Oldal kiválasztása

2023.december 03.

Márk 10, 42-45. Az uralkodás rendje Isten országában (Advent első vasárnapja)
hallgasd meg az istentiszteletetNézd meg a videótárunkban

Köszöntés: „Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az ÚR, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem – így szól az ÚR!” Jeremiás 9, 23.

 

Textus: „De Jézus odahívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Márk 10, 42-45.

 

Advent – adventus Domini – jelentése: Az Úr eljövetele. Az adventi várakozás az Úr eljövetelére vár. A Miatyánkban így hangzik ennek a várakozásnak a mondata: „jöjjön el a te országod.” Az advent várakozásának középpontjában az ország, az Isten országa áll. Az advent központi kérdése az ország – úrság – uralom kérdése. Ki és hogyan uralkodik az életünkben, a közösségünkben, a társadalomban, a teremtett világban? Ez az advent központi kérdése, mert ez áll az egész Biblia nagy történetének a középpontjában. Isten országa, uralkodása.  

 

Kezdetben Isten ezt a királyságot alapította meg a földön. „Minden, amit alkotott, igen jó.” 1Mózes 1, 31. Mert ezt jelenti az, hogy az Isten uralkodik. Ahol Isten uralkodik, ott a szeretet uralkodik. És ez egészen gyakorlati módon azt jelenti, hogy a hatalmát, a lehetőségeit arra használja, hogy az életet, a másik életét védje, szolgálja, gondoskodjon róla, adja meg, amire a rá bízottaknak szüksége van, építse a szeretetet kapcsolatot, a közösséget, annak az örömét, mindennél magasabbra értékelését, hogy együtt vagyunk, összetartozunk, értékeljük egymást és vigyázunk a kapcsolatunkra! Ezt jelenti Isten országa. Isten szerint ezt jelenti az uralom.  

 

Isten a maga képére, uralmának képviseletére alkotta meg az embert. Ez azt jelenti, hogy ennek az „igen jónak” a megtapasztalására, igenlésére, és képviseletére teremtett bennünket. Hogy ezt átéljük vele és egymással. És ezt képviseljük a teremtett világon. A Heidelbergi Káté így fogalmazza meg az életünk célját: Isten az embert arra teremtette, „hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen, őt dicsérje és magasztalja.” (6. Kérdés-felelet).  A nagy parancsolatban pedig Jézus így foglalja össze az emberi élet lényegét: „„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Máté 22, 37-40. „Uralkodjatok…” 1Mózes 1, 28. – mondta az Úristen, és ezt így értette, ahogyan ő uralkodik, ahogyan ő érti a hatalmat: gondoskodjatok a világról, bontakoztassátok ki az életet, védjétek, óvjátok az életet és a közösséget, a szeretetkapcsolatokat! A lehetőségeitekkel, a hatalmatokkal szolgáljatok, tegyétek, amit feladatként rátok bíztam, adjátok azt, amire szükség van, töltsétek be egymás szükségeit, és közben értékeljétek mindennél magasabbra azt, hogy együtt vagyunk, összetartozunk, értékeljük egymást és vigyázunk a kapcsolatunkra!    

 

A bűnesetben az ember ez ellen az uralom ellen lázadt fel, és megalapította a saját (látszat)királyságát. Egészen máshogyan kezdte értelmezni a hatalmat, az uralmat, a lehetőségeket. Ennek a következménye ez az összetört, feje tetejére állított világ. Az ember lázadásával minden a feje tetejére állt: az ember kilépett a helyéről, és Isten helyére akart lépni. Magát akarja az univerzum közepére helyezni. Az élet és a szeretet mindenekelőtt valósága helyett az ember világában ez a szó került a középpontba: ÉN. ENYÉM. És ami az enyém, az engem szolgál. Sőt a tied is engem szolgál. Az élet mozgatórugója a szeretet helyett az önzés lett. A „mit tehetek érted?” helyett a „mit nyerhetek rajtad?” lett a kérdés. A hatalom lényege a gondoskodás, az építés, a felemelés helyett a kihasználás, a rombolás, az elnyomás lett. Hogyan is lehetne ebben a „rendben” mindennél többre értékelni azt, hogy összetartozunk, és vigyázni a kapcsolatunkra? Ez a „rend” nem az „igen jó” Urának, hanem a szétdobálónak, a diabolosznak, az ördögnek a „rendje.” Itt minden előbbre való, mint a szeretet és az élet.

