Olvasandó: Római levél, 8, 31-39
„Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik. Ti elküldtetek Jánoshoz, és ő bizonyságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem embertől való bizonyságtételre, hanem azért mondom ezeket, hogy ti üdvözüljetek. Ő volt az égő és világító fáklya, de ti csak egy ideig akartatok az ő világosságában örvendezni. Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a tettek, amelyeket átadott nekem az Atya, hogy teljesítsem azokat, ezek a tetteim maguk tanúskodnak arról, hogy engem az Atya küldött el. Az Atya, aki elküldött engem, ő tett bizonyságot rólam. Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sem marad meg bennetek, mert annak, akit ő elküldött, nem hisztek. Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Én nem fogadok el dicsőséget emberektől, rólatok viszont tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én az Atyám nevében jöttem, mégsem fogadtatok be; ha más a maga nevében jön, azt befogadjátok. Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek? Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni benneteket az Atyánál. Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben ti reménykedtek. Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert ő énrólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az én beszédeimnek hogyan hinnétek?” János evangéliuma 5, 31-47
Mielőtt jeges rémület szorítaná össze a szívünket, hogy megint egy ítéletes dolgot hallottunk, reménykedjünk abban, hogy e kemény szavak, amelyeket Jézus elmond, mégiscsak a javunkra fordítja Isten, és talán előbbre lépünk a hit útján. Minden lelkész, – nagytiszteletű úrról és magamról biztosan tudom -, hogy azzal a reménységgel jön, jövünk ide igét hirdetni, hogy az Isten által ránk bízott szavak nem valami légüres térbe, nem a semmibe hullanak, hanem a Testvérek a szívükben forgatják azt, és talán, ha Isten könyörül rajtunk, a Szentlélek által üzenetté is válnak számunkra. Különösen régóta foglalkoztat a bizonyságtétel témája és mikéntje. Ez az a téma, amit most három alkalommal – ez a középső alkalom -, talán végig is tudok vinni, tudok igét hirdetni erről. Az első volt az elmúlt alkalommal az Atya bizonyságtétele, Jézus megkeresztelkedéséről volt akkor szó. Ma Jézus bizonyságáról szeretnék beszélni, és a következő vasárnapon pedig a Szentlélek bizonyságáról.
Olvassuk János evangéliumát a kalauzunk szerint, és rácsodálkozhatunk sok mindenre. János evangéliumának ezen része arról szól, hogy Jézus kivel találkozott és mi mindent tett. Jézusban egy új korszak, egy új időszak kezdődött el Izrael életében, a kegyelem és az igazság kora, amely Isten kegyelméből még ránk is vonatkozik itt a XXI. században, 2024-ben. Az az örök élet, amely után Izrael népe végig sóvárgott és rafináltabbnál rafináltabb parancsolatokkal, törvény elaprózással, életelaprózással megpróbálta betartani, üdvösséget szerezni, az Jézus eljövetelével megszűnt. Az emberi lélek megújulása Jézus Krisztus megváltó művének köszönhetően Isten ajándékaként ingyen kegyelemben az embernek elébe adatott. Nem a mi erőlködésünk vagy érdemünk ez. Hit által adatik meg az akkoriaknak, és nekünk is hit által adatik meg Jézus Krisztus áldozata által. Ez a hit nem csak egy bizalom, hogy bízunk abban, hogy Jézus az volt, akinek mondta magát, hanem egy olyan reménység is, amit Jézusnak a szava ébreszt bennünk, és máris