2023.október 22.

Olvasandó: Római levél 14, 13-19

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd. Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre? Vagy hogyan mondhatod testvérednek: Hadd vegyem ki a szálkát a szemedből! – miközben ott a gerenda a saját szemedben? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát. Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, nehogy lábukkal megtiporják azokat, majd ellenetek fordulva széttépjenek titeket.” Máté evangéliuma 7, 1-6

 Mielőtt megrémülne a kedves gyülekezet a felolvasott Ige hallatán, a mai textusunk kiválasztásával egy testvérünk régi kérésének teszek eleget azzal, hogy ezt a témát választottam ma. Talán az istentisztelet, az igehirdetés végére meg fogjuk érteni, hogy a presbiterválasztás, a szavazás előtt miért fontos, hogy ma erről halljunk? Sok félreértés kapcsolódik ahhoz, hogy hogyan is ítélkezzünk, hogyan döntsünk, hogyan ítéljünk meg bizonyos dolgokat. A héber gondolkodásban ez nagyon egyszerűen működött: a jók jutalmat kapnak, a rosszak büntetést. Meg tudták ítélni a rabbik, hogy ki a jó, – bár elég szubjektíve, még ha használták is a mózesi törvényeket -, és kik a rosszak. A jók jutalmat kapnak, a rosszak büntetést. Azonban itt a mi Urunk, Jézus Krisztus egy kicsit kiterjeszti, kibővíti ezt: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Ez a vers, ez a mai igeszakasz nem kell, hogy megrémisszen bennünket, sőt inkább azt a szabadságot erősítse bennünk, hogy megszabadulunk attól a sokszor jelentkező kényszertől, hogy a másik ember lelkiismerete vagy erkölcsi bírája legyünk. De nem szabadít meg bennünket attól a szükségességtől, hogy időnként véleményt alkossunk, konzekvenciákat és egyebeket vonjunk le, hogy a megítélés szükségességét megéljük és gyakoroljuk.

 Pontosan tudjuk, hogy kötelességünk bizonyos esetekben ítéletet alkotni, megítélni bizonyos dolgokat, akár mások erkölcsi tulajdonságairól, tetteiről is. Szülőknek, tanároknak, lelkészeknek, presbitereknek, főgondnokoknak, pároknak, házaspároknak, – sorolhatnám még sokáig a példákat -, bizonyos esetekben döntést kell hozni. Jézus tanítása ma első renden arra figyelmeztet bennünket, hogy bízzuk az Istenre azt, ami az Isten joga, és mi pedig gyakoroljuk azt, ami a mi feladatunk, Istentől kapott feladatunk. Arra figyelmeztet bennünket ez az Ige és a felolvasott lekció is, hogy ne orozzuk el, ne bitoroljuk el azt az ítéletet, amely Istenre van bízva, hiszen egyedül Ő ismeri az ember szívét. Ezzel szemben a mi ítélkezésünk vagy véleményünk, vagy megítélésünk – sokféle szinonimát lehetne használni -, csak részrehajló és elégtelen lehet. Gondoljunk csak arra, amikor Sámuel keresi Dávidot, hogy fölkenje királynak. Sámuel első könyvében olvashatjuk ezt.  Meglátja Sámuel  Eliábot, azt gondolja, hogy ő  erős, nagytermetű, tekintélyt parancsoló férfi. Biztos, hogy ő az, akit az Úr kiválasztott, az erő is vele lesz. De azt mondja neki az Úr: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van. / 1Sámuel 16,7b). Jeremiásnál is ezt olvassuk: „Én, az ÚR vagyok a szívek ismerője, a vesék vizsgálója, mindenkivel úgy bánok, ahogyan élete és tetteinek gyümölcse szerint megérdemli.” (Jeremiás 17,10)

