2023.november 19.

Olvasandó: Józsué könyve 24, 14-25

„Miután megmenekültünk, akkor tudtuk meg, hogy Máltának hívják ezt a szigetet. A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak. Amikor Pál összegyűjtött egy csomó rőzsét, és a tűzre tette, a meleg miatt egy vipera bújt ki belőle, és a kezébe mart. Amikor a barbárok meglátták a kezéről lecsüngő mérges kígyót, így szóltak egymáshoz: Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem engedi, hogy életben maradjon. Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett. Azok pedig azt várták, hogy feldagad, vagy hirtelen holtan esik össze. Mikor azonban hosszas várakozás után azt látták, hogy nem történik semmi baja, megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten. Azon a környéken volt a sziget elöljárójának, Publiusznak a birtoka, aki befogadott minket, és három napon át nagyon barátságosan megvendégelt. Történt pedig, hogy Publiusz apja lázrohamoktól és vérhastól gyötörve ágynak esett. Pál bement hozzá, és miután imádkozott, rátette a kezét, és meggyógyította. Miután ez megtörtént, a többi beteg szigetlakó is odament hozzá, és ő meggyógyította őket. Ezek nagy megbecsülésben részesítettek minket, és amikor elhajóztunk, elláttak bennünket minden szükséges dologgal.” Az apostolok cselekedetei 28, 1-10

 Felolvasott Igénkben nem ismeretlen témáról hallhattunk. Egy gyakran használt és sokat kihasznált fogalmat járnánk ma körül. Mindnyájan hallhattunk már erről: ez a keresztyén szolgálat. Ezzel már éltek jól és éltek is vissza vele, amikor a kereszténységen belül van erről szó. A szolgálat gyülekezet egyik jellemző szakkifejezése, de ami még fontosabb, a legjellemzőbb megnyilvánulási formája. Miért kell időnként mégis átgondolni szolgálatunk formáit és tartalmait? Miért kell erősíteni bennünket abban, hogy hogyan is tudunk szolgálni az Úr dicsőségére. Talán ez a mai Igeszakasz megvilágítja ezt előttünk, segít átgondolnunk egyénenként és közösségként is a szolgálathoz való hozzáállásunkat.

Keresztyénné válásunk folyamata leírható egyszerűen: Isten először megszólít bennünket, megszabadít bennünket, megáld bennünket, elindít egy úton, melyen a szabadításért hálából odaszánjuk magunkat Urunk szolgálatára. Isten ezt tette Izraellel, ezt tette az apostolokkal, az első keresztyénekkel és ezt teszi velünk is, mert használni szeretne bennünket az Ő országának építésében, az evangélium hirdetésében, megélésében. Mi ebben a nehézség? Az a nehézség, hogy miközben tanítványok vagyunk, aközben szolgálók is vagyunk. Isten iskolájában nem úgy van, mint a Facebook igazságban: Munkahelyem az élet iskolája, és még nem jártam ki. Isten iskolájába mihelyt beiratkoztunk, igent mondunk Isten megszólító szavára, elindul a kiképzésünk, nevelésünk, hitbeli fejlődtetésünk Isten Igéje és Szentlelke által, a közösség által, sokak által, mások által, kívülállók által is, növekszünk a hitben. Ugyanakkor az Isten szolgálatba is szólít bennünket, erre nekünk valamilyen választ kell adnunk. Ezt hallhattuk a fölolvasott lekcióban és ezt hallhattuk a textusban is. Hallottuk Józsué szívbe markoló hitvallását: „De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!” én és az én házam népe az Urat szolgálja. Aztán itt van előttünk Pál apostolnak ez a sok viszontagság után megmeneküléssel végződő hajóútja. Ezt elég részletesen leírta nekünk Lukács. Miközben Pál apostol gőzerővel – ha szabad ezt a kicsit ellentmondásos képet használni. Rómába igyekszik, a szolgálatba igyekszik, az a célja, hogy Rómában bizonyságot tegyen az Isten nyilvánvaló tetteiről, dicsőségéről. Az ő Uráról, Jézus Krisztusról bizonyságot tegyen. Az utazás közben viharba keveredik, – és ez egy újabb bizonyság nemcsak Pál, hanem mi számunkra is -, hogy a mi Urunk ura a tengernek és a viharoknak is.  Pál apostol megmenekül, és a barbároknak vagy pogányoknak nevezett szigetlakók közelébe kerülnek a meggyötört hajósok. Micsoda gondoskodás az esőtől, a vihartól megpróbált embereknek, ugyanis a sziget lakosai tüzet gyújtanak, hogy átmelegedjenek, megszárítkozzanak. Pál apostol egy nagyon szimpatikus vonásáról tesz itt is tanúbizonyságot. Ha a Testvérek olvasták végig az Apostolok Cselekedeteit, láthatták többször is, hogy Isten indíttatására Pál szolgálatba helyezi magát, ahogy a rendőrök szokták mondani.  Az ő reménysége, a rendkívüli körülményekhez való hozzáállása nagy hatással van a hajón lévő társaira, az útitársaira, a katonákra, és mindenkire, aki ott van. Alázata és az ő szeretete, szeretete és hozzáállása megérinti a környezetét, áldást jelent számukra. Ez nem egy pozitív élethelyzet, amit itt hallottunk ebben az Igében. Nem gondolnám, hogy bárkinek is az lenne a szándékos terve, hogy hajótörést szenvedjen Málta közelében. Ez egy nehéz élethelyzet. Az Isten mégis megengedte Pál apostolnak, hogy oly sok viszontagság után ő ezt elszenvedje és elhordozza. Ha figyeljük ezt a kis történetet, a segítőkész szigetlakók, Pál apostol, aki maga is rőzsét gyűjt és a tűzre dobja. A föllobbanó tűzzel, „föllobban egy vipera is” és megmarja Pált.

