2023.november 26.

Olvasandó: János 10, 1-5. 11-18. 27-29.

„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom. Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten. Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!” Zsolt 62, 6-9.

 

Azért jöttünk ma az istentiszteletre, mert a felzaklatott lelkünknek elcsendesedésre, békére van szüksége, és csak Istennél találjuk meg ezt a békét. Azért jövünk vasárnapról vasárnapra istentiszteletre, azért keressük őt a napi csendességben a Bibliával a kezünkben, imádkozva, mert újra meg újra felzaklatódó lelkünknek valódi békességre van szüksége, és ezt csak Istenben találjuk meg.

Azért hívtuk ma az istentiszteletre örök élet vasárnapján újra közénk azokat a gyászoló testvéreinket, akik a múlt évben búcsúztak szeretteiktől, mert a gyász fájdalmában, kérdései között, a hiánnyal küzdve felzaklatott lelkünknek békességre van szüksége, és ez a békesség nem jön magától – nem igaz az, hogy „az idő mindent megold” – csak Istennél van a békesség.

 

„Ő az én kősziklám…” Az önsegítő módszerek világát éljük. Sokan azt gondolják, hogy a  hit is egy önsegítő módszer, esetleg csoportterápia… Vannak olyan eszközök, amelyeket komolyan véve segíthetjük lelkünk gyógyulását, és nagyon fontos a csoport, a többiek segítsége. A hit azonban jóval többet jelent önsegítésnél, vagy egymás támogatásánál. A zsoltár nem azt mondja, hogy én leszek a saját kősziklám, vagy a testvérem a barátom a kőszikla, hanem ő, Isten az én kősziklám egyedül. A hit azt jelenti, hogy találtam valakit, aki rajtam kívül van (nem az én jobbik énem), és aki magasan fölöttem van, végtelenül hatalmas. Találtam valakit, aki rajtam kívül van, ezért meg tudok benne kapaszkodni, és elég erős, ezért meg tud tartani, ki tud húzni a bajból: megtaláltam Istent.

 

Az önsegítő módszerek e nélkül a hit nélkül olyanok, mintha a mocsárból a saját hajamnál fogva próbálnám kiemelni magam. A csoportos módszerek pedig mintha ebben a mocsárban egymást próbálnánk menteni, bíztatgatni. Kell egy kőszikla. Kell egy biztos kapaszkodó. Aki rajtam kívül van, és aki elég erős, megtart. Kell Isten, Istenre van szükségem. A hit azért fontos, mert őbelé kapaszkodom vele. A gyülekezet azért fontos, mert Isten felé segítjük egymást!

 

Ezt tudjuk, ezért vagyunk itt és keressük őt. És Isten van. Nem csak létezik, hanem számunkra is van, velünk van megtapasztalható módon. Ebben a gyülekezetben többen meg tudják erősíteni ezt a kijelentést a saját személyes tapasztalatuk alapján. Valamilyen mélységben voltam, kiáltottam és kősziklára találtam. Nem csak egy közösségre, hanem a közösségben Istenre. Szilárd talajra talált a lelkem, az életem. Hogy mennyire valóságos ez? Sokak megkapaszkodása úgy kezdődött, hogy minden teológiai ismeret nélkül a mélyponton őszintén így kiáltottak „Isten, ha vagy, segíts rajtam!” És Isten, aki van, hallotta, és segített. Van kőszikla. Van biztos talaj, van erős vár, van menedék. Ezért vagyunk itt és keressük őt ott, ahol mondta. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” Máté 18, 20.

 

Hogyan kapaszkodhatunk meg ebben a kősziklában? Nagyon szeretjük Ady Endre versét:

„Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.

Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborus éjjel.

És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.”

(Az Úr érkezése)

 

Ez csak egy szép vers, vagy lehet valóságos tapasztalat számunkra is? És hogyan? Életünk kulcskérdése ez. Az egyetlen igazán fontos kérdés. A zsoltár így válaszol: „Bízzatok benne mindenkor, öntsétek ki előtte szíveteket!”

