Oldal kiválasztása

2024.04.28.

Ézsaiás próféta könyve 12, 1-6. Hálaének
hallgasd meg az istentiszteletetNézd meg a videótárunkban

Olvasandó: Jelenések könyve 15, 1-4

„Azon a napon ezt fogod mondani: Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt a haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Örvendezve fogtok vizet merni a szabadulás forrásából. Azon a napon ezt fogjátok mondani: Adjatok hálát az ÚRnak, hirdessétek nevét! Adjátok tudtára nagy tetteit a nemzeteknek! Emlékeztessétek őket, hogy magasztos az ő neve! Énekeljetek az ÚRnak, mert fenséges tetteket vitt véghez, hadd tudja meg ezt az egész föld! Kiálts és ujjongj, Sion lakója, mert nagy közöttetek Izráel Szentje!” Ézsaiás próféta könyve 12, 1-6

 Folytatva a múlt vasárnapi Igehirdetés üzenetét, ma is Istenről és az emberről beszélünk és hallhatunk majd a felolvasott igeszakasz alapján. Nem lehet úgy Igét hirdetni, hogy ne Istenről beszéljünk. Csak úgy tudunk az emberről beszélni, ha Istenhez való viszonyában értelmezzük és határozzuk meg őt. Ha megismerjük Istent, akkor megértjük és meglátjuk, hogy az Isten mit akar nekünk mondani. Itt ebben az Igében, -miközben ez egy hálaének, miközben ez egy dicsőítés Izrael népének az ajkáról-, Istenről beszél a nép, és Istenhez képest önmagáról. Nem tudja az ember elhelyezni magát ebben a zűrzavaros világban sehol, ha nem az Istenhez viszonyítja magát, és értelmezi magát. Talán korunknak ez az egyik nagy kihívása és próbatétele. Ézsaiás próféta könyvében ez a hálaének az első 11 fejezetnek a méltóképpen való lezárása egy dicsérő zsoltárszerű ének. Az éneket a megszabadult Izrael énekli majd. Ez egy prófétai kijelentés is egyben. Úgy hirdeti meg Ézsaiás próféta Isten majdani szabadítását, hogy még a fogság be sem következett. Érezzük-e ennek a súlyát a mi életünkre nézve? Erről majd később szólunk. Van még egy különlegesség ebben az Igében, amit szeretnék elmondani. Az első két mondat egyes számú mondatai Izraelre vonatkoznak. Úgy hívják ezt a szakirodalomban, hogy kollektív egyes szám, és aztán majd átmegy a többes számba, ahogy magasztalja Izrael népe Istent. Az Istennel való kapcsolatunk közösségben, és csak közösségben való megélésére utal ez. Azon a napon, a messiási időben Istent fogja dicsérni a nép, még az ítéletért kapott büntetésért is. Fontos ezt nekünk látnunk, nem csak akkor, amikor ítéletet hirdettek a próféciák, hanem manapság is, amikor úgy érezzük, hogy ránk nehezedett egyéni életünkre, nemzetünkre, egyházunk életére az Isten keze, akkor sem az ítéleté az utolsó szó, nem a próbatételé az utolsó szó. Jön a szabadulás. Jön az Isten a mi megszabadításunkra, jön az a hit, amely a jelen szenvedései, megpróbáltatásai között Istenhez emel bennünket. Ezért tud az Isten által megszólított ember, az Isten által megszólított nép hálát adni Istennek. Ez adja az ő hálaadásának alapját, és ezért írja azt az igevers, igeszakasz főcíme: A megváltottak hálaéneke.

Sokféle vihartól terhelt volt Izrael népének élete akkor. De sokszor, sokféleképpen megtapasztalták Isten szabadító kegyelmét. Sokszor sokféleképpen megtapasztalták ítéletét is, de Isten először mindig a megtérés lehetőségét adta ennek a népnek. Ezt adja kegyelemből akkor is, most is a bűnös embernek, bűnös népnek. Amikor Isten hatalmas dolgokat cselekszik Izraellel, akkor a többi népet szólítja fel ezzel, hogy keressék Őt. A többi népet szólítja fel az Isten az Izrael életében véghez vitt cselekedetekkel, hogy magasztalják Őt, hogy zengjenek hálaéneket Őneki. Azt olvassuk itt: „Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt a haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem.”  Pedig újra ismétlem: a fogság még be sem következett. A bűnbocsánat a Biblia legfontosabb és központi üzenete az Ószövetségben és az Újszövetségben is. Mert Isten legdrágább ajándékát, Jézus Krisztust elküldte a mi szabadításunkra, a mi mennyei Édesatyánk.