Mit tesz a környezet, az addig oly gondoskodó barbárok? Várják, hogy hatni kezd a méreg. Pál apostol majd összeesik, hiszen azért esett rajta ez a szörnyűség, mert biztos valami gonosztevő, aki megérdemli az istenek ítéletét és el fog pusztulni, és hát nem ez történik. Ha nem sikerül a gyalázat, Pál negatív megítélése, akkor majd jön a dicsőség kísértése, azonnal Istennek kiáltják ki Pál apostolt.  Pál egyiket sem veszi ebben az értelemben komolyan, sem a saját dicsőségét nem építi, sem pedig nem erősíti, hogy ő az istenek által halálra ítélt gonosztevő lenne, hanem teszi a dolgát. A sziget vezetője kapcsán is, akinek beteg lesz az édesapja. Pál alkalmazkodva az élethelyzethez szolgál. Ez a szolgálat, ami elindult a rőzseszedéstől ebben a történetben, és végződik a gyógyítások csodáján. Nyilván nem Pál apostol gyógyított kézrátétellel, de mégiscsak ő volt az emberi eszköz, aki ezt a szolgálatot vállalta. A szigetlakók szimpátiáját váltja ki, úgyhogy gondoskodnak róluk. Sokszor emlegetem, talán nem elégszer, vagy remélem, nem válik unalmassá, hogy az Isten országa olyan, mint a gyöngysor. A gyöngysoron a gyöngyök egymás után föl vannak fűzve az isteni igazságok, az Isten vezetése, az Isten áldása számunkra. Nem tudunk kihagyni lépcsőt. Amikor még fiatal voltam, szőke, magas izmos és kék szemű, és kettesével tudtam szedni a lépcsőfokokat, akkor kimaradtak lépcsőfokok. Ma már ezt nem tudom, de talán nem is akarom. Megvannak mindennek a rendelt alkalmai, idejei és egyéb dolgok pillanatai, amikor meg kell tennünk azt, amit meg kell tennünk. Pál apostolnál is ezt látjuk. Nem azon kesereg a mi apostolunk, hogy: Hát Uram, megyek itt a nagy küldetésben, három-négy teológiai disszertáció ott van az utazó ládámban, és akkor tessék, ilyenekkel kell foglalkoznom, hogy hajótörés, miegymás, aztán hol gyaláznak, hol dicsőségre akarnak emelni, hát nem jól van ez így!! Pál apostol alkalmazkodik a körülményekhez. Nagyon fontos ezt látnunk, hogy olyan, hogy ideális körülmény a mi keresztyénségünk megélésére, a mi szolgálatunk gyakorlására megítélésem szerint, Szentíráson alapuló megítélésem szerint, soha nem lesz. Ideális szolgáló közösség az meg pláne nem lesz. Hiszen ahol én már ott vagyok, az a közösség biztos nem ideális, hiszen én magam egy kegyelemre szoruló bűnös vagyok, és nem vagyok tökéletes. Így lássuk ezt a dolgot. Pál apostol azonban nagyon érdekes jellemvonását mutatja meg ebben a történetben. A rőzseszedésről akarok beszélni. Sokszor átsiklunk ilyen mondatokon, amikor van egy mondat, hogy valaki ezt tette, és azt tette. Miért mondom azt, hogy ez nagyon fontos dolog, amit látunk itt Pálnál? Azért, mert Pál apostol a hajótörés után, egy megpróbáltatás után is aktív ember marad. Vállalja a közösséget azokkal a pogányokkal, a barbárokkal, akik a szükséget be szeretnék tölteni. Nem mondja azt, hogy kérem, én olyan pedigrével rendelkezem, hogy nekem itt minimum 20 méter távolságra kéne tőletek lennem. Beáll közéjük és próbálja a szükséget enyhíteni, közösséget vállal velük, még akkor is, ha nincs egy hiten, nincs egy valláson, nincs egy meggyőződésem velük. Láthattuk ezt az Igében, egész más volt a szigetlakók meggyőződése. Ez az elméleti ember, aki a Római levelet írta és nagyon sok teológiai igazságot megfogalmazott, a szükséghelyzetben nagyon jó gyakorlati érzékkel ismeri föl, hogy mit kell tennie. Azt teszi, amire az adott helyzetben, szituációban szükség van.