nem látjuk olyan elesettnek, megkötözöttnek, reménytelennek a saját életünket, ahogyan ez az Ige talán így első hallásra megriasztott bennünket. Jézus munkájának a színhelye Izrael országában változó, akár pogány, félpogány vidékekre is elment és hirdette az Igét. A periférián élő emberekhez is- földrajzi és lelki értelemben – odament, és őnekik is a szabadítója, megváltója lett, hirdette az Isten országának eljövetelét. Ahogyan olvassuk az evangéliumokat és látjuk, hogy Jézus halad előre messiási munkája során, szolgálata során egyre inkább összeütközik népével, Izraellel. Egyre több ellenséges, hitetlen, megkeményedett szívű emberrel találkozik, egyre több kötözködésben van része, egyre többször próbálják őt tőrbe csalni, megfogni, és Jézus az ő órája, azaz a keresztre feszítés és föltámadás órájáig, sokszor visszavonul, vagy magányosan a tanítványaival tölti az időt. Ugyanakkor mégiscsak végzi a szolgálatát, mert tudja, hogy az az út, amire ő rálépett, az a kereszthez vezet. Nem baj, ha újra és újra tudatosítjuk magunkban, hogy Jézusnak a szolgálata csak a kereszt felől értelmezhető és csak a keresztért volt. Talán még emlékszünk Mel Gibsonnak a Passió című filmjére? A moziban síri csend volt végig, mert nem ehhez a Jézushoz volt szokva az utazóközönség és a vonatra várók, hanem ahhoz a Jézushoz, aki kenyeret szaporít, aki gyógyít, aki szépeket mond, aki megsimogatja a lelkünket. Jézusnak a munkája és az ő szolgálata csak úgy értelmezhető, hogy a kereszt van a középpontjában. Azért, mert ezáltal van életünk. Csodálhatjuk Jézust, elábrándozhatunk a tanításán, bepárásodhat a szemüvegünk és a szemünk is, a lelkünk is, de nem segít az életünkön, ha csak csodáljuk Jézust. Olvassuk az írásokat, láthatjuk azt, hogy mennyi csodálója volt Jézusnak. Aztán persze voltak ellenfelei is, mint itt, ahogy hallhattuk.
Mi történik, mi okozza ezt a vitát, hogy Őt támadják újra és újra ebben az esetben is? Történik egy csodás gyógyulás, amely nem a rendelési időben történt mert a gyógyítás maga szombat napon ment végbe. Nem tudom, gondolkoztunk-e már, hogy miért baj az, hogy a zsidók ennyire szőrszálhasogatnak a szombat kapcsán. Hát Jézus maga mondja, de mi magunk is tapasztalhatjuk azt, hogy Isten nem megy vasárnap sem szabadságra. Szombaton és vasárnapon is születünk, meghalunk, végezzük a dolgunkat. Sok évvel ezelőtt nagy dilemmát okozott egy fizikálisan nem túl távoli gyülekezetben, hogy templom épült. Hirtelen nagyon hidegre fordult az idő, és muszáj volt megcsinálni a templom koszorúját, be kellett betonozni azt. Hát ezt csinálni kellett, amit csak bírtuk fizikálisan, és bizony vasárnapra is betonozás történt. Meghasonlás támadt a gyülekezetbe. Ugye értjük ezt? Nehogy úgy menjünk el innen, hogy azt mondta a beosztott lelkész, hogy nyugodtan lehet vasárnapi istentisztelet helyett betonozni, mert ez nincs benne a Szentírásban. Hanem úgy vigyük ezt magunkkal, hogy az életnek az Istene a mi Istenünk, és amikor erre volt szükség, ez szolgálta Isten dicsőségét, hogy az a sok munka ne menjen kárba, ne vesszen el a tető, ne ázzon be az a sok-sok építőanyag, amit beépítettünk, hogy akkor az Úr napját így használtuk fel, isten dicsőségére. Jézus vitapartnereit nem az ragadta meg, hogy köztünk van az Isten, velünk van az Isten, csoda történt a szemünk előtt. Na, de mikor történt az a csoda? Hát szombat nap van. Megrendültek a hitükben.