Miért fontos ez nekünk a keresztyén mindennapok szempontjából? Olyan világot élünk, ahol mindig a más baja a nagyobb, a más életeseménye a fontosabb és a szörnyűbb, a felháborítóbb, a megítélendőbb. Itt pedig arról beszél az Ige, több fölolvasott Igében is, hogy meg kell próbálnunk a saját dolgunkkal foglalkozni. Amikor az Ige megszólít bennünket, és hazamegyünk megsimogatva a lelkünket egy kicsit: Hú, de szólt a mellettem ülőnek ez az Ige, remélem észrevette és megértette. Hú, de szólt ennek, vagy annak ez az Ige, remélem észrevette magát.  Ilyen lelkülettel nem járunk helyes úton. Amikor rólam van szó, akkor nekem szóljon az Ige. Az én szívemet érintse meg, az én lelkemet formálja. Amikor csak lehetséges, meg kell próbálkoznunk ebben a tekintetben saját dolgunkkal foglalkozni és nem beleavatkozni a másokéba. Miért fontos ez? Azért fontos, mert felettünk is fognak ítélkezni, fognak majd nekünk is visszamérni. Az itt szereplő igék olyan formában vannak, hogy Isten a cselekvő fél, Ő méri vissza azt nekem, amit én mások felé tettem. Ha én egy ítélkező, összeférhetetlen ember vagyok, aki mindenkinél meglátja az angströmnyi[1] hibákat is, de a sajátjában nem veszem észre, ha az egész fenyőerdő van benne, akkor biztos, hogy nem járok jó úton. Amit vetek, azt fogom aratni, fölöttem is ítélkezni fognak, méghozzá az Úr, bűn és szabadság tekintetében, Bizony nagyon nehéz lesz úgy az Úr előtt megállni, ha én ilyen veteményeskertet építek az életem során. Isten a cselekvő fél, Ő fog majd megítélni bűn és szabadság dolgában. Arról szól ez a vers, hogy a képmutató ítélkezéstől tartózkodjunk, ugyanakkor az Igéből az is kiderül, hogy mások bizonyos megítélésére szükség van. Itt aztán egy kicsit talán megzavarhat bennünket, hogy szóba kerülnek a kutyák és a disznók is, a gyöngyökkel. Ezt is sokan sokféleképpen magyarázzák. Isten országának üzenetét gondolom én ebbe a példamondatba, tanításba. A gyöngyök jelenthetik Isten országának üzenetét, nem véletlen, hogy a Hegyi beszédben hangzik ez el. Ebben a szövegösszefüggésben a gyöngyök jelenthetik Isten országának üzenetét vagy magát a Hegyi beszédet.

A „szórás”, „odavetés” héb. szava a yārāh. Egy ezzel azonos hangzású szóból származik a tôrāh, „utasítás”, „útmutatás” szó. Feltételezhetően onnan származik, hogy a pásztor egy kavicsot dob abba az irányba, amelyet az utazó megkérdez tőle. így esetleg a Tóra tanításával kapcsolatos szójáték lehet a versben. Ez csak egy érdekesség talán. A Tóra tanítása, az Isten szava, az Isten igéje az, ami a gyöngy, amit nem adhatunk oda másoknak. A közönyös hallgatók, akik semmibe veszik Istennek az igéjét.

 Ne ítéljetek, mondja az Ige. Kerüljük az ítélkezést. Isten előjoga az ítélkezés, és ahogyan egymáshoz viszonyulunk ebben a dologban, ahogyan a gyöngyeinket kezeljük, úgy fog velünk bánni Isten. Ez nem érvényesíti azt a csúnya kifejezést, hogy egyházfegyelem. Talán még történelmi tanulmányainkból emlékszünk ilyenekre. Ez egy fontos gyakorlat volt a reformáció idején, aztán szépen háttérbe szorult, valahogyan megfeledkeztünk erről, talán nem is véletlenül. Amikor azonban mégis meg akarom inteni a másikat, meg akarom ítélni az ő életét, akkor először én álljak meg az Isten előtt. Én álljak oda az Ige mérlegére, és akkor talán saját hibáim, bűneim és előítéleteim is szembe kerülnek velem, a szemembe ötlenek, tükörbe nézek, és ennek tudatában, kegyelemre szoruló voltom tudatában fogok majd a másikhoz is szólni. Fontos dolog ez. Nagyon nehéz kikerülni azt, hogy valamilyen véleményt ne mondjak a másikkal kapcsolatban. Pontosan tudjuk, ha őszinték vagyunk, hogy időnként azért megbántjuk egymást. Időnként okozunk nehézséget a másiknak. Ne adj isten, időnként föl is háborítjuk, vagy fölidegesítjük a másikat. Aztán elkezdjük mondani, hogy milyen keresztyén ez, semmi békessége nincs. Máris úgy járunk, mint Pelikán József a Tanú című filmben, amikor készült a tanúságra. Odaadják neki a papírt, várva, hogy azon a tanúvallomás van. Ekkor mondja főhősünk: „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!”. Gyakran hozunk mi is ilyen döntéseket, mikor is előbb van az ítéletünk, mint a körülmények, az érintett személy megismerése.  Készen vagyunk vele azonnal, ő a hibás, őneki kellene változni. Isten kompetenciáját, Isten hatáskörét, Isten felelősségét és Isten minden körülményt mérlegre tevő képességét mi nem birtokoljuk.

