2024. FEBRUÁR 04.

Lekció: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” 1Sámuel 16, 7.

 

„Amikor egyszer a sokaság hozzá tódult, és hallgatta az Isten igéjét, ő a Genezáret-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Ekkor beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” Simon így felelt: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és azokat, akik vele voltak és segítettek; de ugyanígy Jakabot és Jánost, a Zebedeus fiait is, akik társai voltak Simonnak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt.” Lukács 5, 1-11.

 

Nagy halfogás. Az evangéliumi történet egy egészen rendkívüli eseményről számol be. Benne lenni, átélni különleges élmény lehetett. Ha ilyesmi történik továbbadni is izgalmas. Manapság biztosan színes internetes cikk születne belőle egy igazán vonzó, „clickbait” címmel, amire biztosan rákattintanak minél többen. „Titokzatos dologba akadt a hálójuk a tó mélyén, ami majdnem magával rántotta őket.” Szenzációs esemény? Szakadozó hálók?

 

Az első, amit meg kell értenünk ezzel a történettel kapcsolatban, hogy itt sokkal több történik, mint egy szenzációs esemény. Péter számára mindenképpen több. Neki ettől az eseménytől megváltozik az élete. Ez ma is, ránk is  igaz: az életünk eseményei, amelyek megállítanak, elgondolkodtatnak soha nem öncélúak. Mindig Isten keresi a szívünket közben. Ne lépj csak úgy tovább! Figyelj! 

 

Ez az esemény megváltoztatja Péter, a halász életét. Mi van a változás mögött? Két nagy felismerés: felismeri kicsoda Jézus, és ennek fényében megismeri saját magát is. Megtudja a valóságot Jézusról, és egyszerre megtudja a valóságot saját magáról is, és ki is mondja, engedi látni… Ez a kettő pontosan elég is az életváltozáshoz. Kálvin: „Egész bölcsességünk két dologból áll: Isten és önmagunk ismeretéből.” A kettő szorosan összefügg. Ha felismerem a valóságot Istenről, akkor fogom önmagamról is megtudni a valóságot. Az ő fényében. Addig nem látom magamat világosan.

 

Kiderül a valóság Jézusról. A halfogás nem öncélú. Jézus minden csodája jel. Arra mutat, hogy kicsoda Jézus. Gondoljunk bele Jézus kortársainak helyzetébe! Jézus egyszerű emberként találkozik velük. Bölcs, szeretetteljes tanító, de mégiscsak egy hétköznapi ember. Olyan egy kicsit a helyzet, mint amikor Mátyás király álruhában járta az országot. Nem tudták, hogy ő a király, aztán egyszer csak jött a megdöbbentő felismerés. Kicsit olyan ez is Jézussal, csak sokkal megrázóbb, sokkal hihetetlenebb. Nem egy földi király, egy „nagyember” hétköznapi ruhában, hanem az Isten, a mindenség Ura emberi testben! Felfoghatatlan, elképzelhetetlen, és még sincs más értelmes magyarázat azokra a dolgokra, amiket Jézus tesz. Erről beszél Péter megdöbbenése. A Mester (Rabbi) megszólítástól – amely kifejezte a tiszteletet minden bölcs tanító iránt – a történet végére eljut az Uram (Adonaj) megszólításig, amely a hithű zsidók számára egyedül Jahvét, az egyetlen, igaz Istent illette meg!  A döbbenetes felismerés: az élő Istennel fogtam kezet? Ő szállt be a hajómba?

 

Nekünk is valami hasonló rádöbbenésre van szükségünk.  Az élő hit ugyanis nem annyit jelent, hogy elkezdek járni templomba, kicsit többet jótékonykodom, és kevesebbet káromkodom, esetleg még szolgálatokat is vállalok a gyülekezetben. Az élő hit azzal kezdődik, hogy rádöbbenünk, hogy az Isten valóságos, a hit nem vallásos színjáték, nem elméleti filozófiai vitatéma, hanem köze van a mindennapjainkhoz, Jézus az, akinek mondja magát, és ez az egész életünket átrendezi.

 

„A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt…” Az eredeti  görög szövegben szereplő thambos szó ámulatot, csodálkozást, döbbenetet és az ebből fakadó ijedelmet, ijedséget, rémületet jelenti. Az a megdöbbenés, ami megváltoztatja, megrázza az életedet, amikor Isten megmutatja neked magát, az ő valóságát. A megszokott, ismerős szabályok szerint működő világodat megrázza az élő Isten közvetlen jelenléte, amikor felismered, tudod, hogy ez most ő volt.

