Oldal kiválasztása

2023.október 29.

2023.10.29. Zsoltárok 50, 7-15. 23. Reformáció (Új Borért való hálaadó Istentisztelet)
hallgasd meg az istentiszteletetNézd meg a videótárunkban

Lekció: 50. zsoltár. 1Korinthus 10, 31.

„Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem…Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” Zsoltárok 50, 7-15. 23..

 

Reformációt ünneplünk. A XVI. századi reformáció egyik központi kérdése az igaz istentisztelet volt. Milyen az Isten szerint igaz istentisztelet? Hogyan tisztelhetem őt? A reformáció egyik fontos jelmondata: Soli Deo Gloria. Egyedül Istené a dicsőség. Hogyan dicsőíthetem Istent helyesen? Sokféle kérdés vetődött fel a XVI. században az istentisztelettel kapcsolatban, a templom berendezésével kapcsolatban. Szobrok, képek, vagy fehér falak? Oltár, vagy úrasztala? Mutatunk-e be áldozatot az istentiszteleten, vagy nem? Mi a papság szerepe. Milyen éneklés legyen az istentiszteleten? Lehet-e hangszeres kíséret? Milyen hangszer kísérhet? Nagyon sok ilyen kérdés vetett fel a reformáció, és volt, amiben a reformáció ágai egyet értettek, volt, amiben nem. Sok ehhez hasonló kérdés van, amiről ma is vita folyik, akár még egy felekezeten belül is. Fontos kérdés az, hogy milyen az Istennek kedves templomi istentisztelet. A reformáció egyik legnagyobb újrafelfedezése viszont az volt, hogy az istentisztelet kérdése nem csak a templomi szertartásainkra vonatkozik, hanem az egész életünkre. Milyen az életünk istentisztelete? Hogyan dicsőíthetem Istent a munkámmal, a családi életemmel, a pihenésemmel, a pénzkezelésemmel, evésemmel, ivásommal, mindennel? Hogyan lesz az életem istentisztelet?

 

Istentiszteleti rendelkezésekről olvashattunk a múlt héten a Bibliaolvasó Kalauz szerint az Ószövetségben, Mózes 4. könyvéből. Egy kicsit talán meg is próbálta a bibliaolvasói kitartásunkat ez a hét. Melyik ünnepre milyen állatáldozat való, mennyi ételáldozatot kell mellé tenni, hogyan kell bemutatni?  Bakok és bikák feláldozásának szabályairól olvastunk, mint istentiszteleti szabályokról.

Ahogyan újra és újra olvastam a visszatérő kifejezéseket feláldozott bakokról és bikákról, eszembe jutottak az Ószövetség más szakaszai, ahol Isten pontosan ezekkel a szavakkal utasítja el az áldozatot! „Mit kezdjek a sok véresáldozattal? – mondja az Úr. Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, bárányok és bakok vérében nem telik kedvem. Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!” Ézsaiás 1, 11-13.

És itt van ez a most felolvasott zsoltár: „de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat.” Úgy tűnik már az Ószövetség korában is volt vita arról, hogy milyen a helyes istentisztelet. Sőt, mintha Isten sem tenné nekünk egyszerűvé a kérdést: hogyan tiszteljük őt? Hogyan dicsőítsük?  Most akkor kér Isten áldozatot, vagy nem kér?

Mi az üzenet ebből számunkra ma? Hálaadó istentiszteletre jöttünk össze, Istent szeretnénk dicsőíteni: gyülekezeti énekkel, kórusszolgálattal, imádsággal, igére figyeléssel. Jó csináljuk? A mi istentiszteletünk vajon tetszik Istennek? Dicsőíti őt? Számít ez a kérdés egyáltalán?

Presbiterválasztásra készülünk. Milyen az a szolgálat és élet, ami valóban Istent dicsőíti? Látjuk ezt? Erre készülünk?