 Jézus sem arról beszél, hogy ne vegyünk észre bizonyos nehézségeket, problémákat, bűnöket. A szeretetlen ítélkezés vagy a képmutató ítélgetés azért hibás, mert nem az ítélkezés tartalmát, – tehát ha észreveszem a másik életében a bűnt -, vonja kétségbe Jézus, hanem azt tanítja, hogy én magamnak is van mit észrevenni a magam életében. Ez egy nagyon fontos üzenet a Bibliában. Sokszor kitekerik a Biblia üzenetét, leszűkítik a mi felelősségünket.  Ha bűn kérdés van, akkor én álljak először az Isten elé, ha szeretetkérdés van, akkor is én álljak először az Isten elé, és gyakoroljam ezt a szeretet a felebarát felé. Ami Isten kompetenciájába tartozik, azt hagyjuk is ott. Gondoljunk csak Káin esetére. Káin, amikor elkövette a testvérgyilkosságot, akkor Isten nem engedte, hogy ítéletet tartsanak fölötte. Nem engedte azt, hogy őt bárki, aki rátalál, agyonüsse. Isten megtiltja a vérbosszút az embereknek, és Ő tartja a kezében Káin életét., a testvérem életét, az én életemet is.  Ez egy nagyon-nagyon fontos üzenet számunkra, Újszövetség emberei számára.

 Aztán itt van ez a szálka gerenda hasonlat, azért ezt nagyjából el tudjuk képzelni. Volt régen egy evangéliumi kiadvány, elég horrorisztikusan ábrázolták, hogy az ember egy-egy ilyen 40 méteres mestergerendával a szemével járkált, míg a másikban ott volt egy pici pötty. A lelkiállapot is lehet talán ilyen horrorisztikus, és nagyon plasztikusan kifejezi számunkra, hogy hogy állunk egymáshoz. Többször beszél erről Jézus. Azt mondja a Szentírás, ha rólam van szó, akkor az én bűnöm mindig nagyobb. Az én adósságom mindig nagyobb Isten felé, mint a felebarátomé, aki esetleg felbosszant, vagy kárt okoz nekem, vagy szeretetlenül viselkedik velem szemben. Azt akarja a mi Urunk, amikor hallják ezt az ő tanítványai, hogy rájöjjünk, hogy Isten elítéli a bűnt, de szereti a bűnös embert. Miért fontos ezt újra és újra hangsúlyoznunk? Egyre fölgyorsult világban élünk, egyre relatívabb világban élünk, mármint abban a világban, amely körülvesz bennünket, és segíti ez az Ige, hogy eligazodjunk ebben a sokféle sebtől és gondoktól terhelt világban. Megkönnyítse a mi helyzetünket a önmagunkkal és a felebarátunkkal való helyes hozzáállásban. Bűnösök a bűnösökkel szemben. Az szerintem nem képezi vita tárgyát közöttünk, hogy ez a világ teli van kegyelemre szoruló bűnösökkel, hiszen ez nem is lehet vita. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél, mondja az Ige. Harmadszor hangzik ez el tulajdonképpen. Ugyanakkor, ha lefordítjuk egy kicsit anélkül, hogy belemagyaráznánk, mit jelent ez? Légy irgalmas és bocsáss meg! Meg akar bennünket szabadítani Isten annak a terhétől, hogy mi akarjunk ítélőbírók lenni. Ahogyan Jézus, ahogyan a mennyei Édesatya gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnös embert, ugyanez vonatkozik ránk is. Mi egy kicsit fordítva ülünk a lovon, mint az a bizonyos piros illatszer reklám főhőse, nem vesszük észre ezt a különbséget, mi sokszor meggyűlöljük azt a bűnöst, aki a környezetünkben él, és a bűnöket meg egy kicsit dédelgetjük, mentegetjük, magyarázgatjuk. Nagy kísértés ez számunkra, talán mindnyájan elbuktunk már ebben. A bűn gyűlölni és a bűnöst szeretni, ez Jézus Krisztustól származó útmutatás és parancsolat számunkra: „Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róma 6,23) Minél inkább szeretek valakit, minél jobban felelősnek érzem magam érte, annál inkább gyűlölöm azt a bűnt, amely őt megkötözi, megrontja, elaljasítja, boldogtalanná teszi, és minél inkább gyűlölöm a bűnt, annál nagyobb szánalommal és együttérzéssel, elszánt szeretettel fordulok oda a másik felé, aki ezzel küszködik: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lukács 19,10) Óv az Ige bennünket attól a farizeusi lelkülettől, amelyik a saját tökéletességében gyönyörködik, de másoknál a legapróbb hibát is észreveszi és fölnagyítja ezeket, merthogy megfeledkezik ezzel Istenről, aki őt, a farizeust, engem és téged is megszánt, megmentett és megváltott a bűn megrontó hatalma alól. Megfeledkezünk arról az Istenről, aki megbocsátott nekünk, aki irgalmas kegyelméből szabaddá tett bennünket Jézus Krisztusban. A keresztyénség népe vagyunk és nem akarja Urunk, hogy mi visszamenjünk oda, hogy kegyetlenek, fölhánytorgatók, szemrehányók és irgalmatlanok legyünk, Ha nem vagyunk Krisztus szolgái, fenyeget bennünket ez a veszély, nem baj, ha néha gondolunk erre is. Olyan útmutatás ez, ami nagyon egyszerűen teljesíthető, egy kicsit idézőjelbe téve az egyszerűséget. Ha én átéltem az Isten irgalmát és benne van a szívemben az ő szeretete, az ő követésére való szándék, az ő tanításának megtartására irányuló szándék, akkor az fog először eszembe jutni, hogy én is irgalmasságot nyertem. Hátha őfelé is irgalmas az Isten. Hátha könyörül felé az Isten és rajta, hátha megbocsátja az ő bűneit is, mint ahogy az enyémeket megbocsátotta. Ez a Krisztustól kapott lelkület legyőzi az ítélkező hajlamunkat és irgalmasságot nyerve, mi is irgalmasok leszünk, lehetünk. „Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” (Jakab 2,14)