Volt ilyen megdöbbenésed, amikor megértetted, felismerted és elkezdted komolyan venni, hogy Isten Isten? Amikor felismerted, hogy az istentisztelet több egy közösségi összejövetelnél, a bibliaolvasás több egy régi könyv olvasásánál, művelődésnél vagy életbölcsességeknél, az imádság több önnyugtatásnál. Itt valaki jelen van, megszólal, megszólít, cselekszik… Isten nem egy vallásos elképzelés, vagy gyakorlat! Isten Isten! Nem viccelődésről, könnyed csevejről, esetleg elméleti vitáról, agytornáztatásról van szó: ez komoly. Ez az életemről szól. Ez az életemet változtatja meg és helyezi új alapra. Ez mindent átformál. Addig, amíg ez a felismerés meg nem történik, addig csak nagyon felszínesen kapargatjuk a hitet.

 

Hogyan mutatja meg magát az Isten?

Rendszerint nem akadémikus érvelésben, hanem az életünk fordulataiban. Mindenkinek másként. Ő tudja, hogy mi az, ami megérint.

Simon halász volt. Vele a halászat nyelvén kellett beszélni. Ő ezen a területen volt szakértő. Tudta, hogy mi lehetséges és mi nem. A kisujjában volt az egész. Én nem értek a halászathoz, pláne a Galileai tengeren. Én, lehet, hogy azt mondtam volna: ez aztán a sok hal, mekkora fogás! De Simon és társai értettek a halászathoz, ők azt mondták: ilyen nincs! Ők azt látták, amire a tapasztalatuk, a szakértelmük, az összes út, amit már megjártak, azt mondta: ez lehetetlen. Ha ez megtörtént, akkor ez csak Isten lehetetett. És akkor Jézus: Isten! Ráadásul Simon éppen a szakterületén szembesült a kudarccal. Elég mélyen lehetett, hogyha abban vallott kudarcot, amihez a legjobban értett, ami a megélhetését jelentette. Valószínűleg mély válságban volt, ez több lehetett egy éjszakai hiábavalóságnál, ez megélhetési válság, egzisztenciális válság volt számára. Nem tudta, hogyan lesz holnap. A teljes kilátástalanságot élte át a halfogás előtt: itt nincs megoldás, értek hozzá és ezerszer próbáltam. És itt tapasztal valami szokatlant, ami felrázza, megdöbbenti. Isten gyakran engedi, hogy padlót fogjunk, hogy felfigyeljünk a csodára, hogy amit eddig természetesnek vettünk az életünkben, abban észre vegyük a természet felettit, észre vegyük őt, felfigyeljünk rá.

 

Isten tudja, hogy melyikünk miből ért, hogyan kell bennünket megszólítani.

Egy mai tanítvány beszélt a múlt héten a hitéről, tapasztalatáról, akit azzal szólított meg, hogy az alkohollal való küzdelmében segített neki Jézus. Egy alkoholista ahhoz ért nagyon jól, hogy mi kell ebben a helyzetben a túléléshez. Jól tudja a szenvedély működését, kellő tapasztalata van már, tudja, hogy alkohol nélkül nem lehet kibírni. Aztán jön a szabadulás. Valami egészen más, mint, amit eddig ismert.  Elmondta, hogy ő nem volt vallásos és nem volt hívő ember. Hallotta a dömösi körben a többiek beszámolóját arról, hogy Jézus Krisztus valósággal szabadít. És hozott egy döntést: komolyan veszem, hogy van Isten, számítok rá, és komolyan veszem azt, amit ő mond. És múlt héten erről számolt be örömmel: megtapasztaltam, hogy micsoda különbség! Nem egyedül küszködök. Megjelent egy más erőtér, amit nem lehet elmagyarázni, csak átélni. Istennel, Jézussal egészen más! Az is lehet, ami nekem lehetetlen volt. Nap, mint nap az ő segítségét kérve járok a szabadságban. Ezt jelenti a hit általi szabadulás.

 

Engem a lelkipásztort 20 évvel ezelőtt abból a megszokásomból rázott fel, hogy egy dolog az igehirdetés, és egy másik dolog az élet valósága. Ő megmutatta, hogy rosszul gondoltam. Amit Istenről a Bibliából tudok nem csak igaz, hanem valóságos is. Azóta az életem is az ő valóságáról szól. Ez után a változás után abban a gyülekezetben, ahol akkor szolgáltam az egyik idős testvér ezt mondta a feleségemnek: „Érdekes most valahogy értjük, miről beszél a tiszteletes úr!” Mert egészen más az, amikor nem egy prédikáció szól, hanem az igehirdetésen keresztül Isten valósága szólalhat meg, és szólíthat meg bennünket. Mert Isten Isten!

