2024. FEBRUÁR 25.

Olvasandó: Zakariás 3.

„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” Róma 12, 1-2.

 

Az egyháznak reformációra van szüksége. Ma, abban a helyzetben, amiben vagyunk sokan mondják ezt az egyházon kívül és belül. Fontos azonban látnunk, hogy az egyház reformációra szorultsága nem helyzetfüggő. Bizonyos krízishelyzetek felhívják rá a figyelmünket, mintegy felráznak bennünket szunyókálásunkból, de 500 évvel ezelőtt a reformátorok nagyon világosan megfogalmazták: Ecclesia semper reformanda – vagyis az egyháznak szüntelenül és folyamatosan reformációra van szüksége. A reformáció nem egy lezárt folyamat, amin átestünk, és onnantól rendben vagyunk, hanem egy szüntelenül zajló folyamat: folyamatos formálódásra van szükségünk.

 

Hitünk és életünk alapkérdése éppen az, hogy ebben a folyamatos formálódásban ki formálhat, ki formál meg bennünket? Reformációra éppen azért van szükség, mert újra meg újra engedjük, hogy valaki más formáljon minket, mint „az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” Eltérünk az eredeti tervtől, és így deformálódunk. Az Újszövetségben ez az eltérés, elhangolódás, céltévesztés (görög: hamartia) írja le a bűn fogalmát.  

 

A reformáció ilyen értelemben nem pusztán fejlődés, tanulás, hanem bűnbánat. Felismerem az eltérést, a tévedést, belátom, megvallom, és visszaigazodom. Megtérés. „Változzatok meg értelmetek megújulásával.” A megújulás, igazodás az élet eredeti rendjéhez: nem valami újat találok ki, hanem aktuálisan igazodom az újonnan felismert eredeti igazsághoz. RE-FORMÁCIÓ. Visszaigazodás. Megújulás. Megtisztulás. Megtérés. Bűnbánat. Ezek rokon fogalmak, amelyek ugyanarra a lelki folyamatra utalnak.

 

Böjti időszakban vagyunk. Mit kezdünk mi reformátusok a böjttel? Kálvin a böjt célját az önvizsgálatban és az Isten előtti bűnbánatban jelöli meg.  Luther ezt írja a 95 tétel közül a legelsőkben: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: “Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17). Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk… kizárólag csak a belső bűnbánatra, mert a szív töredelme mit sem ér, ha nem hozza magával külsőleg a bűnös mivoltunk elleni sokoldalú halálos küzdelmet. Ez a gyötrődő küzdelem tehát mindaddig tart, míg az ember gyűlöli vétkes önmagát (ez az igazi belső bűnbánat), vagyis a mennyek országába való bemenetelig.” A böjtben tehát a bűnbánattal van dolgunk, és mivel a reformáció lényege az igaz bűnbánat, ezért a böjtben a reformációval van dolgunk a szó valódi értelmében.

 

Figyeljünk most arra, hogy mit üzen NEKÜNK, mire indít, hogyan hív reformációra BENNÜNKET Isten igéje böjtben és a jelenleg minket körülvevő krízishelyzetben!

 

1. Figyeljünk először is a reformáció alapkérdésére! Kire figyelünk? Kire hallgatunk? Kiben bízunk? Kihez igazodunk? Ki formálhat, ki formál meg bennünket? „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” Szó szerinti fordításban: ne igazodjatok ennek a világkorszaknak a sémájához, szabásmintájához. Ne a korszellemhez szabjátok magatokat. A bűneset óta koronként változó keretek között, de van egy alap szabásminta, ami a világ működését megszabja, van egy kotta, amiből az emberiség játszik. Amire azt mondjuk: tetszik, nem teszik, ilyen a világ, így mennek a dolgok.

