2024. Március 35.

Olvasandó: Filippi 2,1-4.

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Filippi 2,5-11

Talán csodálkozást válthat ki belőletek, hogy Pál apostolnak a filippibeliekhez írt leveléből választottam textusunkat és lekciónkat a mai virágvasárnapi istentiszteletre. Egyetlen egy oka van ennek. Ez egy nagyon régi, igehirdetésre kijelölt  perikópa, a virágvasárnapi epistola. Több mint 1500 éve az akkori egyház nagyjai és bölcsei kijelölték a felolvasott igeszakaszt, mint virágvasárnapi textust. Ráadásul, ha őszinték akarunk lenni, a virágvasárnapi bevonulás, miközben nagyon fontos esemény a keresztyénség életében és fontos tanulságokat és üzeneteket tartogat számunkra, mégiscsak egy egyszeri, de ma is érvényes üzenettel bíró esemény.  Miközben tudjuk, hogy mi is kiálthatunk hozsannát az Úrnak, csodálhatjuk Őt, leteríthetjük a köpenyünket elébe, és azután meg is tagadhatjuk Őt, mint Urunk kortársai. Általában nem az ünnepeinkkel vannak bajaink, amikor az életünk nehézséget szenved, hanem a hétköznapokkal. Sokkal több hétköznap van az életünkben, mint ünnep. Virágvasárnapon is arra a Jézusra kell tekintenünk, aki a mi megváltónk. Aki miközben ünnepelték, akkor ment a kereszt felé. Az összes nagyheti eseményeknek, minden egyes napnak csak azt az üzenetét tudjuk magunkévá tenni, csak azt tudjuk komolyan venni, ha arra gondolunk, hogy Jézust bármennyire is ünnepelték, annak tudatában ment be Jeruzsálembe, hogy ott tudta, hogy mi vár rá. Mi, akik visszatekintünk innen a XXI. századból, biztosan tudjuk azt, hogy ránk mi vár, Isten ingyen kegyelméből az üdvösség. Fontos tanulsága ez a virágvasárnapnak, hogy Krisztusra tekintsünk, Jézusra tekintsünk ebben a virágvasárnapi történetben is. Persze lehetne dörgedelmes, jelen esetben az én esetemben talán kicsit ironikus prédikációkat mondani a hozsannázó tömegről. Én úgy ítélem meg, hogy én biztos ott lettem volna köztük, ha akkor Jeruzsálemben élek, és az is lehetséges, hogy kiáltottam volna a „Feszítsd meg!-et”, amikor erre került a sor. Ma a keresztyénségnek egy másik aspektusát helyezte szívemre a mi Urunk.

 Hogyan éljen a keresztyén ember itt és most a XXI. században? Ez a nagy kérdés általában minden keresztyén ember számára. Hogyan váltsam aprópénzre az én megváltásomat, az én üdvösségemet, hogyan viselkedjem az én felebarátommal, mit tegyek azért, hogy az életemben jobban megjelenjen az Isten szeretete, megjelenjen a bűnbocsánat, megjelenjen a másik felé való szolgálat? Hogyan tudom ezt megtenni?  Sokszor azt gondoljuk, úgy, mint az ismert angol nyelvű karkötőn volt: WWJD – What Would Jesus Do? Mit tenne Jézus? Én ezt annyira nem támogatom. Ne aggódjunk, ha valakinek van ilyen jó lelkiismerettel viselje. Megmondom, hogy miért nem támogatm. Az én helyemben én vagyok és nem Jézus. Az az üzenet, hogy olyanok lesznek, mint Isten, olyanok lesznek, mint Krisztus, az kitől is származik? „olyanok lesztek, mint az Isten” (1 Mózes 3,5b). Nem az Úrtól. Ezt az ördög súgta az embernek. Miért fontos ezt tisztázni? Nem tudjuk leutánozni Jézust, nem tudjuk leutánozni Istent, nem tudjuk leutánozni a Szentlelket. Fontos dolog, hogy miközben példát ad nekünk Jézus, saját erőnkből ennek a példának megélése, megvalósítása, nem fog működni. Persze felvehetjük a keresztyén mosolyt, a nyugalmat, és úgy tehetünk, mintha az az indulat lenne bennünk, ami Krisztus Jézusban is megvolt. De ha ez nincs a szívben, az egész lényünk nincs Isten kezében, ha nem ülünk föl  a saját szamárcsikónkra alázatos szívvel és lélekkel, ha nem töri össze az életünket az Úr Jézus, ha nem szállunk alá a poklokra, ahogyan a hitvallásban mondjuk a mi Urunk Jézus Krisztusról, akkor biztos, hogy nem tudunk fölemelkedni a mindennapok gondjain sem. Önerőből erre nem vagyunk képesek. Nem tudjuk utánozni a mi Urunkat. 