Biztos küszködünk azzal sokan, hogy a családtagjaink közül nem mindenki hívő, nem mindenki akarja követni az Urat. Mi már toporgunk a türelmetlenségtől, hogy valahogy berángassuk Isten országába, de ő még nem kar, vagy nem tud. Hordozzuk ezt a felebarátunkat szeretetben, ez is az irgalmasság része. Amíg ő nem érzi a szívében, hogy ő bűnös az élő Isten előtt, addig rángathatjuk ide-oda, taszigálhatjuk – úgy, mint Stroll a szabadedzés után az ő terapeutáját -, akkor sem tudjuk Isten országába belökni és berángatni. Így álljunk a bűnösökhöz. Aztán a gyengébb testvérekről is szól ez az Ige. Különösen a harmadik, ötödik vers. Kicsit szánalmas és kicsit nevetséges, ironikus az az ember, aki más szemében kifogásolja a szálkát és a magáéban a gerendát elfelejti. Az arányon, vagy akár az adós szolga adóságának arányán is el lehet gondolkozni. A mi tartozásunk, ahogy említettem az előbb, sokkal nagyobb, mint a másik emberé. A mi tartozásunk mindig gigantikus számokkal nagyobb súlyában, tekintetében, elkövetésében, mint a másik emberé. A mi Isten iránti tartozásunkat és vétkeinket állítja Isten szembe azzal, amit a felebarátunk elkövetett ellenünk. Érezzük ennek a felelősségét. Nem baj, ha érzékenyek vagyunk arra, és nem egy ilyen rezzenéstelen arccal viselünk el mindent. Istennek bárányai vannak, nem birkái, mondja a népi mondás, nem baj, hogyha képviselünk valamit, például a krisztusi lelkületet. Amikor a másik felé viszonyulok, amikor a másiknak észreveszem a legkisebb hibáit, akkor vezessen ez bennünket, hogy irgalmasak vagyunk, leszünk a másik emberrel. A gyengébb testvérrel, aki küszködik, aki elfárad, aki sok mindenbe belegabalyodik. Akkor jusson eszünkbe, hogy mi is épp ilyenek voltunk, vagyunk, és az Isten könyörült, könyörül rajtunk. Ha irgalmas vagyok, irgalmasságot nyerek. Mint Miatyánkban is, mikor azt imádkozzuk:”és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;” Ha megbocsájtó lelkületem van, akkor én is megbocsájtást kapok. Ha kedves vagyok a másikkal, kedvességet kapok. Itt a befektetési arányokon nyilván lehet vitatkozni, és lehet azt mondani, hogy ez nem mindig van így. Ha az irányultságunk ez, akkor azon biztos, hogy áldás fog lenni. Ha viszont én egy ilyen „dulifuli törp” vagyok, mint a Hupikék törpikékben, akkor biztos, hogy ellenségeket, konfliktusokat és egyebeket fogok teremteni magam körül. Nem harcolni kell a gyengék ellen, hanem fölemelni őket és segíteni, mert a tanítvány tudja a saját állapotát, nem pártolja, nem palástolja azt, és nem háborodik föl felebarátai ilyen irányú tulajdonságain, vagy ilyen bűnein, vétkein. Annyira kell szeretnünk egymást, hogy meg is mondjuk szeretetben az igazságot a másiknak, ugyanakkor el is hordozzuk, amit nem tartunk a másikban helyénvalónak. De mindig úgy tegyük ezt, akár a feddést, akár az intést, mint bocsánatot, kegyelmet nyert bűnös emberek. Mindig a segítség vezessen, motiváljon bennünket abban, hogy a gyenge ember, aki a bűn harcában kicsit megfáradt vagy elesett, mi is azok vagyunk!! Hálával tegyük ezt Istentől kapott szolgálatként és feladatként.

