2024.05.05.

„Zarándokének. Dávidé. Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké!” 131. zsoltár

Anyák napján ebből a zsoltárból egy ismerős kép köszön ránk: a gyermekét csitító édesanya képe. A gyermek életének sokféle helyzetébe beleillik ez a kép: félelem (egy közelgő esemény, egy gondolat, egy fantáziabeli rém, vagy valakinek a gonosz ijesztgetése miatt), fájdalom (sérülés), veszteség, bántás, vagy éppen hiszti, frusztráció (valami nem úgy sikerül, ahogyan akartam, nem kapom meg, amit szeretnék). Ismerős ez a kép? Az, ahogyan a gyermek egyszer csak megnyugszik. Nem azért, mert a körülmények megváltoztak, hanem azért, mert anya öléből más perspektívából látszanak a dolgok. A szeretet, az igazán jelentős érték fényében az, ami az imént még tragédiának tűnt, most már nem is annyira jelentős, fájdalmas vagy félelmetes.

De mit tegyen anya, apa, vagy mit tegyünk mi felnőttek mind, amikor úgy érezük magunkat, mint egy rémült, fájdalmasan síró, sebeit panaszló, vagy éppen hisztis kisgyerek? Ismerős ez az élethelyzet? Nekünk is vannak félelmeink, sérüléseink, fájdalmaink, veszteségeink, érnek bennünket bántások, és gyakran találkozunk a frusztrációval: nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan szeretnénk, nem kapjuk meg az emberektől, vagy az élettől azt, amire vágyunk. Mit kezdjünk ezzel?  Dávid imádsága erre ad nekünk választ.

1. Ez a zsoltár arról beszél, hogy Isten jelenlétében megváltozott nézőpontból láthatjuk az életet. „Csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem.” Itt nem önnyugtatásról van szó. Ez ugyanis nem egy monológ, hanem párbeszéd: imádság. És nem akárhol történik, hanem a templomban, Isten jelenlétében, istentiszteleten. Ez a zsoltár zarándokének. Az ünnepre Jeruzsálembe érkezők út közben imádkozták ezeket. A Károli fordítás „grádicsok”, vagyis lépcsők énekének fordítja ezt a szót. A zarándokok a templomba a lépcsőkön felfelé haladva imádkozták ezeket. Mert a templomba – még a sík vidéken is – mindig „felfelé” megy az ember. Mintha a fizikai helyváltoztatás, magaslati pontra felmászás magában is már a nézőpontváltást fejezné ki: megnézem más oldalról, más perspektívából is, felülről is a problémát, az életemet.  A templomban, Isten előtt. Megváltozik a nézőpont. Itt simul el a lélek. Nem elfelejted a valóságot, hanem egészen más perspektívából látod a valóságot Isten „öléből” Isten szemszögéből. Nem a körülmények változnak meg hanem a látásod. Mi is így jövünk templomba, istentiszteletre. Így csendesedünk el nap, mint nap Bibliával a kézben Isten előtt. Szükségünk van erre a nézőpont váltásra. Túlságosan közelről, túlságosan a saját szemszögünkből látjuk a dolgokat. Szubjetíven. Tele vagyunk a saját életünkkel, földhözragadt módon nem látunk mást a világból, csak azt az apró pici részletet. Istentisztelet, Isten előtt nyitott szívvel elcsendesedve aztán egyszer csak meglátjuk a mennyei Atyát, aki kézben tartja ezt a világot, a mi apró pici életünket, az egész világra nézve van terve, és ebben a tervben helyünk van nekünk is. Kiengedhetjük a kezünkből a görcsösen szorongatott sorsunkat, Isten kezében jó helyen van. Megcsendesedhetünk, és elkezdhetünk bízni benne, rá bízni magunkat. Ismered ezt a nézőpontváltást? Gyakorlod? Isten szemszögéből, Isten öléből egészen más megvilágításban látod a dolgokat.   

A nézőpontváltást így fogalmazza meg ez az imádság: „Nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem.”  Nem a La Fontaine mese rókájának mondata ez: „útálom a savanyút!” Emberi gondolkozásunkkal eddig jutunk: „Savanyú a szőlő!” Nem tudja elérni, akkor nem is kell…

Csakhogy ebben a zsoltárban ennél sokkal mélyebb felismerésről van szó: Felismerem a valódi helyemet az életben.  Két dolgot mindenképpen jelent ez a zsoltár szerint. Nem akarok több lenni, mint, aki vagyok Isten szemszögéből, és nem akarok többet, mást magamnak, mint, amit Isten nekem szánt.