Reformációt ünneplünk. Mi a reformáció mai üzenete ezzel kapcsolatban számunkra? Megnyugodhatunk mi reformátusok, mert a mi egyházunk amellett tette le a voksát, hogy csak azt hagyjuk meg az istentiszteleten, amit Isten igéje kifejezetten megparancsol, nálunk fehérek a falak, nincsenek szobrok, nincs istentiszteleti áldozati szertartás, az igehirdetés van a középpontban… Hátra dőlhetünk, vagy van nekünk is dolgunk még ezzel a kérdéssel?

 

A reformáció alapvető útmutatása, hogy amennyiben kérdésünk van hitünk gyakorlása vagy életvezetésünk tekintetében, akkor forduljunk Isten Igéjéhez. Sola Scriptura: hitünk és életünk egyedüli zsinórmértéke a Szentírás. A Szentírás pedig újra és újra arra hívja fel a figyelmünket, hogy a helyes istentisztelet, az istendicsőítő élet, elsősorban nem külső formák, hanem belső hozzáállás, lelkiség vagyis szív kérdése.

 

Mi lehet a baj az istentiszteltünkkel? Ugyanaz, mint az egész életünkkel. Az élet alaprendjének felborulása, alapvető aránytévesztés. Az autonómiára, az Istentől való függetlenségre törekvésünk.   

 

Az áldozatok bemutatását az Ószövetségben Isten parancsolta. Pontosan elmondta azt is, hogyan kell azokat bemutatni. Az Istennel való kapcsolatunk alapját ábrázolták ki ezek látható formában. A bűnért bemutatott áldozat arra emlékeztetett, hogy a bűneinknek súlyos ára van. Nem állhatunk csak úgy oda Isten elé. Valakinek meg kell halnia helyettünk, hogy mi ne haljunk meg Isten színe előtt a bűneink miatt. Persze világos, hogy egy állat halála nem tesz eleget az ember bűnéért, mégis ezek emlékeztettek arra, hogy szükség van egy tökéletes helyette áldozatra, és ezzel előre mutattak Jézus Krisztus kereszthalálára.  

A hálaáldozatok pedig arra emlékeztettek, hogy mindent Istentől kaptunk. Kegyelméből élünk, ajándéka az életünk, az ajándékaival van tele a kezünk minden nap ő gondoskodik rólunk. Életünk alapiránya ezért a hála lehet. S voltak áldozatok, amelyek azt hangsúlyozták, hogy mindenünk, az életünk is teljesen Istené. Amikor valamit áldozunk neki, akkor csak azt adjuk neki, ami úgyis az övé. Amikor egy részt adunk neki abból, amit nekünk adott, azzal azt fejezzük ki, hogy egyébként mindenünk az övé, az életünk is, mi csak használjuk, gazdálkodunk vele az ő útmutatása szerint.

 

Ezek nagyon fontos üzenetek, emlékeztetők voltak, amelyek a valóságot juttatták az ószövetségi istentisztelet gyakorló ember eszébe. De ezt az üzenetet az ember makacsul félreértette a történelem során. A pogány vallások alapvetően másra épülnek, de még Isten népe körében is kialakult a félreértés.

 

Az istentisztelet torzulásának, félreértésének a lényege: az istentisztelettel én adok valamit az Istennek, amit ő szeretne, amire neki van szüksége. Az áldozat, a felajánlás, a szolgálat, az erkölcsös élet az, amit én az enyémből adok az Istennek. És persze ezzel együtt megjelenik az a gondolat, hogy cserébe tőle is várok valamit. Egyfajta üzlet, vagy elismerésre méltó szívesség Istennek: adok valamit Istennek, amire neki szüksége van, amit ő elvár, aminek örül, cserébe várhatom tőle azt, amire nekem szükségem van. Az istentisztelet, a hit lényege, hogy én adok valamit Istennek. Ez a torzulás, deformáció.

Ez ütötte fel a fejét már az Ószövetségben is, ami ellen küzdöttek a próféták, és ez a zsoltár is. Ez burjánzott el a reformáció korában a középkori egyházban, a középkori egyházi üzletben. Az egyház, mint a szentek fölösleges érdemeinek kereskedőháza az emberek pénzéért, engedelmességéért, áldozataiért cserébe biztosította nekik Isten evilági áldásait, a bűneik bocsánatát, a túlvilági üdvösséget, sőt így gondoskodhattak elhunyt szeretteid üdvösségéről is (búcsúcédulák).