 

Kegyelemből van kapcsolatunk Istennel, hit által. Hitre van szükségünk. A hit az, ami kapcsolatba hoz bennünket Isten valóságával. De mi az igaz hit? „Az igaz hit ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az ő igéjében nekünk kijelentett. Ám egyúttal szívbéli bizalom is, amelyet a Szentlélek ébreszt bennem az evangélium által, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz, ingyen kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.” (Heidelbergi Káté 21. kérdés-felelet)

 

Ismeret és bizalom. Ez kapcsol össze bennünket az élő Istennel: ismerem őt az ő igéjéből, és bízom benne. És mi a bizalom jele? A konfirmációra készülő fiatalokkal Isten törvényéről beszélgetünk, a törvény hármas hasznáról Kálvin megfogalmazása szerint: fék (korlát), tükör, ösztöke. Az első kettőről már beszélgettünk. Mindkét órát azzal zártuk, hogy Isten az ő törvényének útmutatásával kapcsolatban bizalomra hív bennünket. Lehet kényszerből, kényszeredetten engedelmeskedni, elfogadni a korlátot,  de Isten azt szeretné, ha megismernénk, hogy ő valóban jót akar, bíznánk benne, és örömmel tartanánk be a szabályait. És bizalom kell ahhoz, hogy ha belenézünk a lelki tükörbe, és meglátjuk, hogy valami nincs rendben az életünkben, akkor ne tegyünk úgy, mintha mégis minden rendben lenne, ne zárjuk magunkba, ne próbáljuk mi magunk megoldani, hanem mutassuk meg Istennek, valljuk meg, és kérjük bocsánatát és segítségét. Ha szerető, kegyelmes Atyának ismerjük őt, akkor nem félünk attól, hogy megszégyenít, vagy megbüntet, hanem bízunk benne, hogy gyógyítani, segíteni fog, és merünk annak mutatkozni előtte, akik vagyunk. Ez az őszinteség az igaz hit kulcsjellemzője. Mondhatnám, hogy voltaképpen ez az egyetlen igazi feltétele annak, hogy Isten valóságával találkozzunk az életünkben. Itt is erről beszél ez a zsoltár: „Bízzatok benne mindenkor, öntsétek ki előtte szíveteket!”

 

Voltaképpen minden szeretetkapcsolatunkra igaz: csak bizalomban és őszinteségben működik. Az igazi szeretetkapcsolat gátja éppen az, hogy valami mást mutatunk, mint, ami belül van.

 

A kifürkészhetetlenségükről és udvariasságukról híres japánok tökélyre fejlesztették ezt. Annyira, hogy két szót használnak az emberi személyiség, az én kifejezésére. TATEMAE: a szociális én. Amit a kívülállóknak megmutatok, ahogyan ilyen közegben viselkedek. HONNE: ami a belsőmben történik, ahová senki nem lát be – vagy jó esetben csak a legközelebb állók. Két homlokegyenest eltérő viszonyulás. Ugyanarra a kérdésre az egyik szerint igent mondok, de a másik szerint pedig mereven elutasítom… Mintha két külön ember lennék! Micsoda feszültség, nem?

 

Szociális én és belső én. Ez nekünk is ismerős. Mindannyian megtanultunk egy szociális viselkedési módot, amivel úgy gondoljuk, hogy a legnagyobb biztonságban vagyunk, vagy leginkább elérjük, amit szeretnénk. De mi lesz a belső énünkkel? Azt kinek mutatjuk meg? És vajon, ha valaki azt meglátja, mit fog mondani, hogyan fog reagálni?

 

A mindig humoros, mindig bohóc… Ki van mögötte? Ismerjük a búskomor ember történetét, aki orvoshoz ment segítséget kérni? Az orvos több javaslat után azt ajánlotta neki, hogy nézze meg a cirkuszban éppen fellépő bohócot, ő ugyanis mindenkit megnevettet. Emberünk szomorúan válaszolt az orvosnak: „Doktor úr! Az a bohóc én vagyok!”