2. „Nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem.” Nem akarok több lenni, mint, aki vagyok Isten szemszögéből. Mit jelent ez? Le kell értékelnem magamat? Le kell szólnom magamat? Nem. Reálisan kell értékelnem magamat és a helyzetemet. Ez pedig azt jelenti, hogy nem vagyok isten a saját világomban, de lehetek Isten szeretett gyermeke, akit ő szeret és akiről gondoskodik akarata szerint. Mondhatnám így is: Függetlenség helyett gyermeki bizalom. Fel kell ismernem, és el kell fogadnom, hogy nem én irányítok.

Erre persze viszonylag könnyen igent mondunk itt a templomban: az istentiszteleten Isten irányít. Nekünk azonban arra van szükségünk, hogy az istentiszteleten megváltozott látással tekintsünk a hétköznapi életünkre. Úgyhogy most gondolj arra, amikor otthon, a munkahelyen, a szabadidődben, a mindennapjaidban olyan vagy mint egy hisztiző gyerek, vagy egy lázadó serdülő. Amikor kiborulsz, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan elképzelted, vagy amikor teszed, amit jónak, előnyösnek, kényelmesnek látsz, és egyáltalán nem figyelsz arra, hogy vajon Istennek mi a szándéka. Gondolj arra, amikor olyan vagy mint egy rettegő, vagy teljesen elkeseredett gyermek, aki annyira maga akarja megoldani a problémáit, hogy eszébe sem jut az, hogy segítséget kérhet.

Ez az életünk legnagyobb problémája, hogy a szívünk mélyén úgy gondolkodunk, mintha mi irányítanánk, mintha nekünk kellene egyedül hordani az élet terhét, megoldani a dolgokat, mintha a világnak úgy kellene működnie, ahogyan azt én jónak látom. A szívünk mélyén igen is felfuvalkodunk, kevélyek vagyunk, túlgondoljuk a saját jelentőségünket: úgy viselkedünk, mintha mi lennénk isten, legalább a saját világunkban. Ez alatt a teher alatt pedig csak eltorzulni és összeroppanni lehet.

Most azért vagyunk itt, hogy Istenre felnézve másként lássuk az egész életünket. Ki vagyok én? Nem vagyok Teremtő sem Gondviselő, én teremtmény, gondoskodásra szoruló gyermek vagyok. Porszem ember, aki ráadásul nincs is a helyén, újra és újra istennek képzeli magát… Mekkora ajándék, hogy a mindenség Ura úgy tekint rám, mint gyermekére Jézus Krisztusért, hogy én is tekinthetek így magamra! Az igehirdetés után az ifi zenekarral együtt énekelünk egy dicséretet, ami ezt a nézőpontváltást fogalmazza meg egy imádságban Isten előtt feltéve a kérdést: Ki vagyok én?

„Ki vagyok én, hogy a mindenség Ura hallja a hangomat, látja gondomat? Ki vagyok én, hogy a hajnalcsillag is minden utamon előttem halad? Ki vagyok én, hogy bár látod bűnömet, újból rám emeled Szent tekinteted? Ki vagyok én, hogy a hangod hallhatom, és a vihar csendesül kívül és belül?

Nem azért, aki vagyok. De azért, amit tettél. Nem azért, amit teszek. De azért, aki Te vagy! Nézz rám, csak hervadó virágszál. Csak porba hulló árnyék csak csepp az óceánban, mint párát visz a szél, mégis felém fordul arcod, Uram, hallod, ha kiáltok, és azt mondod nekem: „Enyém vagy!” (Casting Crowns)

Nem kell többnek lennem, mint aki vagyok, nem kell a tökéletességemet bizonyítanom, lehetek kegyelembe fogadott bűnös, Krisztusért Isten gyermeke, aki még hibázhat is.

Nem kell megváltanom a világot, és nem nekem kell magamról sem gondoskodnom, mert Isten munkálkodik, ő végzi az igazán jelentős dolgokat, nekem is ő ad feladatot, mint gyermeknek a szülő, mert megengedi, hogy útban legyek, hogy lábatlankodjak mellette, fontosnak érezzem magam, míg ő elvégzi az igazán lényeges dolgokat és garantálja a végeredményt.

Nem kell többnek lennem, mint aki vagyok, le kell mondanom arról a hamis gondolatról, hogy én tudom, hogy mi a jó, és bizalommal kimondhatom, amit Jézus tanított: „Igen, Atyám, mert így láttad jónak.” Máté 11, 26. „Legyen meg a te akaratod” Máté 6, 10, bizalommal elfogadom, amit nem tudok megváltoztatni, és aktívan igent mondok arra, aminek a megváltoztatását rám bízod. Igazán egy fontos kérésem van: mutasd meg, add, hogy tisztán lássam!