 Hálaénekre szólít ma bennünket ez az igeszakasz. Hálaénekre szólít bennünket a lekció is. Kikhez szól az Úr üzenete? Az Úr üzenete az Isten gyülekezetéhez szól, azokhoz, akik hallgatják az Igét. Ebben, az akkor megszólított gyülekezetben voltak hívők, hitetlenek, tévelygők és keresők, Istenhez közeledők és Istentől távolodók. Éppen úgy, mint ma. Egy gyülekezetben is előfordulnak ilyen hitéleti állapotban levő testvérek és felebarátaink. Fontos azt látnunk, hogy ez a gyülekezet, amely hívőkből, hitetlenekből, tévelygőkből és keresőkből áll, az Úrhoz közeledőkből és távolodókból áll, válaszol ezzel az énekkel az Isten szabadítására. Akik ismerik Ézsaiás próféta könyvét, tudják, hogy milyen kulcsfogalom ebben a könyvben a „maradék”. Azok, akik figyelnek Istenre, akik meghallják az Igét, akik odaszánják magukat Istennek. Amikor istentiszteletre gyűlünk össze, egy kicsit olyanok vagyunk, mint a zeneszerző, amikor bemegy egy koncertterembe,  meglátja a teljesen megtelt nézőteret, és azt mondja: Fülek zenéimnek. Ugye értjük ezt? Az Isten is így van velünk: Igék az én gyermekeimnek. Szívek az én Igéimnek.  Meg akarlak benneteket szólítani azért, hogy megszabadíthassalak benneteket. A gyülekezet az a hely, ahol Isten közösségben szólít meg bennünket, közösségben érint meg Isten Igéje, közösségben teszi ezt az Igét Isten üzenetté személyesen számunkra, így lesz a gyülekezet megtért gyülekezet. Így lesz a gyülekezet Istenhez tartó és tartozó gyülekezet, így lesz a gyülekezet hálaadó gyülekezet. A megtért gyülekezetben az egyén maga beszél a szabadításról. Azt mondja: Íme, az Úr énekem szabadítóm. Az Úr énekem szabadításom és üdvösségem. Az üdvösség szó, ószövetségi jelentősége a tágas tér. Bizonyára sokszor érezzük életünkben ugyanazt, mint Izrael, mintha be lennénk szorítva a saját, mások, környezetünk karámjai közé. Amikor üdvösséget ad Isten, akkor kivisz ebből a szorításból a bűnbocsánat által a tágas térre, mert megszabadít bennünket. A tágas tér erős vár és menedék, ahol maga Isten a mi menedékünk és az erős várunk. Ez kizár minden félelmet, kizár minden rabságot, kizár minden olyan korlátot, amelyet nem Isten támasztott nekünk, hogy megvédje az életünket. Ez maga az öröm, az örömteli élet, az üdvösség. Figyeljük a fokozatokat, az Isten megszólítja az embert, az ember önmagára ismer az Isten megszólításából, felismeri a bűneit, bűnbánatot tart, Isten megbocsát és szabadságra viszi. És hálaadó életet ajándékoz nekünk.