 

Egy mai halásznak a „halott” feleségén keresztül szól az élő Jézus. Mert ő megszokta, hogy olyan nincs, hogy az asszony nem szól vissza. És amikor az asszony megtért, akkor már vallásosan, de továbbra is mindig visszaszólt, veszekedett. Aztán egyszer csak nem vágott vissza, pedig a férje továbbra is ugyanolyan goromba volt. A férje figyelni kezdett. Te, mi történt veled, miért nem szólsz vissza, amikor bántalak? Tudod – válaszolta a felesége – megértettem, hogy én Krisztussal együtt meghaltam, az a sértődékeny, önérzetes, veszekedős énem vele együtt meghalt a kereszten. Többé nem én élek, hanem a Krisztus él bennem (Galata 2, 20). Ezt elhittem, elfogadtam, komolyan vettem, és valahogy más lettem. Most valahogy szabad vagyok arra, hogy ne szólja vissza. Ez a kemény halászember így kezdett el érdeklődni Jézus iránt, és végül ő is hitre jutott a felesége példáját követve.

 

Ezt elmagyarázni lehetetlen, bár értelmes dolog, az egyetlen igazán értelmes dolog az életben. Ha megtapasztalod a valóságát, az változtatja meg az életedet. Talán először valaki másnak az életén látod, aki a közeledben hittel él, hogy van benne valami különleges, de előbb utóbb neked magadnak kell megtapasztalnod. Ez pedig úgy megy, hogy hallgatsz arra, amit Jézus mond, amit ő kér tőled, mint Péter. Engeded, hogy meggyőzzön? Mester, lehetetlen, de a te szavadra megteszem. Például elmegyek a templomba? Például figyelek, hogy milyen üzenetet mond nekem most az ige? Például, ha megértettem valamit, hozzá igazítom az életemet, kipróbálom. Hadd lássam, mi történik…

 

A felismerés. Kicsoda Jézus? A valóságos Isten. Az Úr, akinek van köze az életemhez. Itt van, megérint, megszólít. Mesterből Adonáj. Nem lehet vele packázni. Döbbenet. Isten egészen más. Látod már?

 

Ha pedig felismerem, hogy kicsoda Jézus, megtapasztalom Isten valóságát, akkor az ő valóságának fényében azonnal világosan látom azt is, hogy ki vagyok én. Ha Isten Isten, akkor viszont énvelem baj van. Mert nem úgy élek, mintha Isten Isten lenne. Nem jól vagyok így… „Bűnös ember vagyok”, vagyis célt tévesztett (görög: amartólos). Nem vagyok a helyemen.

 

Nem feltétlenül cégéres bűnökről van szó. És mégis, ha Isten valóságával szembenézek, akkor rájövök: bajban vagyok. Ahogy egyik testvérünk a hit útján indulva mondta egyszer a férjének: Te, hallod, ha ez mind igaz Istenről meg Jézusról, akkor mi nagy pácban vagyunk! Isten még azt is látja, hogy mit gondolok, mit miért teszek… Ha Isten Isten, akkor mindenkit becsaphatok az álarcommal, de őt nem! A célt tévesztettségünk ugyanis nem a negatív cselekedeteinkben mutatkozik meg csupán, hanem a jónak tűnő cselekedeteink mögött levő tudatos, vagy tudat alatti gyökerekben. Öntörvényűség és önzés. Én irányítok, és magamat helyezem előtérbe.És Isten mindezt világosan látja.   

Ezt nem ismerem fel magamtól, és nem fogadom el emberi szóra sem. De amikor Isten valóságával találkozom, akkor tisztán látom. Akkor le kell vennem minden álarcomat. Önmagammal is szembe nézek, egészen világosan meglátom, hogy ki vagyok én? És megmutatom neki magam. Bűnös ember vagyok. Mekkora csoda ez! Folyamatos hárításban, bizonygatásban, másra mutogatásban, mások ítélgetésében, és magyarázkodásban éljük az életünket. Amikor azonban Isten valóságával találkozom, akkor egyenesen és nyíltan szembe nézek azzal is, hogy ki vagyok én – függetlenül másoktól – neki megvallom. Többet nem beszélek mellé, nem beszélek másról. Meglátom a gyökereket még a jószándékom, és a jótékony cselekedeteim mögött is. Péter ebben a pillanatban világosan lát, de a bűnösségének valódi mélységével majd még csak ezután találkozik. Sokszor kell még Jézusnak őt figyelmeztetnie, és egyszer egészen össze is kell törnie a büszkeségének, mielőtt egészen új szívet kapna. 