Mi magyarok talán a többi népnél jobban szenvedünk indulatos természetünktől. A bűn miatt megromlott szívünk okozza ezt az indulatot, és fontos dolog, hogy azt is tudjuk, hogy nem ezé az indulaté, a természetünk szerinti indulaté, nem az ördögé, nem a bűné és nem a mi mélységeinké az utolsó szó. A virágvasárnapnak az a jelentősége, hogy a mi Urunk fölvette a keresztjét és végrehajtotta, azt, amiért az Atya Őt elküldte. Belesimult az Atyának az akaratába, végrehajtotta azt a szolgálatot, azt a küldetést, amellyel Őt elküldte a mennyei Édesatya. Ez a mi reménységünk. Ezért ünnepeljük a húsvétot, ezért ünnepeljük a virágvasárnapot, karácsonyt, pünkösdöt és minden egyes egyházi ünnepet. Ezért vagyunk úrvacsorai közösségben, hogy egyrészt erre emlékezünk, hogy meg ne feledkezzünk róla, másrészt, hogy erősödjünk ezáltal a Krisztussal és a gyülekezettel való közösségben. Az üdvösségnek története van, nemcsak az egyház életében, hanem az egyén életében is, a mi életünkben is története van. Nem tudjuk másképp szemlélni az életünket. Nincs olyan, hogy én már egyszer igent mondtam Jézusra, majd szólok neki, ha megváltozik valami. Ha igazán szeretjük Jézust, akkor tudjuk, hogy naponként oda kell magunkat szánni neki.

Ezt jelenti a hozsannázó tömeg virágvasárnapon is, ezt jelenti Pál apostolnak a lekcióban felolvasott szava a filippibeli gyülekezethez. Csodálkozhatnánk rajta, hogy mi baj lehet Filippiben, amikor Pál annyira szerette őket. A filippibeliekhez írt levél az öröm levele, így szokták nevezni a teológusok. Pál, mint jó tanító ezt a gyülekezetet, az öröm gyülekezetét, önvizsgálatra szólítja föl. Szükséges nekünk, hogy akár naponként önvizsgálatot tartsunk arról, megvannak-e bennünk, az életünkben, a szolgálatunkban, a családi életünkben, munkahelyi életünkben, hivatásunkban megvannak-e azok az ajándékok, amelyet Krisztustól kaptunk? Használjuk-e ezeket az ajándékokat? Vagy kapunk egy-két pálmaágat a kertrendezés után, – ami tegnap volt itt, idebenn is, és Szandaszőlősön is -, egy-két virágot lemetszünk, és lengetjük a pálmaágakat: Hozsánna neked Dávid fia. Ugye értjük ezt?  Felelősek vagyunk azért, hogy hogyan éljük meg keresztyénségünket az egyéni életünkben és a gyülekezet, az egyház közösségében is.

„Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt” – hallottuk az Igében. Mit jelent ez a mindennapokban? Nem tudom utánozni Krisztust, épp magam mondtam. Nem tudom gyorsítani az Isten bennem való munkáját. Olyan ezt tudják, mint amikor a rossz házasságban élő embert mindig számonkéri a felesége, hogy hol van.  Fölhívja. Hol vagy már, mióta várlak. Hát itt vagyok a buszmegállóban, várom a buszt. Siess haza nagyon! Jó, akkor majd gyorsabban várom. Ugye értjük? Ezt nem lehet gyorsítani. Isten, amit a mi életünkben végig akar vinni, azt végig fogja vinni apránként. Hiába várunk gyorsabban,  ha mi elzárkózunk isten elől. Ha meglengetjük a lelki, vagy szó szerinti pálmaágainkat, és kiáltjuk, hogy Hozsánna, aztán mikor azt mondja az Úr, hogy hozz egy döntést, itt a választás előtted, mondj igent vagy nemet, válaszd az életet vagy a halált, a jót vagy a rosszat, akkor azt mondjuk: Tartózkodni nem lehet, Uram? Nem lehet tartózkodni. Ha azt az indulatot keressük az életünkben, ami Krisztus Jézusban is meg volt, akkor az áldozattal jár, lemondással jár, megüresítéssel jár, ahogy hallottuk az Igében.

Ezekhez a folyamatokhoz, lelki folyamatokhoz, a másik emberen keresztül tud Isten engem is formálni. Fontos dolog, hogy lássuk akár a gyülekezetben, akár a családi életünkben, akár a munkahelyi életünkben, hogyha hisszük, amit megéneklünk, imádkozunk, megvallunk a hitvallásainkban, hogy nincsenek véletlenek az életünkben. Ezt nem egy  pszichológusi magabiztossággal mondom, hanem ahogyan  pontosan tudja egy keresztyén ember, hogy az Isten tudtával és akaratával történik minden az életemben. Jézus ebbe az akaratba, ebbe a tudásba simult bele, és fölvette a szolgai formát, miközben Ő a világ Ura. Ő a világ királya,  Jézus sokkal dicsőségesebb volt, mint ahogy azt Júdás vagy bármelyik csalódott vagy tétovázó tanítványa gondolta volna. Tudjuk-e ezt mi itt XXI. századi szolnoki keresztények? Ha hiszek Jézus kegyelmében, hiszek abban, hogy Ő a szolgai formát fölvett Megváltó, aki nekem bűnbocsánatot adott és kegyelmet találtam nála, akkor ez azt jelenti, hogy magam fölé állítom a másik embert. Alázattal különbnek tartom a másikat. Hallottuk szintén a Lectio-ban kereshetjük a magunk hasznát is, de keressük a másikét is. Ez a világ még ott is lefölözi a tejszínt, ahol nincs is. Nem tudom, észrevettük-e már ezt? Ez olykor-olykor nyomokban megtalálható talán a keresztyénségben is. Persze van ennek nyilván érthető oka. Ki ne szeretné azt, hogy a gyülekezete, a hitélete erős legyen, bizonyságot tévő legyen, hasson másokra, a családtagjaira, munkatársaira, szeretteire, a gyülekezetben is komolyan vegyék a szavát, súlya legyen annak, amit mond, amit tesz, amit képvisel. Ezek megítélésem szerint teljesen jó emberi vágyak. Ugyanakkor mégis itt arról van szó, hogy szolgai formát vegyünk föl. Sőt, Jézus a keresztyén életpályamodellt így vázolja fel előttünk: „De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.” (Máté 20, 26-27). Hát ugye az első fele az tetszik az összetett mondatnak általában, hogy nagyok akarunk lenni, de hogy hogyan legyek a másik szolgája? Úgyhogy lemondok arról, amire lehetőségem volna. Úgyhogy előnyben részesítem őt. Úgyhogy azt mondom neki, hogy lehet, hogy ez most így kellene, de tudod mit? Menj te, legyen a tied. Ugye érezzük ezt? Sokszor beleesünk abba a hibába, mint itt a rajongók virágvasárnap alaptörténetében, amikor azt mondják, hú, jön a Messiás, milyen sok jó dolgot tett. Hol van még egy pálmafaerdő, hadd integessünk neki. Láttuk a kenyérszaporítást, láttuk Lázár feltámasztását, láttuk sok csodáját. Az a kérdés, hogy ezeknek az embereknek a csoda mit eredményezett az életében? Csodálkozást, rajongást, vagy igazi követést. Biztosak lehetünk benne, hogy ebből a tömegből, aki virágvasárnap ott volt Jézus körül, vagy akik itt vagyunk most a szolnoki református gyülekezetben, jó néhányan feszítsd meg, kiáltottak volna akkor, vagy mi is azt tennénk, ahogy az elején említettem. A szolgai forma fölvétele az, hogy a másikat valóban előnyben részesítem. Olyan ez, mint amikor valakit előre engedek egy ajtónál. Ez talán elég képszerűen kifejezi ezt a dolgot. Akárhogy kísért a világ, akárhogy kísért az ördög, nem engedek annak. Az a lényeg, az a fontos, hogy mi van a szívemben. Ott él-e Krisztus, hogy megüresítettem-e magam annyira, hogy helye legyen a Krisztusnak a szívemben, hogy bevonulhasson a szívembe, hogy a szívem kiáltsa azt neki: Hozsánna néked, Dávid fia.