 

Ne érezzük távolinak ezt a kérdést mai életünktől sem! Ugyanez kísért, és deformál bennünket ma is: valahányszor a vallásosság akár csak rejtetten is az én teljesítményemről, erőfeszítéseimről szól, arról, hogy mit adok Istennek, mit teszek Istenért. Arról, hogy ezért cserébe várom az ő áldását. A tékozló fiú bátyja így fogalmazza ezt meg az Atyának: „Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal.” Lukács 15, 29. Miben lehet ezt a gondolkozást tetten érni? Abban, hogy amikor jól megy sorom, akkor meg vagyok arról győződve, hogy én ezt megérdemlem, az életem áldott területeivel kapcsolatban büszkén gondolok arra, hogy ezt én jól csinálom.

Nincs ilyen gondolatod? Áldott a házasságod, a családod – egyre kevesebb ilyen van ma -, egészséges vagy, anyagilag jól megy. „Hát, azért valamit csak jól csinálok… Akiknek pedig törések vannak az életében, azért mégis maguk tehetnek róla. Nem figyelnek, nem törődnek, nem dolgoznak, megérdemlik…”?! Nem kellene ehelyett egyszerűen csak megilletődötten leborulnod Isten előtt: KEGYELEM! AJÁNDÉK! Még az is, amit ezekért tehettem, csak az Isten kegyelme!

 

Másik oldalról árulkodó tünete ennek a deformált gondolkozásnak, hogy amikor baj van, történik velem valami, ami rossz, akkor dühös vagyok Istenre – mert nem ezt érdemlem -, vagy saját magamra – mert arra gondolok, hogy biztosan nem tettem eleget, nem adtam elég áldozatot, nem voltam elég jó.

Tünet az, amikor azt nézem, hogy amit teszek, áldozok, ki veszi észre, ki köszöni meg, vagy amikor attól félek, hogy nem leszek elég, és nem fogadnak el…

 

Adok az enyémből Istennek, és valamit várok érte. Ennek a gondolkodásnak a szélsőséges formája, amikor korrumpálni próbálom Istent. Erről beszél a zsoltár: „Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet!… Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem!” Az áldozattal kapcsolatban szól itt is Isten, hiszen az egész zsoltár ebben a kontextusban szólal meg. Amiről itt beszél az a „maffiavallásosság”. Adok valamit Istennek, hogy szemet hunyjon az életem korrupt területei felett. Adok az egyháznak, megtartom a vallás formáit, hogy biztosítsam az Úr jótetszését, és elvárom, hogy azért, amit adtam Isten nézze el nekem az életem erkölcstelenségét.

Távolinak tűnik? Pedig nincs ez távol egyikünktől sem. Figyeld csak meg, hogy mennyiszer kompenzálsz ehhez hasonlóan: „Igaz, hogy nem mondtam igazat, de segítettem a szegényeknek. Igaz, hogy nem voltam hűséges, de szolgáltam az egyházban…” stb.

 

Én adok az Istennek az enyémből. Mi van emögött? Az autonómia vallásos formában. Lehet, hogy Isten nagyobb, mint én, de tulajdonképpen egy szinten vagyunk, ha egyezkedhetünk. Nekem van valamim, amit odaadok Istennek, azt remélve, hogy cserébe ő is ad valamit. Nekem van valamim, amit feláldozok, hátha elég lesz, hátha megütöm a szintet. Ez súlyos aránytévesztés.

 

Isten úgy reformálja meg eldeformálódott istentiszteletünket és életünket, hogy helyretesz bennünket. Ennek a zsoltárnak az üzenete ilyen helyre tévő üzenet.