 Volt olyan társadalmi szokás Magyarországon, hogy aki jól nevelt volt, tudott viselkedni, az egy jó ember volt. Volt gyerekszobája, emlékszünk még erre a mondásra. Aztán hiába eszi valaki kínai evőpálcikával a sütőtökkrémlevest, hogyha a felebarátját elítéli, bántja és megalázza. Isten előtt nagyobb bűn ez. Félre ne értsük, nem az a mai tanítás célja, hogy pálcikával együk a sütőtök- krémlevest!  Isten előtt nagyobb bűn az, amikor a másik ember viselkedése és jó modora, társadalmi csiszoltsága nagyobb erény egy gyülekezetben, egy közösségben, egy családban, mint ahogyan a felebaráttal, a családtaggal, a munkatárssal bánok és hozzá viszonyulok. Jézus arra tanít bennünket, hogy a szálka se maradjon benn, de csak a gerenda után következzék. Vegyem észre a saját gerendámat, azt vegyem ki, és aztán pedig krisztusi parancs, segítsek a testvéremnek, hogy a szálka is eltűnjön onnan.

 Vannak emberek, – ahogy az első zsoltárban olvassuk -, akik mégis a csúfolódók székébe ülnek. Emberek, akiknek semmi se szent, és tele szájjal nevetnek, gúnyolódnak az evangéliumon. Ezeknek szól a textusunk utolsó két verse. Ne adjátok azt, ami szent az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé. Ahol az ember kicsit az „ebhitűség” (cynismus = ebhitűség) bűnében van, vagy ahol az ember egy kicsit a házisertéshez való alkalmazkodás jeleit mutatja, nem biztos, hogy elő kell hozakodnunk az evangéliummal. Elmenekülnünk se kell. Olyan sokszor esünk abba a hibába, hogy valakit kinézünk magunknak családtagok, testvért, munkatárs, rokonság, akit annyira szeretnénk megjobbítani, és nyakon öntjük jól az evangéliummal, miközben lehet, hogy ő nem akarja ezt, elutasítja ezt, kigúnyolja ezt. Lehet, hogy ellenséges, amit nehéz nekünk hallgatni. Ez különösen a lelkipásztorokra igaz, de talán mindenkire igaz egy kicsit, hogy nehéz hallgatnunk, amikor hallgatnunk kellene. Jézus maga is gyakorolta ezt egyébként a kihallgatásánál a főpapnál, Heródes előtt, Pilátus előtt. Nem beszélt a gyöngyökről akkor, amikor nem kellett, amikor kellett, arról beszélt. Az evangélium valóban széles e világon kell hirdetnünk, és ha egy tanítvány, Jézus munkatársa egy jó hírrel olyan házba köszön be, – Békesség néktek -, amely arra nem méltó, ez a békesség visszaszáll a tanítványokra. Meg kell tanulnunk elengedni bizonyos dolgokat. Nem biztos, hogy az én feladatom annak az embernek a megtérítése, megjobbítása, akár gyülekezeten belül sem, bár én nagyon nagy erőt érzek ahhoz, és nagyon nagy elhívást. Hanem időnként el kell engednünk bizonyos személyeket. Ehelyett tehetek mást is. Az a kegyelem, a mi ajándékunk, hogy tudunk imádkozni azért a másik emberért. Beszélhetünk róla Istennek, mint ahogy neki beszélnénk jó sokat és válogatás nélkül Istenről, úgyhogy még a kedve is elmenjen attól esetleg, hogy gyülekezetbe jöjjön. Vagy arról a testvérről is beszélhetünk Istennek, imádkozhatunk érte, aki küszködik, hogy eljusson a bűnbánat mélységéig és az Isten szabadításának magasságáig. Isten óvni akar bennünket, jó életre akar bennünket nevelni, keresztyén életre akar bennünket nevelni. Ha ezt a szakaszt, olvassuk, akkor tudjuk, hogy a földi gazdagságról szóló szakasz itt van a közvetlen közelében, előtte. Amikor Jézus erről beszél, fontos ennek a témának az összefüggése, mert az a keresztyén, aki mindent elhagyott Jézus Krisztusért, könnyen kritizálni, ítélkezni kezd a gazdagabb, a jobb módú keresztények fölött, Viszont azok a keresztyének, akik komolyan veszik, hogy a családjuk jövőbeni és jelenlegi szükségleteit biztosítsák, hajlamosak arra, hogy Jézus szavainak szó szerinti értelmezését kétségbe vonják, mivel senki nem élt 100%-osan hitből. Kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, ezért az ilyen kritizáló hozzáállás, akár a szegényebb testvérnek a gazdag felé való kritizálása, akár a munka túlzottan előtérbe helyezése, nem helyes az Isten előtt. Az a parancs, hogy ne ítéljünk másokat, magába foglalja azt, hogy ne ítéljük meg a másik ember indítékait, mert azokat csak Isten ismeri. Ő ismeri az emberi szív magasságait és mélységeit. Ne ítéljük meg azokat az eseményeket, amiket látunk, hiszen ez csak a felszín. Biztos láttuk már azt az ábrát, ahogy sokféle területen, és nem csak a brit tudósok mutatják, hogy az emberi viselkedés például, vagy beszéd, az a személyiségünknek csak egy kis része, és a többi ott van a víz alatt, mint a jéghegy az óceánba.

