bátor hittel ajándékozzon meg bennünket, és az ősellenség, az ördög ravaszsága ellen mi mindent meg tudjunk tenni. Miközben a keresztyén embert körülveszi a gonosz hatalma éppúgy, mint a világban levő embert, de a keresztyén mégiscsak az Isten védelme alatt áll. Ahogy a Jób esetében is csak addig mehetett el a sátán, amíg az Isten megengedte, ez ránk is vonatkozik. Ha valami történik velem, azt az Isten tudja, és valamiért engedi. Lehet, hogy nem értem, kiáltani tudnék, szenvedni tudnék attól, ordítani tudnék akár, ami történik velem, de akkor is az a bizonyosság ott van a szívemben, és ez erősíti, hogy fölbátorodjak arra, hogy az evangélium, az örömhír hirdetés nagy ügyét bátorsággal tudjam hirdetni ebben a világban. Nem a látható dolgokra néz a mi Istenünk, a belső emberünket erősíti azért, hogy megerősödjünk.

 Beszéltem arról, hogy szélesség, hosszúság, mélység és magasság. Ha Krisztus szeretetére nézünk, akkor a szélesség a világ, amiért, akiért Jézus az életét adta. A hosszúság az örökkévalóság, ahol Jézus él, uralkodik és ahova vár bennünket is. Jézus életének a mélysége, a kereszthalál, amikor érettünk, helyettünk, miattunk önmagát adta, hogy nekünk életünk legyen. És a magasság a menny, ahol reménység szerint, ott leszünk, ahová igyekszünk, és ahova az Isten vezet bennünket. Nem baj, ha ezt látjuk, hogy az, amit Pál apostol itt szélesség hosszúságként, magasság és mélységként mond, ezen a mi Urunk Jézus Krisztus keresztülment, vagy megajándékozott vele bennünket, hogy mi oda mehessünk. Még ha egy kis időt adnak nekem a testvérek, akkor Pál apostol az efézusi levélben sokat beszél arról, hogy mi is a szélesség az ember életére nézve? Hát az, hogy emlékezzünk meg, hogy egykor mi is pogányok voltunk. Ugye körülmetéletlenek a körülmetéltek között. Ezt az epizódsor levél második fejezetében olvassuk, és aztán éltünk reménység nélkül Isten nélkül ebben a világban. Most pedig Krisztus Jézusban vagyunk, akik egykor távol voltunk, közel vagyunk az Úr Jézushoz. Isten kegyelmének arra a széles mivoltára utal ezzel az apostol, hogy megmenti nemcsak a zsidókat, hanem bennünket, pogányokat is, és belőlünk, belőlük alapítja meg az ő egyházát, az ő gyülekezetét. Az egész emberiséget felöleli ez a szeretet. A hosszúság pedig az örökkévalóságtól az örökkévalóságig terjed. Ami a múltunkat illeti, hogy a hívők ki lett választva, a hívők, ki lettünk választva arra Jézus Krisztusban a világ alapjainak felvetése előtt. Tetszenek érezni, hogy ez milyen hihetetlen időtávolság? Nem, hogy még a szüleink nem házasodtak össze, még a világ sem volt. Azt mondja Pál, szintén az efézusi levélben, az első fejezetben, hogy Őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk őelőtte szeretetben és aztán az eljövendő világban is megmutassa majd kegyelmének mérhetetlen gazdagságát Krisztus Jézusban számunkra. Ezt jelenti az emberre nézve a hosszúság. Aztán a mélységet is szintén a második fejezetben mondja, egykor halottak voltunk, vétkeink és bűneink miatt és most pedig élők vagyunk Jézus Krisztus által. Fölhozott bennünket a bűn mélységéből a mi Urunk, Jézus Krisztus és Isten fiainak neveztetünk. Miközben a vétkek és romlás vermébe vergődtünk, Krisztus lejött ebbe a verembe és kiszabadított bennünket ebbe az emberi okosságok, félrevezetések és sok minden jelzőt felsorolhatnék dzsungelébe, hogy meghaljon értünk és életet adjon nekünk. És végül a magasság szintén az efézusi levélből, a második fejezetből: Jézus Krisztussal együtt feltámasztott és a mennyei világba ültetett bennünket. Érezzük, hogy micsoda ajándék ez számunkra. Miközben Isten ezen a földön is meg akar bennünket áldani és azt akarja, hogy mi szabad életet éljünk a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, aközben elkészítette számunkra a mennyei világot.