Fölolvasott zsoltárszakaszunk, vagy zsoltárszerű Igénk második fele azt mondja, hogy ez a hálaadó élet arra szólít fel bennünket, hogy ezt az örömhírt, ezt az örömöt, a tágas térnek minden áldását továbbadjuk másoknak. Ézsaiásnál ebben a felolvasott részben ezt veszi át a gyülekezet: Hirdetni a népek között, hogy nagy az Úr neve. A megtért ember, az Isten által megszabadított ember egyetlen életcélja ez. Nem teheti a gyülekezet, hogy nem hirdeti az evangéliumot. Mi sem tehetjük. Oly sokszor említettük már itt ezt a gondolatot, a vasárnapi istentisztelet, a töltekezés, az Istennel való szembenézés, az Istennek való hálaadás időszaka. És aztán jön a többi időszak, ami szintén istentisztelet.  Amikor ott van a szívünkben mindaz a sok ajándék, amelyet Isten adott nekünk ahhoz, hogy mi megízleljük a Krisztusban kapott szabadságot. Isten reális jelenlétében vagyunk a hét minden egyes napján, még éjszaka is. Ez a reális jelenlét és jelentés forgatja a mi életünket, formálja a mi életünket, közelebb és közelebb kerülünk Istenhez és ezáltal a felebaráthoz is. Hirdetnünk kell, hogy nagy közöttünk Izrael Szentje, nagy közöttünk az Úr Jézus. Az apostolok cselekedeteiben ezt olvassuk: „Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” /ApCsel 4,20/ Nem lehet, hogy ne hirdessük, amit láttunk és hallottunk, amit átéltünk. Fontos dolog, hogy a hálaadás egyenlő a hitvallással is. Hitvallást teszünk akkor Istenről, akivel találkoztunk, amikor hálát adunk Őneki. Ez a hálaadás indítja Ézsaiást az éneklésre. Arra tanít ma bennünket az Ige, hogy miközben ajándékokat kapunk Istentől., mi ezt valljuk meg, tegyünk erről bizonyságot.  Ebben persze vannak nehéz és nem könnyen elhordozható ajándékok is, amikor a tisztítás, a lelkünk formálása a célja Istennek, de arra kell, hogy tanítson bennünket a hálaadás, hogy ne rejtsük el a hitünket. Más alkalommal említettük már szintén többen is többféleképpen, hogy nincs egy hétköznapi és nincs egy vasárnapi keresztény felsőruhánk. Nehéz dolog ez, de Urunk kegyelméből lehetséges.

 Ebben az Igében elhangzik a félelem is. Nehéz dolog ez, de az Isten mégis arra akar bennünket biztatni, hogy lássuk meg az ő áldásait ma. Énekeljünk hálaéneket, akár szó szerint is, most ugyan orgonakíséret nélkül, akár az éneklést bizonyságtétellel, tevékenységgel, hitvallással kifejezve Istennek. Sokan félnek az Istentől. Azt gondolják, hogy az Isten rájuk haragszik azért, amit megtettek vagy nem tettek, vagy mulasztottak, ahogy itt hallottuk az imádságban is. Az Isten haragja a bűnre vonatkozik. Az Isten haragja nem az emberre vonatkozik. Sőt, legyünk őszinték, sokszor maga a bűn tart bennünket úgy rabságban, hogy az gerjeszt haragot akár egymás között is vagy környezetünkben. A haragvó Isten képe, aki haragszik a bűnre, sokszor elnyomja, beárnyékolja Jézusban kifejezett szeretetét az Istennek. Tudnunk kell, soha nem feledkezhetünk meg róla, hogy Isten haragszik a bűnre. Ezt nem tehetjük félre. Ezért beszélünk sokat a bűnről. De nem maradunk mi sem reménység szerint meg ennél az igehirdetésben: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.” /János 3, 36/ Az Isten szabadításáról is beszélünk: „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.” / Róma 5, 8-10/ Hálaadásra indít bennünket az Istennek a tette, még akkor is, ha tudjuk, hogy az Isten haragját a tetteinkkel, gondolatainkkal, szavainkkal, bűneinkkel, egyebekkel kivívtuk magunknak. Akkor mellénk lép a kegyelem Jézus Krisztusban, és megláthatjuk, hogy Isten ma is szabadít, ma is megerősít bennünket. A bűn felismerése nem azért fontos, hogy abban az állapotban maradjunk, és további félelmeket szedjünk magunknak össze a szívünkbe és a lelkünkbe. Isten szabadságot akar adni, hogy megteremjen bennünk, az életünkben, a szívünkben a hála, és ezzel a hálával köszönjük meg Istennel, hogy valódi életet ajándékozott nekünk, és napról napra gondot visel ránk. Nemcsak lelki értelemben, hanem ahogy a Miatyánkban mondjuk, a mindennapi kenyér biztosításában és ajándékozásában is. Nemcsak elvegetál az ember, amikor az Istennel szembesül. Életet kap – ezt mondja a Szentírás: „Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.” / János 6,33/ Isten nem csak földi életet akar nekünk adni, hanem mennyei életet is. Hamarosan közeledik a mennybemenetel ünnepe, pünkösd.