Nem kezd el beszélni a teremtett világról, Jézus preegzisztens voltáról, dogmatikai igazságokról. Ha rőzsére van szükség, akkor rőzsét gyűjt és odateszi a tűzre. Akkor is, ha ez egy ilyen nagy embertől nagy dolog. Aztán a „nagy ember”-ség: a világméretű feladatokkal megbízott ember, Pál apostol ezt a legkisebb szolgálatot sem veti meg. Ebben az egy mondatban, ebben a kis rőzseszedegető mondatban mind a három igazság benne van. Miért fontos, hogy ezt lássuk meg? Egy gyülekezet életében különböző szolgálati lehetőségek vannak. Nyilván mi lelkészek erősen preferáljuk azt, hirdetjük is, hogy első a szolgálat, szolgálat. Ez a dolgunk. Meggyőződésem, hogy Istentől kaptuk ezt. Na de hogyan és miként szolgáljunk? Nagyon nehéz megtalálni ebben a sokféle sebtől és terheltségtől meggyötört világban, hogy hol az én helyem egy szolgálati rendben? Fölismerem-e azt, hogy nekem mit kell tennem, mi a saját szolgálatom? Nem mondom, hogy Pál apostolnak könnyebb volt, amikor a rőzsét gyűjtötte és értelemszerű volt, hogy fát gyűjtsön és odategye a tűzre. ma olyan sok minden ér bennünket, olyan sok minden történik velünk, hogy ezt nem mindig tudjuk fölismerni. De ezt a három igazságot mégiscsak forgassuk a szívünkben, amikor a szolgálati helyünket, a szolgálat módját keressük, hogy közösséget vállaljunk azokkal, akik a szolgálati szituációt enyhíteni, megoldani, helyre tenni akarják. Bármilyen elméleti jó keresztyének is vagyunk, akkor is legyenek gyakorlatias gondolataink és azt tegyük, amiben egy adott helyzetben szükség van. Miközben nyilván stadionokba szeretnénk prédikálni és hirdetni az Igét és nagy tömegek térjenek meg a mi bizonyságtételünkre, aközben ne becsüljük le a legkisebb szolgálatot sem. Emlékeztetek szeretettel mindenkit Jézus azon tettére, amikor a lábmosás szolgálatát végezte. A saját tanítványai megrökönyödtek ezen. És Jézus mégis elvégezte. Nagyon fontos dolog, hogy amikor keressük a helyünket egy városban például, ahol nyilvánvaló, hogy Isten feladatot bízott ránk, akkor nem csak az a dolgunk, hogy kiálljunk és Jézusról beszéljünk. Rengeteg szükség van körülöttünk. Nem csak fizikálisakra gondolok, lelki szükségre. Egy jó beszélgetés, az is lehet rőzse, és még lehet, hogy vipera is jön utána. A legendák szerint egyébként azóta nincs Máltán vipera, mióta ez a páli eset megtörtént, valahogyan eltűntek onnan. Lehet, hogy féltek, hogy Isten olyan sok csodát tett, hogy őket is utoléri és elmenekültek, de ez csak egy másodlagos dolog. A keresztyén embernek lételemének, életelemének kell lenni, hogy szolgálja az ő Urát. Káténkban, a Szentírásban sokszor halljuk azt, hogy Isten, amikor megszabadít engem, ezért én hálaadással odaszánom neki az életemet.  Szeretnék, szeretnénk szolgálni. Jönnek a kokrét szolgálati lehetőségek, azokra való felkészülés. Beszélgetünk erről. Aztán megtörténik, hogy nem ugyanazt értjük azokon a dolgokon mindnyájan.  