2024.06.16.

„Abban az időben Meródak-Baladán, Baladánnak, Babilónia királyának a fia levelet és ajándékot küldött Ezékiásnak, mert hallotta, hogy Ezékiás beteg lett. Ezékiás meghallgatta őket, azután megmutatta nekik egész kincstárát, az ezüstöt és az aranyat, a balzsamokat és a finom olajakat, a fegyvertárát és mindazt, ami kincstárában található volt. Semmi sem volt palotájában és egész birodalmában, amit meg ne mutatott volna nekik Ezékiás. Ekkor Ézsaiás próféta elment Ezékiás királyhoz, és így szólt Ezékiáshoz: Halld meg az ÚR igéjét: Eljön majd az idő, amikor mindazt elviszik Babilóniába, ami a palotádban van, és amit elődeid gyűjtöttek mindmáig, semmi sem marad meg. Ezt mondja az ÚR! Utódaid közül is, akik tőled származnak, akiket nemzel, elvisznek egyeseket, és udvari szolgák lesznek Babilónia királyának a palotájában. Ezékiás így válaszolt Ézsaiásnak: Jó az ÚR igéje, melyet hirdettél. Mert ezt gondolta: akkor az én időmben béke és biztonság lesz.” 2Királyok 20, 12-19.

„Ezékiásnak minden tette sikeres volt. De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében.” 2Krónikák 32, 30-31.

Mi alapján alkotunk képet egymásról – mi alapján alkotnak képet rólunk az emberek? Sokszor csak egy oldalt látunk, és az alapján alakítjuk ki a véleményünket. Szélsőséges esetben – és sajnos ez gyakran megtörténik – csupán egy jelenetnyit ismerünk valakinek az életéből, ráadásul ezt is közvetett információk alapján, kommentárral együtt kapjuk valakitől, és ez alapján már ismerni is véljük a másik embert. Gondoljuk csak végig: hány emberről gondolunk rosszat csupán egy, egyoldalú negatív információ alapján? Lehet, hogy ritkábban, de megtörténik az ellenkezője is. A „hívő” példaképekkel kapcsolatos nagy csalódások: amikor kiderül, hogy ő is csak ember, gyengeségekkel, és nincs mindig a „topon”. Gyakran csodálkozom, hogy emberek hogyan tudnak olyan kegyetlen ítéletet hozni segítő foglalkozású emberek, például orvosok gyenge pillanataival kapcsolatban: amikor nem volt olyan kedves… Abban az illúzióban élünk sokszor, hogy vannak emberek, akik mégis többek embernél, és nincsenek gyenge pillanataik? Persze ugyanígy sokszor egyoldalúan bagatellizáljuk a rossz pillanatok jelentőségét: annyi jót tett, igazán nem számít emellett egy-két rossz pillanat…

A mai történetben Isten hűséges emberének gyenge pillanatait látjuk. Ha csak ezt az egy jelenetet ismernénk Ezékiás király életéből, lehet, hogy nem lennénk túl pozitív véleménnyel róla. Látható módon olyat tesz, ami nem kedves Istennek, és amikor elhangzik az ítélet, még felszabadultan meg is törli a homlokát, hogy ő ezt nem fogja már megérni… Ha azonban az egész élettörténetét nézzük, amit a Biblia leír, akkor pedig hajlamosak lehetünk értetlenkedni és bagatellizálni: az egészhez képest miért olyan nagy baj, ami itt történik?

Isten az élet egészét nézi. Egyedül ő látja a teljes képet. És Isten a szívünket nézi, nem a felszínt, hanem azt, ahová a viselkedésünk gyökerezik. Az életünk akkor van jó helyen, akkor hoz jó gyümölcsöket, ha benne bízunk, ha az ő kezében lehet a szívünk, ha nem a magunk feje, szíve után megyünk, hanem vele járunk. Az ő figyelmének középpontjában ez a kapcsolat van, mert nekünk ez az élet. Szeretné, ha ezt mi is tisztán látnánk. Ezért, ha eltávolodsz tőle, engedi, hogy kiderüljön, milyen motivációk, gyökerek vannak a szívedben, hogy nem magadban bízz, hanem benne, és tedd vissza a szívedet, az életed irányítását az ő kezébe!