 

Isten igéje azt mondja az ő népének, nekünk, neked és nekem: igen, van egy ilyen kotta, van egy ilyen szabásminta, ami hat rátok is, hiszen benne éltek a világban, de ti azt az elhívást, azt a kihívást kapjátok, hogy mégse ehhez a szabásmintához, sémához igazodjatok, ne ebből a kottából játszatok! Igazodjatok vissza Isten kijelentett akaratához. Az „okos istentisztelet” az eredeti szövegben logikus – az Újszövetségben ez azt jelenti: Logosz – szerű vagyis Ige szerinti, Igéhez igazodó! Hová térjünk vissza? Hová igazodjunk? „Ad fontes!” – „vissza a forráshoz!”  Sola Scriptura! Egyedül a Szentírás hitünk és életünk forrása, zsinórmértéke! Vissza Isten Szentírásban kijelentett akaratához! Ezt jelenti a reformáció.

 

Krízishelyzetben is látnunk kell, hogy nem vezet reformációhoz, ha a világ kottájából játszunk! Nekünk alapvetően nem az a kérdésünk, hogy miért ilyen ez a világ, amelyikben élünk, hanem az, hogy egyházként, Isten népeként mi milyenek vagyunk, minket ki formálhat meg? Most ebben a helyzetben kire hallgatunk, ki befolyásol, ki határozza meg azt, amit képviselünk, mondunk? Amikor erők csapnak össze és ütközőzónába kerül az életünk, akkor kinek a hangjára hallgatunk? Figyelünk arra, hogy mit mond a Biblia?

 

Nagyon egyszerű és világos mondatokat fogok mondani. Azt, hogy mit jelent most ebben a helyzetben a reformáció, mi az egyház dolga:

• Nem a média, nem a sajtó mondja meg nekünk, hanem csak és kizárólag Isten igéje.
• Nem a politika mondja meg, nem a politikai pártok, sem az ellenzéki, sem a kormánypártok, hanem csak és kizárólag Isten igéje.
• És még egy nagyon fontos mondat: nem az, mondja meg, hogy mit „posztolnak”, „kommentelnek” a legtöbben, mit gondol a közvélemény, hanem csak és kizárólag Isten igéje. Emlékezzünk az evangéliumra, hogy mennyit ért Jézusnak a közvélemény támogatása mondjuk virágvasárnap, és hová vezetett Jézus perében az, hogy a közvélemény nyomása érvényesült? Jaj, az egyháznak, ha a közvéleményre hallgatva akar formálódni, és az vezérli, hogy visszanyerje a közvélemény előtt megroggyant becsületét! Ez biztosan nem arra visz, amerre mennünk kell!  

 

Ne igazodjatok a világ szabásmintájához, a világ kottájához, hanem keressétek, mit mond Isten Igéje, ahhoz igazodjatok! Ez a reformáció útja. Ezt keressük most egyházi és egyéni életünkben is!

 

Egy alkalommal Jézus két tanítványa „politikai eszközöket használva” pozíciót kér tőle, erre a többiek megharagszanak erre a kettőre, elhatárolódnak tőlük, talán szívesen le is fokoznák őket. Jézus ebben a helyzetben így tanítja tanítványait, mind a tizenkettőt (!): „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek.” Márk 10, 42-43. Tudjátok, hogy hogyan rendezi a dolgokat ez a világ, ismeritek a kottát. Ez a világban így megy. De nem így van közöttetek! Miért? Egészen egyszerűen azért, mert ti az enyéim vagytok. És Jézus tanítványai között, Isten gyermekei között, Isten országában, családjában más a minta, más a kotta, mert más a Családfő!

 

Nézzük hát – böjtben és krízishelyzetben -, mit mond a reformációról Isten igéje!

 

2. A reformáció alapja Isten irgalma. „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim…” Az irgalom, ami nem azt adja, amit érdemlünk, hanem azt, amire szükségünk van. Az irgalom, ami nem elpusztítja a bűnös embert, hanem „felhozza napját” rá, élteti és türelmesen vár (Máté 5, 45.) Az irgalom, aki odaáldozta magát értünk, magára vette a mi szennyes ruhánkat, és abban halt meg helyettünk a kereszten. Az irgalom, aki nem köt alkut a bűnnel, nem felmentést ad a bűnösnek, hanem bocsánatot és kegyelmet.