 

A világmindenség közepe kimozdult a helyéről. Az életközpontú világban megjelent a halál, és mindent megfertőzött. Az ember eredetileg nem ismerte a halált, csak az életet, most pedig nem ismerjük az életet halál nélkül annak eredeti értelmében, mert mindenhol a halállal találkozunk. 

 

Ez a világ az eredeti rendhez képest kifordult magából, és minden elhangolódott, „gellert” kapott, a feje tetejére állt. Pont fordítva működik, mint eredetileg, vagy legalábbis megbetegedett, és csak távolról emlékeztet az eredetire, mert a világ közepe mozdult ki a helyéről: az Isten országa helyett az ember „autonóm” királyságában élünk.

 

Fontos ezt tudnunk, mert, amikor arról gondolkozunk, hogy mi a normális, általában azt vesszük alapul, hogy mi a megszokott, az általánosan elterjedt, a többségi. Egy feje tetejére állított világban viszont a megszokott pont fordítottja a normálisnak. „Tudjátok, hogy van ez…” Ezzel azt akarjuk mondani, hogy ez a normális, és ami az átlagtól, az általánostól eltér, az nem az. Amikor azonban Jézus mondja ezt: „tudjátok, hogy van ez…”, akkor arról beszél, hogy ebben a feje tetejére állt, helyéről kimozdult világban általában, a nagytöbbség hogyan gondolkozik, mit tesz, milyen rend szerint él, és ez nem a normális, csak az általánosan megszokott, ami azonban eltér a normától, az Isten által alkotott eredeti jótól.

 

A Bibliaolvasó Kalauz alapján ma olvasott ige a Jeremiás könyvében így beszél a tünetekről: „Elhagynám népemet, elmennék tőle, mert mindenki házasságtörő, hűtlen társaság! Nyelvük olyan, mint a kifeszített íj, hazugsággal és nem igazsággal hatalmaskodnak az országban! Egyik gonoszságot a másik után követik el, de engem nem ismernek – így szól az ÚR. Mindenki őrizkedjék felebarátjától, ne bízzatok a testvérben sem! Hiszen még a testvér is mind meg akar csalni, rágalmakat terjeszt még a felebarát is. Becsapják egymást az emberek, nem mondanak igazat. Hazug beszéddel koptatják nyelvüket, belefáradnak a romlottságba. Lakóhelyed álnokság tanyája; az álnokság miatt tudni sem akarnak rólam – így szól az Úr. Ezért így szól a Seregek Ura: Megolvasztom, megvizsgálom őket, mi mást tehetnék népemmel? Gyilkos nyíl a nyelvük, szájuk álnok módon beszél, békésen beszélnek egymással, de magukban cselt szőnek.” Jeremiás 9, 1-7.

 

Az ember autonóm királyságának „rendjéről” józan realizmussal, kendőzetlen egyenes beszéddel így tanít a Heidelbergi Káté: az Isten életrendje, életünk értelme a szeretet nagy parancsa: szeresd az Urat és embertársadat. „Megtarthatod-e mindezt tökéletesen? Nem, mert természetem szerint hajlamos vagyok Istent és felebarátomat gyűlölni.” (5. kérdés-felelet) Vagyis egyszerűen szólva önző vagyok, aki mindig magamat helyezem előtérbe, így Istent és a másik embert háttérbe szorítom, vagyis gyűlölöm a Biblia fogalmai szerint. Mindenki másként, a saját habitusa szerint, de ezt a beállítást hordozza és hozza a bűnös természet szerint.