Amiket és ahogyan én mondok, a testvérem nem érti, vagy nem úgy érti. A másiknak talán több konkrétabb információra van szüksége, talán mondja, hogy jön, de nem jön szolgálni. Ilyenkor is előjön, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. A szolgáló keresztyén ember elsősorban szolgál és nem minősít. Nem elemzi ki a többieket. Hát, Uram, látod, milyen jó, hogy itt vagyok ennek a gyülekezetnek, ha én nem lennék, mire mennének, és hát ezek a többiek meg hogy le vannak maradva. A szolgáló keresztyén szolgál. Hangsúlyt helyez a cselekvésre és a tettekre. Elméletileg nyilván mindnyájan elég jó keresztyének vagyunk. Én magam is 40 évig tanultam a teológiáig, hogy ezt az elméletet elmélyítsem magamban, de ez csak egy tréfa. A szolgáló ember hangsúlyt helyez a tettekre. A mai embereknek hiába közlünk alapelveket, bibliai igazságokat. Meggyőződésem, hogy sokszor nem is érti, nem is érzi, hogy miről beszélünk. Biztos tudják a kedves testvérek, mennyire relatívvá vált a bűn és a bűnbocsánat és egyéb fogalmak. Jó embernek tartom magam a saját mércém szerint. – mondják ma. Hát Isten, ha lenne Isten, akkor nem hagyná ezeket a háborúkat, egyebeket. El lehet mondani, de elméleti igazságokkal nem tudunk megközelíteni valakit. Azzal tudjuk megközelíteni a másik embert, akár a gyülekezeti testvért is, ha elérhetőek vagyunk, mi magunk is közel engedjük őt magunkhoz, időt töltünk egymással. Amikor elkezd épülni az Istentől kapott bizalom, akkor rájövünk, hogy bármelyik pillanatban van lehetőségünk és késztetésünk arra, hogy szolgáljunk egymás felé. Olyan gyakorlat ez, amit nyilván gyakorolni kell, hiszen benne van a nevében, a szolgálatban, nem lehet elméletben szolgálni. Vegyük ezt a szívünkre, ahogyan Pál apostol megfogta azt a rőzsenyalábot, összegyűjtötte és használta ahhoz a pillanathoz méltóan, ahogy azt kellett, de ránk is ez vár. Sokszor mondjuk, hogy ez a világ milyen. Meglepődünk rajta? Hol van nekünk ígéretünk, hogy ez a világ majd tárt karokkal fogad bennünket? A nyomorúságban lévő ember mindig ott volt Jézus közelében és ott volt Izrael népe közelében és ott vannak a mi közelünkben is. Ők csak a saját ügyüket tartják fontosnak. Nagyon fontos tanítás ez egyébként, mi is a saját ügyünket, a Krisztus ügyét tartsuk fontosnak! Úgy szolgáljunk azzal, ahogyan Krisztus Urunk szolgált felénk a bűnbocsánattal és az új élet lehetőségével. A szolgáló élet dicsőíti az Istent. Ez az igazán bizonyságtevő élet. Eddig erre mentem, és most már amarra megyek. Nem a klasszikus 360 fokos fordulatra van szükség, elég 180. Szerintem ezzel az Úr is megelégszik. Nagyon fontos dolog, hogy az Istent dicsőítő élet az a szolgáló élet, és így leszek áldás mások számára. Nagy kísértése az ördögnek, hogy mindig nagy dolgokra gondolunk. Amikor ezt az Igét olvastam hétfőn, hogy mi lesz vasárnap esetleg a textus, nagyon megfogott ez a rőzsegyűjtős mondat. A nagy Pál apostol, aki a keresztyénség emberi megalapítója rőzsét gyűjt, mert arra volt szükség. Ez vezessen bennünket is, amikor a szolgálatunkat keressük. Nyilván nagyon sokszor kísértés az, hogyha valamilyen szolgálati pozícióba kerülünk, akkor hogyan maradjunk meg a hatalom kísértései ellenére, talán ez egy másik igehirdetés témája lesz. Nagyon fontos dolog, hogy az önzetlen szolgáló keresztyén élet Isten kegyelméből szép lassan alakuljon ki. Ennek a tartalma, a szolgálat mibenléte teljesen lényegtelen. Nem mindig a látványos nagy szolgálatok viszik előre az Isten országának ügyét. Sokszor a csendben, akár a belső szobában elmondott imádságok több áldást eredményeznek, mint a nagy hangon hirdetett alkalmak vagy tevékenységek.