Jézus itt beszél Keresztelő János bizonyságáról, amelyet ugyan elfogadtak, ideig-óráig úgy mondja ez a fordítás, amit fölolvastam – a Ravasz László féle fordítás – ideig-óráig. Mi volt ez az ideig óráig? Az tetszett nekik, hogy ők bűnbocsánatot nyerjenek, hogy megtérjenek. Tetszett nekik, hogy Keresztelő beszélt a Messiásról, a Megváltóról. De mikor Jézusról kezdett el beszélni, és rámutatott, az már nem tetszett nekik. Hát mi nem ilyen Messiást akarunk. Hát milyen ez a Messiás? Együtt eszik-iszik bűnösökkel. Olyanokat csinál, amiket nem volna szabad. Még Mózes is azt mondja. Ez a kritika első renden, amit most hallottunk ebből az Igéből, vegyük úgy, hogy Jézus kritikusainak szól. Azoknak, akiknek módjuk lett volna megismerni a Messiást, és mégis eltolták maguktól. Igaz ez, hogy szinte fürödtek Keresztelő Jánosnak az igehirdetésében, a bizonyságában, aki Jézusról tett bizonyságot, de ez rájuk nézve kritika első rendben. Aztán Jézus mond itt furcsát itt, amit hallottunk az Igében, hogy én nem teszek magamról bizonyságot. Majd ahogy olvassuk a János evangéliumát, azért ennek olvashatjuk az ellenkezőjét is. Nem tévedett Jézus, de talán tudjuk azt, hogy a zsidó jogrendben minimum kettő, maximum három tanú egybehangzó állítása kellett ahhoz, hogy egy dolgot elfogadjanak igaznak. Önmagáról senki nem tehetett jó tanúvallomást. Talán még ez a magyar jogban is valahogy benne van, vagy családtagra is vonatkozik. Ezért mondja azt Jézus. Ugyanakkor mégis egy furcsa helyzet áll elő, mindaz, amit Jézus tesz vagy mond, az nem a saját kútfejéből származik, hanem az Atyának való engedelmességből. Jézus csak azt tette, amit az Atya mondott, csak azt élte, csak azt szólta, csak azt cselekedte, ami az Atyától volt, ami megállt az Isten akaratával együtt.
Ebből az derül ki a szombatra vonatkozólag, hogy ahogy Isten munkálkodik a szombat napon is, Jézus is munkálkodhatott szombat napon. Értjük ezt a különbséget? A legdurvább dolog a kalásztépés szombat napon talán emlékszünk erre a történetre, amikor munkának vették ezt, és arattak, miközben egyébként Mózes ír arról, hogy a vándor, amikor megy, az út szélén meghagyott kalászokból szedhet magának és fogyaszthat abból. A szombattal Istennek nem az volt a célja, hogy Ő maga is szabadságra menjen, ha úgy tetszik, megpihenjen, mint ahogy olvassuk a teremtéstörténetben, mert az Isten tevékenysége nem szünetel ez idő alatt. Az élet adása és az ítélkezés szombaton is történt. Jézus azért fogalmaz ilyen nyersen az Ő hallgatóságának, mert ahogyan az Atya teszi, hogy életet ad és ítéletet hirdet, ugyanezt teszi a Fiú is. Ez nagyon fontos számunkra. Jézusról a cselekedetei, a szavai, a tettei tesznek bizonyságot, amire az Atya üti rá a pecsétet. Ahogyan a keresztelésről is elmondtam, hogy nem a víz mennyisége, nem a keresztszülők fogadalma, a gyülekezet fogadalma, netalántán a felnőtt vagy gyermek hozzáállása biztosítja a keresztség aktusát és áldását, hanem az abban cselekvő Szentháromság Isten. Itt is hallhatjuk, van egy bizonyságtétel egy embertől, Keresztelő Jánostól. Vannak Jézus tettei, Ő ezt nem használja a saját bizonyságára és van bizonyság az Atyától. Aztán van még egy negyedik bizonyságtétel, ez