2023.október 15.

Lekció: 95. zsoltár; ApCsel 16, 16-34.

„Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent.” ApCsel 16, 25.

 

A múlt héten elkezdtük a Tanúim lesztek sorozatot. Beszélgetésünk egyik kérdése a missziónk volt: hogyan teszünk bizonyságot Jézusról? Egyetértettünk abban, hogy a szavakban elmondott bizonyságtételnél még fontosabb kérdés az, hogy keresztyén emberként hogyan élsz? Látszik-e az életeden az a jézusi fény, „ragyogás”, ami Jézushoz vonz másokat is és hitelesíti a szavakban elmondott bizonyságtételedet.

 

Egy másik aktuális kérdése keresztyén életünknek az, hogy nehéz helyzeteket megélve akár a körülöttünk lévő világ eseményeiben, akár gyülekezeti életünkben, akár személyes életünkben nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen módszerrel, technikával, megoldással jövünk ki a krízishelyzetből, hanem az, hogy hogyan állunk meg benne? Vannak helyzetek, amelyekben van kézenfekvő praktikus megoldás, csak meg kell találni és „csinálni kell”. Vannak helyzetek, ahol nincs azonnal megoldás, várni kell. És vannak helyzetek, ahol bizonytalan ideig nincs megoldás, egyáltalán nem látszik emberileg megoldhatónak. Ott egyszerűen helyt kell állni Krisztusért, Krisztussal. De mindegyik helyzetben  fontos látnunk, hogy a keresztyén élet legmeghatározóbb kérdése nem a helyzet megoldása – ezt Isten a maga terve szerint biztosan elkészíti – hanem az, hogy hogyan állsz meg, hogyan vagy benne egy-egy élethelyzetben?

 

A mai történet mind a két kérdést felveti és megválaszolja: Hogyan állhatsz meg nehéz helyzetekben? Mire hív Isten, amikor nincs megoldás? És hogyan lehetsz Isten tanúja életed minden helyzetében, olyankor is, amikor esetleg még bizonyságtevő szavakra sincs lehetőség?

Istent magasztalva, Istent dicsőítve! „Pál és Szilász imádkozott, és… magasztalta az Istent”

 

Mit jelent Istent dicsőíteni? Felnézni Istenre, szemlélni őt, és visszatükrözni azt, aki ő: szavainkkal elmondani, hogy kicsoda a mi Urunk, és egész életünkkel igazodni hozzá, és így az életünk fényével tükrözni azt, hogy milyen ő, kicsoda ő.

 

1. Miért dicsőítjük őt? Mi az alapja?

A dicsőítés elsősorban nem a körülményekbe, hanem a kapcsolatunkba gyökerezik. Pál apostol ezt mondja a korinthusiaknak: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” 2Korinthus 3, 18.  Jézus Krisztusban az ő szeretett gyermeke vagyok, Együtt vagyunk, szemlélem őt, gyönyörködöm az ő kegyelmében, lényében, visszatükrözöm a fényét, mint a hold a nap fényét. Erre kaptam az életemet. A Heidelbergi Káté így foglalja össze a Biblia tanítását az ember életének céljáról: Isten az embert arra teremtette, „hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen, őt dicsérje és magasztalja.” (6. kérdés-felelet) Együtt élni vele és dicsőíteni, vagyis tükrözni őt. Jézus ezt így fejezi ki: „Én vagyok a világ világossága” János 8, 12. majd a tükrözésről ezt mondja: „Ti vagytok a világ világossága” Máté 5, 14.

A dicsőítés nem cirádás szavakat jelent, nem jóleső érzéseket éneklés közben, hanem minden nap megélt kapcsolatot. Igével a kézben megismerve az Urat, imádságban beszélgetve vele és abban, amit az igéből már értünk engedelmességben együtt járva vele a mindennapokban. Így tapasztalom meg Isten valóságát, így tudok hitelesen bizonyságot tenni arról, hogy kicsoda ő nekem a mindennapokban, és legfőképpen így látszik meg az életemen az ő lénye, az ő jelleme. Ahogyan a házastársak hosszú évtizedek alatt mély életközösségben kezdenek hasonlóan gondolkozni, és hasonlítani egymásra, mert sok időt töltenek együtt, úgy kezdenek Isten gyermekei hasonlítani Urukra, tükrözni őt, mert vele élnek valósággal. Azzal dicsőítem Istent leginkább, ha látszani kezdenek rajtam Jézus jellemvonásai.