 Fontos, hogy a keresztyén ember mikor szolgál, akkor törekedjen arra, hogy ebbe a szolgálatba másokat is bevonjon. Egy jó szolgálattévő, egy keresztyén szolgálattévő, különösen egy szolnoki magyar református szolgálattévő, attól boldog, ha az őáltala pásztoroltak, vezetettek – és ez nem csak a lelkipásztorokra igaz -, azok szárnyalnak. Azok megtalálják a helyüket a gyülekezetben. Áldást kapnak és áldássá válnak. Akkor boldog igazán egy jó keresztyén, amikor azt látja, hogy mások a Krisztustól kapott szabadsággal élnek és jól élnek. Fontos dolog ez. Az kell, hogy vezessen bennünket, hogy ahogyan én szolgálok egy bizonyos területen, azt azzal a lelkülettel tegyem, hogy ez másokra is áldás legyen és másokra is hatással legyen. Fontos dolog, hogy Isten akaratát csak szolgálat által tudjuk igazán teljesíteni. Elméleti teljesítés nem nagyon van, mint ahogy levelező tagozat sincs Isten országában, ott kell lennünk és jelen kell lennünk ebben. Ha nézzük a szolgálattevőket, néhány bibliai példával említve, József akkor vált igazán szolgáló emberré, akár vezetővé is, amikor Isten látomást adott a szívébe, amely látomás által megmentette Izrael kiválasztott népét az éhségtől. Mózesből is úgy lett szolgáló ember, hogy Isten hívásának engedelmeskedett, a fáraó elé állt, még ha nem is volt olyan jó beszédű, de átadta neki azt az üzenetet, amelyet az Isten rábízott: Az Úr azt mondja, bocsásd el az én népemet. Eszter is akkor lett szolgáló ember, amikor nagybátyja, Mordokaj felszólította, hogy álljon a király elé és járjon közbe Isten népének maradékáért. Akkor, amikor beállt az Isten szolgálatába. Péter apostol akkor lett az ősegyház egyik vezetője, amikor Jézus elhívta őt, tanítványtársait, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népeket. Péter alkalmasságától és egyebektől elvonatkoztatva, hiszen amikor ez történt, Péter még nem volt világméretű misszióra alkalmas állapotban. Pál apostolnak teljesen világos missziói látása volt arra nézve, hogy az Isten kegyelmének hirdetését kiterjessze a zsidóság keretein túlra, a pogány vidékre. Annak a Jézusnak a tanait, evangéliumát, mondásait, cselekedeteit hirdesse, akinek a követőit ő üldözte, nemrég olvastuk szintén az Apostolok Cselekedeteiben, sőt a halálra ítéléskor arra szavazott, hogy öljék meg őket. Ez az Isten csodája, ez az, amikor az Isten megszólít bennünket, és nem a saját erőnkből kell kitalálnunk, – és talán némi kis dicsőségre is vadászva -, mindent is elvállalnunk, ami kiéget bennünket. Megfáraszt, és bizony hiába vesszük fel a jó keresztyén mosolyt, ha a lelkünkben szomorúság van, ha megfáradunk ebben, ha megkeseredünk ebben. A Krisztus szabadsága az mindig örömmel jár. A Krisztus szabadság az azzal jár, hogy tudok nemet is mondani akár egy szolgálatra is. Pál apostol nemet mondott, amikor az Isten áldását, szabadítását látva mások, őt Istennek akarták kikiáltani. Ha az Isten hívásának engedelmeskedünk és figyelünk az Isten nevelésére, vezetésére, akkor meg fogjuk érteni, hogy mi a szolgálatunk és hol van a mi helyünk a gyülekezetben. A többiről pedig Isten gondoskodni fog. Nem tudom, hogy tapasztalták-e ezt a testvérek? Én már voltam egyszer-százszor, hogy kihirdettem valamit, és azt gondoltam, hogy hát tíz ember kellene ehhez a szolgálathoz. És az Isten mondjuk lehet, hogy csak kettőt küldött, vagy hármat, de a szolgálat mégis megtörtént. Meglett, vagy így, vagy úgy, de az lett a cél és az eredmény és a gyümölcs, ami eredetileg is a terv volt. Mert Isten nem úgy gondolkozik, mint én. Hál’ Istennek egyébként. De nagyon fontos dolog, hogy bízzuk az isteni gondviselésre azt, hogy Ő, amit meg akar nekünk adni, azt meg fogja adni, akár szolgálókban is. Van még egy dolog, hogy tanulnunk is kell az együttmunkálkodást. Azért a világ nem mindenben elutasító. A brit tudósok kimutatták, hogy tanulni kell vezetéselméletet, csoportműködést, egyebeket, hogy működnek az emberi közösségek. Nem könnyű vezetőnek lenni.  Van egy szomorú hírem, mindnyájan vezetők vagyunk, akár családban, munkahelyen, bárhol, akár egy gyülekezetben is, még akkor is, ha nem mi vagyunk a vezető lelkész és a főgondnok, vagy nem vagyunk presbiterek. Valamilyen hatással vagyunk a környezetünkre, és ez már megítélésem szerint vezetés. Tehát a tanítványsághoz az kell, hogy legyen valaki, akit követek, Jézus Krisztus. Ezt kifejezzem a cselekedeteimmel, és szolgáljak ennek a vezetőnek, Jézus Krisztusnak, akit követek. És miközben Őt követem, Ő tanít engem, és engem is ki fog képezni arra, hogy ebben a szolgálatban egyre nagyobb odaszánással és áldásokkal tegyem a dolgomat. Ha emlékszünk a tanítványok elhívására, amikor Jézus emberhalászatra hívja őket, tanítványságra hívja őket, ez engedelmességgel és Jézusnak való alárendeltséggel volt párosítva. Péter néha ez alól megpróbált kibújni, és néha más tanítványok is, de igazán talán kimondhatjuk azt, hogyha alávetik magukat a keresztyének Jézusnak, akkor innentől kezdve elindul az életük afelé, hogy szolgáljanak. Jézust mindennél jobban érdekelte  tanítványainak az Ő tanításához való hozzáállása és a tanítványok motivációja. Olvassuk a Szentírásban, hogy ők azt gondolták, hogy ez hatalom. Olvassuk a Szentírásban, hogy vitatkoztak egymással, ki lesz nagyobb az Isten országában? A főnöki iroda mellett kié lesz majd a helyettes főnöki iroda a mennyországban?  