pedig az Ige. Kutassátok az írásokat! Kutatjátok az írásokat, ennek a fölszólításra engedelmeskedve, és mégsem értitek meg az írást. Most nem arról beszélek, amikor nehezen érthető helyet olvasunk a Bibliában. Olvastak ők arról, pontosan tudták, hogy jönni fog a Messiás. De nekik nem ilyen Messiás kellett. Olyan ez, mint a Trónok harcában mondta az egyik szereplő: Mindenki kíváncsi a jövőjére, mindaddig, amíg meg nem tudja. Mindenki kíváncsi a Messiásra, mindaddig, amíg nem találkozik vele. Mert ha találkozunk a Messiással, akkor bizony szembesülünk önmagunkkal. És ez nem mindig jó. Nem csak a szépet és a jót mutatja meg nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus, hanem azt is megmutatja, hogy mit kell letennünk a kereszthez, mit kell otthagynunk nála. Nem azt akarja Isten, hogy mi mikor belenézünk az Ő általa tartott tükörbe, akkor megveregessük a saját lelki vállunkat, és azt mondjuk, mint a farizeusok, hogy jól csinálunk mindent. Köszönjük, Uram! Tehát Keresztelő János, mint emberi bizonyságtevő bizonyságot tesz Jézusról, az Atya bizonyságot tesz Jézusról, az írás bizonyságot tesz Jézusról, és Jézus is bizonyságot tesz önmagáról, ahogyan a bevezetésben mondtam. Merthogy Jézus az Atya megbízásával végzi, amit végez, feladatokról, tennivalókról és tettekről beszél Jézus. Ő ezeket meg is teszi, el is végzi, el is mondja a tanítványságnak, a hallgatóságnak, és mégis úgy értelmezzük ezt, hogy mindent a kereszt felől nézzünk. A Szentírás nem minden szava szól Jézusról. Nagy hiba volna belemagyarázni minden fadarabba Jézus keresztjét az Ószövetségből, vagy minden vízben a Jordán vizét látnunk, amiben Jézus megkeresztelkedett, vagy minden galamb a Szentlélekkel volna azonos, amiről olvasunk. Azonban az egész Szentírás arra mutat, hogy a történelem egy pontján az Ige testté lett, Jézus testé lett azért, hogy nekünk életünk legyen. Tehát négy bizonyságtételt hallunk itt egyszerre. Azt mondja Pál, hogy nem akarok tudni közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint megfeszítettről. Ez a kereszt titka, és ez a kereszt áldása számunkra. Nem a horror, nem a borzongtatás miatt kell annyiszor beszélnünk erről. Nem azért kell beszélnünk Jézus bűntisztító, bűntörlő véréről, mert szeretjük a horrort, hanem azért, mert ez a tényszerűség, ez az evangélium, ez az Élet. Ebben nyertünk bocsánatot, ezáltal lehet életünk. Halljuk azt, hogy azt mondja az Atya: Te vagy az én szeretett fiam. Az evangéliumokban az Ige Jézusról tesz bizonyságot. Tehát az Ő bizonysága hiteles és megáll. Az Isten szeretete nyilvánult meg az ember felé. És ezek a drága hallgatóság tagjai mindent elhittek, ami körülöttük volt, mégsem hitték el azt, hogy találkoztak a Messiással. Nem hittek Isten szeretetének. Révész Sándor énekel egy igen rövid dalocskát, aminek Demjén Ferenc írta a szövegét, ami így szól: Te könnyezel a költő bánatán és eltűnődsz a szónok mondatán, te érzelmekben élsz, még mindent elhiszel, csak azt nem, ami egyszerűen szól, én szeretlek. Ez szólhatna Jézusról is, sőt valóságosan igazán leírja, hogy milyenek vagyunk mi, és mit mond nekünk az Atya. Azt mondja nekünk az Atya Jézus Krisztusban, hogy én szeretlek.