A héten Zakariás prófétánál olvastunk egy kifejező képet arról, hogy mit tesz velünk az Isten irgalma: leveszi rólunk a piszkos ruhát, mint Jósua főpapról, és tiszta ruhát ad ránk. (Zakariás 3.) Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézus azt a piszkos ruhát magára vette, elhordozta annak szégyenét és büntetését a kereszten helyettünk, és a piszkos ruha helyett nekünk ajándékozta az ő fehér ruháját, tiszta igazságát. Ezt tette velünk a kegyelem. „Az Isten irgalmára kérlek…” – mondja az apostol. A kegyelemből élő bűnösök közösségében nincs más alap, és nincs más reménység. Mindannyian ebből élünk, és mindannyian erre szorulunk. Az irgalomra, aki megígérte, hogy „ha megvalljuk bűneinket hű és igaz ő, megbocsátja bűneinek, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” 1János 1, 9.

Erre nézve fogalmazta meg valaki így hitünk és életünk alapját: „Nem dicsekedhetem Isten iránti szeretetemmel, mert abban naponta kudarcot vallok. Ezért Isten irántam való szeretetével dicsekszem, mert az soha nem vall kudarcot.”

 „Az Isten irgalmára kérlek…” Ez nem csak azt jelenti, hogy azon az alapon kérek tőletek változást, reformációt, hogy Isten irgalmazott nektek, hanem azt is jelenti, hogy az Isten irgalmán alapuló változás iránya, mintája, logikája az irgalmas szeretet egymás iránt.

„Ne igazodjatok e világhoz…” Most ebben a krízisben világosan látszik a világ sémája. Ez a séma irgalmatlan – nem, nem a bűnösökhöz, hiszen mindannyian azok vagyunk, hanem – azokhoz, akiknek valamilyen bűnük, botlásuk reflektorfénybe került. Ez a politika sémája, ez a világ működési elve: irgalmatlanul letapossa az ellenfelet, ha hibázik, és irgalmatlanul elengedi még a szövetséges kezét is, ha az teherré válik. Kegyetlen játék ez, ami a túlélésről szól. A világ így működik.

„De nem így van közöttetek!” Márk 10, 43. Nem így van köztünk? Meg tudunk bocsátani annak, aki bocsánatot kért? Elfogadjuk azt a következményt, amit vállalt, vagy további elég-tételt kérünk? És mi az, ami elég? Addig ütjük, amíg mozog?

Ez a krízis tükröt tart nekünk. Megmutatja, hogy kik vagyunk. Nem egy ember áll itt most a világ előtt, hanem egy egész közösség. D. Bonhoeffer beszél arról, hogy ég és föld a különbség a kegyelem közössége és a képmutatóan kegyes közösség között. A képmutatóan kegyes közösségben senki nem lehet bűnös, az kitaszítja a bűnösöket. Ezért mindenki takargatja a bűnét. A kegyelem közössége az, ahol őszinték és nyíltak lehetünk küzdelmeinkkel kapcsolatban. Elfogadjuk, hogy mint Jézus gyülekezete nem tökéletesek, hanem megtört, kegyelemből élő bűnösök vagyunk. Jézus követőinek közössége a kegyelem közössége. Az kell, hogy legyen, mert Urunk a kegyelem Ura.

Vizsgáljuk meg magunkat! Milyenek vagyunk? Elállunk gyorsan a testvér mellől, aki megbotlott, elhatárolódunk, megbotránkozunk, akkor is, ha beismerte a hibáját és bocsánatot kért? Mentjük a saját tisztaságunk látszatát? Vagy össze tudunk zárni, és felvállaljuk egymást bocsánatból élő bűnösként?

