2024.05.26.

Olvasandó: Máté evangéliuma 25, 34-40

„Péter ekkor megkérdezte: Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek? Az Úr így válaszolt: Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr a szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál az úr, amikor megérkezik! Bizony mondom nektek, hogy az egész vagyona fölé rendeli őt. Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” Lukács 12, 41-44. 48b

 

 Az ember örök kérdése a „Ki vagyok?” kérdésén túl, az, hogy mim van. Mi az, ami az enyém? Van három szép gyerekem, meg két csúnya, szép a házam, szép az autóm, ilyeneket szoktunk mondani. Mindent elmondunk, hogy mi az, amit, amiket birtokolunk. Mert azt gondoljuk, hogy az vagyok, azok vagyunk, amim, amink van. Ez az Ige és a felolvasott lekció is arról szól, hogy mink is van igazán. Mi az, ami a mienk? Mi az, amire azt mondhatjuk, hogy ó, az semmi. Vagy amire azt mondhatjuk, hogy én mindent megkaptam az élettől, még a garázsajtó is Teslával van kitámasztva, minden az enyém. Mi kell ennél több? Félreértés ne essék, nem a Tesla ellen van kifogásom, kiváló autó az is. Tehát mi vagyok én? Ki vagyok én?

A mi kérdésünk ma mégis ez: Azon mérem-e le magam, amim van, vagy pedig azon, amit én tudok tenni másokért? A világban az embert megszédíti a gazdagság, megszédíti az, amit birtokol, amit úgy érez, hogy kézben tart és kezelni tud.

 

 Jézus másról beszél itt számunkra. Az első versben Péter nekünk is szegezi azt a kérdést: Szól-e az Isten igéje mindenkinek, vagy nem szól mindenkinek? Így mindjárt elöljáróban elmondhatjuk, hogy mindenkinek szól. Ahogy említettem a beszédben is, nincsenek beavatottak Isten országában. Nincs olyan, hogy ez az Ige rám nem vonatkozik. Én felmentést kaptam, mint tornából. Nem kell odafigyelnem rá, ez nem nekem szól. Ez csak „a valakiknek, a tudod kiknek” szól. Ez az Ige, amit most itt hallottunk, bizony mindnyájunknak szól. Jézus követőinek szól, és azoknak is szól, akik Jézusnak még talán nem követői, mégis Jézus áldásainak részesei. Azoknak szól, akik most eljöttek erre a rendezvényre, erre az alkalomra. Gondoljunk bele, hogy hány és hány alkalom van az életünkben, ahol ki van írva, hogy zártkörű rendezvény, belépés csak meghívóval. Az Isten országában nem kell meghívó. Az Isten országában nyílt körű rendezvények vannak, mint amilyen ez a mai is. Sokakat meghívtunk, sokakat vártunk, hogy jöjjenek, sokakról reménykedtünk, hogy itt lesznek, de aki mégis itt van, azokért hálásak vagyunk, mert ez tényleg egy nyílt körű rendezvény. Nekünk szól most ez az Ige, amit itt hallottunk felolvasva.

 

Jézus, amikor válaszol a tanítványainak, akkor nem direktben vagy egyenesen válaszol nekik, hanem egy példázatszerű történettel, és nem akarja leszűkíteni az ember felelősségét egy szűk csoportra. Mégis így fogalmaz: Akik követnek engem, azoknak szól ez az Ige. Ez minden embernek szól, amit most hallottunk. Ráadásul Jézus túlmutat önmagán, mert arról szól, hogy amikor elmegy a mennybe, Ő vissza fog jönni és meg kell állnia minden embernek előtte. Akik szeretik a „kalandos, kardozós” filmeket, láthatták több történetben is ezt, vagy ilyet. Elmegy az úr vagy király, és aki ott marad helytartóként, az egy kicsit megszédül a hatalomtól. Ha ismerjük Robin Hood történetét, akkor tudjuk, hogy Oroszlánszívű Richárd Angliától távol hadakozik Jeruzsálem visszavételén és egyéb várak lerombolásán. akkor fejébe száll a dicsőség a helyettesének, magához ragadja a hatalmat, zsarnokoskodik. Ekkor jön Robin Hood, a tolvajok fejedelme. De a Zorro története is, ha jól emlékszem, az is valami hasonló. De ha nem is utazunk el Angliába vagy Mexikóba, hozzánk közelebb van Bánk bán története.  Ott is történik valami, ami a szolgálatról szól.  Nincs otthon az uralkodó, Bánk a helyettes, országjáró körúton van mégis valami nagy földrengés lesz a végén és tragédia. Értjük a példázatot. Elmegy a király, megbízza a szolgákat, hogy munkálkodjanak. Ezek vagyunk mi itt a XXI. században is, és aztán ki-ki ehhez alkalmazkodva próbálja megélni az ő szolgaságát, mármint a Krisztusnak való szolgaságát.