Meg akarja érinteni a szívünket, minden nyomorúságunk, bajunk, mindenféle seb szaggatta lelkünk és megkötözöttségünk ellenére életet akar nekünk adni az a Jézus bizonysága, hogy szeret bennünket. A Szentleckében azt hallottuk, hogy semmi sem szakaszthat el bennünket ettől a szerelemtől, Ravasz László szereti ezt a szót, vagy szeretettől, amit Jézus Krisztusban megtapasztaltunk. Érezzük-e ezt, éljük-e ezt a mindennapokban? Ideig-óráig akartak az emberek a Keresztelő János bizonyságában megállni. Amikor mi találkozunk Jézussal, akkor tudjuk meg, hogy olyan lehetőséget kapunk, ami örök időkre érvényes, amelytől semmi nem szakaszthat el bennünket. Hallottuk a fölsorolást a szentleckében. Az az Isten, aki Saulból Pál apostolt formált, engem is átformál, megvált a bűn uralma alól. Azt akarja, hogy tanúja legyek. Engem is használni akar az Ő munkájában, és az az életeket megváltoztató erejű és sodrású evangélium, az rám is vonatkozik. És amikor találkozom Krisztussal, és új életet kezdek, elindulok vele az élet útján, és Ő jön velem, hallhattuk ezt az elmúlt vasárnapon. Bizony el kell fogadnom, hogy nekem egy dolgom van, hogy ezt az evangéliumot hirdessem, hogy az Atya, Jézus, a Szentlélek, Keresztelő János, az Ige és még a mártírok és vértanúk bizonysága után nekem is bizonyságot kell tenni. Azt adja nekünk az Isten, hogy amit az Ő Igéjében elmondott nekünk, én azt hirdetni tudjam mások felé, hogy ez számomra feladat és szolgálat.
Amikor keressük a helyünket egy szolgáló gyülekezetben, akkor ne úgy képzeljük el ezt, hogy mint valami lánglelkű szónok, betanulunk valami szöveget, és akkor azt mondjuk mindig a másiknak. Krisztusra kell mutatni az életemnek, a szavaimnak, a tetteimnek. Nem tökéletesen. Észrevettük-e, hogy általában a más egyhelyben topogatását, vagy dinamikus helyben járását a hitben jobban észrevesszük, mint a magunkét? Nem tudom, jártunk-e már így? Valahogy benne van az emberi természetben, hogy egy kicsit a másikra nézzek, ne magamra inkább. Kérdezzük, hogy testvér, hogyan is áll veled Jézus munkája, hogyan áll ez a dolog veled kapcsolatban? Itt tartasz, mikor már ott kéne tartani?
Hát azért ne engedjünk ennek a kísértésnek, jó? Ez biztos, hogy nem a mi Urunk Jézus Krisztustól van. Úgy mondják ezt nagyon szépen latinul: „ubi et quando visum est Deo” (= „ahol és amikor Istennek tetszik”). Akkor fog bekövetkezni a testvérem életébe a változás, ahol és amikor Isten akarja. Így kell tekintenem a testvéremre. Az én bizonyságomnak arra van felhatalmazása, hogy hirdessem és éljem az evangéliumot, hogy szeressem őt. Az én bizonyságtételemen nem fog múlni Isten országának az előrehaladása. Milyen sokszor gondoljuk azt, hogy ha szebben mondtam volna neki, biztos megtért volna. Majd, amikor meg akar térni, akkor azt az Úr elvégzi a szívében. Ugye érezzük ezt a kettősséget? Miközben parancsunk van rá és üzenetünk van, biztos megbízásunk van Istentől, hogy mit kell tennünk, magvetők vagyunk.
Bele kell simulnunk az Atya akaratába, a mi Urunk Jézus Krisztus akaratába.