Ez nem csak a jelenlegi egyházi helyzetünkben kérdés, hanem a gyülekezeti mindennapjainkban is, a presbitériumban, a helyi gyülekezetben, testvéri kapcsolatainkban is!     

Adrian Plass angol keresztyén író ír le egy elgondolkoztató történetet. Hívő gyülekezeti tagként kitartóan, de sikertelenül próbál cinikus munkatársának beszélni hitéről, meghívni őt a gyülekezet közösségébe. Egy hétfő reggelen a munkatársa gúnyosan fogadja: „Láttam a te egyik testvéredet a gyülekezetből szombat este. Az árokban feküdt részegen!” „Erős kísértést éreztem” – írja az író -, „hogy azt mondjam: valójában ő nem is a testvérem, még nem igazán tartozik a gyülekezethez… Mégsem ezt mondtam, azonban, hanem a Szentlélek indítására így válaszoltam: Igen, ő valóban a testvérem, hozzánk tartozik. Tényleg harcban áll az alkohollal, és időnként csatát veszít. De ő ismer Valakit, aki megbocsát neki. Neked van, aki megbocsásson?” Ez a cinikus munkatárs erre elhallgatott, mélyen elgondolkozott, majd ezek után lassan megváltozott a hozzáállása a hit kérdéséhez is.  

Úgy működünk, mint a világ? Mint egy politikai szervezet? Azt mondjuk: nekem semmi közöm hozzá, ő vétkezett, de én tiszta vagyok? Vagy igazi testvéri közösséggé formálhat minket az Isten irgalma?

 

3. A reformáció az, ami rajtam kezdődik. Mit kezdjünk a bűnnel? Világos, hogy a világ mit kezd a bűnnel! Sokszor megkapjuk azt a vádat, hogy az egyház állandóan a bűnről beszél. Figyelnünk kell arra, hogy hogyan beszélünk a bűnről! De látnunk kell azt is, hogy a világ is beszél a bűnről – mindenki és állandóan: a más bűnéről beszél. És kegyetlenül ítélkezik, miközben a saját szennyesről nem akar tudni. Jézus pont a fordítottjára hív: ne ítélj, hogy ne ítéltess! A saját szemedből vedd ki a gerendát, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből. (Máté 7, 1-5.)

 

„Kérlek titeket, testvéreim…” Reformációra, bűnbánatra mindannyiunknak szüksége van. Mégpedig nem úgy, hogy a másiknak jobban szüksége van rá, nekem pedig nem annyira. A lelkipásztori eskütétel előtt egyházunk rendje szerint mindannyian ezt az igét mondjuk el hitvallásként: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak.” 1Timótheus 1, 15-16. Csak így állhatok itt igehirdetőként, lelkipásztorként: nem mint a hibátlanság példája, hanem mint az Isten bűnösökön könyörülő kegyelmének példája, ami reménységet ad a többi bűnösnek, hogy ha számomra van, akkor számukra is van kegyelem!

 

Az egyház bűnbánata és megtisztulása nem azt jelenti, hogy eltávolítjuk egy testvérünket, akire most ráesett a közvélemény, feláldozzuk őt, hogy mentsük a magunk tisztaságának látszatát, vagy esetleg még feljebb is másszunk a hátán az erkölcsi piedesztálra! A reformáció nem azt jelenti, hogy egy bűnbakot feláldozunk, azt gondolva, hogy akkor a probléma megoldódott. Ebben a kérdésben egész egyházunk érintett. A megtisztulás azt jelenti, hogy megvizsgáljuk önmagunkat. És nem a más bűnéért, hanem a saját bűnünkért kérünk bocsánatot. És nem azért, amit a világ ránk kiabál, hanem azért, amit Isten kijelentése alapján bűnnek ismertünk fel!