Ne ítéljünk látszat után. És ne ítéljük meg azokat, akiknek bizonyos lelkiismeretei, aggályai vannak bizonyos dolgok felől, amelyek önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak. Ezt hallottuk a lekcióban. Ne ítéljük meg más keresztyének szolgálatát, nem látunk minden egyes pillanatot a másik ember életéből. Sok mindent tudhatunk róla, de mindent nem tudhatunk róla. Mivel magvetők vagyunk, nem láthatjuk a gyümölcsöt. Nagy kísértés a keresztyénségnek – a népszámlálás után különösen -, hogy egy ilyen teljesítménykényszert vegyen magára. Tudjuk, hogy fogyunk ugyan, de erősebbek leszünk, alázattal és bűnbánattal meg kell állni Isten előtt azért is, hogy fogyunk. Mit akarsz menni édesatyánk, hogy cselekedjünk mi, magyar reformátusok, hogyan szolgálhatnánk jobban, és hogyan szolgálhatnánk nagyobb szeretettel a ránk bízott felé?  Végül ne ítéljük el hívő társunkat azzal, hogy rosszat beszélünk róla. Nem tudom, hogy hogy vannak ezzel a testvérek? Sokszor én eléggé komoly próbálok lenni, de nem sikerül, úgyhogy fel is adtam ezt. Ironikusan szemlélem az életet. Sokszor viccelődök, ami a másiknak lehet bántó. És mire visszajut hozzá, addigra már lehet, hogy nem osztogatok, hanem fosztogatok, és megbántja azt a másik embert. Nem olyan régen döbbentem arra rá, hogy nem minden vicces, ami nekem vicces. Nem minden jó a másik embernek, amit én tréfának gondolok. Nem minden pozitív, amit én pozitívnak gondolok. Az irónia is marhat bele a szívbe és a lélekbe. Alázattal és bűnbánattal mondom, próbálok ezen változtatni, de ez mindnyájunkra vonatkozhat. Itt sem ismerünk minden körülményt, nem tudunk a másik helyébe véleményt mondani, hogy ő ezt vagy azt miért tette, vagy miért ilyen. Nevelt gyermekeink közt sokszor előfordul, hogy a legkisebb Tecuka ezt vagy azt tesz, és mindig mondja a két nagyobbik: Direkt csinálja, direkt csinálja. Voltak-e már így a testvérek? Mikor ítéletet alkotunk egy másik emberről, és rögtön kész a sztori, – még a sztori magazin is fizetne érte biztos egy tízezret -, akkor gondoljunk erre, hogy nem direkt csinálja. Lehet, hogy nem tudja másképp. Lehet, hogy arra vár, amiről már beszéltem, hogy szeretettel és irgalmassággal forduljunk felé, mert erre lenne szüksége. Azért legyünk őszinték, abban elég jól állunk, hogy a másikat kritizáljuk és tönkretegyük. Talán volt már ilyenben részünk, kifigurázzuk és akár nevetségessé tegyük, Isten nem ezt akarja. Szeressük és irgalommal vegyük őt körül, mert ezt kaptuk mi is az Istentől. Az ítélkezéstől óv bennünket az Ige.

Vannak élethelyzetek, – nem a teljességet, de néhányat megemlítenék -, amikor viszont meg kell ítélnünk bizonyos dolgokat. Azt olvassuk az első korinthusi levélben, hogy amikor vita támad a hívők között, annak meg kell oldódnia a gyülekezetben olyan tagok előtt, akik ezt a vitát el tudják dönteni. (1Kor 6,1-8) Itt a pereskedésről beszél Pál apostol. Fontos, hogy amikor vitáink vannak, azt próbáljuk békességben és az Isten előtt jó lelkiismerettel rendezni. Nem gondolom, hogy egy keresztyén soha nem pereskedhet, de mivel gyülekezeti tagokról van kifejezetten szó, rendezzük az Isten előtt az ügyeinket. A megbocsátásnál nagyobb fegyver még nem adatott erre a földre, és talán ez az egyik legnagyobb győzelmi esélye is az emberiségnek, ha alkalmazza a megbocsátást.  