Jézus nem hagyta őket ebben az állapotban, hanem nevelte, növelte az ő hitüket, szépen tanítgatta őket lépésről lépésre, kiképzést adott, ha úgy tetszik, hogy alkalmassá váljanak arra, hogy szolgáljanak mások felé, tegyenek tanítvánnyá minden népeket. Nem tudunk önerőből, saját odaszánásból jó tanítványok lenni, szolgálók lenni, bármennyire is szeretnénk ezt mi lelkipásztorok vagy szolgálók. A gyülekezetben sokféle típusú ember van, hála Istennek egyébként. Tapasztalati tény, hogy vannak akik, amikor kimondunk egy hirdetést, akkor  maguktól jelentkeznek. Tudják, hogy mit kell csinálni, ez mivel jár, vagy érdeklődnek erről. Viszont vannak olyanok is, akik mondjuk nem értenek bizonyos dolgokat. Szorongásuk van abban, hogy kell ezt csinálni, mit kell tenni, mi fog történni, mit csináljak akkor, ha ez történik. Mégiscsak el kell azon gondolkozni, hogy ezeket vegyük figyelembe, amikor tanítványságra, szolgáló tanítványságra hívjuk a testvéreket. Tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy amikor egy sikeres projekt, elképzelés, terv megvalósul, az általában 80%-ban a közkatonák dicsősége és maximum 20%-ban a vezetőké. Ugye értjük ezt? Jézus kiképez olyan szolgatársakat, akik mondjuk presbiterek, lelkipásztorok és olyan képességek, karizmák stb. birtokában vannak, akik tanítják a többieket, de azt is szeretné, hogy mi ezt továbbadjuk, ne tartogassuk magunknak. Foglalkozzunk azzal, hogy milyen karakterek vannak egy gyülekezetben. Ez egy időigényes feladat. Sokféle ember van egy gyülekezetben, és segítséget kell találnunk arra, hogy hogyan kommunikáljunk, hogyan hívjunk, hogyan szólítsunk meg embereket arra, hogy beálljanak az Isten országának az építésébe. Van, akire azt mondhatjuk, hogy a fogékony, nyitott szívű, nyitott látású követő. Ő ragaszkodik az utasításokhoz, a tervekhez, szinte már mereven, és a vezetőktől világos, részletes és alapos utasítást vár. Biztos, hogy volt már részünk, ha nem a gyülekezetben, akkor világi megbeszélésen, ahol találkoztunk ilyen karakterrel. Őneki nem elég azt mondani, hogy hiszen tudjátok. Voltál te már ott érted? Az ilyen karakterű embernek nyilván ahhoz kell alkalmazkodni, amilyen ő. Aztán vannak, akik önállóak, nem szeretik a kényszerítő körülményeket, mindenről  véleményük van, és a saját elgondolásokat tűzön-vízen, gyülekezeten keresztül megpróbálják valósítani. Nem nagyon szeretik, ha bárki beleszól az elképzelésükbe. Ez időnként nehéz, biztos, hogy találkoztunk más gyülekezetben, hiszen nálunk nem biztos, hogy előfordul. Abban az értelemben kell alkalmazkodni az ilyen karakterű emberhez, hogy őneki ez a sajátja, ez nem bűn kérdése, nem tudjuk, bocsánat a kifejezésért, de nem tudunk erőszakot tenni a saját genetikai személyiségünkön azon, amit örököltünk, vagy amilyen a karakterünk. ha nem figyelünk erre is, lehet, hogy így taszítunk el valakit a szolgálattól, hogy ezt nem vesszük figyelembe.
Aztán vannak az együttműködő tanítványok, akinek nagyon sok javaslata van, ötletei vannak, szereti az együttműködést, szereti a csapatmunkát, nem magányos keresztyén, de szereti azt, hogy a döntéshozatal is közös döntés legyen. Ugyanakkor elég sajátos, újdonságszerű dolgokat is alkalmaz. Miért fontos ez? Nem hirdethetjük úgy az Igét, nem élhetünk úgy, mint eleink tették. Bármennyire is szeretem Kálvint, nem vezethetjük be Szolnokon, hogy olyan legyen a városi rend, a gyülekezeti rend, mint Kálvin idején volt. Isten Igéjének mértéke szerint újítanunk is kell és lehet. Az viszont nagyon fontos, hogy bizonyos helyzetekben együttműködéses, konszenzusos döntés szülessen egy gyülekezetbe. Biztos, hogy láttunk már olyan testvért, akinek mindenre is megvan a megoldása. Isten adja majd a megoldást. Aztán vannak olyanok, akik szeretik a részletes tájékoztatást, és ők maguk is aktívan részt vesznek mondjuk egy terv elkészítésében, vagy imádkoznak, együtt van böjtölnek, akár a gyülekezet tagjaival, és alázattal elfogadják a mások véleményét is.