 

Még egyszer: a dicsőítés elsősorban nem a körülményekbe, hanem a kapcsolatunkba gyökerezik. Ez lehet, hogy elméletileg magától értetődőnek tűnik, de vizsgáljuk meg őszintén a gondolkodásunkat, és a mindennapi viselkedésünket! Nagyon sokszor úgy viselkedünk, mintha a körülményekbe gyökerezne a dicsőítés! Jó kedvem van – áldom az Urat! Rossz kedvem van – mit csinálok? Panaszkodok, elutasító vagyok, bántó módon viselkedek?!  Jó dolgok történnek velem – áldom az Urat! Fájdalmas, vagy bosszantó dolgok történnek velem – keserű vagyok, összeférhetetlen, arrogáns, vagy csüggedt és negatív? Ez céltévesztés vagyis bűn!

 

Figyeljük Pált és Szilászt Filippiben! Misszióban járnak, közreműködnek egy megkötözött lélek megszabadulásában. Az életet és a szabadítást képviselik. Mivel azonban ezzel keresztezik valakinek a gazdasági érdekét, aki ebből a nyomorult jövendőmondó lányból élt, ezért megtámadják, igazságtalanul megvádolják, megverik és bebörtönzik őket. Isten pedig – úgy tűnik – hagyja.

Mit csinálnak ebben a helyzetben? Éjféltájban magasztalják, dicsőítik az Urat.

Nem a helyzetnek örülnek, annak nem nagyon örülne senki – ők sem. Nem a szabadulást köszönik meg előre, hiszen ott ülnek még a nyomorúság közepén, és nem tudják mi fog következni, mert Isten nem mondta meg nekik előre, hogy mit fog tenni. Valószínűleg nem érzik magukat valami jól ott a hideg kövön, összeverten, megláncolva, megalázva.

Akkor mibe gyökerezik az, hogy ők ebben a helyzetben dicsőítik Istent? „Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk.” 95. zsoltár 1.7. vers.  Vagyis az Úr a mi Istenünk, mi pedig az övéi vagyunk. Szeretjük egymást, ő soha nem hagy el. Most is itt van, most is ő a leghatalmasabb, most is tud rólunk, most is a kezében vagyunk, nem vagyunk egyedül. Ő most is az, aki volt. Igaz, hogy nehézségben vagyunk, de a kapcsolatunk a régi. Köztünk semmi nem változott. Kegyelme most is érvényes.

 

Az a gondolat, hogy azért van baj, mert Isten büntet és elhagyott hazugság, amivel a sátán Isten ellen hangol, és elkeserít, mert el akarja hitetni, hogy egyedül vagy! Isten nem csak addig szeret, amíg jó vagy. Szeretetét nem abból látod, hogy könnyű az életed, hanem abból, hogy Jézus Krisztus az életét adta érted! Így beszél erről az ismert példázat versbe szedve:

 

„Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom a parti homokon,

ahogy Õ mindig ott járt énvelem.

 

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen ahol az életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

 

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

“Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma

látszik ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínségben?”

 

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:

“Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért látod csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged vállamon hordoztalak!”

 (Ismeretlen szerző: Lábnyomok – Túrmezei Erzsébet fordítása)

 

Ő megígérte, hogy ne hagy el! Esetleg te hagytad el őt, akkor pedig térj vissza hozzá gyorsan!  Jézus Krisztusban megtalálod most is!

 

Ha pedig Isten velem van, akkor a legfontosabb megvan: az Ő szeretete.  