Máté evangéliumából olvassuk azt, hogy ha vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt, ha hallgat rád. Ha nem hallgat rád, arra az esetre is különböző módon le van írva, hogy hogyan kezeljük a konfliktusokat. Egy gyülekezetnek is szembesülni kell azzal, hogy a tagjai követhetnek el bűnöket, olykor még súlyos bűnöket is, és erre a gyülekezetnek, valamilyen szinten a gyülekezet vezetőségének, presbitériumának reagálni kell, elmondja az Ige, hogy hogyan tegyük ezt. Nem azt mondja, hogy menj el, nem tudom én, ide vagy oda, és abban a kis körben hirdesd ki, hogy mekkora egy nagy problémás az a másik testvér. A testvérhez menjek el és mondjam el, főleg akkor igaz ez, ha ellenem vétkezett. (Máté evangéliuma 18, 15-20). Aztán meg kell vizsgálnunk meg kell ítélnünk azt, hogy milyen a tanítás iránya, milyen a kegyesség iránya egy gyülekezetben. Olvashatunk erről több helyen is. (Máté 7,15-20; 1Korinthus 14,19; 1János 4,1) János első levelében ezt olvassuk erről: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba”. Nem gondolom, hogy hamis próféták lennének az egyházakban túlzottan nagy számban, de mégiscsak meg kell ítélni a hívőknek, hogy ha református kegyességi irányzatban vagyok, akkor ez megfelel-e a református tanításnak. Ez is egy megítélendő fontos dolog. Aztán meg kell ítélni azt, és véleményt kell alkotnunk arról, hogy egy gyülekezetnek milyen a hitben való fejlődése, hogyan haladunk a hit útján?  (2Korinthus 6,14). Ez egy veszélyes és nehéz téma. Nincs birtokomban a másik életének ismerete, de az nyilvánvaló, amikor valaki elkötelezett a gyülekezet iránt, akkor részt vesz annak életében, hordozza terheit és részesül annak áldásaiban. Majdnem azt mondtam, hogy paparazzik, de helyesen a parazitákat le kell építeni egy gyülekezetben. Biztos átéltünk már olyat, amikor visszaéltek keresztyénségünkkel, ki akarták használni azt. A jót elvették, majd eltűntek, mint a kámfor. A keresztyén hittel együtt jár egy életmódváltozás is., nem a régi, bűnös, hitetlen életünket konzerváljuk. Beépülök a gyülekezet közösségébe, érdekel ez. Ez nyilván egy folyamat. Mindig vannak egy gyülekezetben befelé jövők, és nyilván vannak olyanok, akik szolgálatot viselnek, terheket hordoznak. Egy kis aktualitás: a gyülekezetben meg kell ítélni és el kell dönteni, hogy kik rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, karizmákkal, amelyek a presbiterséghez, a szolgálathoz, a diakónusokhoz szükségesek.  Erről Pál apostolnak Timóteushoz írt első levelében olvasunk, hogy milyen tulajdonságokra kell figyelnünk. (1Timótheus 3,1-13) Van itt ebben a levélben egy nagyon fontos dolog, megértő, viszálykodást kerülő, tanításra alkalmas, stb. Olyan tulajdonságok vannak itt fölsorolva, amelyek segítenek jó döntést hozni, mint ahogy meggyőződésem szerint mi is jó döntéseket hoztunk a jelölés során, és a szavazás során is azt fogunk hozni. Végezetül: föl kell ismernünk azt, hogy a gyülekezetben kik azok, akik mondjuk egy kicsit hátrébb lépnek, passzívak, kik azok, akik félénkek, kik azok betegséggel, nehézségekkel küzdenek, akár pillanatnyilag vagy hosszú távon, kik azok, akik gyengék, akik szomorúságot, gyászt hordoznak, és figyelnünk kell egymásra. Azt mondja Pál apostol: „Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez”. (I Thesszalonika 5,14). Ez a megítélés. Hoznom kell egy döntést és egy véleményt kell alkotnom arról, hogy hogyan álljak a másik emberhez. Fontos dolog, hogy ezt lássuk. Az ítélkezés Istenre tartozik. A megítélés az rám is tartozik, bizonyos helyzetekben döntést, véleményt kell hoznom és képviselnem kell azt.