Gondoljunk erre, hogy amióta Jézus fölment a mennybe, és elküldte a mi Atyánk a Szentlelket, attól kezdve arra készülünk, hogy Jézus visszajöjjön. Attól kezdve arra készül a keresztyénség, hogy találkozzon újra a visszajött Jézus Krisztussal. És akik addig elmennek minden élők útján, találkoznak a föltámadt és megdicsőült Úr Jézussal. Mert nem a bűn miatti haragé az utolsó szó, hanem az Isten szeretetéé. Ezt fontos látni. Isten nem akar velünk kompromisszumot kötni, nem akarja, hogy ne gondoljunk a haragjára, de emellet megízlelhetjük szeretetét Jézus Krisztusban. Mi emberek úgy képzeljük ezt el, mint az egyszeri tanító néni, mikor beírta Pistikének: Kedves szülők! Ha önök nem hisznek el mindent a gyereknek, amit az iskolára mond otthon, cserébe megígérem, hogy én sem hiszek el mindent a gyereknek, amit otthonról beszél az iskolában. Isten nem ilyet akar nekünk adni. Nem összekacsint velünk. Isten teljes szabadítást akar nekünk adni. Ez egy fontos dolog akkor is, ha időnként ez fájdalmas út, és nagyon nehéz végigmenni rajta. Látnunk kell, hogy Isten ebben a világban, bármilyen sebek is szaggatják, bármilyen sok kudarcunk van akár egyéni életünkben, akár közösségi életünkben is, nem a haragé és a szenvedésé az utolsó szó, hanem az Isten szeretetéé.

„mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem” – olvassuk a Szentírásban, a felolvasott szakaszban. A haragtól támadt félelem és sok egyéb más dologtól támadt félelmet kiűzi az Isten szabadítása, és ez engem éneklésre, odaszánt életre, szóval, tettel és akár szó szerinti énekléssel való hálaadó életre indít, hogy úgy éljem meg a hitemet. A félelem helyét ki akarja tölteni Isten a bizalommal, hogy bízzunk benne. Hálát adni az Istennek lehet magunkban, csendességben, sok mindennel lehet. Hogyan tudunk mi hálatelt életet élni? Hajlamos az ember természeténél fogva erről megfeledkezni. Izrael is hajlamos volt rá. Ahogy említettem, itt még a fogság be sem következik, de már a szabadítást hirdeti a próféta. Nagyon fontos dolog látnunk, hogy a hálatelt élet teljesen átformálódik és átalakul Isten kezében. Mióta Krisztus eljött erre a Földre, kifizette a mi bűneink árát, azóta teljes szabadsággal fakadhatunk háladalra. Jó kérdés persze, hogy ebben a mai világban van-e okunk hálaadásra. 26-án volt a csernobili katasztrófa évfordulója. Nemrégiben volt a holokauszt emléknapja, a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Sok-sok olyan dolog, ami az életünket veszélyeztette, megrendítette, alapjaiban rázta meg. Úgy tűnik, mintha ez a világ, mint a Forma-1-es autó, DRS-sel rohanna a végbe, hogy még jobban tudjon száguldani valahova. Talán van is egy ilyen film, hogy Száguldás a semmibe. Most mintha mindenki beletaposna egy kicsit. Mi okunk lehetne hálaadásra? Minden, mert szeret bennünket a mennyei Édesatyánk. Hálaadásra van okunk azért, hogy arra a megtiszteltetésre emelt bennünket, hogy mi igent mondhatunk az Ő kegyelmére, irgalmára, szabadítására, Őrá. Hálaadásra indít bennünket, hogy ez az igen mondás nem alakul ki egy laza kapcsolatban, nem merül ki egy laza kapcsolatban, hanem közvetlen, bensőséges viszonyba kerülünk a mennyei Édesatyával, az Úr Jézus Krisztussal, a Szentlélek Istennel és a mi testvéreinkkel. Szép lassan megváltozik az életünk, átformálódik a szemléletünk különböző mértékben. Ahogy említettem, egy gyülekezetben vannak hívők, hitetlenek, keresők, tévelygők, Istenhez közeledők és távolodók. Azt azonban láthatjuk, hogy a hálaadás lehetősége mindnyájunknak adatott.