 

Fekete István Téli Berek című regényéből a következő jelenet megvilágítja, hogyan kell bennünket helyre tenni. Tutajos beszélget nagybátyjával: „– István bácsi, kérem, ne tessék haragudni… – Csak reggel az a szóváltás volt közöttünk… – Szóváltás?! Köztünk? Már – úgy értem, hogy teközted és Énköztem?… – Édes fiam – mondta, és félelmetesen csendesen mondta –, egyszer s mindenkorra tisztázzuk a fogalmakat! Én hallottam ugyan, hogy egyes szülők és egyes gyerekek között előfordulhat ilyen “szóváltás”… Gyula, hidd el, fiam, én őszintén szeretlek, de “szóváltás”? Köztünk? Gyulám, ez nem lehetséges! És nagyon kérlek, ezt a lehetőséget véglegesen töröld is a lehetőségek közül, éppen azért, mert szeretlek.” (Fekete István: Téli berek) Értjük? Szóváltás egyenrangú felek között van. A kiskorú unokaöcs, és a főagronómus nagybáty, akinél vendégségben van, nem egyenrangú felek. Lehet, hogy ez megalázónak tűnik – pláne manapság, amikor ezeket a határokat majdnem senki nem veszi figyelembe, mégis ez a valóság.

 

Nos Isten is így tesz helyre bennünket! Ember! Mit adhatsz nekem, ami nekem hiányzik? Mindent én teremtettem, minden az enyém! Mit adhatsz nekem, ami nem az enyém? Te magad is az enyém vagy mindenestül! Hogy képzeled, hogy tehetsz valamit értem?!

 

Van egy aranyos videó az interneten. A címe: Isten tortája. A főhős kap egy tortát, amit igyekszik élete fontos értékeit jelképező szereplőknek elosztani az asztalnál. Kap egy nagy szeletet a ház, kap a két autó, kap a divat és a hobbi, néhány morzsát a tanulás, majd egy szelet marad, az övé… Az asztal végén ül egy aranyos idős bácsi, akinek üres marad a tányérja. Ő jelképezi Istent. A többiek rászólnak a főhősre: Hé, ember, ő hozta a tortát! Ő pedig eltakarja a szemét, hogy ne lássa, Isten tányérja üres marad, és mindenki megeszi a szeletet, amit kapott. Aranyos ez a videó, de félrevezető! Szegény jóságos idős-bácsi isten, üres marad a tányérja, nem szégyelled magad?!

Nem ez az igazi helyzet! Lássuk már helyesen az arányokat!!! Mit adhatnál neki, amivel szívességet teszel? Az anyagi javaidat? Mindent tőle kaptál, és mindent egy pillanat alatt elveszíthetsz! Nem is a tied, csak használatra van nálad… Az erődet? Csak az ő kegyelme, hogy ma is volt erőd megmozdulni, folyamatosan ő adja az erődet, amikor nem is gondolsz rá. Az idődet? Tényleg van neked olyanod? Azt sem tudod, hogy mit hoz a következő perc! Percről percre tőle kapod az időt, amíg ő jónak látja! Most komolyan! Látod a helyes arányokat?

 

Isten azt szeretné, hogy lássuk a reális arányokat, mert szeret bennünket! Amíg nem látjuk a valóságot, addig nagy veszélyben vagyunk. Amíg nem vesszük komolyan a valóságot, nem vagyunk a helyünkön, és amíg nem vagyunk a helyünkön, addig nincs békesség, valódi boldogság és öröm…

Ezért nincs békesség, boldogság, sálóm, sokkal inkább túlhajszoltság, szorongások a mai teljesítményközpontú világban. És a teljesítményközpontú keresztyénségben is. Miről szólnak a kiégéses állapotaink? Teszem, hajtok, teljesítek, közben keserű vagyok: hol a jutalom, hol a pihenés, hol az elismerés? Hallod, ahogy Isten ilyenkor helyretesz: Kértem tőled, hogy széthajtsd magad? Szerinted, nélküled összeomlik a világ? Szerinted te szívességet teszel nekem? Segítened kell, mert én nem tudom megoldani azokat a problémákat, amelyeket magad körül látsz? Egyáltalán biztos, hogy azok az igazi problémák, amiket te annak látsz?     