 

Egy apokrif történet – ami nincs benne a Bibliában, de tanulságos – így emlékezik meg Péterről:

„Egy nap Jézus így szólt a tanítványaihoz: „Szeretném, ha hoznátok nekem egy követ.” A tanítványok elkezdtek keresgélni. A praktikus gondolkozású Péter a lehető legkisebb követ választotta. Végülis Jézus nem mondta meg, milyen méretű követ kér, gondolta. Úgyhogy berakott a zsebébe egy kavicsot. Jézus akkor ezt mondta: „Kövessetek engem!” Elindultak. Dél körül Jézus mindenkit leültetett. Keze egyetlen intésére minden kő kenyérré vált. „Ebédeljünk!” – mondta. Péter pillanatok alatt megette kenyerét. Később Jézus megint kért egy követ a tanítványoktól. Péter megint próbált ravasz lenni. Keresett egy kisebbfajta sziklát, és a hátára vette. Nehéz volt, alig tudott lépni vele. „Legyen már vacsora!” – mondta Jézusnak, de Jézus így szólt: „Kövessetek engem!” Útnak indultak. Péter alig bírta tartani a többiekkel a lépést. Vacsoraidőben Jézus egy folyóhoz vezette őket. „Most mindenki dobja be a követ!” – mondta. Bedobták. Azután így szólt: „Kövessetek engem!” És elindult. Péterék döbbenten nézték. Jézus sóhajtott: „Emlékeztek, mit mondtam? Kinek kértem azt a követ?” (Tim Keller: A tékozló Isten)    

 

Ez a két mozzanat nagyon fontos a hitre jutásban: Felismerem, hogy te vagy az Úr, és felismerem, hogy én nem vagyok a helyemen. Leveszem az álarcot. Ez az élő hit lépése! Hit, mert ő mondta: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” 1János 1, 9. És ahhoz, hogy megvalljam látnom kell, hogy kicsoda ő. Bíznom kell benne, hogy kiszolgáltassam magam neki. Bíznom kell abban, hogy ő tényleg tud valami jobbat, mint, amit én eddig tudtam. Az emberek leginkább azért nem fedik fel a legbelső nyomorúságukat, mert nem hiszik, hogy bármi jobb lenne attól, viszont félnek a szégyentől. Akkor már inkább egyedül küszködök, mint hogy leleplezzem magam. Isten valóságának átélése – bizalom – engedelmesség és a tapasztalat: a bűnbocsánat felszabadulása!

 

Ha leveszem előtte az álarcot, ő nem hasít szíjat a hátadból, nem tapos el, nem aláz meg, hanem megtisztít és felemel. Látnunk kell a valóságot: Az igazi bűnbánat, az Isten bocsánatának megtapasztalása mindig felszabadít. Az önmarcangolás soha nem igazi bűnbánat, hanem csak önmagam körül forgás nem Istenre nézés: nem veszem komolyan Isten valóságát, csak magam vagyok a bűneimmel.

 

Az igazi bűnbánatban, amikor Istenre nézek mindig azt tapasztalom, amit Péter: „Ne félj, van tovább…” Bár méltatlan vagyok, Isten ahelyett, hogy elmenne tőlem, velem marad, elhív, és küldetést ad, új értelmet ad az életemnek: kövess engem, emberhalász leszel.

Péternek ez ott és akkor azt jelentette, hogy hagyjon ott mindent és menjen Jézussal, kezdjen valami egészen új tevékenységbe. Legtöbbünknek azt jelenti, hogy maradjunk a helyünkön, de éljünk ott egészen másként. Éljünk vele, és vegyük komolyan, hogy Isten Isten: hallgassunk rá, igazodjunk hozzá, változzunk az ő kezében. Tegyük le az álarcokat, merjünk azok lenni, akik vagyunk: bűnös emberek, akik az ő bocsánatából élünk.  És az életünk őszinteségéről és változásáról mások is ismerjenek rá Jézusra, és mások is találjanak hozzá rajtunk keresztül. Erre hívott el bennünket Jézus, és erre készít fel a gyülekezet testvéri közösségében. Téged is erre hív. Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mi az amiben Isten ezen az igehirdetésen keresztül téged most személyesen megszólított?

 

Végh Miklós, lelkipásztor