Miközben felelősek vagyunk egymásért, szeressük a másikat, ennek minden tartalmával együtt. Nem arra hívott el bennünket az Úr, hogy megítéljük őt. Azt szeretjük, hogyha a bizonyságtételünk jó. Kell-e annál több bizonyságtétel, vagy jobb bizonyságtétel, amit itt hallottunk? Keresztelő János azt mondja: Íme, az Isten báránya, aki a világ bűneit elveszi. Hát ennél többet mi sem mondhatnánk, legfeljebb más szavakkal, ugye? Jézus, amit tett. Íme a kereszt, amivel életet adok az embernek, a teremtett embernek. És mit mond az Atyaisten? Íme az én fiam. Ez a három láb, amin megáll a bizonyságtételünk. Minden más csak egy kicsi önfényezés. Jézus sem önmagáról tett itt a fölolvasott igeszakaszban bizonyságot, nekünk sem önmagunkat kell prédikálni. Nem magunkról kell beszélnünk akkor, hogy mi történt. Keresztelő Jánosról is megállapítja a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy őróla beszélt. Azért el se hallgassuk ezt a dolgot. A példabeszédek 27. részében azt olvassuk: Más dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen és ne a te ajkad. Eljutunk itt egy olyan problémához: Kit akarunk prédikálni a másiknak, kiről akarunk bizonyságot tenni? Sokszor mondjuk azt, hogy a munkahelyünkön, a családtagjainkon kívül ki ismerne bennünket legjobban. Ők aztán kendőzetlenül elmondják talán néha keresetlen szavakkal, hogy hát ilyen vagy olyan, vagy olyan, vagy hajad is milyen, mert ők úgy látnak bennünket, amilyenek vagyunk. És akkor azt gondoljuk, hogy nekünk jobb bizonyságtevőnek kell lennünk. Családtagjainknak kell bizonyságot tenni úgy, hogy mást mutatok, mint ami valójában kellene. Olyan ez, hogy olyat fogok mondani és tenni, ami nincs meg a szívemben. Ha valaki azt mondja, hogy én mindig viccelek igehirdetés közben, akkor ezt el kell gondolkoznom, hogy ez hogy van. És összeegyeztetnem az én karakteremmel, az igehirdetési stílusommal, sok minden mással. Ugye értjük ezt? Nyilván meg lehet sértődni, azért azt nem olyan nehéz, ezt tudjuk, talán ismerős ez az érzés. Az egyik legkönnyebben jövő a harag mellett szerintem, amikor megbántottak leszünk. Isten nem azt akarja, hogy megbántódjunk. A negatív dolgokra azért van szükségünk, a jogos kritikára azért van szükségünk, hogy reális visszajelzést kapjunk. Nem mindenki szereti, én se szeretem, megmondom az őszintét. Jobban szeretjük, ha dicsérnek bennünket. Hallottuk az igében, még a Bibliában is tudok igazolást találni. Úgy élek, hogy dicsérjen engem a más szája. Csak a feleségemet, meg a gyerekeimet ne kérdezzék, mert akkor lenne irgum-burgum, kiderülne azért, hogy hogy is van ez. És a mi bizonyságtételünket próbáljuk úgy igazítani, hogy azért mi se legyünk abban túl negatív szereplők. Olyan ez, mint amikor az öreg Salamon a zsidó házasságszerző megöregszik, és szól az ifjú Salamonnak: Ideje fiam, hogy beletanulj, hogy is kell házasságot szerezni, ezért elviszlek magammal. Én majd dicsérem a leendő menyasszonyt a fiatalembernek, te meg egy kicsit trónfoljál rá, egy kicsit űbereld ezt, azért nem baj, ha túlzásokba esel. Jó, hát elmennek a házhoz, bemennek, leülnek, mondja neki az öreg Salamon, hogy hát ez a Grünnek a lánya, az nagyon nagyon szép. Mit szép, világszép! – mondja az ifjú Salamon. És nagyon gazdagok is. Mit gazdagok, gazdagabbak, mint Erzsébet királynő! Meg aztán okos is a lány. Mit okos? Három diplomája