1. Isten az élet egészét nézi annak fényében, hogy az ember milyen kapcsolatban van vele. Figyel-e rá, bízik-e benne, ragaszkodik-e hozzá, engedelmeskedik-e neki? Olvassuk el az egész történetet! 3 rész a Királyok könyvéből, a Krónikák is így foglalkozik vele, sőt Ézsaiás próféta könyvében is megtaláljuk ezeket a történeteket. Isten népének Dávid mellett a legpozitívabban értékelt királyáról van szó. A Királyok könyvétől ezt a „minősítést” kapja: „Bízott az Úrban, Izráel Istenében; nem volt hozzá hasonló senki Júda királyai között, sem előtte, sem utána. Ragaszkodott az Úrhoz, nem tért el tőle, hanem megtartotta parancsolatait, amelyeket az ÚR parancsolt Mózesnek. Ezért vele volt az Úr, és minden vállalkozása eredményes volt.” (18, 5-7.) Következetesen megtisztítja az istentiszteletet: minden pogány szokást eltöröl. Még a rézkígyót is kidobatja, mert a nép bálványként kezdi imádni. Apja az asszírok kiszolgálásának jegyében olyan változtatásokat tesz az istentiszteletben, amit az ő vallásukról mintáz. Ezékiás mindent helyreállít Isten akarata szerint, és bátran szakít az Asszírokkal is. Amikor baj van, gyermeki bizalommal bízik Istenben (ld. az ostromló asszírok levele az oltáron – 2Kir 19, 14kk), maradéktalanul hallgat az Úr prófétájára – Ézsaiásra. Lenyűgöző csodákat él meg vezetése alatt Isten népe és ő maga is Isten védő és gondoskodó hűségének jeleként. (Asszírok elvonulása, gazdasági felemelkedés, Ezékiás gyógyulása halálos betegségéből). „Vele volt az Úr.” Ez Ezékiás életének alaphangja. Egy hívő ember, aki Istenbe kapaszkodik, engedelmes lépéseket tesz, és Isten csodáit tapasztalja. Egy felelős vezető, akinek döntései áldást hoznak a rábízottak életére.

Isten terve mindannyiunkkal ez, hogy vele éljünk szeretet-bizalom kapcsolatban. Figyeljünk rá, mint gyermekei, kapaszkodjunk belé, engedelmesen kövessük őt, és tapasztaljuk meg az ő csodáit. Őt dicsőítsük, az ő szeretetéről szóljon az életünk. Áldást jelentsünk a ránk bízottaknak. Mert ugyan királyok nem vagyunk, de mindannyiunkra bízott az Úr embereket, akiknek az életét segíthetjük, akik számára áldást hozhatunk, ránk bízott területeket, amelyekre hatással van az életünk, ahol Istent képviselhetjük, az életet védhetjük, segíthetjük. Ezékiás egész életének fényében ebben jár. Isten pedig az élet egészét nézi, és ez alapján értékeli Ezékiás tetteit.

2. 2. Isten az élet egészét nézi – egyben az egész életet nézi. Minden részletet. Annak fényében, hogy az adott pillanatban milyen kapcsolatban van vele az ember, hogy élete betölti-e ezt a hivatást. Ezért nem lép át az egyes történetek felett, az olyan jelentek felett, amelyeket mi szívesen homályban hagynánk. Mi hajlamosak vagyunk úgy gondolkozni – különösen a saját életünkkel kapcsolatban, hogy „úgy nagyjából” legyen jó, többre úgy sem vagyunk képesek. Isten nem így gondolkozik. Ő nem bagatellizálja a hívő ember hibáit, tévútjait!

Miért? Mert minden ilyen történet arról beszél, hogy mi van a szívünkben, milyen motivációink vannak. És mert minden tettünknek következménye van. Ezzel kell Ezékiásnak szembe néznie itt. A Krónikák könyvében olvasunk egy érdekes mondatot ezzel a történettel kapcsolatban: „elhagyta Isten, hogy próbára tegye és kitudódjék, mi minden van a szívében.” 2Krón 32, 31. Vannak ilyen helyzetek, amikor Isten hagyja, hogy a saját szívünk diktáljon, hogy kiderüljön, mi van a szívünkben… Nem neki kell tudnia – ő tudja, nagyon jól tudja! Istennek nem okozunk soha csalódást – már annak meglepetés értelmében – ő nagyon jól tudja, hogy mire vagyunk képesek, ezért kegyelmesen megakadályozza sokszor, hogy a saját fejünk után menjünk. Egy-egy jó döntésed nem a te nagyszerűséged, hanem Isten Szentlelkének kegyelmes munkája. A hívő ember életében minden jó egyedül annak köszönhető, hogy „vele van az Úr”. Ő a jó a hívő ember életében és nem az ember lesz jó. Isten pontosan azt szeretné, hogy ezt világosan tudjuk, és ne felejtsük el! Tudod ezt, testvérem? Mert úgy szokott kezdődni a lejtő, hogy ezt elfelejtjük, és azt hisszük, hogy mi (már) jók vagyunk. Isten pedig hagyja, hogy kiderüljön – kik is vagyunk mi nélküle valójában. Lelkileg. Mire vagyunk képesek?