Jézus, miközben úgy tűnik, hogy itt van a dicsőség virágvasárnapon, bevonul Jeruzsálembe és aztán jön a kudarc, a katasztrófa. Elárulják, megverik, keresztre feszítik. Úgy tűnik, mintha teljes lenne a sátán diadala. Egészen a föltámadásig, amikor a tanítványok odamennek és rájönnek, hogy üres a sír. Amikor Jézus megjelenik előttük, és rádöbbennek: győzött az Úr. Ha bevonul a szívünkbe, legyen bármilyen nehézség is az életünkben, biztos, hogy az Úr győzni fog, ha erre mi igent mondunk. Ha csak rajongunk érte, vagy csodáljuk őt, akkor bizony nem sikerül győzedelmeskedni még a mi életünkben sem. Az egyik teológus úgy nevezi Jézus Krisztust, (Barth Károly), hogy a másik emberért való ember, amikor itt volt a földön ember létében. Amikor szolgai formát ajánl nekünk az Úr, amikor azt halljuk, hogy üresítsük meg magunkat, akkor ezt kínálja nekünk. Ha Krisztust követjük, a követői vagyunk, az nem azt jelenti, hogy utánozzuk őt, hanem azt, hogy követjük. A Krisztus követésében járó egyén és gyülekezet és egyház, az a másik emberért való egyén, gyülekezet és egyház. Legjobban talán a családi életünk fejezi ezt ki. Van itt ma egy kedves házaspár, akik jó sok évtizedet leéltek egymás mellett  boldogságban, szeretetben. De biztos, hogy ott is olykor le kellett mondani bizonyos dolgokról a másik javára. El kellett engedni bizonyos dolgokat, mert mind a két fél tudta, – akármelyikőjük is volt olyan helyzetben-, hogy csak úgy áldott a házasságuk, ha a másik javát is keresik. Ha nem csak a sajátjukat akarják megélni. Ha úgy élnek, hogy a másikért éljenek, a házastársukért. A 40 éves házasságuk így telt, hogy erre különösen figyeltek. Ugyanaz az indulat legyen bennünk, amely Krisztus Jézusban is volt. Ez bizony szolgai formát jelent a mi életünkre nézve. Biztos, hogy szeretnénk a győzedelmes egyházat, ugye? Jól odapörkölünk a sátánnak, csak úgy sántikálval rohan el tőlünk. Adtunk a búrájának, minden rendben van, győzedelmesek vagyunk, de ezt így nem ígéri nekünk Jézus. Ne felejtsük el soha egy pillanatra sem, hogy amikor látszólag a legnagyobb vereséget szenvedte el Jézus, amikor a keresztfán volt, akkor aratta a legnagyobb győzelmet. Nem a virágvasárnapi királyi bevonulás a dicsőség, a felmagasztalás csúcsa. Isten egészen másképp működik, ahogy mi, emberek szeretnénk – hál’ Istennek egyébként ez a mi reménységünk, és egyetlen erőforrásunk, amellyel élni tudunk.