Az ijesztő, a kemény… Ki van mögötte? Egy sérült lélek, aki sok csalódás után több fájdalmat már nem bír elviselni, ezért senkit nem enged közel magához, ezért szúr, mint a sündisznó…

A mindig készséges, jó ember, aki mindent örömmel tesz… Ez is lehet egy szerep, ami mögött valami egészen más van. Édesanyám mesélte, hogy gyermekkoromban sokszor lebuktam előtte, mert míg mosolyogva, készségesen vállaltam, hogy elmegyek boltba, a szuterén ablakából látta, hogy dühös arccal mozog a szám, mert hangosan zúgolódtam, hogy mindig nekem kell menni!

 

Miközben ezt a játékot játsszuk, megpróbáljuk a valódi énünket takarni, védeni, egyedül maradunk. Sajnos sokszor a hitet is egy vallásos viselkedésmódnak látjuk, amit meg kell tanulnunk ahhoz, hogy a hívő közösségben elfogadjanak, és érvényesüljünk. Mindeközben végtelenül magányosak maradunk belül. Szarka Miklós pasztorálpszichológus mondta, hogy az egyházban sok a „befelé vérző” ember, aki nem meri valódi énjét megmutatni, és segítséget kérni, inkább mosolyogva hordozza lelke megoldatlanságait. A britt rockzenekar a The Who egyik dala így fogalmazza meg a fontos kérdést: Can you see, the real me? Láthatod-e a valódi énemet?  

 

Isten pedig eközben elkötelezetten ragaszkodik ahhoz, hogy őt egyedül a szívünk érdekli. Nem a ruhánk, nem az autónk, nem a diplománk, nem az, hogy tudunk-e 1-2 órát jól viselkedni a templomban… Isten nem a TATEMAE-t nézi, még a mosolygós japánoknál, vagy a bohóckodó, vagy poénkodó, a kemény, vagy éppen készséges, vagy mindig panaszkodó magyaroknál sem. És egyáltalán nem arra hív, hogy tanuljunk meg egy vallásos viselkedést, hanem azt, hogy a szívünket nyissuk meg előtte. Őt a HONNE, a valódi éned, a szíved érdekli.

 

„Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” 1Sámuel 16, 7.  Isten jól  tudja, hogy „nevetés közben is fájhat a szív.” Példabeszédek 14, 3. És ezt üzeni nekünk: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet.” Példabeszédek 4, 23. A szíved az, amire igényt tart, mert azt a maga számára teremtette: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” Példabeszédek 23, 26.

 

Isten igaz hitre hív. Mi az igaz hit? Bizalom. És mit jelent a bizalom? Öntsétek ki előtte szíveteket!

Kiönteni a szívemet azt jelenti, hogy nem csak előhozok belőle ezt-azt, amit szalonképesnek tartok, hanem mindent odatárok elé. Uram, ne csak a tiszta szobáig, a kirakatig, hanem beljebb, mindenhova jöjj be! A lomtárba is!

 

Nem csak a mosolyomat, de a könnyeimet is, nem csak az erősségeimet, de a gyengeségeimet is, nem csak a tiszta területeket, de a bűneimet is, nem csak azt, amire büszke vagyok, de a szégyenemet is, nem csak a sikereimet, de a kudarcaimat is, nem csak a bizonyosságaimat, de a kételyeimet is. Azt is, amit senkinek nem akarok megmutatni, mert még én magam is csak nehezen nézek szembe vele, annyira szégyellem, hogy ilyen vagyok! De ilyen vagyok, ez a legbelső valóság, hát így jövök.