Mi van Ezékiás szívében? Az asszír igát lerázó Babilon szövetségeseket keres azok között, akik szintén megtették ezt a bátor lépést. Ezékiás Isten nyilvánvaló csodája által szabadul, az ő csodája által gyógyul meg és az ő ajándékaiból gazdagszik meg (2Krón32). A babiloniak eljönnek látni ezt a csodát. Nem csupán baráti látogatás ez, hanem egy tapogatózó látogatás: a politikai szövetség felajánlása is. Vajon a másikra számíthatok-e egy Asszír ellenes ligában? Akar-e a szövetségesem lenni és mekkora erőt képvisel?

Ezen a ponton Ezékiás lelép az Istenbe vetetett bizalom, hála és alázat talajáról és elárulja büszke és gőgös, önközpontú, önző szívét. Az eseményeket és ezt az időszakot így kommentálja Krónikák könyve: „Ezékiás azonban nem volt hálás az iránta tanúsított jótéteményért, mert felfuvalkodott, ezért az ÚR haragja sújtotta őt, meg Júdát és Jeruzsálemet. Ekkor azután megalázta magát a felfuvalkodott Ezékiás Jeruzsálem lakóival együtt, és nem érte őket többé az ÚR haragja Ezékiás idejében.” 2Krón 32, 25-26.

–  Az a király, aki Isten nyilvánvaló csodái által élt és kormányzott, akinek az volt a küldetése népével együtt, hogy a pogány, bálványimádó népek között az egy Úrról és az ő dicsőségéről tanúskodjon, beszáll az evilági Istentől elszakadt licitálásba. Büszkén mutogatja végig, amit Istentől kapott, közben Istenről egy szót sem ejt. Bizonygatja, hogy ő és az országa versenyképes partnere a babiloniaknak. Én is vagyok olyan, mint ti. Nem ismerős ez, Testvérek? Licitálás, dicsekvés, saját magunk szerepének kiemelése akár csak egy hétköznapi beszélgetésben? Az a vágy, hogy engem is vegyenek számításba, velem is számoljanak, vegyenek komolyan?  Dicsekvés, amivel nem Istennek adok dicsőséget. Amikor egy feladat elvállalásában, majd a róla szóló beszámolóban nem az a kérdésem, hogy Isten hívott-e erre engem (mert akkor Ő mindenre képessé tesz!), hanem az, hogy én fontos leszek ezáltal! És így is kommunikálom… Isten bármilyen ajándékára leszel is büszke (pozíció, siker, tehetség, család stb.), vagy magadnak tulajdonítod a dicsőséget; kizárólag a gőgös büszke istentelen szívedről teszel bizonyságot! Sok minden lehet ilyen, amiből próbálunk tőkét faragni magunknak másokhoz hasonlítva magunkat: „látod vagyok én is olyan jó, mint te, vagy talán még jobb is.” Nem Istennek adjuk a dicsőséget ilyenkor és megbántjuk egymást is. Mert a büszkeségünk, önmagunk felemelése lenyomja a másik embert…  

– Ezékiás már nem az Úrba vetett bizalomban jár, nem a vele való kapcsolatban bízik, hanem elkezd azokban az ajándékokban bízni, amiket Istentől kapott: a kincseiben, a kincstárában. A fegyvereiben, a politikai kapcsolataiban. A kincstárat mutatja meg, mint erejének alapját és bizonyítékát, és nem a templomba viszi be vendégeit, nem Isten irgalmáról és hatalmáról beszél. Nem csak a babiloniak miatt baj ez, hanem arról beszél, hogy már Ezékiás sem tisztán az Úrra támaszkodik: abban kezd bízni, amije van, és nem abban, akitől kapta. Nagy kísértése ez a hívő embernek.  Ábrahámnak kellett súlyosan szembenéznie ezzel akkor, amikor idős korára gyermeket kapott Istentől. Mindaddig, amíg nincs meg a gyermek, addig Ábrahám csak Isten bízik és az Ő ígéretében. Isten megígérte, és ezért reménykedik 100 évesen is: Isten megbízható, ő megtartja szavát. Amikor megkapja végül a gyermeket, akkor az Isten ígérete helyett már a gyermekében kezd bízni. Most már megvan. Most már ez a legnagyobb értékem, most már ez a jövő záloga. Ekkor tesz Isten valamit, amit nagyon nehezen értünk meg: azt mondja Ábrahámnak, hogy áldozza fel a gyermeket. Mindezt azért, hogy kiderüljön, hogy mi van Ábrahám szívében. Ábrahám még mindig abban bízik, aki a gyermeket adta, vagy már a gyermekben bízik? Ábrahám jól küzdi meg ezt a harcot. Isten végül nem kéri, hogy áldozza fel a gyermeket, de a próba közben Ábrahám bizonyára tisztázza magában: továbbra is Istenben és az ő ígéreteiben bízhatok egyedül. Mert a gyermeket elveszíthetem: törékeny az élet! De amit Isten megígért, azt nem veszítem el soha! Mi van Ábrahám szívében? „Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor Isten próbára tette, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.” Azt gondolta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsid 11, 17-19.) Ez derült ki Ábrahám szívéről, ez tisztázódott és erősödött meg a szívében a súlyos próba alatt. 