Adjuk tudtára a népeknek az Isten tetteit ebből a sokféle zűrzavartól megzavart és összezavart világban is. Sokszor leragadunk amellett, hogy a hálaadásunk kimerül az Isten szabadításában. Köszönjük, Urunk, hogy megtisztítottál. Köszönjük, Urunk, hogy átmentem a vizsgán. Köszönjük, Urunk, hogy ebben, vagy abban megsegítettél. Itt az Ige egy fontos dolgot helyez a szívünkre azzal, hogy így szól: nagy közöttetek Izrael Szentje. Isten nagysága, felséges volta és megváltónk, Jézus Krisztusnak a nagysága arra kell, hogy indítson bennünket, hogy ezt átéljük, tapasztaljuk meg. Tetszett az Istennek, hogy a mi porszem életünkhöz lehajoljon, félretegye a bűn miatti jogos haragját, szeretetét kijelentette és megbizonyította Jézus Krisztusban, és rá kell jönnünk, hogy milyen nagy közöttünk a megváltó Isten. Öröménekre kell, hogy indítson bennünket, mert minden okunk megvan az örömre és a hálaadásra. Az ember azt érzi, hogy bűnei miatt menthetetlen, javíthatatlan, csak egy irányba tud menni az élete. Az Isten pedig azt mondja, hogy ez nem így van. Szeretlek, gyermekem. Én vagyok az, aki megszabadítottam Izraelt. Én vagyok az, aki téged is meg akarlak szabadítani, és szabad életre akarlak elhívni. Hasonlítja itt az Ige a vízmerítéshez az Isten szabadságával való találkozást. Január elején beszéltünk erről, hogy aranykancsóval merítettek a Siloám tavából. De van ennél egy fontosabb dolog is, mint ezek az úgynevezett vizes szimbólumok. Jézus azt mondja, hogy az élet vizéből ad nekünk inni, hogy Ő az, aki fölüdíti a lelkünket, aki szeretetével körülvesz, aki mindent megad ahhoz, hogy nekünk hálatelt életünk legyen. Ez az öröm nem ránk kényszerített, ez a hálaadás nem ránk kényszerített, hanem belülről, a szívünkből, a lelkünkből fakad. Eljön az a nap, azon a napon – olvassuk sokszor Ézsaiásnál -, amikor Istent fogja dicsérni  itt az Ige szerint a nép az ítéletért, és még a kapott büntetésért is Istent fogja dicsérni Izrael népe. Picit gondoljuk végig, hogy ez milyen abszurdnak tűnik. Hogy amikor rám nehezedik Isten keze, még annak örülni fogok, vagy hálát fogok adni, magasztalni fogom az Urat azért, mert megpróbál engem? Amikor mondhatom a próféta szavait: Ne örülj én ellenségem! Elestem ugyan… De itt sincs vége a mondatnak, mert az Úr győz az elesett ember életében is, aki megbukott vagy elbukott a bűnben: de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom! /Mikeás 7,8/ Istent fogja dicsérni az életem, a te életed még az ítéletért, a megpróbáltatásért és a büntetésért is. Mert van szabadítás és van megbocsátás, új élet lehetősége Istentől.