 Ítélkezés helyett egy kiváltképpen való utat ajánl nekünk a Biblia a lelkigondozást. Ég és föld a különbség a hozzáértő lelkigondozás és a megsemmisítően fölényes ítélkezés között. Jézus kimondja, hogy követői ne legyenek ítélkezőek, mert rövid úton meg fogják kapni ugyanazt a bánásmódot Istentől. Ugyanez áll arra a mércére is, amivel másoknak mérünk. A gondolat-párhuzamon túl, a mérés lehet általános szűkmarkúság kifejezése is, ahogy emberek között élünk lehetőségeinkkel, akik olykor ránk szorulnak, aztán fordulhat a kocka, s nekünk van szükségünk segítségre, s csodálkozunk, megkeseredünk, s kesergünk az elutasításokon, netán kígyót-békát kiáltunk a közönyösökre, pedig lehet, hogy általuk Istentől kaptuk ugyanazt az eljárást, ahogyan mi bántunk (el) felebarátainkkal.

Most nem arról beszél elsőrenden Jézus, hogy követői egymás között miként viselkedjenek, hanem, hogy miként érezzünk és forgolódjunk az emberi közösségben, felebarátaink, testvéreink között. Ítélkezés helyett tehát inkább bocsássak meg. Istené az ítélkezés, az emberé a megítélés szolgálata. Éljünk vele Istentől kapott szeretettel, irgalommal, megbocsátással! Ámen!

Kérdések:

1. Milyen nehézségeid vannak az ítélkezés – megítélés területén?
2. Volt-e már részed ítélkező hozzáállásban hiteddel, életeddel kapcsolatban?
3. Hogyan oldottad meg a helyzetet?
4. Miben volna segítségre szükséged ezeken a területeken?

                                                                                                                             Bárány György

[1] Egy angström a nanométer tizedrésze, a méter tízmilliárdod része.