 

Felhangzik itt a két felolvasott Igeszakasz között az ítélet is, majd a végén elmondom, hogy miért nem vettem bele az ítéletet. Isten arra akar bennünket tanítani ma, hogy amikor kimondjuk azt, hogy szolgálat, akkor lássuk meg, hogy nincs ember ezen a Földön, akinek valamilyen szolgálata ne lenne. Mi szeretjük keresni a nagy dolgokat, stadionban prédikálni, hű, az igen! Szórványban lelkészkedni? Hát, az nem olyan jó. Hányan vannak az általam szervezett alkalmakon? Szeretjük a statisztikákat, szeretjük igazolni magunkat: Uram, látod, én jó és hű szolga vagyok. Csak az Úr nem azt mondta, hogy én állítsak ki magamról igazolást és te állíts ki magadról igazolást. Az Úr azt mondta, hogy majd Ő kiállítja rólunk az igazolást. Majd ő megmondja, hogy a mi szolgálatunkon áldás van, vagy nincs áldás. Szeretjük a látványos szolgálatokat, szeretjük azt, ami sokaknak feltűnik. És közben, – ha megengedik a testvérek, remélem, nem bántok meg senkit -, közben az emberi lélekben ott van, hogy milyen az, amikor ki kell állni ide 200 ember elé a mikrofonhoz? Nyilván a lelkészeknek könnyű, mert ők a bőbeszédűség és szépbeszédűség karizmáját megkapták az Úrtól, de sokaknak van, akinek ez nem olyan egyszerű. Elterveztük, hogy ki mindenki fog majd beszámolni arról, hogy milyen a szolgálata a diakóniában. El kell fogadnunk alázattal, hogy van, aki nincs ehhez hozzászokva. Akkor nem erőltetjük mindenáron. Nem csalódunk, ha nem tízen beszélnek a diakóniáról. Akkor sem, ha tíz kedves barátunk, aki kap az élelmiszerből, nem fárad a mikrofonhoz és nem tart kiváló beszámolót. Mert Isten ismeri a lelkünket és ismeri az övékét is. Érezzük a különbséget, hogy mit is jelent ez?  Sokféle szolgálat van, és Isten sokféleképpen akar bennünket megáldani. Nagyon-nagyon nehéz egyből megtalálni szolgálatunk keresése közben, hogy amit kaptam Istentől, azt hogyan tudnám mások javára fordítani.

 

Amikor az ember gyermek, akkor nyilván a szülei felé, az iskola felé, a környezete felé van szolgálata. Keresi a helyét, szeretné alkalmazni azokat, amiket megtanult, és esetleg azokból akár pozitív előmenetelt is elérni. Szeretné megtalálni a helyét ebben a világban. Aztán felnő, elfoglalják más szolgálatok, munkát keres, hivatást keres magának, szülővé válik, továbbadja a gyermekeinek azt, amit kapott, és szeretne hasznos lenni. Mindnyájan erre vagyunk teremtve. Őrizd és műveld a földet – olvassuk a Szentírás első lapjain. Ez nem veszett ki az embertől, még a bűneset után sem. Ott van az a vágy, hogy valami nyomot hagyjak magam után.