„Jobb egy tányér főzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyűlölet van.” Példabeszédek 15, 17. „Jobb a száraz falat ott, ahol békesség van, mint ha lakomával van tele a ház, de veszekednek benne” Példabeszédek 17, 1. Ez igaz az emberi kapcsolatainkra is, de Igaz az Istennel való kapcsolatunkra is. Ahogyan a szerelmesek fogalmazzák meg ezt: veled a száraz kenyér is jó, nélküled a a legdrágább étterem sem ér semmit. „Ó, Isten, szereteted az életnél is jobb” Zsoltárok 63, 4. Ahogyan Mózes megfogalmazza ezt Istennek: „Ha nem jön velünk a te orcád akkor ne is vigyél tovább  bennünket” 2Mózes 33, 15. Mert a legfontosabb, hogy akármilyen körülményeink vannak is, akármilyen élethelyzetben vagyunk is, Te, Uram velünk vagy.  Pál és Szilász is ezt gyakorolják: Ő most is itt van. Ez a lényeg! Az, akinek ismerjük. Beszéljünk vele, valljuk meg, ki ő, dicsőítsük!  

 

Ez nem azt jelenti, hogy a hívőnek nem szabad a fájdalmát kiönteni Isten előtt. És nem azt jelenti, hogy kötelező mindig dicsőíteni az Urat, hanem azt jelenti, hogy mindig van okod dicsőíteni őt. Akkor is, ha fájdalommal van tele a szíved, és azt is kiöntöd előtte. A kettő nem zárja ki egymást! Az ok ő maga. Elég ok ez neked is? Vagy mindig a zsebét nézed, azt, hogy mit kapsz, mit kaphatsz tőle? Gyermektelen, gyermekre nagyon vágyó asszony fogalmazta meg imájában: Uram, fáj a gyermektelenségem, kérlek, adj nekem gyermeket! De ha nem adsz is, Uram, én akkor is szeretlek Téged. Nem a gyermekért, hanem azért, aki te vagy!

 

2. Isten dicsőítve van békességem minden helyzetben. Az Apostolok Cselekedetei nem csupán nagy igehirdetésekkel és nagy csodákkal van tele, hanem börtön történetekkel is. Két hete hallottunk arról, hogy Péter hogyan találja meg a békesség útját a börtönben, és most két másik tanítvány: Pál és Szilász hasonló helyzetben van: igazságtalanul börtönben vannak, dicsőítik Istent és békességük van a láncok között.

 

Hogyan „működik” ez Isten gyermekének az életében? Amikor Isten dicsőítem, mit teszek? Gondoljunk a tükörre! Őfelé fordulok, és őt szemlélem. A problémáról és önmagamról Istenre nézek, és meglátom a valódi hangsúlyokat és a valódi erőviszonyokat!     

 

Legtöbbször az a nagyon nagy bajunk, hogy földszintes a látásunk: állandóan a problémákra és önmagunkra nézünk. Így önmagunk körül forgunk, és ez az örvény lehúz a mélybe!  A saját félelmeink, céljaink, önző, önközpontú érdekeink irányítanak. A dicsőítés kihív ebből az önközpontú, földszintes gondolkodásból. Az élet nem rólam szól, a világ nem körülöttem forog, nem az a történelem célja, hogy nekem minél kényelmesebb, fájdalommentesebb legyen az élet, minden az én vágyaim szerint alakuljon; de az, aki a középpont, aki a legnagyobb hatalom, akire nézve történik minden, akinek az akarata meghatározza a mindenséget: Isten ismer engem, tudja a nevemet és törődik velem. Jézus Krisztusban ő az én mennyei Atyám. Sokszor már az is segít önmagában, ha egy kicsit távolabbról nézek rá a helyzetre…

 

Ha a problémára nézek: óriásinak látom, és rám tör az aggodalom, a szorongás, a félelem, a pánik…Milyen hatása van ennek az életedre? Őszintén! Mit teszel, amikor eluralkodik rajtad a félelem, a negatív érzések? Előretörsz és elkezdesz kétségbeesetten irányítani? Visszahúzódsz, begubózol, begörcsölsz, lefagysz? Nekiesel a másiknak szemtől szembe vagy a háta mögött? Életellenes, értékromboló és közösségromboló dolgok ezek… Nagyon sok bajunk származik belőle egyéni életünkben és közösségeinkben is!