 

Az ember megpróbálja rózsaszínben látni a világot adventben, karácsonykor különösen is. Ilyen „szlogenekkel”: az ember jó, az ember szívében szeretet van, csak elő kell hozni. A valóság józan látása azonban sokkal inkább ez: baj van a világgal, baj van az emberrel. Az Isten uralma ellen fellázadt autonóm királyságban rosszul értjük az uralmat, a hatalmat, a lehetőséget, és rosszul élünk vele.

Az advent várakozása, sóvárgása, sürgető szüksége: nem jó nekünk az, ami van, nem jó nekünk ez a feje tetejére állított világ, a helyéről kimozdult élet. Amit általában normálisnak mondanak, nem jó nekünk. Az advent várakozása azt jelenti, hogy várjuk, hogy újra eljöjjön az Isten országa, talpára álljon a világ, a rend, és a hajtóerő újra a szeretet legyen és ne az önzés, és az élet uralkodjon halál nélkül. Ez legyen a normális, a megszokott, az általános. Gyógyuljon meg a világ!

 

Az első advent várakozása beteljesedett: Jézussal az Isten országa eljött, újra megjelent a Földön. Jézus az Isten úrságának uralkodója. Ő az Emberfia, ahogy Dániel próféciája óta nevezik az Isten országa uralkodóját: „Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.” Dániel 7, 13-14.

 

Jézus igehirdetésének és szolgálatának középpontjában az Isten országa, uralma állt. Ezzel lépett a Földre: „„Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Márk 1, 15. Ezzel azt mondta: amire vártatok eljött. Az Isten uralma, országa itt van. Elkezdődött a „talpra állítás”, a helyreállítás, az ország visszahódítása, és az ország rendjének helyreállítása. Jézus az Isten országát és az Isten országa rendjét hozta el erre a földre.

 

Jézus maga ezt a rendet képviselte. Olvassuk el valamelyik evangéliumot – Márk evangéliumát például – ezzel a szemmel. Amerre járt, amit csak tett, mind ezt hirdette, jelezte: a halál erői meghátrálnak, és az élet helyreáll. Az önzés, a szétdobáló, centrifugális erői meghátrálnak, és a szeretet gyógyulása elkezdődik a kapcsolatokban a bűnbocsánat által.

 

Jézusban az ember autonóm királyságával szemben megjelent az Isten országa, a feje tetejére állított világ talpra állt. Megjelent a normális, a norma szerint való, az Isten országának rendje. Ezért olyan fura és különleges nekünk, amit Jézus képviselt, mert mi egy feje tetejére állított világban, gondolkodásmódban élünk, és az átlagos – amit mi általában „normálisnak” mondunk – eltér az élet normájától. Ő a norma, ő a szeretet, ő az élet, ő az Isten uralma. Benne áll helyre az eredeti „igen jó” teremtés.

 

Jézus elkezdte az Isten országa rendjének helyreállítását egy kis közösségben: a tanítványai között. Az Isten országába, vissza az Isten uralma alá hívja meg tanítványait, mindazokat, aki hisznek benne és követni akarják őt. Az Isten országa rendjébe hív. Az eredeti normálishoz hívja, hajtja tanítványait, és ma is erre hívja meg azokat, akik követői, tanítványai, munkatársai lesznek. Az Isten országának rendjét tanítja nekünk, akik a feje tetejére állított gondolkodáshoz szoktunk.