Ma, amikor örömről beszélünk, akkor ezek leredukálódnak egészen egyszerű örömökké. Azt mondják, hogy fogyasztói társadalom lettünk. Szerintem mindig is az volt az emberiség, fogyasztói társadalom, csak régebben mamutot fogyasztottak, most meg egész másokat, a burgereket meg egyebeket. Fogyasztói társadalom lettünk. Nagyon sok gondot fordítunk a testre, és kevesebbet a lélekre. Nem lett olyan fontos. Aki nyíltan ki meri mondani, hogy az ő lelkével gond van, az ő életével gond van, hát azt ilyen gyengécskének tartjuk, ugye? Odáig már el sem megyek, ha valaki először szakemberhez fordul segítségért, és aztán mondjuk talán még az Istenhez is elvezet az útja. Ez nem olyan menő manapság. Megfordultak a jónak és a rossznak a szinonimái, a jelentése relatívvá vált minden, ami jó és ami rossz. Olyan ez, mint az egyszeri házaspár, amikor már jó régóta veszekszenek, és egyszer csak az asszonyka azt mondja: Kedves férjem, van számodra egy jó és egy rossz hírem. Mondd. Elhagylak! És mi a rossz? – kérdezi a férj. Ugye értjük ezt? Amikor egy kapcsolat megtörik, amikor megszakad, az válik a jó hírré? Mert sietünk, mert rohanunk, és ezt most a többes számot értsük jól, és nem akarjuk észrevenni, hogy nekünk az a bajunk, hogy Isten nélküliek vagyunk. Hogy abból a kategóriából, amit felsoroltam, bármelyikbe tartozhatunk, akár életünk során többször is. Lehet nagyon erős a hitünk, és olykor hitetlenkedhetünk. Lehetünk keresők, és lehetünk olyanok, akik talán valamilyen tévelygés felé elmozdulnak vagy elindulnak. Közeledhetünk Istenhez vagy távolodhatunk Istentől. Ez akár mindnyájunk életében többször is előfordulhat. Nem törvényszerű, de előfordulhat. Ha jól látjuk Istenünket, ha táplálkozunk az Igével, akkor biztos, hogy ezektől talán könnyebb módon meg tudunk szabadulni, és könnyebb módon meg tudunk állni az élet viharaiban, akármi is történik velünk.

Készülünk az Úr visszatérésére. Persze sokan legyinthetnek erre, mennyi idő eltelt már. Nem botorság ez a keresztyénség részéről, hogy várja ama napot, amikor az Úr Jézus visszajön? Nem botorság és furcsaság egy keresztyén életéről, hogy várja, hogy egyszer megjelenik az Úr előtt? Nem botorság, hiszen  ezt mondja a Szentírás. Ezt ígéri a mi Urunk. Az, aki megtapasztalta a szabadítását Istennek, hálaadó életre fordult az élete, az rá fog jönni, hogy ma is élő Urunk van, aki cselekszik, aki nem bezárható egy jó nagy könyvbe, aki nem a múltnak az Istene, hanem a jelennek és a jövőnek is, az egész mindenségnek. Fontos dolog, hogy a hittapasztalásunk során végig kell menni olykor többször is ezeken a lépcsőfokokon vagy szakaszokon, hogy átéljük, újra és újra Isten mutat egy bűnt, azt fölismerjük, megbánjuk, letesszük a kereszt alá, nem hurcoljuk magunkkal tovább és jön az Isten öröme, az Isten szabadítása, jön az Isten ereje az életemben. Egyszer egy kicsit szabadabb gyülekezet úgy hirdette az istentiszteletét, hogy lelki konditerembe kérnek jelentkezőket, lépjenek be egy lelki konditerembe. Szerintem egy kicsit sántít a hasonlat, mert itt azért gyúrhatunk, gyúrhatunk, de valószínűleg nem leszünk ilyen lelki Schwarzeneggerek. A lelkünk ennél bonyolultabb dolog, mint hogy hasizom és egyéb erősítő gyakorlattal ez egyszer és mindenkorra kialakítható lenne, és aztán csak a szintet kéne tartani. A kereszténységben épp az a furcsaság és az a csodálatos, hogy nem szintet tartunk. Régen rossz az életünknek, ha valamiféle szintet akarunk tartani. Isten nagy kegyelme, hogy nem egyszerre zúdítja ránk, nehezíti ránk az összes bűnünket, ami még ezután is elő fog fordulni, hanem szépen vezet bennünket lépcsőről lépcsőre, lépésről lépésre. Minél inkább megtapasztalom a kegyelmét, a szeretetét, annál inkább hálatelt lesz a szívem, a lelkem, és annál inkább ezzel a hálateltséggel, ezzel az erővel fogok tekinteni a másik emberre, a világra, mindenre, ami körülvesz, az egész teremtettségre. A szabadulás forrásából meríteni azt jelenti, hogy változnom kell. Hogy Istenhez közeledvén, amikor megízlelem a friss forrás vizét Istennek, akkor megváltoznak a céljaim, megváltozik az egész egzisztenciám talán. Lehet, hogy a foglalkozásom nem, de még lehet, hogy az is. Ha az Isten útját járom, akkor láthatom azt, hogy Ő hogyan rendezgeti az én életemet, hogyan teszi helyre.