 

Mi hoz ki ebből az örvényből? Nem segít az, ha mondogatom magamnak, hogy nincs baj, nem lesz baj… Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki nagyon nagy mélységen ment át. Elmondta, hogy mennyire nehéz volt hallgatnia azt, amikor azt mondták neki: nem lesz baj! Honnan tudod?! Ez könnyelmű mondat, rövidzárlatos közhely! Bajok vannak, lesznek is! Nem segítség, ha üres szavakkal bíztatod magadat, vagy a másikat! A segítség az, ha a bajról, és önmagadról Istenre emeled a tekinteted! Annak látod őt, aki! És ebben segíted a bajban levő testvéredet is! A magasztal kifejezés azt jelenti: magasra emel! Nagynak lát. Van, akinek apró istene van. Ne engedd, hogy apró istened legyen, akit a bajok elhomályosítanak beárnyékolnak. A Te Istened a világ Ura! Lásd őt annak, aki, nézz rá! 

Életünk egy nagyon nehéz szakaszában sokat imádkozó holland keresztszüleim tanítottak erre: jól teszed, hogy imádságodban elmondod az Úrnak, hogy mi a baj, és a segítségét kéred, hiszen előtte öntöd ki a szívedet, de ilyenkor is a bajra nézel. Ha tudod imádságodban, énekeddel Istent dicsőíteni, akkor Istenre nézel, akkor azt látod, hogy ő ki, hogy ő milyen hatalmas! Csak így oldódhat a félelem: nagy a baj, de az én Uram a legnagyobb!

 

Dávid a talpig vasba öltözött 3 méteres problémájáról az Úrra néz, és vele bátran indul, és legyőzi Góliátot. Ezékiás királynak maroknyi kiéheztetett csapata van, nincsenek emberei, de egy birodalmi hadsereg írnek fenyegető levelet. Istenre néz, őt magasztalja, a levelet a templom oltárára, Isten elé teszi – olvasd, Uram, ez neked szól, addig én téged nézlek! Péter börtönben van, mit tesz a gyülekezet? Imádkoznak és magasztalják az Urat, aki kézben tartja a világot nagytanácsosostul Heródesestül, és aki az ő pásztoruk. Ezt teszi Pál és Szilász is. Egy ideig ők is megcsendesednek, talán panaszkodnak is (nem tudjuk, hogy éjfélig mi történik), de aztán dicsőítenek!

 

Próbáld ki, hogy rá nézel, vele beszélgetsz, őt magasztalod most is. Talán nem egy pillanat alatt, nem csettintésre, de oldódik a félelem, ha tényleg az Úr szemébe nézel, el tudsz szakadni a problémától!    

 

3. A dicsőítéssel, Isten lényének tükrözésével leszel a tanúja mások előtt és vezetsz másokat is hozzá. Hogyan tehetsz bizonyságot, hogyan leszel Jézus Krisztus tanúja?

A Tanúim lesztek csoportban valaki elmondta: „Találkoztam én is erőszakos bizonyságtétellel, ami ijesztő volt. De a sógornőm életén valami olyan mély békességet és ragyogást láttam, ami vonzott. Szerettem volna én is ezt megkapni. Ő is beszélt nekem Jézusról, és ő indított el engem a hit felé.”  

 

Mi történik Filippiben? Pálék hirdetik az igét, ördögöt űznek, és várják a szolgálat eredményét, gyümölcsét. Erre börtönbe kerülnek. A börtönben nem nagyon terveznek igehirdetési alkalmat tartani. Mégis azzal, hogy ebben a helyzetben Istent dicsőítik váratlanul valaki számára Jézus tanúi lesznek.

Ott van egy pánikolós ember: a börtönőr. Földrengés, kinyílik a börtön, azt hiszi, hogy elszöktek a foglyok. Ő a felelős. Nagy baj van! Kétségbeesett döntést hoz ebben a helyzetben: megölöm magam! Pálék rákiáltanak: Ne tégy kárt magadban, mind itt vagyunk!