 

4. A reformáció azt jelenti, hogy amikor a testvér életére esik a bűn árnyéka, azt is a Szentíráshoz igazodva kezeljük, és nem a világ szabásmintája szerint. Mit kezdünk mi a bűnnel, a konfliktusainkkal? Megbeszéljük? Azzal beszéljük meg, akit illet? Ha hallunk valamit ellenőrizzük az információt? Igyekszünk tisztázni, hogy mi a valóság és a valótlanság? Igyekszünk tisztázni a testvért, a testvér helyzetét? A Szentírás számtalanszor figyelmeztet, hogy testvér ellen, pláne vezető ellen mondott vádakkal kapcsolatban legyünk nagyon körültekintőek! „Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak „két vagy három tanú szavára.” 1Timótheus 5, 19. „Nem lehet elég egy tanú senkinek a bűne vagy vétke dolgában sem, bármilyen vétket követett is el. Két vagy három tanú szavával lehet érvényes egy ügy.” 5Mózes 19, 15. És alaposan vizsgáljátok ki, hogy a tanúk nem hamis tanúk-e? A hamis tanúzásért pedig nagyon szigorú büntetés jár. (5Mózes 19, 16-20.) Hiteles tanúktól tájékozódjunk! Mert a Biblia számol azzal, hogy milyen egyszerűen el lehet lehetetleníteni embereket! Mi most ebben a helyzetben erről szemléltető oktatást kaptunk. Különösen is ennek a világkorszaknak a szelleme az, hogy egy pillanat alatt el lehet lehetetleníteni tiszteletre méltó embereket, akik az életüket az értékek védelmére tették fel. Ez a világ így működik, hogy ellenőrizetlen információkat ad tovább boldog boldogtalan, amivel tönkre lehet tenni emberek jó hírét. Hírforrás hírforrásra hivatkozik, és a kezdeti forrást senki nem ismeri. Senkit nem érdekel igazán az igazság, csak az érdekek. Visszakézből reagálunk, végig sem gondolva, hogy miről van szó: azonnal, csend és imádság nélkül, mintha nálunk lenne a bölcsek köve. A közösségi média pedig azonnal szétteríti a hírt.

Mit mond az ige? „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” 2Mózes 20, 16.  Testvérek, ti is tapasztaljátok, ugye, hogy a mai világban lehetetlen a hírek igazságtartalmát ellenőrizni. Nem tudsz mindennek utánajárni, mindent felderíteni. Hinned kell valakinek. És ez a kulcskérdés: kinek hiszel? Kinek szavazol bizalmat? Megbízol a testvéredben, meghallgatod azt, amit ő mond, és hiszel neki, vagy inkább hiszel a külső vádaskodóknak?

Nem csak ebben a kérdésben, hanem a mindennapi kapcsolatainkban – gyülekezetben, családban, közösségeinkben – megtörténik, hogy megvádolnak valakit előttünk. Megkérdezzük azt, akit vádolnak? „Te, mi igaz ebből? Mi történt valójában?”

Átélted már milyen az, amikor valaki, aki hozzád tartozik nem hisz neked, hanem a rágalmaknak hisz? Hiába tudod az igazságot, hiába mondasz bármit, be vagy sározva…

 

Nem teszek hamis tanúbizonyságot testvérem ellen. Nem adok tovább ellenőrizetlen információt. Megkérdezem az érintettet, igyekszem tisztázni. És amíg az ellenkezője hitelt érdemlően be nem bizonyosodott, elfogadom, amit a testvérem mond.