 

Ahogy Vikidál Gyula énekli: „Hitessék el velem, hogy érdemes volt élnem; Nem baj, ha hazudják, csak élhessem a vágyam; Érezzem, fontos vagyok, s magam megtaláljam” (Kérdések) Ezt mindnyájan keressük. Szeretnénk megtalálni, hogy mi volt az én életem célja. Ahogy a bevezetőben mondtam, nem az, hogy mit birtoklok. Amit birtoklunk, az időleges. Megeszi a moly és a rozsda – mondja az Ige. De kapunk az Istentől valamit, a szolgálatot. Odaállhatunk a helyünkre, ami csak nekünk adatott. A szülő nevelje a gyermekét, hogy a pedagógus jó pedagógus legyen, hogy a rendőr szolgáljon és védjen, és az orvos gyógyítson, és így tovább. Megkapjuk az Istentől a hivatásunkat. Ez már önmagában egy szolgálat. Mindaz, amit kaptam az Istentől talentumokban, bármilyen formában is, az a közösségem javára fordítódjon. Nincs olyan, hogy valaki olyan keveset kapott, hogy már mínuszban van. Pillanatnyi állapotok vannak még az emberi élet mércéjével is, amikor nem tudjuk talán azokat a dolgokat megtenni, amit máskor, de akkor talán mások vesznek körül bennünket, akik segítenek, hogy talpon maradjunk. Ez is egy szolgálat.

 

A hűségre és az Istentől kapott bölcsességre, az Istentől kapott látásra próbál ma bennünket nevelni ez az Ige. Azt olvastuk, hallhattuk: „Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr a szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket?” A hű és bölcs szolga az nem valami emberi okosságot jelent. Nem lehet megtanulni a bölcsességet, nem lehet megtanulni a hűséget.
Az egy isteni adomány megítélésem szerint. Az Úrnak félelme, a bölcsesség kezdete – olvassuk az Igében. De a hűség sincs az emberben, hiszen ősszüleink már megszegték ezt az Édenkertben, amikor többet akartak tudni, mint amit az Isten rájuk bízott. Tudnom kell, hogy mit kaptam az Istentől. Ha épp úgy érzem, hogy kevesebbet kaptam, mint mások, akkor olyan az Isten országa, hogy akinek több adatott, az tud segíteni a másiknak. Ez nagyon fontos. Ha a  Szentírás ószövetségi és újszövetségi üzeneteit is figyelembe vesszük, ezt látjuk. Amikor arra gondolunk, hogy a gyülekezetben kinek milyen szolgálata van, akkor gondoljunk arra, hogy mindenki megtalálhatja a sajátját, ha akarja. Ha nem, akkor nem biztos, hogy megtalálja, de reménység szerint az Isten Lelke indít erre bennünket. És természetesen ahogy a polgári életben, a civil életben is vannak hivatások, olyan talentumok használata, így az egyházi életben is megvannak ezek a hivatások.

 

Azt mondják, hogy a református egyház lelkész-centrikus egyház. Jobb lenne, ha Krisztus-centrikus lenne, de hátha afelé megyünk, mert a lelkészek erre vezetik őket. De valóban ebben van valami kis dolog, hogy vannak a hittanoktatók, a lelkészek, akik főállásban hívők, akik tanultak ezért, és megoldják a dolgokat, ahogyan kell. Ez a mai Ige arra szól, Péter meg is kérdezi Jól hallottam, uram, ezt tényleg? Kinek mondod ezt a példázatot? Ez mindenkire vonatkozik. Nyilván nem azt jelenti, hogy a főállású szolgálat azt jelenti, hogy adjuk fel az állásunkat, hacsak az Úristen erre nem indít bennünket. De mindnyájunknak lehet szolgálata ebben a teremtett világban, ebben a teremtettségben. Nem tudunk arra hivatkozni, legalábbis az Isten előtt, hogy nekem nincs már dolgom, nincs tennivaló a gyülekezetben, a lelkész, a gondnok és a presbiterek mindent elintéztek. Sajnos nekem már nem jutott. Ha keressük azt, hogy hol a helyünk, mi a mi tevékenységünk a szolgálatban, – és félreértés ne essék, újra mondom, mint az előbb, hogy nem a diakónia felé akarok belökdösni mindenkit -, hiszen külön-külön kapunk erre nézve bölcsességet és lehetőséget. Kérjük az Úristent, hogy mutassa meg, hogy hová álljunk, amikor a szolgálatba be kell állnunk. Tanuljunk az Úr iskolájában.