 

 „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk.” Ez ebben a világban, az ember autonóm királyságában így természetes, magától értetődő, vagy mondhatnám „normális”. De nem így van közöttetek… Miért? Azért, mert ti jobbak vagytok ennél? Nem. Azért, mert ti tanúi vagytok annak, hogy az Isten uralma eljött, a Király eljött, hogy helyreállítsa királyságát, és annak rendjét a Földön, és ti az Isten országának polgárai lettetek. Az Isten országának a rendje pedig az önzés helyett a szeretet rendje. Ebben a rendben a hatalom, a lehetőség, a pozíció, a tehetség, a birtok, a tudás nem arra van, hogy a magam érdekét mozdítsam elő, a másikat pedig legyőzzem, háttérbe szorítsam, megelőzzem, lenyomjam, kihasználjam; hanem arra, hogy szolgáljak vele: betöltsem a másik szükségét, emeljem a másik életét, gondoskodjam azokról, akiket Isten rám bízott, és mindennél előbbre való legyen az, hogy együtt, összetartozunk, ezért védjem, óvjam a kapcsolatunkat. Ne tegyek, szóljak, még csak ne is gondoljak olyat, ami ezt rombolná, hanem a tetteim, a szavaim, a gondolataim is a testvéreimmel való összetartozást erősítsék, védjék. Ez mindennél előrébb való. Még annál is, hogy mit érek el én magam. Sőt még annál is, hogy mit érünk el együtt! A hangsúly nem azon van, hogy mit érünk el – mert előbb utóbb még ez is egymás ellen fordít bennünket: a gyorsabbat a lassabb ellen -, hanem azon van a hangsúly, hogy együtt.

 

A két rend – az Isten országának a rendje és az ember autonóm királyságának a rendje – magától értetődően eltér egymástól, sőt rendszeresen összeütközik. Ez az összeütközés természetes. Nem kell „kiakadni” azon, hogy ez a világ és ebben a világban a hatalom, az emberek hogyan működnek.  A két rend pont az ellentétei egymásnak. Persze, hogy összeütköznek. Ezt tisztán kell látnunk. A világ – még – nem az Isten országa. Várjuk, hogy a teljes helyreállítás után az lesz, de még nem az. 

Viszont mindenképpen tisztán kell látnunk még valamit. Az Isten országának rendje nem opcionális azokra nézve, akik oda tartoznak. Erről beszél Jézus itt: „De közöttetek ez nem így van.” Még csak nem is azt mondja, hogy ne így legyen. Ez nem óhajtás, nem parancs, amit meg lehet szegni, hanem kijelentés. Mint a Tízparancsolat, amely az eredeti nyelvben nem felszólító, hanem kijelentő módban fogalmaz: pl. te nem ölsz! Az Isten országának népének rendje, a szövetségi rend. „De közöttetek ez nem így van.”  Itt más a rend. Ez itt az Isten országa. És Isten arra hívott el, hogy a saját autonóm önző uralmad helyett újra az ő uralmát elfogadva, az ő királyságát képviseld mindenben, mindenkor.

 

Így vizsgál meg ma az ige bennünket és teszi fel a kérdést: a hatalmam, a lehetőségem, minden, amim van, az önérdek előremozdítására, a másik elnyomására, vagy a a másik emelésére, az életének szolgálatára használom? A magam érdekét helyezem mindenkor előtérbe, vagy a rám bízott közösségét, Istenét? Ez a presbiteri szolgálat alapkérdése. Ez a hívő élet alapkérdése. Ezt fogalmazza meg a presbiteri eskü kijelentése: „a közösség érdekét mindenkor a magam érdeke elé helyezem.” Szolgálatot vállalok.  

 

És itt van az igazi problémánk. Mert a két rend állandóan összeütközik. És a két rend elsősorban bennünk ütközik össze. Ezt józanul látni a gyógyulás első, kihagyhatatlan lépése. Ezt mindig szem előtt tartani a keresztyén élet alapszabálya!