Akik már idősebbek vagyunk, több korszakot megéltünk ebből a világból, láthattunk már sok mindent, és valószínűleg sok mindent láthatunk, és át is élünk, tudnunk kell, hogy az Isten győzni szokott. Nagyon lesarkítva az evangéliumot, az Isten győzelme az evangélium. Győzelme a bűn fölött, győzelme a világ fölött, a teremtett világ fölött, és győzelme az én megátalkodott konok természetem fölött, aki kicsit Jónás prófétához hasonlóan mindig ellenkező irányba akar menni. Talán vannak ezzel így mások is, nemcsak Jónás.  Ez a kegyelem, hogy az Isten győz. Ez az ajándék, hogy az Isten győz a bűneink fölött, a téveszméink fölött, a sajátos gondolataink fölött. És megterem a hálaadás.

Sokszor beszéltünk már erről, és nagy kísértése a kereszténységnek, hogy mindig valami nagy dologban gondolkozik. De a csendes, szelíd, Istenben munkálkodó léleknél van-e jobb bizonyságtétel? Biztos, hogy nincs. Talán többen olvasták a testvérek közül, hogy főtiszteletű Steinbach József úr lett a zsinat elnöke. Az ő beszédében van az, hogy valamikor az egyháznak hangos szóval kell hirdetni az evangéliumot, és valamikor csendesen kell munkálkodni. Püspök úr, és ha szerény személyemet valakinek tekintjük, megítélésem szerint is olyan időket élünk ma, hogy csendesen kell munkálkodnunk, de munkálkodnunk kell. A hálátlan világban felmutatni azt, hogy van még hála ezen a világon. Az örök kesergő, mindenkire panaszkodó élet mellett meg kell mutatni, hogy tudunk hálaadó énekeket, dicséreteket énekelni, mondani és élni ebben a világban. Az egymást eltaposó, egyre üzletiesebb világban meg kell mutatni, hogy van, amikor lemondhatunk az előnyünkről. Hogy tudunk engedni és elengedni Ahogy a mi Urunk tanított arra, hogy ha kérnek tőlünk valamit, mi adjunk annál többet. Legyünk jóindulatúak, jószívűek, ahogy a lányaim is szokták mondani. Ez nagyon fontos dolog. Ebben a világban ez a csendes munkálkodás, ez a hálatelt élet. Ott a magam helyén, ahol vagyok, családomban, környezetemben élem meg azt, amire az Isten engem indít. Nem maradunk ebben sem egyedül. Nem szinten tartunk, ahogy mondtam. Jézus  azt mondja, ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék. Ha valakinek bizonytalansága van, netalántán elesett – ahogy említettem az előbb – jöjjön újra vissza hozzám, és én adok az élő víz forrásából, és újrakezdheti. Ez a hálatelt élet. Miközben ez a világ valóban nagyon sok mindennel teli van, talán a mai legnagyobb baj a félelem. Félelem az egzisztenciális válságtól, félelem a gazdasági helyzettől, félelem attól, hogy lesz-e harmadik világháború. Hát nincs meg minden okunk, hogy féljünk? ha körülnézünk ebben a világban, minden okunk meg van a félelemre. De az Ige így szól hozzánk: „Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem.” Istenben bízva megszabadulhatunk a félelmeinktől és az Úr, Igéje és a Szentlélek által Istenben való bizalommá, hálaadássá lehetnek félelmeink.  Istent félő lélekké formál téged, engem és mindazokat, „akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják” /1Kor 1,2/ Éljünk az Isten szabadításával. Ámen!

Bárány György

beosztott lelkész

Kérdések:

Hogyan látod ma, hol tartasz az Úrral levő kapcsolatodban? Hívő, hitetlenkedő, kereső, tévelygő, Istenhez közeledő vagy éppen távolodó?

Hogyan gyakorlod a hálaadást református keresztyén életedben?

Milyen nehézségekkel küzdesz jelenleg hitéletedben?

Milyen félelmeid vannak?

Hogyan segít az Úr, az Ige, a gyülekezet ezek leküzdésében?

 

Szolnoki Református Egyházközség