 

Ha valamelyik testvérrel probléma van, vétkezik ellened, ennek a bibliai rendjét is világosan elmondja Jézus: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek.” Máté 18, 15-17. Nem olvassuk azt, hogy vidd ki a világ közvéleménye elé! Nem olvassuk, hogy ott vádold be a testvéredet, ott határolódj el tőle! Sőt Pál apostol ezt kérdezi a korinthusiaktól: „Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van, a hitetlenek, s nem a szentek előtt törvénykezni?” 1Korinthus 6, 1. Meg vannak egyházunk fórumai, illetékes testületei, akiket mi választottunk Isten elhívása alapján. Ott kell megbeszélnünk a problémáinkat. Legalább a saját rendünket be kellene tartanunk. Nem a Facebookon kiabálni, demonstrálni, elhatárolódni, botránkozni! A világban ez így van, de közöttetek nem! Egymás között beszéljétek meg!  

 

A megbeszélés pedig elkezdődött. Püspök úr február 22-én kelt lelkipásztorokhoz írt leveléből idézek: „Kész vagyok válaszolni minden kérdésre, ha ez kell a megnyugváshoz. Kész vagyok elmenni bármelyik lelkészkörbe, gyűlésre, fórumra. Be is terveztem az elkövetkező napokra minden meghívás teljesítését… A zsinati gyűlésen elmondott bűnbánó nyilatkozatomat Isten előtti alázatban fogalmaztam, s ennek megfelelően akarok cselekedni. Nekem számot kell adnom közéleti és egyházkormányzói szerepem összekapcsolódásáról. A legutóbbi Püspöki Levélben már elindult erről egy párbeszéd. S bizony szükség lesz arra is, hogy egyházunk sok évtizedes (évszázados?) kérdését, hogyan is viszonyuljunk a közélethez, a politikai hatalomhoz, az állami támogatásokhoz, együtt, testvéri légkörben kritikusan és önkritikusan megvizsgáljuk. De ehhez idő kell, nyugalom, s a bizalomnak az a légköre, mely a szükséges bírálatot akarva-akaratlanul nem állítja külső érdekek szolgálatába.” 

 

Kérdezzünk tovább: egymással szemben hogyan gyakoroljuk ezt a bibliai rendet? Gyülekezetben, családban, munkatársi közösségben? Azzal beszéljük meg, akit illet? Vagy mással? Meghallgatjuk egymást? Készek vagyunk bocsánatot kérni és megbocsátani? Kegyelemből élünk és kegyelmet gyakorlunk? Hetvenszer hétszer is (Máté 18, 21-22.)?

 

Ebbe az igébe belenézve látjuk, hogy az egyháznak reformációra van szüksége. Igen, ecclesia semper reformanda. Éppen abban van újra és újra bűnbánatra szükség, hogy a világ szabásmintájához igazodunk, igazodtunk. Ahogyan püspökünk bocsánatkérésében megfogalmazta azt, amit elhibázott: „ezt a harcot lelki fegyverekkel kell vívni és nem közéleti és nem politikai és nem médiafegyverekkel kell vívni… azokkal a fegyverekkel kell vívni, amelyeket az Úristen adott a kezünkbe, nem a világ.”  Abban van újra és újra bűnbánatra szükségünk, hogy a világ szabásmintájához igazodunk, igazodtunk. Ez azonban nem csak annyit jelent – vigyázzunk, rövidre ne zárjuk! – hogy túl közel kerültünk a politikához, vagy az államhatalomhoz. Jelentheti ezt is. De teljesebb és átfogóbb értelemben azt jelenti, hogy a világ szabásmintája szerint intézzük a dolgainkat, éljük az életünket az egyházban is, a gyülekezetben is, még a hívők is! Ebből kell újra és újra, folyamatosan megtérnünk. Ez a folyamatos reformáció. Erre van egyházunknak szüksége, erre van gyülekezetünknek szüksége, erre van neked és nekem szükségünk. Erre van krízishelyzetben szükség. Erre van böjtben szükség. Erre van naponként, folyamatosan szükség. Ecclesia semper reformanda! Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mi az, amiben felismered a világ szabásmintája szerinti gondolkodást életedben?
2. Mit jelent a megtérés, a bűnbánat, a reformáció számodra ezekben a dolgokban?

 

 

Végh Miklós, lelkipásztor