Jézus, amikor megüresítette magát, lemondott mindenről a mi javunkra.  Lemondott az Istenségéről, és fölvette, megüresítette magát, fölvette a szolgai létformát, hozzánk hasonlóvá lévén, kivéve a bűnt, mert szeretett bennünket az Isten. Az Isten könyörülni akart rajtunk, és azt akarta, hogy megváltozzon az életünk. Jézus a megüresedést úgy valósította meg, hogy szolgált a tanítványai felé. Legplasztikusabban talán a János evangéliumában a lábmosás fejezi ezt ki, de minden egyes ilyen szolgálata, amit olvasunk az evangéliumokban, az mind azt demonstrálta, azt illusztrálta, és azt erősíti meg számunkra, hogy Ő bizony fölvette a szolgai formát, és az emberek, a tanítványai, a környezete, a közössége számára áldás akart lenni. Olyan ez egy kicsit, mint amikor tanultunk általános iskolában Mátyás királyról, aki a királyi létformát molnárlegény-szolgalegény formájává tette, és úgy próbálta a birodalmát felderíteni. Ennél azért jóval több Jézus tette. Mert Jézus, mikor fölvette a szolgai létformát, életet ajándékozott számunkra. Az Ő megüresedése, az Ő emberré léte jelenti azt, hogy nekünk bővelkedő életünk lehet.

Van itt egy nehéz kifejezés, az engedelmesség. Általában szoktunk engedelmeskedni? Vagy nem? Amikor olvasunk egy Igét, ami megérint bennünket, és nem tudjuk azt megélni, végrehajtani, megtenni, akkor ne keseredjünk el. Tudunk azért imádkozni, tudunk tusakodni, tudunk a közösségbe járni, tudunk a testvértől bátorítást kérni, segítséget kérni. Ha valaha kimondtam: Igen, Uram, engedelmeskedem neked, meghallom a szavadat, de kimondhatom azt is, hogy én ezt nem tudom megtenni. Nagyon fontos dolog, hogy az engedelmesség az azt a viszonyt fejezi ki, ahogyan Jézus az Atyához viszonyult. A mi viszonyunkat is kifejezi, hogy hogyan engedelmeskedünk az Igének. Képességeink, lehetőségeink, talentumaink alapján. Amikor Jézus életművéről, megváltó életművéről van szó. Ez az egy szó kifejezi az egész három évet, amíg tanított, amíg itt volt ezen a földön, az egész életét.  Engedelmesség. Ez az engedelmesség nekünk életet ad, egységet ad a Szentháromság Istennel, az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel.