 

Amíg a hitem is arról szól, hogy én mit teszek, mit adok, mennyit teljesítek, addig nem vagyok a helyemen! A realitás az, hogy nem Istennek van szüksége rád, hanem neked őrá, egészen konkrétan halott vagy nélküle! A realitás az, hogy nem te teszel valamit Istenért, hanem te függsz mindenestül tőle, mindened csak azért van, mert Isten tesz érted, és az egyetlen reménységed, hogy Ő továbbra is úgy dönt, hogy tesz érted!

 

Hogyan jutok el a helyes istentiszteletre? Milyen szívvel, milyen látással dicsőítem Istent?  

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem… Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.”

Nem én adok Istennek, nem én segítek neki, hanem én hívom őt segítségül. Az Istent dicsőítő életben nem az lesz a kérdés, hogy mit adjak, hogyan teljesítsek, mennyi lesz az elég. Sokkal inkább az, hogy hogyan tudom átvenni azt, amit egyedül Isten adhat nekem! Nem szívességet teszek neki a magaméból, hanem koldusként rászorulok az ő szabadítására!

 

És ez nem csak a látványos nagy mélységből való szabaduláskor, nem csak a megtérésedkor igaz, hanem mindig igaz marad, végig a hívő élet során.

Ez az a rend, amiben a helyemen vagyok. Én nyomorúságban vagyok, Isten az én Szabadítóm. Nem én segítek neki, hanem felismerem, hogy nála van minden, ami az én éltemhez szükséges, ezért én hívom segítségül őt! Nem üzletelünk, nem tudok neki semmit adni, ugyanis amim van az is mindenestül az övé… A jóságomat sem tudom neki felmutatni, mert nem gazdálkodtam megfelelően azzal, amit tőle kaptam. Koldus vagyok, ki vagyok szolgáltatva, nélküle elvesztem, de nem érdemlem meg, hogy vele legyek. Csak kiáltani tudok. Nem tudom befolyásolni, nem szabhatok feltételeket, nem tudom semmivel biztosítani, megnyerni magamnak… De nincs más esélyem, ezért hozzá kiáltok!

 

Amikor ezt világosan látom, amikor ezt komolyan veszem, akkor tud segíteni rajtam a kegyelem. Amikor feltételeket szabok, amikor elvárásaim vannak, amikor még mindig tudom, hogy rajtam hogyan kell segíteni, engem hogyan kell megáldani, akkor pedig nem. Nos ez a reális helyzet.

 

És a Biblia szerint ezt felismerve kerülök a helyemre, ezért furcsamód ez a szabadság, a békesség, a boldogság útja számomra. Hogyan tekintsek magamra? Hogyan vagyok a helyemen, hogyan lehetek békességben és boldogságban? Adjak minél többet az Istennek? A reformáció erre a kérdésre azt felelte az ige alapján: NEM! Hanem ismerd fel, hogy mindened az Úré, és te is mindenestül az Úré vagy! Ez az egyedüli vigasztalás! (v.ö.: Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet)

Hogyan tudod ezt felismerni, ebben megerősödni? Ha bebizonyítod, hogy te egyre jobb vagy, és egyre többet tudsz adni Istennek? NEM! Hallgasd csak a Kátét! „Mit kell tudnod ahhoz, hogy ezzel a vigasztalással boldogul élhess és halhass? Először azt, hogy milyen súlyos a bűnöm és nyomorúságom. Másodszor azt, hogy miképpen szabadít meg Isten a bűnből és nyomorúságból. Harmadszor, hogy szabadításáért milyen nagy hálával tartozom Istennek.” (Heidelbergi Káté 2. kérdés-felelet)

 

A boldogság útja nem az, hogy egyre inkább látom, hogy mit tudok adni Istennek, hanem az, hogy egyre mélyebben felismerem elveszett voltomat. Nem az a kérdés, hogy elég jó vagy-e, elég erős vagy-e, hanem az, hogy elég rossz vagy-e, elég gyenge vagy-e, elég mélyen vagy-e már, hogy orvosra, Megváltóra, segítségre legyen szükséged az életedhez. Ha ezt látod, akkor tudod csak értékelni a Szabadítót, Jézust! Akkor tudod megtapasztalni a szabadítás valóságát. Akkor tudsz hálaadással áldozni az Úrnak. Ellenkező esetben az életed mindig arról fog szólni, hogy te mire vagy képes.