Nem akarok több lenni, mint, aki vagyok Isten szemszögéből. És ebből fakad a másik:    

3. Nem akarok többet, mást magamnak, mint, amit Isten nekem szánt. Ezt is jelenti: „Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem.” Amit Isten neked elkészített, azt nem veheti el tőled senki. Amit viszont nem neked készített el, arra nem kell törekedned, mert az csak károdra lesz, teher lesz, nem a tied! Ezt is jelenti a gyermeki bizalom.

Egy olyan kultúrában élünk, amelyik minden nap és minden percben azzal a hazugsággal bombáz bennünket, hogy a nagyobb, a több a jobb, mindig arra kell törekednünk. Isten pedig a többet és többet helyett teljes életet készített nekünk. A teljesnél nem lehet több, mert ami a teljesnél több az már kevesebb, felesleges! Ha a kirakójátékba megpróbálsz beilleszteni egy darabkát, ami nem oda való, megérted, hogy hiába több, mégis értelmetlen, nincs helye az egészben, túl sok.

Hajtunk a többért, közben kicsúsznak a kezünkből az igazi értékek. Egyre több mindennel vesszük körül magunkat, egyre több mindent érzünk elengedhetetlenül szükségesnek az élethez, közben fizikailag és szellemileg egyre hiányosabb az életünk. Eszembe jut évekkel ezelőtti beszélgetésem hittanórán gimnazista gyerekekkel a családról, gyermekvállalásról. Azt mondták: azért nem vállalunk gyermeket, egynél többet biztosan nem, mert nem tudnánk nekik mindent megadni. Megkérdeztem tőlük: Mi az a minden? Mi többet tudsz adni neki az életnél? Ha azt nem adod meg neki, mindent megtagadtál tőle! Tele van a kezünk oda nem illő dolgokkal, és közben hiányoznak nagyon fontos darabok. Hiányzik a közepe! Erről a középről volt szó korábban: Isten gyermeke vagyok, Krisztusért. Ő irányít, ő van középen, ő a legfontosabb, akit soha nem hagyok el. És ez azt is jelenti, hogy ő rendezi be az életemet, ő rendezi el az értékeket, feladatokat, mindent az életemben.

Az életünk értékrendjét az értékpiramis helyett szeretem sokkal inkább cikkekre osztott körként elképzelni. A piramis azt a hamis illúziót sugallhatja, hogy építhetem még magasabbra, a kör viszont jól érzékelteti, hogy az életem korlátozott keretekkel bír, azt kell beosztanom.  A körnek egy közepe van: ez a különleges hely, ami nem egyszerűen a legfontosabb, hanem az egyetlen. Akinek a középső helyet adom, az rendezi el a kör szeleteit maga körül. Ha Istené a középső hely, akkor ő rendezhti be az életemet akarata, terve alapján: a tőle kapott hivatásom és élethelyzetem szerint szélesebbek, vagy keskenyebbek a kör egyes cikkei. Nem másokhoz kell mérnem magamat (kevesebb-több), Isten egyedi tervét kell megértenem, elfogadnom, és aktívan megélnem. Van, akit Isten arra hívott el, hogy édesanyaként sok gyermeket neveljen, az ő életében a „család feliratú körcikk” egészen széles, és sok minden más egészen keskeny sávot kap, vagy éppen nem is fér bele. Van, akinek Isten más utat szánt, lehet, hogy egy gyermeket adott, vagy egyáltalán nem adott családot. Keszi Krisztina orvos-misszionárius mondta el bizonyságtételében, hogy ő fiatalon mindig családban képzelte el a jövőjét, és hitre jutása után Isten éppen erre nézve kérdezte meg: le tudnál mondani a családról értem? Amikor pedig igent mondott, olyan misszióba küldte Afrikába, amibe nem fért bele a saját család. Neki ez volt az útja, így lett Isten szerint teljes az élete.  Értjük ezt?  A legfontosabb kérdés: mit szánt, és mit nem szánt Isten nekem az ő személyre szabott, áldott tervében? Igent tudok mondani teljes odaszánással arra, amit nekem szánt, és le tudok mondani arról, amit nem? Ha bele akarok még ezt is azt is erőltetni, ami nem odavaló, sérülni fog az, ami az én küldetésem. Az életünk múlik azon, hogy ezt megértsük!