 

Kockázatos? Ismerjük a kecskegidák és a farkas című mesét. Amikor a farkas rossz szándékkal akar bejönni a házba, és a gidák felismerik: ez nem az anyánk hangja! Nem bíznak meg benne, és nem engedik be. Az óvatosság fontos, és van, amikor bizalmatlanoknak kell lennünk, mert ez életmentő.

Csak az a baj, hogy amikor nem öntjük ki Isten előtt őszintén a szívünket, akkor mi az Atyát tartjuk kint miközben a farkas, a Sátán kacag! Ez az emberi szív tragédiája, amiatt szenvednek, és végül elvesznek sokan. A kecskegidák jól ismerték anya hangját, és tudták, hogy benne, csak benne bízhatnak igazán.

A Sátán hangja azonban elhitette velünk emberekkel, hogy szerető mennyei Atyánkban nem bízhatunk, a mi kezünkben sokkal nagyobb biztonságban van az életünk!  

 

Ezért olyan fontos az ismeret. Fontos, hogy ismerjük, és mindig felismerjük az Atya, a jó Pásztor hangját, és bízzunk benne. Ne bízzunk mindenkiben, de benne igen! Jézus így beszél önmagáról, mint jó Pásztorról: „a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.” János 10, 4-5. „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a juhokért.” János 10, 14-15. „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” János 10, 27-28.

 

Ismered a jó Pásztort? Ő az, aki életét adta érted. Nem volt apróbetű, nem íratott alá veled semmit, egyszerűen megtette érted. Amikor még meg sem születtél, mert tudta, hogy szükséged lesz rá. Amikor te még semmit nem tettél érte, csak fájdalmat okoztál neki: „Isten abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Jézus Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” Róma 5, 8. Feltétel nélkül. Akkor is, ha elutasítod. Kell-e nagyobb bátorítás, vagy bizonyíték? Így kéri tőled: bízz bennem! Nyiss ajtót nekem! Öntsd ki, add nekem a szíved, úgy, ahogy van. Engedj be a belső szobádba is. Gondolod, hogy az, aki a legdrágábbat odaadta érted, szíjat hasít a hátadból, megszégyenít, kihasznál vagy eldob, ha a kezébe adod magad, kiöntöd a szíved előtte, megmutatod, megvallod előtte, hogy ki vagy, és a segítségét kéred?

 

„Mit használ neked”, ha bízol benne és megmutatod a valódi énedet neki? Csak így lesz valódi a kapcsolatod vele, és megtapasztalhatóan valóságos az Isten jelenléte életedben. Amíg bábszínházat játszol, addig a hited is bábszínház lesz: színjáték, nem valóság, nem élet… Sokszor éppen az az akadálya annak, hogy feltárjuk életünk elveszettségét, és segítséget kérjünk, hogy olyan sok nem valós dolgot játszottunk el lelkileg, hogy már nem is reméljük, hogy van valódi segítség, megoldás. Akkor már inkább jobb, ha nem derül ki. Ha van bátorságod valóban őszintén kiönteni a szíved Isten előtt, akkor valóban találkozol vele, és megtapasztalod a jelenlétét.

 

Így változhat, gyógyulhat az életed. „Csak Istennél csendesül el lelkem…” Őnála kezd el rendeződni az, ami összegubancolódott. Az, hogy kiöntöm Isten előtt a szívemet, megmutatom magamat neki úgy, ahogy vagyok, nem azt jelenti, hogy én már csak ilyen maradok. Annyira szeret, hogy elfogad úgy, ahogy vagy, és annyira szeret, hogy nem hagy úgy, ahogy vagy.

Ha beteg vagyok és orvoshoz megyek, de nem beszélek arról, ami fáj, nem gyógyulok meg. Ha beszélek a bajomról, de nem fogadom el a terápiát, hanem azt mondom, tessék elfogadni, én már csak ilyen beteg maradok, akkor sem gyógyulok meg. Ha megmutatom az orvosnak:  ez a bajom, gyógyulni szeretnék és elfogadom a terápiát, így lépek a gyógyulás útjára.