Ez egy nehéz dolog, de a karaktereket figyelembe kell venni, a személyiséget figyelembe kell venni, mert máskülönben csak riasztólag hathat az a dolog, amit mi szeretnénk, elriasztunk embereket.  Megkeserednek az emberek, hogy engem nem értenek meg. Hát hiába mondom. Csak a megkeseredés és az eltávolodás Istentől, a közösségtől, a másik testvértől, aki adott esetben más karakter, mint én, az egy örvényt eredményez. Aztán a végén tényleg én vagyok a Duli-fuli keresztyén, akinek mindig csak a negatív jut az eszébe. Fontos dolog, hogy lássuk, és azt is lássuk, hogy egy közösségnek, például a presbitériumnak most, ahogy majd szolgálatba fognak állni, különböző karaktereik lesznek a tagjai. Nem abban egyek, hogy ugyanazt gondolják, mindenről ugyanaz a véleményük, és ugyanazt képviselik a gyülekezet felé, hanem abban egyek, hogy mindnyájan Krisztust követik. Adott esetben ez vitákkal is járhat. Adott esetben előjöhetnek ezek az előbb felsorolt dolgok. Előjöhet olyan is, hogy észrevesszük, hogy van közöttünk az ellentmondó tanítvány, aki mindenre is nemet mond, már csak alapból is, és nehezen tűri az irányítást. Van ilyen. Ilyet is láttam már. Ez nem megy egyik percről a másikra, hogy ezeket letegyük. Megfigyelték azt is például, hogy aki ilyen ellentmondó típus, teljesen nyakasnak, makacsnak, öszvér természetűnek tűnik, de rendkívül feladatorientált, nagyon hamar megteszi a dolgát. Minden karakternek vannak előnyei és számunkra nehézségei, mint ahogy a tanítványoknak is voltak,