 

És ez nem elméleti teológia, hanem gyakorlati élettapasztalat. Szenvedélybetegek sokasága járta és járja azt a kálváriát, hogy amíg van ötlete, hogy hogyan fogja rendbe hozni az életét, addig nincs pozitív változás. És sokan megtapasztalhatták a szabadítást, amikor feladták a maguk megoldásait, és kiáltottak: Isten, ha vagy segíts rajtam! És a szabadságban megmaradni is csak ezen az alapon lehet: minden nap segítségül hívlak, Uram, mert kizárólag a te szabadításodból élek. És amikor a te szabadításod látszik az életemen, akkor dicsőítelek téged! Mindent tőled kaptam, minden nap a te szabadításod tart meg, ezért neked vagyok hálás, és ez a hála mozgatja az életemet!

 

Ezt a fordulatot tapasztaltam meg személyesen is, amikor megpróbáltam megfelelni Isten törvényének: szeresd az Urat, teljes szívedből! De mikor leszek elég jó? Egyáltalán: parancsra szeretni lehetetlen! Aztán eljutott a szívemig az ige üzenete: „Nem az a szeretet, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” 1János 4, 10. „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” Róma 5, 8. Semmit nem tudtam tenni, ő már mindent megtett. Csak azért tudok valamit is tenni, mert ő mindent megtett és ma is mindent megtesz értem. Nem azt kell méricskélnem, hogy én mennyire szeretem őt, hanem azt csodálhatom, hogy ő mennyire szeret engem! És ez szabadított fel a szeretetre és a hálára! De ez a hála nem is csak hála, hanem ragaszkodás, függés Jézus Krisztustól! Mert mindenestül tőle függök! Ha közel vagyok hozzá az a szabadság és az élet, ha távolodom tőle az a rabság és a halál. Mit adhatok neki? Mindenestül tőle függök! Ez van benned?

 

Hívj segítségül a nyomorúság idején, én megszabadítalak és te dicsőítesz engem! Az életed Isten szabadításáról, és nem a te hívőségedről, jóságodról, szabálykövetésedről, áldozatkészségedről fog szólni. Nem a bakokról, és bikákról, hanem az Úr szabadításáról, a te háládról, és hálából az engedelmességedről. Mert ha tudod, hogy tőle függ az életed, már csak azért is ragaszkodsz hozzá, mert nem akarsz tőle elszakadni. Követed őt.

 

És akkor a kezébe teszed magad mindenestül. Így lesz az istentiszteleted – minden, amit Istennek adsz -, és az egész életed hálaáldozat. Többe nem arról szól, hogy te mit adsz, teljesítesz a tiedből, hanem arról, hogy mindent tőle kaptál, mindened az övé, kegyelméből élsz. Nem adsz neki valamit áldozatként: többet vagy kevesebbet, hanem az életed fölött visszaadod a rendelkezési jogot, hogy ő használjon téged, és mindazt, amid van az ő akarata szerint. Nem valamit adsz neki, hanem mindent a kezébe adsz, hogy ő ossza be. Az erődet, az idődet, a pénzedet, a figyelmedet. S őt dicsőíted – nem csak a templomi istentiszteleten, az egyházban végzett szolgálatoddal, hanem az egész életeddel, mindennel, amit teszel: a munkáddal, a családi életeddel, a pénzkezeléseddel, a szabadidőddel…  Ez a hálaáldozat, ami nem lekenyerezi Istent, hanem bizalommal engedelmeskedik, és odaadja magát neki. Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Mi az, ami megszólított ebből az igehirdetésből?
  2. Mi az, amiben megváltoztatta a látásodat?
  3. Mi az, amin változtatni szeretnél ennek hatására?

 

Végh Miklós, lelkipásztor

Szolnoki Református Egyházközség