Mikor mindezeken túl volt a mi Urunk Jézus Krisztus, azután jött a fölmagasztalás. Ez nem valami státuszt jelent, vagy egy előkelő pozícióba kerülést Jézus esetében, vagy az Atya és a Fiú viszonyában, hanem egyszerűen nekünk jelent áldást és életet, örökéletet. A Krisztus himnuszban, felolvasott alapigénkben  hangsúlyos Jézusnak az ember volta is, és hangsúlyozva van az Isten volta is. Minden nép fölé emelte Őt a mennyei Édesatya, Ő a világ Ura. Tudjuk-e vajon minden napon a szívünkbe idézni: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Ez a teljes világot jelenti. Az egész világmindenséget az ókori ember fölfogása szerint. Ő a mi Urunk, Ő szeret bennünket. Ő gyűjtött bennünket ma ide, hogy hallgassuk az Ő üzenetét. Olyan Urunk van, akinél nincs erősebb, hatalmasabb, igazságosabb, és nincs olyan, aki jobban szeretne bennünket, aki jobban ismerne bennünket és jobban szeretné, hogyha a mi életünk nagybetűs élet lenne az Úr Jézus Krisztusban. Hogyan tudunk akkor mégis változtatni az életünkön, ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk még ott. Hogyan tudom erősíteni az életközösségemet az én Urammal? Ahogy elmondtam, az nem elég, hogy példaként, vagy utánozandó személyként veszem Jézus Krisztust, mert azt nem az Isten mondja számunkra, hogy olyanok leszünk, mint az Úr Jézus, vagy olyanok leszünk, mint az Isten. Mert önmagában Jézus nemcsak egy példakép, önmagában Jézus nemcsak egy erőforrás, hanem Jézus önmagában új életet, új lelket, új egzisztenciát teremtő Istenség. Ebbe kell kapaszkodnunk minden egyes napon, különösen nagyhét napjain. Jézus, amikor bevonult virágvasárnapon Jeruzsálembe, ünnepélyesen fogadták, szinte rajongva fogadták. Fantasztikus, igaz? De látszólag lefelé visz az útja a keresztig. Nem a dicsőség felé, nem fölemeltetés történik. Hallottuk az episztolában is. Az, hogy bevonult a Messiás Jeruzsálembe és kiáltották: az emberek, a sokaság „Hozsánna Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban!” (Máté 21,9b) Úgy tűnt, hogy minden rendben megy, igaz? A dicsőség királya ott van, ahol neki lennie kell. Ez az út mégis lefelé vitt. Ha valóban szeretnénk megüresedni, valóban szeretnénk Krisztussal élni, akkor ebben az értelemben a mi utunk is lefelé fog vinni. Nagykőrösön, amikor elkezdtük a hittanoktató képzőt, Nagy István professzor úr mondta ezt: Az önismeret pokolra szállása nélkül nincs a katedrára való, a katedra mennyországába való fölmenetel. Ugyanezt lelkészként is hallották tőle, akiket tanított, mint teológus a szószékkel kapcsolatban. Ha mi azt szeretnénk, hogy az Úr fölemeljen bennünket, akkor bizony alá kell szállnia a mi egonknak, a mi önzésünknek, és föl kell mérnünk, hogy mit akar velünk az Úr. Ha Jézus életén keresztül, az Igén keresztül meglátom azt, hogy kinek a követésére, milyen életnek a követésére hív bennünket az Úr, akkor megváltozik a hozzá való viszonyom. Jézus egész emberi életét más szempontok szerint, más fényben fogom látni. Reménység szerint szorosabb lesz a kapcsolatom Vele.. Azt szokták mondani, hogy ugyanabból a fából van ácsolva a betlehemi jászol és a golgotai kereszt is. Miközben az emberiség, ha még tartja, de az emberiség nagy része a karácsonyt tartja a legnagyobb ünnepnek, ugye? Templomban is akkor szoktuk a legtöbben lenni. Húsvétkor még ilyen közepes, pedig ez a legnagyobb ünnep igazán, ha lehet választani. Aztán pünkösdkor nyomokban még találhatunk hívőket a templomokban. Miközben minden egyes ünnep összefügg, minden egyes ünnep azt szolgálja, hogy mi erősödjünk meg abban a Krisztusban, üresedjünk meg abban a Krisztusban, aki eljött értünk és az életét adta, hogy nekünk életünk legyen és üdvösségünk legyen. Ha Jézusban alázzuk meg magunkat, ha Jézusban üresítjük meg magunkat, ha Jézusban süllyedünk le, akkor ő biztos, hogy föl fog emelni. Újra csak az engedelmesség a helyes út.
Jézus abban is példát adott, hogy ő nemcsak egyszerűen szót fogadott az Atyának, hanem Ővele azonosulva cselekedett egész földi életében. Mi ezt a saját erőnkből, ahogy említettem, nem tudjuk megtenni. De azt, hogy képességeinket az Úrnak rendeljük alá, ha tusakodunk, ha küzdünk azért, hogy közelebb kerülhessek az Úrhoz, akkor ezen biztos, hogy áldás lesz. Sokszor elmondják, nálam sokkal okosabbak is, hogy ha az ember nem imádkozik két percet, akkor soha nem fog fél órát. Ha az ember nem böjtöl egy napot, akkor soha nem fog 40 napot. Ez egy teljesítménycentrikus dolog.  Jézus nem a teljesítményünket akarja értékelni, bennünket akar értékelni bűneinkkel, minden nehézségünkkel együtt, és engedelmességre akar nevelni bennünket, hogy elvigyen bennünket a fölmagasztalás útjára, amelyet majd igazán a mennyek országában kapunk meg. Persze az sem igaz, hogy ez a földi lét földi pokol, és majd a mennyek országa lesz az ideális, de az Isten országa elkezdődött számunkra. Ízelítőt kapunk itt a XXI. században is abból, és ha Krisztussal járunk, akkor bizony áldásként is értékelhetjük azt, hogy Ő szeret bennünket. És megtart bennünket. Ha Jézus Krisztushoz, az evangéliumhoz méltóan szeretnénk élni, ha úgy akarjuk viselni magunkat, ahogy Ő mondja, akkor bizony ezekben a próbáló, nehéz időkben ezeken a stációkon, ha úgy tetszik, végig kell mennünk. Nincs dicsőség anélkül, hogy meg ne aláznánk magunkat, és odaadnánk magunkat Istennek. Ha önmagunkra nézünk, legyünk őszinték, elég kudarcos a látvány. Ha az Úrra nézünk, és nincs vele kapcsolatunk, akkor pedig megszégyenítő a látvány, hogy úgy érezzük, hogy mi erre nem vagyunk méltók, nem vagyunk képesek, nem tudjuk megtenni. Csak zárójelben jegyzem meg, hogyha olvassuk Pál leveleit, akkor Pál apostol nem egy ilyen asztalra verő keresztény volt. Filippiben sem volt nagy a baj, de hogy ne is legyen, írt Pál.  Sokszor az Úr, amikor megszólít bennünket, akkor nem azt mondja, hogy te ilyen, olyan, amolyan, hanem azt mondja, hogy van ilyen veszély az életben, légy óvatos. Vigyázz, figyelj oda! Nem tudom, észrevettük-e, az ördög sose olyan kísértésekkel jön, ami nekünk lényegtelen, ami bennünket nem tud megérinteni. Hanem mindig egy kicsit ilyen sztaniolba vagy karácsonyi ajándékpapírba csomagolt kísértésekkel jön, amikor először gátol annak a fölismerésében, hogy arra nemet mondjunk, majd aztán mikor elbukunk, akkor pedig vádol. Na, te ilyen-olyan keresztyén, hol vagy te a mesteredhez képest? Ennek sem szabad engednünk. Az evangélium az, hogy Krisztus szeret bennünket, és meg akar bennünket tartani. Munkálkodik bennünk, mert mi magunk erejéből semmire nem megyünk, csak kudarcot tudnánk fölhalmozni, de Isten nem közömbös irántunk. Szeret bennünket. Nem azt akarja, hogy rajongói legyünk, nem azt akarja, hogy csodálkozzunk rajta, hanem azt, hogy kövessük őt.