 Amikor tanítványok leszünk, egy életstílusba állunk be, ahol tisztelnünk kell a másik személyét, szeretni a testvéreket. „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13,35)  Ez nem csak egy lózung, vagy egy jó jelszó. A szeretet mindig aprópénz, mindig közösségre van váltva, és figyelnünk kell a másikra. Tisztelnünk kell, ha a másik nem azon a véleményen van, mint én, és más gondol bizonyos dolgokat, mint amit én. Ugyanakkor azt is el kell fogadni egy közösségnek, egy gyülekezetnek, hogy mindig az Isten országának ügyét, vagy ha úgy tetszik, a gyülekezet ügyét kell képviselnünk, és azért kell cselekednünk, akkor is, ha én magam mást szerettem volna, vagy másképp szerettem volna tenni. Értékelnünk kell, hogy nem csak mi tapasztaltunk meg mindent az életben, a másiknak is van élettapasztalata, hittapasztalata, bizonyságtétele, lehet, hogy még erősebb, mint az enyém. Figyelembe kell venni és meg kell hallgatni. El kell fogadnunk azt, hogy mások vezetnek bennünket. Nem tudom, hogy a testvérek figyelték-e, de 21 név volt a szavazáskor a presbiteri listán, ugye? Ez azért nem kell hozzá matekzseninek lenni, hogy valaki a 20 fős presbitériumból kimarad. És mégis ez a gyülekezet Isten akaratáért imádkozott, a vezetők, a presbitérium, a gondnok, hiszen tudtuk, hogy valaki a húszból ki fog maradni. Ezt tartom a jó tanítványság útjának. Tetszenek érteni, hiszen ha 21 jelölt volt, akkor nem kezdtünk el marketingelni azért, hogy testvér gondold már meg, mert számszakilag ez olyan kínos, és hátha te nem. Rábíztuk az ügyet az Istenre, – ez nagyon fontos üzenet, hogy ezt tudja a gyülekezet -, hogy nem akartunk semmi olyat, ami emberi beavatkozás. Hiszen amikor megmérettetünk és egy szavazásban esetleg alulmaradunk, de bízunk az Istenben, akkor nem megkeserednünk kell, hanem hálát adni Istennek: Uram, miben kell, hogy változzam? Hol vannak az én rőzsehalmaim, amiket nem gyűjtöttem össze, mint Pál? Hol van az én gyakorlatiasságom, amit nem alkalmazok, mint ahogy Pál alkalmazta?

A szolgáló keresztyénségre való elhívás Jézusnak a tanítványokhoz intézett utolsó szavaiban gyökerezik. Néhány órával kereszthalála előtt (János 13), Jézus megmosta a tanítványok lábát (ami egy szolga kötelessége volt). Ez az esemény híven tükrözi az irántuk tanúsított szeretete nagyságát. Ez a szolgai gesztus kitörölhetetlen nyomot hagyott a tanítványok szívében: örökre beléjük írta a keresztyén szeretet és szolgálat jelentését. Ez nem volt más, mint elhívás arra, hogy ők is ugyanezt tegyék másokkal. Az Úr példát adott nekik, és mindazoknak, akik nyomdokaikban járnak. A szolgálat nem a keresztyénség egyik útja. A szolgálat a keresztyénségünk jézusi útja. Kövessük hát mi is ezt az utat!

Kérdések

Mi a jelenlegi szolgálatod a gyülekezetben?

Mennyire érzed sajátodnak ezt a szolgálatot? Örömmel végzed ezt?

Milyen segítségre lenne szükséged a szolgáló keresztyénséged kiteljesedéséhez?

Bárány György