 

Legjobban a szülőktől tanulhatjuk meg az alapokat. Látunk tőlük példát, kapunk útmutatást, sok mindent tanulhatunk a szülőktől. Például megtanulhatjuk megbecsülni a másik munkáját, amikor azt mondja az édesanya: Ha mindenáron meg akarjátok ölni egymást a testvéreddel, kint csináljátok, mert most takarítottam föl. Kell ennél nagyobb életbölcsesség, ugye? Tanulhatunk a szüleinktől vallást is: Jobb lesz, ha imádkozol, hogy kijöjjön az a fekete folt a fehér ingedből. Aztán tanulhatunk logikát is a szüleinktől, amikor azt mondja az édesanya: Azért, mert én azt mondtam. Aztán bőrön át táplálkozást is tanulhatunk a szüleinktől: Fogd be a szád, és edd meg a vacsorát. Tehát teli vagyunk olyan dolgokkal már a szülői házban, amik nagyon hasznosak. Bocsánat az iróniáért, akik ismernek, tudják, hogy nagyon komoly vagyok amúgy, de tanulhatunk. Persze ezen mosolygunk, de az ember bölcsessége az ez. Amit mi tudunk adni egymásnak, az ez. Akár mosolygós, akár nehezebb. Isten egész mást akar nekünk adni.

 

Ki hát a bölcs és hű sáfár, aki szolgál az Úristennek? Aki hálás azért, hogy az Urától, Jézus Krisztustól kapott hivatást ajándékba. Nem ragadomány, nem kierőszakolt dolog, hanem az Istentől kapott ajándék és lehetőség számunkra. Az a bölcs és hű sáfár, akinek nincsenek kétségei afelől, hogy az ő Urának, Jézus Krisztusnak a szavai, amit ebben az Igében is ígér, hogy vissza fog térni, az azt is jelenti, hogy a megbízatásomról számot kell adnom előtte. De ettől nem félek, mert tudom, hogy az én Uramnak minden Igéje az igaz és valóság. Aztán az is a bölcs és hű sáfár, aki okosan számol a jövővel, nem a pillanat csábításának, kísértésének, ígéreteinek enged, hanem Istentől kapott rendeltetésszerűen használja azokat az ajándékokat, amelyeket kapott az ő hivatásában. Hogyan tudjuk ezt megtanulni? Jézushoz fogunk ezért fordulni, hogy ezt megtudjuk. Hogyan gyógyított és hogyan állított helyre, hogyan gondoskodott emberi szükségletekről a mi Urunk Jézus? Sokféle helyen és módon történtek ezek, akik olvassák a Bibliát, tudják. Talán az Ószövetségből Illés és Elizeus tettek hasonló dolgokat, amelyeket az Úr Jézus tett ezen a Földön. Azonban nagyon fontos néhány dolgot kiemelnünk. Jézus nem a betegséget, vagy a hiányt, vagy a szükségletet kezeli, hanem a beteg, a szükségletet szenvedő embert veszi célba, és úgy kezeli, hogy az jó legyen az egyénnek.  A betegség, a szükség, a hiány nem azonos azzal az emberrel, aki ezeket hordozza. Soha nem szabad ennek a hibájába esnünk, hogy helyre akarjuk állítani mondjuk élelmiszerosztással azt, hogy valaki ne éhezzen, azért hangzott itt el a közösségépítés is, hogy ezt több annál, mint a csomagot átadjuk és áldás, békesség. Ugye érezzük ezt? Ezért van többek között ez a mai alkalom is, hogy aki éppen most szükséget szenved, és mi, akik tudunk ezen enyhíteni, találkozzunk istentisztelet, hálaadó istentisztelet keretében is.

 

Jézus gyógyítását, helyreállítását, a szükséglet betöltését mindig megelőzi az, hogy tanít. Megszólítja az embert. Nem mondja azt neki: Ha valaki éhezik, menjen el dolgozni. Ma Magyarországon mindenki tud dolgozni. Pontosan tudjuk, hogy nem tud mindenki dolgozni, és ez teljesen független politikai vagy egyéb hovatartozástól. Vannak helyzetek, amikor bizony épp a mélypont a jellemző az ember életére.