Nagyon sokszor, amikor a keresztyénség erőt akar demonstrálni, akkor valóban egy kicsit föltuningolt változatban adja elő a keresztyénségét. Megvizsgáljuk, hogy milyen ma a XXI. század, mi kell a ma emberének. Egy kicsit Jézusozunk és megpróbáljuk bevonzani őt, az embert a gyülekezetünkbe. Akik a némafilmek korában születtek, mint én, azok tudják, hogy az, aki nem a Krisztus indítására jött ebbe a gyülekezetbe, az már rég nincs itt. Értjük ezt? Ha valakit Krisztus nem szólít meg és nem mondja azt, hogy legyél itt, akkor ő nem fog idejönni. De akit Krisztus megszólított és az élet máshova vitte, máshol van a hivatása, családja, szolgálata, az mégis lelki családjának érzi ezt a gyülekezetet és visszatér ide. Ez a különbség megítélésem szerint. A kereszténységnek soha nem szabad átvenni marketing elemeket az Ige helyett, Jézus helyett másvalamit, másvalakit hirdetni. A szenvedés és a kereszt fölvétele helyett mondjuk valami sikerevangéliumot hirdetni. Jézusnak sokkal több rajongója és csodálója volt, mint követője. Így van ez ma is. Nekem ugye van a világhírű basszusgitáros vejem, Roy.  Ő egy zenész ember. Egyszer voltunk egy koncerten, és odament hozzá egy fiatalember mondván: Te vagy a kedvencem, minden számotokat ismerem, és annyira kedvelem a zenekarotokat…. Kérdezi a vejem: Melyik a kedvenced, mégis annyi sok dalunk van? Hát most egyet se tudnék kiemelni, de mindegyiket nagyon szeretem. Akkor nevezz meg egy dalunkat, ami a legkedvesebb! Hát most egy se jut eszembe, de én vagyok a legnagyobb rajongód. Természetesen nem vettük komolyan a rajongását. Ez Krisztusnál sem megy. Egy zenész ember talán még ezt úgy, ahogy elhordozza. Aki azt mondja, hogy én szeretem az Urat, de semmi találkozási pont nincs a Krisztus követésében a Krisztus életével, az valójában nem szereti az Urat. Lehet rajongója, csodálója, lehet, hogy a kedvébe akar járni, de Isten ezt nem tudja komolyan venni. A mi életünkre nézve az a reménység és az a bátorító, hogy ami akkor történt, az első virágvasárnapon, amikor ténylegesen bevonult Jézus, és lefele vitt az útja, a mennyei Édesatya, az Úr Jézus Krisztus már akkor tudta, hogy itt kik fognak ma ülni a templomban. Elhisszük ezt? Az efézusi levélben  olvassuk ezt:”Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.” (Efézus 1,4)