És akkor ez az ember megért valamit: itt valami különleges erő van Olyan, amilyet ő nem ismer. És megfogalmazódik benne: Mitek van nektek? Meg vagytok kötözve, pánik és panasz helyett énekeltek. Most futhatnátok, itt maradtok. Ahelyett, hogy a saját sebeiteket nyalogatnátok, velem törődtök, engem mentetek, aki a börtönt képviselem. Honnan ez a békesség, honnan ez az erő, honnan ez a szeretet? Ez nekem is kell! Hogyan lehet ez az enyém is? Mit kell tennem, hogy üdvözüljek? 

 

Pálék nem azt mondják, hogy legyél olyan jó hívő, mint mi, legyél te is református… Hanem: „Higgy az Úr Jézusban!” Nekünk nem hidegvérünk van, nem kötél idegeink, hanem Jézusunk. Gyere te is hozzá!

Ez az ember pedig nem, hogy nem lesz öngyilkos, de hitre jut, megkeresztelkedik háza népével együtt, és megmenekül. És ez a legnagyobb csoda és a legfontosabb dolog ebben a történetben! Nem az, hogy Pálék megszabadulnak-e a földi, ideiglenes fogságból, hanem az, hogy ez az ember kiszabadul a kárhozatból, és örök életre jut!

 

Ezt a fontossági sorrendet nem látjuk akkor, amikor csak önmagunk körül forgunk, és a magunk biztonsága, elismertsége, kényelme, vágyai, félelmei foglalkoztatnak, kötnek le! Ha Istenre felnézünk, és őt emeljük magasra, magasztaljuk, akkor látjuk meg Isten céljait, amikbe bennünket is be akar vonni! Csak így tudunk túllépni a kisszerű álmainkon, félelmeinken és Isten kezébe adni magunkat, hogy használjon eszközeként mások megmentésében! Dicsőítve őt!

Ez az ember valakinek az életén az emberi dolgokon túl meglátta Krisztust. Én vagyok a világosság…. Ti vagytok a világosság… Ez máshogy nem megy. Csak úgy, ha önmagad fölé tudsz emelkedni. Istent magasztalva, szemlélve. Ez egy mindennapos kihívás. Nem megy máshogyan csak Istennel szorosan együtt járva… Lehet, hogy tudsz dolgokat mondani Jézusról akkor is, ha távol vagy tőle éppen lélekben, de ez a ragyogás csak az ő lelkének intenzív hatására lehet benned!  

 

Pálék megalázó és összetört helyzetben ragyognak a leginkább. Nem a mi erőnk teljében látszik Krisztus fénye, Isten szépsége rajtunk igazán. Nem a siker helyzetekben, hanem összetörten és mégis békességben, mert velem van Isten. Elutasítva, sikertelenül, kalodában, bilincsben, megalázva, betegen, gyászolva, tanácstalanul, megoldást nem ismerve… Most nem a magam ereje, okossága, csak ő tart meg, benne bízom, belé kapaszkodom. Mégis! Ez a bizonyságtétel nem rólam szól, róla szól. Róla szól!

 

Ez a dicsőítés áldása életünkben. Mindig van miért dicsőíteni, most is! Nézz fel rá, gyönyörködje benne, tükrözd őt, dicsőítsd! Ha őt dicséred, rá nézel önmagad és a probléma helyett, meglátod a helyes erőviszonyokat, megbátorodsz és békességed lesz, erőd betölteni a küldetésedet. Így fogsz másoknak is utat mutatni hozzá, azzal, hogy tükrözöd őt!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mit tanított neked ez az igehirdetés Isten dicsőítéséről?
2. Hogyan tapasztaltad meg annak áldását, amikor egy nehéz helyzetben fel tudtál nézni Istenre?
3. Hogyan segített téged közelebb Istenhez az, hogy Isten erejét, fényét láttad mások életén? Mit tanít ez neked a te mindennapi küldetéseddel kapcsolatban?

Végh Miklós, lelkipásztor