 

Jézus mindent azért tett, hogy Isten országát, az evangéliumot hirdesse. Ez nekünk is egy nagy üzenet. Azt kell hirdetnünk, hogy az ember alapvető baja nem az, ha éhezik, fázik, beteg, vagy épp megroggyant a lelkülete, hanem az, hogy Isten nélkül él, és azt kell hirdetnünk, hogy elközelített az Isten országa. Jézus ezt demonstrálta minden ilyen helyreállításával és gyógyításával, szükséglet betöltésével. Egyenrangú partnerként kezelte Jézus a hozzá forduló embereket. Magához emelte őket. Nemcsak észrevette őket, hanem megállt mellettük, sőt lehajolt hozzájuk, és az ő szintjükön érintette, szólította, gyógyította meg őket. Megkérdezi a vakot, hogy mit akarsz, hogy cselekedjem. Ha Bartimeus csak kolduskomfort javító dolgokat szeretett volna Jézustól kérni, akkor biztos, hogy azt kapta volna. Jézus még a beteget, a szükséget szenvedő embert sem kényszeríti erőszakkal, figyelembe veszi, hogy ő is egy ember.

 

Megint eszembe jutott a Brian élete, pont ennek kapcsán. Amikor Isten megszólít bennünket, meggyógyít bennünket, ez olyan, mint amikor Brian találkozik az exleprással. Mondja neki Brian: Azt mondtad, exleprás? Pontosan: 16 év csengettyűzés, különélés, minden után, amire büszke vagyok. Igen, exleprás vagyok. És mi történt? Hát meggyógyultam. Hogyan? Csoda történt velem. Ki gyógyított meg? Jézus csinálta. Szökdécseltem, végeztem a munkámat, egyszer csak ott termett Jézus és meggyógyított Volt üzlet, nincs üzlet. Egy pillanat alatt odalett a megélhetésem. Miért is? Mert a meggyógyított leprás nem tudott mit kezdeni a szabadságával. Ahhoz értett, abban volt benne, hogy szökdécselt, dolgozgatott, kéregetett. Nagyon-nagyon fontos látnunk azt, hogy Jézus inkább azt akarja az emberrel, hogy megtisztuljon, mint azt, hogy megmaradjon ez a fajta megélhetése.

 

Urunk állította helyre az embereket, hogy nemcsak a szívük gyógyult, a lelkük gyógyult, hanem az egész egzisztenciájuk. Sokszor mondja azt Jézus: „Eredj el a te hited megtartott téged.” (Márk 10,52) Azonban nem szabad a hitünket sem érdemszerzőnek vagy valami kiváltságnak tekinteni, hiszen a gyógyítás, a szükséglet betöltése nem azért történik, mert hiszünk, hanem azért történik, mert Jézus szeret bennünket. Ez egy nagy különbség minden dolognak a valódi helyretételéhez. Tehát Jézus nem csupán a betegnek a testét, lelkét, szükségleteit tölti be és gyógyítja, hanem az egész embert. A tíz valódi leprás történetében, kilenc ember a betegségéből gyógyult meg. Az egy samáriai egész ember voltában lett egészséges. Ő volt az, aki igazán oda került, ahol a helye volt, és ahova a helye szólította őt. Sokszor látjuk ezt Jézus csodáinál.

Visszatérve az alapgondolathoz: Mi a szolgálat, hogy szeressük a mi felebarátunkat? Észre kell vennünk, hogy a betegség, a szükséglet, a hiány csak a tünet. Az alapkérdés az embernél az, hogy bűnös. Isten kegyelmére szoruló bűnös. Ha megoldódik az ember életében a bűnkérdés, akkor megoldódik a betegség, a szükséglet és egyéb hiányosság is. Ezért nagyon fontos, hogy hogyan adjuk ki az eledelt, lelki és testi értelemben is. Nem csak arról van szó, hogy lelkészek kellenek a gyülekezetnek, hogy szolgatársak kellenek, szolgálók kellenek a gyülekezetnek, hiszen Ravasz László szerint az igehirdetés kb. 10%-a egy lelkészi szolgálatnak. Az összes többi szinte alig látható, vagy kevésbé látható. Az eledel kiadása azt jelenti, hogy nemcsak a legfontosabb szükséglet az éhség enyhítésében kell szolgálnunk és segítenünk. Hozzá kell tennünk, hogy lelkileg is kell segítenünk azokat, akik hozzánk fordulnak. Ennek többféle módját próbáltuk és reménység szerint próbáljuk is, mert Isten segíteni fog nekünk, hogy mi jól segíthessünk. Mert igazándiból van még hova fejlődnünk. Úgy szoktunk mi segíteni, mint az egyszeri vadász, amikor találkozik a református lelkésszel. Kérdezi tőle a lelkész: Sok vad van-e az idén? Hogyne volna, teli van velük az erdő. Ma reggel küldtem éppen egy nyulat a nagytiszteletű úrnak. Nagyon köszönöm – mondja a református lelkész. Hazamegy, kérdezi a feleségét: Hol van az a nyúl? Szeretném elkészíteni. Milyen nyúl? Itt nincs semmiféle nyúl.