Istennél csendesül, tisztul, újul, kap erőt az életem. Nem nekem kell lecsendesítenem magam, majd ha sikerül megyek… Orvoshoz sem akkor megyek, ha más meggyógyultam! Csak őszintén: ilyen vagyok, Uram, látod, már megint! Így jövök hozzád, kérlek bocsáss meg, kérlek, segíts!

Hihetetlen energiát leköt az, amikor az ember másnak mutatja magát, mint aki. Az evangélium valódi felszabadító ereje: lehetek az, aki vagyok, bűnös, kegyelembe fogadott bűnös. ÉS megtapasztalhatom Istennél a feltétel nélküli elfogadottságot, szeretettséget, befogadottságot, ami mindent elsöpör. A hála gyümölcsöt terem és átformálja az életet. Amikor újra elkezdek valamiféle megfelelési viselkedést, újra leköti az energiáimat, és elveszi a keresztyén élet örömét, erejét, lendületét. A hívő élet alapszabálya mindig ez marad: „Bízzatok benne mindenkor, öntsétek ki előtte szíveteket!” Így formálja, gyógyítja Isten Szentlelke a szívemet, életemet.

 

Biztonságra találok az ő kezében. „Nem ingadozom… ő az én kősziklám, szabadítóm, erős váram…”

Nem én lettem erős, jó, hanem van mennyei Atyám, akivel mindent meg lehet beszélni, aki soha nem fordul el tőlem. Miért? Azért, mert már jó vagyok, azért, amit tettem érte? Nem! Azért, amit Krisztus tett értem a kereszten! A Kereszt-kérdések sorozaton a legutóbb a kegyelemről beszélgettünk. Az egyetlen alapja annak, hogy én Isten szeretett gyermeke lehetek, a kegyelem. „A jóságmérő.” című videóval szemléltettük a kegyelem egyedülálló voltát. A kisfilm alaphelyzete szerint az emberek sorban állnak az utolsó ítéletkor két angyal előtt, akik egy jóságmérő mérlegen mérik meg őket.  Hihetetlen, hogy mi mindenre próbálnak hivatkozni, amivel saját jóságukat szeretnék igazolni. „Igyekeztem jó életet élni… Jobb hellyé tettem a világot… Igaz, hogy tettem rossz dolgokat, de igyekeztem mindig kompenzálni valami jóval…, megkereszteltek gyermekkoromban, édesanyám rendszeresen járt templomba, stb…” A jóságmérő mutatója, egyik esetben sem érte el az „elég jó” fokozatot. Végúl jött egy egyszerű ember, lesütött szemmel, az egyetlen, aki nem hivatkozott semmire… Az angyalok úgy gondolták: ezen gyorsan túl lesznek, amikor odalépett mellé Jézus, és azt mondta: ő velem van. Az angyal megigazította a nyakkendőjét, majd ezt mondta: rendben, állj rá a mérlegre! Majd egyértelműsítette: Nem te, hanem Jézus! A jóségmérő mutatója pedig teljesen kilendült, és azt mutatta: az elég jó! Megfelelt. A többiek zúgolódtak: Hé, ez egyáltalán nem fair! Az angyal pedig ezt mondta: Igen, ezért hívják úgy: kegyelem!

Rajtam kívül van a kapaszkodó. Jézus keresztje. Ez az egyetlen kőszikla. Ez nem változik, akkor sem, ha én magam alatt vagyok, ha nem erős a hitem, ha az én hitem ingadozik, ő nem ingadozik. Nem a hitem erős, hanem hitem az Erősbe kapaszkodik. És vele gyakorlom a kapcsolatot. Nem technika, hanem minden nap gyakorolt kapcsolat. Nem ismerem a jövőt, de ismerem a jövő Urát. Ő hűséges, és ahogy velem van ma úgy velem lesz minden nap. Ez a biztonságom.