Ezt az üzenetet értette meg I. Rákóczi György a bibliás erdélyi fejdelem, aki életében 32-szer olvasta végig a Bibliát. (Itt sem a mennyiség a lényeg, vagy hogy elejétől végig, hanem azt fejezi ez ki, hogy mennyire fontos számára Isten igéje). Életigéje a Róma 9, 16 volt: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Bethlen Gábor halála után többen mondták neki: szerezd meg magadnak az erdélyi trónt, sikerülni fog. Erre az igére hivatkozva mondott nemet: nem török a trónra, ha Isten nem nekem készítette azt el! Amikor néhány hónap múlva az erdélyi rendek hívták őt, hogy a kaotikus helyzetből vezesse ki Erdélyt, mint fejedelem, akkor erre az igére építve mondott igent: most már Isten hív és feladatot ad, szükség van rám…  

Ezt az üzenetet értette meg az a mai édesapa, aki öt gyermeket nevelve egy multicég vezető pozíciójában állva, megkereste a főnökét, és kérte, hogy egy szinttel helyezze őt vissza a „szamárlétrán”, mert nem szeretné, ha a feladat terhe mindent, ami számára valódi érték – az Istennel való kapcsolatát, házasságát, családját – felemésztene az életében…

Amit Isten neked elkészített, azt nem veheti el tőled senki. Amit viszont nem neked készített el, arra nem kell törekedned, mert az csak károdra lesz, teher lesz, lehúz, nem a tied!

Hálásan észreveszem és értékelem azt, ami az enyém, bizalommal elfogadom, ha valamit nem kapok meg, nem keresem azt, ami nem az enyém, és figyelek Isten vezetésére, nem csak beletörődöm a megváltoztathatatlanba, hanem aktívan keresem akaratát, és igent mondok rá! Bizalom!

4. Mindez Istennel őszinte beszélgetésben formálódva történik az életemben. Nem akarok több lenni, mint aki vagyok. Ez azt is jelenti, hogy felismerem: állandóan szükségem van arra, hogy Isten lecsendesítse a lelkemet. Dávid is őszintén megvallja, hogy csitítania kell a lelkét. Bevallja, hogy olyan volt, mint egy hisztis gyermek, de most megnyugodott, és bizalomra hangolódott. Mert újra és újra kitör belőlem a hisztis, irányításmániás és rettegő gyermek. Ennek a gyógyszere, ha szembenézek vele, és újra meg újra engedem, hogy Isten csendesítse le a szívemet, változtassa meg a látásomat, nyugtasson meg, tegyen helyre, hangoljon bizalomra. Ehhez pedig meg kell nyitnom előtte a szívemet és őszintén kiöntenem, és nyitott szívvel figyelnem arra, amit ő mond.

Nem egy felvett viselkedésről van szó. Nem arról, hogy magunkra és egymásra erőltetjük: „Hívő ember nem aggódik, nem fél, nem hisztizik!” Hanem arról van szó, hogy amikor fel van zaklatva a lelked, mint egy felzaklatott gyermek, akkor vidd Isten elé, beszélgess vele, tedd a kezébe azt, ami felzaklatott! Ő tudja megnyugtatni és bizalomra hangolni a lelkedet. Személyes tapasztalatom, hogy nem csak igaz, de működik is az, amit Pál a filippieknek mond: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4, 6-7. Sokféle élethelyzetben segítettek békességre, tisztánlátásra, döntésre Tisza parti, Millér parti, vagy Széchenyi parkerdei imaséták… Szükségünk van arra, hogy Isten újra és újra a saját nézőpontjára hangoljon bennünket. E nélkül eltorzulunk újra! Ezért vagyunk itt. Ezért kell eljönni újra és újra istentiszteletre. Ezért olvassuk a Bibliát, ezért imádkozunk, és ezért próbálgatjuk az életünkben azt, amit Isten tanít nekünk. Ez az élet útja. Ezen szeretnénk járni, és ezt szeretnénk megtanítani, tovább adni a gyermekeinknek is. Így lehet felnőtt életet élni – mint Isten gyermeke. Jössz te is?

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Megtapasztaltad-e már az Isten színe előtti perspektíva váltás áldását? Mondj példát rá!
2. „Nem akarok több lenni, mint aki vagyok Isten szemszögéből.” Mit jelent ez számodra most?
3. „Nem akarok többet, mást, mint amit Isten nekem szánt.” Mire kellett odaszántan igent mondanod, és miről kellett lemondanod életedben Isten személyre szabott tervét felismerve? Mi az, amit nehéz (volt) elfogadnod, illetve elengedned?

Végh Miklós, lelkipásztor