 

Másnap találkoznak a vadásszal, és akkor mondja a lelkész: Milyen nyúlról beszélt maga, nem volt ott semmilyen nyúl. Tudja, nagytiszteletű úr, mentem az erdő szélén megláttam ott szaladgálni egy nyulat, és mondtam: Menj el a református lelkészlakba, parókiába. Azt hittem, szót fogad. Nem jött ide ez a szende lélek? Hát mi így szoktunk segíteni. Isten nem azt akarja, hogy mi nyulakat küldözgessünk, hanem vigyük oda. Azaz legyen valódi, szükségletet enyhítő és gyakorlatias a segítségünk. Ehhez kell a hűség Istenhez és a bölcsesség Istentől.

 

Végül, de nem utolsó sorban még egy igei gondolat. Hallottuk az utolsó versben: „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” Sok vagy kevés az, amit kaptunk Istentől? Sok vagy kevés az, ami a mi életünk része, amik a mi képességeink, ajándékaink, lehetőségeink, amit Istentől kaptunk. Kezdjük a nehezebbel. Sokszor úgy érzik, érezzük, akik szolgálnak, hogy nagyon sok a teher, már-már összeroppannak alatta. Eszünkbe se jut az, hogy amikor a terheket hordozzuk, Isten tud ehhez erőt adni. Mi egy kicsit megroggyanunk, és megszületik az őspanasz: Hát itt már panaszkodni sem lehet!! Elkezdünk arról beszélni, hogy nem lehet megcsinálni. Jusson eszünkbe ez az Ige, amikor úgy érezzük, hogy túl nagyok rajtunk a terhek.

 

Olvassuk azt is a régi közmondásban: Teher alatt nő a pálma. Isten nem valami puhaszárú keresztyéneket akar belőlünk nevelni, hanem olyanokat, akik teherhordozók, akik el bírják hordozni azt, amit ad nekünk. Sok vagy kevés, amit kapok az Istentől? Észreveszem-e, hálás vagyok-e azért, amim van? Vagy át-átpislantok a szomszéd padba, a szomszéd telkére, és így tovább sorolhatnám, hogy hát annak milyen sok van. Megkísért-e bennünket az, amit a világ mond, hogy bármit szerezzünk meg, ami jól jönne? Volt régen egy reklám, amiben elhangzott: Mit tehettem volna, szinte ingyen volt. Ez volt a szlogenje. Arra tanít-e bennünk az Isten Igéje, hogy szerezd meg és tartsd meg? Én nem tudom, hogy a testvérek jártak-e úgy, hogy lomtalanításkor kiderült, mennyi mindenre mondtuk azt a feleségemmel, hogy jó lesz még valamire. És 110 százalékuk semmire nem jó, ki kell őket dobni. Ilyen az ember alaptermészetétől fogva. Sok vagy kevés, amit kaptam Istentől, sok vagy kevés, amit kaptál Istentől?