 

Tőle kapok reménységet. Vele mindig van tovább, mindig van kiút. Amikor minden út zárva emberileg, akkor is marad egy út. Amikor senki nem ért meg, akkor is van valaki, akivel meg lehet beszélni. Amikor senki nem tud segíteni, akkor is van, akit segítségül hívhatok, neki akkor is van hatalma. Ez a reményen túli remény.

„Nincs végleges tragédia abban a közösségben, ahol hiszik a bűnök bocsánatát és a test feltámadását.” Mert, ha elbuksz, van bocsánat, újra kezdés. Szörnyű kudarc az, amikor az ember ezt érzi: nem mehetek vissza az időben, és nem másíthatom meg azt, amit elrontottam. Az már úgy marad… Sokak élete ebben a csapdában nyomorodik meg. A bocsánat azt jelenti, hogy mégis felállhatsz, és újra megpróbálhatod!                 

Ismerjük a történetet a két szerzetesről, akik egyszer kimentek a városba, ott kísértésbe estek és elbuktak, megszegték a tisztasági fogadlamukat. Az egyik ezt mondta: elbuktam, méltatlan lettem a szerzetesi fogadalmamhoz. Elbujdosok szégyenemben… A másik visszament a kolostorba. Őszintén elmondta a priornak, amit tett, bűnbánatot tartott, elfogadta a kiszabott penitenciát, ezzel visszafogadta őt a közösség. Az első szerzetes egyre mélyebbre csúszott, teljesen elkallódott. A második boldogan élt az Istennel, és soha többet nem tette meg azt, amiben elbukott. Ő ismerte azt az Istent, akinél van bűnbocsánat és újrakezdés, alázattal élt vele, és örökre vele maradt, míg a másik kudarcot vallott.  Hiszed a bűnök bocsánatát? Akkor most is van reménységed…

 

Hiszed a test feltámadását és az örök életet? Örök élet vasárnapján erre a reménységre nézünk fel.  Őbenne van reménység a halál után is. Fájdalmasak a halál jelei az életben: a betegség, az öregedés és   fájdalmas a gyász vesztesége. De Istennél azért csendesül el lelkem, mert nála van tovább. „Új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakik” 2Péter 3, 13. Jézus visszajön, és Isten tökéletességben teremti újjá a világot, és tökéletes dicsőségben támasztja fel a testünket. „Kik a Krisztusban hunytak el, mind boldogok…” (625. dicséret) Ez nem álomvilág, hanem bizonyosság, mert Isten megígérte. A reménység nem azt jelenti, hogy bizonytalan, hanem azt, hogy biztos, csak még nincs itt. A Jelenések könyve 21. és 22. részének ígéretei erről beszélnek. Saját magunkban nincs ilyen reménység, de Krisztusban igen. Isten örök szikla. Ezért van reménység!

 

Rajta kívül nincs. Ő a kőszikla, ő a reménység, ő a bűnbocsánat, ő a feltámadás és az örök élet. Őbenne találod meg! Kapcsolódj be, ragaszkodj hozzá! Nyisd meg, tárd fel, öntsd ki előtte a szívedet egészen, úgy, ahogy van! Engedd be őt a legbelső szobádig! Bízz benne, bízd rá magad most! Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mit üzent neked valódi lényed Isten előtti feltárásáról ez az ige?
2. Hogyan jelenik meg a hívő életben a „színjáték” kísértése?
3. Melyikre szociális énre van leginkább hajlamos: a vicces/vidám, a kemény, a készséges, vagy a panaszkodó? Esetleg valami más?
4. Hogyan tapasztaltad meg annak áldását, hogy feltártad Isten előtt lényedet egészen? Kaptál-e ebben testvéri segítséget.
5. Istennél változhat, gyógyulhat az élet, ő a biztonság, és ő a reménység. Mit jelent számodra mindez a mindennapi hitgyakorlatodban?

 

 

Végh Miklós, lelkipásztor