van. A negyedik diplomát most szerzi az egyetemen. Gondolkozik a fiatalember, azt mondja: Ennek a lánynak semmi hibája nincs.? Az öreg Salamon vakarja a szakállát. Egy icipici hibája van. A termetében van egy icipici kis…. kis púpocska nőtt ott a vállánál. A gyerek megszólal erre: Mit púpocska nagyobb, mint a Himalája! Értjük, hogy a fiatalember egy kicsit túllőtt a célon. Nyilván nem jött létre a házasság. Ilyenek a mi bizonyságtételeink is sokszor. Nem az a lényeg, hogy kiszínezzük a mi életünket, hogy prezentáljuk azt, hogy a mi életünkben azért jobban hat az Úr Jézus, mint a másikéban. A mi életünkben azért nagyobbak az áldások, mint a másikéban. Azért a mi hitünk az, ha nem is sokkal, de egy picit még mindig jobb és odaszántabb, mint a másiké. Isten azt akarja, hogy reálisak legyünk. Összeegyeztethető a hittel a realitás. Miért? Jézus maga beszél róla, az Ige bizonyságot tesz róla. Ha az Ige mérlegén nem áll meg, amit érzek, amit gondolok, ahogy viselkedek a másikkal, akkor azt csűrhetem, csavarhatom, nagyobb lesz, mint a Himalája. Bizonyságtételünknek Jézustól kell eredni, Jézusról kell szólnia és Jézus által lesz hitelessé.
Összegezve: Jézus magáról elmondta a legfontosabbat. Azt, hogy Ő Fiú, egyenlő az Atyával, az Élet Fejedelme, a legfőbb Bíró, egyszóval Király. Ösztönszerűen támad fel a kérdés: Mi ennek a bizonysága? Ki és mi tanúskodik a Názáreti Jézus mellett? — Az egész ószövetségi gondolkozásmód azt vallotta, hogy az érdekelt félnek magáról szóló tanúbizonysága nem döntő. Két érdektelen tanú bizonyságára volt szükség. Jézus erre céloz, amikor azt mondja: „Ha én teszek bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem nem igaz.” „Más az, aki bizonyságot tesz Rólam…” Ez a más János, a Keresztelő, aki megrendítő módon tett bizonyságot arról, hogy Jézus az Isten Báránya, a Názáreti Jézus a Messiás. De Jézus az ő bizonyságtételét sem tartja döntőnek. Ő nem embertől nyeri a megerősítést és a pecsétet. Két bizonyság áll mögötte: egyik azok a cselekedetek, amelyeket ő cselekszik, a másik maga az Atya. A kettő egy, mert azokat a cselekedeteket az Atya bízta rá. Végrehajtásukra a hatalmat és az erőt az Atyától vette. Minden bizonyságtétel végső formája tehát az Atya a Fiúban és a Fiú által. Mi ehhez képest a János bizonyságtétele! Akármilyen ragyogó és megragadó volt is, mégis csak emberi bizonyságtétel. Égő és fénylő szövétnek. Láttára felujjongott és elcsodálkozott a világ, de éppen ti voltatok, akik csak ideig-óráig örvendeztetek az ő világosságában és nem következett belőle élet. Mi ehhez a bizonyságtételhez képest az a szőrszálhasogató írástudomány, amely a Törvény csűrés-csavarásából akar életet támasztani! Olyan ez, mintha egy hullától nemzőerőt várna valaki. „Ti azért tudakozzátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van a ti örök életetek; pedig ezek Rólam tesznek bizonyságot!” Rólam tesz bizonyságot, mint az Élet Fejedelméről, „és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen!” Az Írás Krisztus nélkül halott. Az Írás Krisztussal az örök élet kútfeje. Bízzuk életünket Krisztusra, az élő Krisztusra és áldott lesz életünk és bizonyságtételünk is. Ámen.
Kérdések az igehirdetéshez:
- Szoktál-e bizonyságot tenni hitedről?
- Hogyan teszed ezt?
- Mi lenne segítség a bizonyságtévő élet még gyakorlatiasabb megéléséhez?
Bárány György