Érezzük-e, hogy micsoda megtiszteltetés ez? Nyilván más nevében nem tudok beszélni. Az én teljesítményem sem volt mindig 110 százalék a hitélet útján, és az Úrnak mégis tetszett, hogy engem méltatlan szolgájává emeljen. Hogy hirdessem az Igét. És ugyanez a reménysége neked is, mindnyájunknak megvan. Mert az Úr kegyelméből vagyunk itt. A megüresített, szolgai formát fölvett Úr kegyelméből vagyunk itt, hogy hallgassuk az Ő Igéjét, hogy egymás mellett üljünk, hogy találkozzunk, hogy megkérdezzük a másik embertől, hogy hogy vagy, és érdekeljen is a válasza. A nagyhét alkalmas arra, mivel több olyan alkalmunk is van Passiótól kezdve bűnbánati istentiszteletig, úrvacsorai közösségig, a húsvéti istentiszteletekig, hogy önvizsgálatot tartsunk. Ahogyan Pál felhívta a figyelmét a filippieknek, megtehetjük ezt mi is. A mi Urunk mindezeken keresztülment, mindezeket nekünk ajándékozza, hogy megtarthassunk. Megüresedni – engedelmeskedni – felmagasztaltatni. Ezzel a várakozással menjünk Krisztus elé, mert Ő jön. „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zakariás próféta könyve 9,9) Ámen.

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Szoktál-e és hogyan önvizsgálatot tartani az Úr Jézus előtt?
2. Mit jelent számodra az önmagad megüresítése?
3. Mit jelent számodra engedelmeskedni Jézusnak?
4. Mit jelent számodra Isten általi elismerés, áldás, fölmagasztalás? Hogyan kezeled ezeket?

Bárány György, beosztott lelkipásztor