 

A Heidelbergi Káté 5. kérdés-felelete ezt a józan őszinteséget képviseli, amikor egyes szám első személyben fogalmazza meg a bajt. Nagy Feró óvatosan képviseli ezt az őszinteséget egyik dalának refrénjében, amely szalonképesítve így hangzik: „Azért rossz ez az egész világ, mert ti emberek rosszak vagytok, és én, én is egy kicsit, sajnálom én is egy kicsit!” Chesterton angol gondolkodó és író bátrabban fogalmazott, amikor egy napilap szerkesztői kérdésére – „Ön szerint mi a baj a világgal?” – ezt az olvasói választ küldte be: „Tisztelt Szerkesztőség! Én vagyok a baj. Tisztelettel: G.K. Chesterton.”

 

Éppen ezért az evangélium arról beszél, hogy Jézus nem csak elhozta, tanítja, de meg is alapozta az Isten országa rendjét azzal, hogy a végsőkig ezt képviselve váltotta meg a világot. Az Emberfia „életét adja váltságul sokakért.” Az Isten országa rendjét, a szeretetet végsőkig alkalmazva állította helyre ezt a gyűlöletre épülő világot. A gyűlölet, erőszak és önzés hatalma ellen nem a még nagyobb gyűlölet  hatalmával harcolt, hanem a szeretet hatalmával győzte le azt.  

 

Az úrvacsora ezt hirdeti! Az Isten hatalma nem csak nagyobb minden hatalomnál, de egészen más, mint bármilyen hatalom! Az Isten országának a rendje: az Uralkodó, hogy megmentse népét, feláldozta magát! Ez a szeretet. Ez az egyetlen reménység. A gyógyulás egyetlen útja.

 

Ezt a rendet nekünk nem elég csak tanulnunk. Nem pusztán átnevelésre van szükségünk. Az önzés, az öntörvényűség, mint motiváció olyan mélyen belegyökerezett a lelkünkbe, hogy onnan lehetetlen kinevelni! Megváltásra van szükségünk.

 

Hogyan élhetünk ezzel? Odavisszük a szívünket elé úgy ahogyan van, hogy kigyomlálhassa belőlünk a nem normálist, és elültesse bennünk az ő norma szerinti szívét. Készek vagyunk mindig szembenézni azzal, ami bennünk a szeretet és az élet ellen dolgozik, bűnbánattal megvallani előtte, és kérni az Isten országának a rendjét a Lélek által a mi szívünkbe! Minden nap!

Luther erről beszélt a 95 tétel nyitányában, amikor ezt mondta: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: “Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.” Minden nap. Spurgeon pedig ezt mondta: „Hívőnek lenni annyit jelent, mint bűnbánatra hajlandó lenni.”

Így élhetünk gyógyuló életet, az ember abnormalitásától az Isten országa normalitása felé formálódó életet.

 

A második advent reménysége az, hogy amikor Jézus visszajön, és Isten teljességre juttatja a helyreállítást, akkor a helyreállított világban teljesen a normális rend lesz az általános. Akkor Jézus majd ezt fogja mondani: „Tudjátok, hogy az uralkodók szeretik és szolgálják a rájuk bízottakat, mert ez az Isten országa rendje…” Ezt a világot várjuk. S miközben várjuk Jézus azt mondja nekünk: „Közöttetek ez már most is így van.” Mert van megváltótok, gyógyítótok. Éljetek hát a gyógyulás lehetőségével, és legyetek a gyógyulás jele, előíze, eszköze ebben a világban. Az Isten országának a rendjére hívott el bennünket az Úr. Mindenkit: presbitereket, munkatársakat, gyülekezeti tagokat, minden tanítványt, minden keresztyént. Ebben erősít most meg bennünket az úrvacsora által! Ámen.     

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Mondj konkrét mindennapi példákat az Isten országa rendje és az ember önző rendje közötti különbségre?
  2. Mi az, amiben bűnbánatra hívott és milyen változásra indított téged ez az igehirdetés?

 

 

Végh Miklós, lelkipásztor

Szolnoki Református Egyházközség