 Krisztus dicsőségét akarjuk látni a gyülekezetben? Forgassuk magunkba ezt az ajándékot, amit kaptunk Istentől. Erősödni akarunk a belső emberben? Essünk térdre az Isten előtt és könyörögjünk. Gondoljunk arra vissza, hogy Isten a mi életünkben is mennyi mindent képes volt megcselekedni, amit elgondoltunk, amit kértünk, amit csak kívántunk, hogy Isten, ami az ő akaratával egyezik, az sokkal bőségesebben megáld bennünket, sokkal bőségesebben meghallgat bennünket a térdre esett imákban, mint ahogy mi azt elképzelnénk. Nem mindig fut együtt a mi kérésünk, a mi gondolatunk, az Isten akaratának beteljesedése az életünkben még hátrányára senkinek nem vált. Ha a belső emberünk erősödik a Jézus Krisztus által adott és számunkra ajándékozott lehetőségekkel, akkor, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Mit nekünk a világ? Ugye érezzük ezt a különbséget? A belső emberünk fog vezetni bennünket, a lelki emberünk fog vezetni bennünket akkor, amikor megpróbáltatásokon megyünk keresztül. Ő fog vezetni bennünket akkor, amikor most a presbiter választásra készülünk, hogy bölcs döntéseket hozzunk. Ő fogja vezetni azokat a presbiter és gondnokjelöltet, jelölteket, akik igent mondanak erre, hogy felelősséggel megálljanak az Úr előtt, vagy térdre essenek az Úr előtt: Uram, ezt valóban én tudom, el tudom látni hűséggel, odaszánással? Ugyanez fog történni az idézőjelbe téve hétköznapi foglalkozást űző emberekkel, orvosokkal, postásokkal, kőművesekkel, segédmunkásokkal, takarítónőkkel bárkit sorolhatnék, mert be akarja tölteni az Istentől kapott hivatását, hogy térdre essék az Isten előtt és kéri a vezetését, erősíti a belső emberét. Nincs annál bizonyságtevőbb élet és nincs annál bizonyságtevőbb szó, mint amely összhangban van az ember életével. Jó szövegeket éppen eleget hallottak már az emberek. A megmondóemberek tábora naponta növekszik. A mostaniéletvezetési tanácsok nem segítenek az emberen. Az segít az emberen, ha térdre esik az úristen előtt, és erősíti a belső emberét. Tudja ekkor az ember, hogy ki az ő Ura, Aki megjárta a szélességet, hosszúságot, mélységet, magasságot. A mi Urunk segít nekünk megláttatni, hogy mi az életünk mélysége, magassága, szélessége és hosszúsága. Az ember így tud reménykedni abban, hogy ez az Úr képes megszabadítani a mélységekből és magasságokba tudja emelni az életét. Így, ebben a szabadításban, ebben a közösségben jelenik meg Krisztus dicsősége a gyülekezetben, az egyházban. Így legyen, ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Hogyan jellemeznéd imaéleted?
2. Miben kellen változtatnod ezen a téren?
3. Milyen segítségre lenne szükséged?
4. Hogyan látod belső embered mostani állapotát?
5. Érzed-e, tapasztalod-e Krisztus dicsőségét a személyes, a gyülekezeti életedben?

Bárány György, beosztott lelkipásztor