 

Mindenkinek, aki itt van most az istentiszteleten, sőt ezen az egész teremtett világon, van ajándéka az Istentől, ez meggyőződésem a Szentírás alapján. Hogy azt soknak tartja vagy kevésnek, az szerintem azon múlik, hogy hogyan áll az élethez, legfőképpen hogyan viszonyul Istenhez? Figyelembe veszi-e az Istent az életéhez, hálás tud-e lenni azért, amije valóban van, használja-e azokat a talentumokat, amelyeket Istentől kapott, mások és önmaga építésére, a környezete építésére, vagy pedig nem. Megmarad a zúgolódás talaján. Meggyőződésem, hogyha nem vagyunk hálásak azért, amink van, Isten nem fog bennünket tovább engedni. Sőt, tovább megyek, bele se kell avatkoznia, mert mi nem tudunk tovább haladni az Ő ajándékai láttán. Mert arra függesztjük a tekintetünket, ami nincs. Nem arra, ami van. Nick Vujicic neve ismerősen csenghet sokunknak.  Ő karok és lábak nélkül született. Járt is Magyarországon többször. Azt mondták a hittanos gyerekek: Gyuri bácsi, ehhez nem kell semmilyen magyarázat. Pedig „csak” az életéről néztünk meg egy filmet. Ő azt mondja: Ne azt nézd, hogy mid nincs, azt lásd, amid van.  

 

Ez egy biblikus szemléletű mondat és gondolkodás. Tudjuk, hogy sokszor nehéz az élet, de azt mondja az Ige: „Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni.” (1Korinthus 10,13) Támaszkodunk-e mi erre az ígéretre?

 

Akarjuk-e, hogy az Isten adjon nekünk erőt? Sok vagy kevés, amink van – ezt kérdezi ma az Úr ezen a diakóniai vasárnapon. Miért fontos ez? Nincs olyan kevés, amiből ne lehetne adni. Amikor különböző szabályozás révén lecsökkent a kiosztható élelmiszer mennyisége – ahogy említettem a bemutatkozásban is – mégis volt egyrészt örömünk, hogy még mindig tudunk adni; másrészt az emberek nagy többsége, talán nagyon pici kivételtől eltekintve, ezt is hálásan fogadták. Sok vagy kevés, amit kaptunk Istentől?  – ezt kérdezi ma az Úr. Akkor tudom ezt igazán felmérni, ha az Istennel foglalkozom, ha az Istennel kapcsolatban vagyok. Ha a szomszédra hallgatok, rivalizálok vele, ha a másik testvérre, aki azt mondja, hogy én vagyok a kiváló szolgálattevő, és így tovább, akkor biztos, hogy érezhetem magam kevésnek. Ez a világ azt sugallja ránk reklámokon, mindeneken keresztül, hogy fogyaszd, fogyaszd, fogyaszd, birtokolj, birtokolj, birtokolj!

Ki akarja, hogy az Isten birtokolja őt? Akarják-e egyáltalán az emberek? Akarják-e figyelembe venni, hogy van Isten az égben, aki felhozza a napját jókra és gonoszokra, hívőkre és nem hívőkre. Ad bőséges esőt, mint ahogy tapasztalhattuk az elmúlt héten, mert Ő tudja, hogy mire van szüksége ennek a teremtett világnak. Az ember nem tudja, hogy mire van szüksége neki és a teremtett világnak, de kérje el az Istentől, ez ilyen egyszerű. Ha nem kérjük, akkor beszűkül a látásunk, és nem fogunk látni. És akkor az Igét is úgy olvassuk: Már megint mit akar elvenni tőlem az Isten? Hallottuk már sokszor: a szívünket és a bűneinket. Nincsenek olyan nagy igényei az Úrnak, ugye? A legrosszabbat kéri el tőlünk, ami bennünket rabságban tart, és aztán megváltoztat bennünket a szeretetével. Hogy sokat vagy keveset kaptunk az Istentől, Isten mutassa meg mindnyájunknak. Hogy mi a helyünk a szolgálatban a másokra való odafigyelésre, azt is Isten mutassa meg mindnyájunknak. Az Igéjén keresztül vezessen bennünket, hogy találjuk meg a helyünket. Mindenkit szeretne az Isten használni ebben a teremtett világban. Legyünk erre készek, fogadjuk el az Isten áldásait, vezetését Ebben segítsen meg bennünket Isten Igéje és a Szentlélek Úristen! Ámen.

 

 

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Megtaláltad-e a helyed, szolgálatod a gyülekezetben?
2. Hogyan értékeled az életed? Sok vagy kevés, amit Istentől kaptál?
3. Hálás vagy-e Isten szabadításáért? Hogyan éled ezt meg?
4. Milyen segítségre lenne szükséged szolgálatod területén?

 

 

Bárány György, beosztott lelkipásztor