Amikor az embernek nincs mibe kapaszkodnia, könnyebben bízik csak Istenben. Nincs más ugyanis. Amikor Isten ajándékaként segítséget kapunk, akkor sajnos könnyen elhajlik a szívünk az Ajándékozótól az ajándék felé. Túl sokat kezd jelenteni az ajándék. Abban a pillanatban, amikor abban kezdem látni az életem békességét, boldogságom forrását, a legdrágább kincsemet, amit Istentől kaptam – bármi vagy bárki is legyen az -, akkor nagyon ingatag alapra építek. Mert egyedül Isten méltó arra, hogy életem alapja legyen, a legdrágább és a legfontosabb, egyedül őt nem vesztem el soha, egyedül benne nem csalódok soha, egyedül ő elég erős ahhoz, hogy mindig megtartson. Bármi áll Isten helyére, amibe bizalmamat vetem – vagyon, kapcsolat, család, tudás, siker, egészség – tulajdonképpen bálvánnyá lesz számomra, mert abban kezdek hinni. Lehetek ezekért hálás Istennek, de ha ezekben bízom, akkor ingatag alapra építek.

Ezékiás király ilyen sikamlós úton indul el. Tragikus következmény, Júda népe ettől az időtől kezdve kezd el Isten irgalmas szabadítása helyett abban reménykedni, hogy Jeruzsálem és a templom sérthetetlen! A Szabadító helyett a szabadításban bíznak. A király által vezetett nép is ezen az úton indul. Mintha Isten köteles lenne megvédeni a templomot. (vö.: Jeremiás későbbi próféciája a templom ellen. Jeremiás 7.) Emiatt jön el kb. 120 év múlva az időközben felemelkedő Babiloni Birodalom által a büntetés. Még a templomot is lerombolják.

Milyen ajándéka van Istennek az éltedben, amelyiknek túl nagy jelentőséget tulajdonítasz? Tudod-e még, hogy nem a pénz, a kapcsolatok, a tudásod, az egészséged, vagy a szolgálatod adja életed értékét és tart meg, hanem egyedül a te kegyelmes Urad? Neki adsz-e hálát, amikor rendben mennek a dolgok és bízol-e benne, amikor nehézségeket látsz?

– Az Úrba vetett bizalom helyett Ezékiás elkezd a politikai szövetségre támaszkodni. Aktuális kérdés ez a mi életünkben is. Kiben bízunk ma hívő emberek? A politikusokban? Vagy Istenben, akinek emberek lehetnek az eszközei. Vége van a választásnak. Tudunk-e azzal bizonyságot tenni, ebben a továbbra is a politikai feszültséget szító légkörben, hogy békességgel Isten kezébe tesszük a jövőnket, elkezdünk imádkozni választott vezetőinkért, és nem az elégedetlenséggel, feszültségkeltéssel, hanem továbbra is azzal foglalkozunk, hogy városunk, nemzetünk, gyülekezetünk közösségét építsük abban, amit Isten ránk bízott?  

– Az utolsó, ami Ezékiás szívéből előjön és tükröt tart nekünk is: a felelőtlenség az utókor iránt, a távolabbiak iránt, a másik ember iránt. A lényeg, hogy az én időmben, az én területemen béke van, mit számít a másik illetve az, hogy mi lesz 100 évvel később… Az a  király, aki felelős  a népéért, ebben meg tud nyugodni! „Mit számít mi lesz száz év múlva, az a lényeg, hogy most béke van.” És mi hányszor gondolkozunk így rejtett módon (mert nem szeretjük bevallani)? Csak magamról hárítsam el a veszélyt, mit számít, hogy 100 km-rel odébb, 100 évvel később, a másik emberrel mi lesz. Önzés és felelőtlenség.    

Fontos radikálisan szembenéznünk az Ige által elénk tartott tükörrel, és meglátnunk, hogy hívő embereknek is a legjobb esetben is vegyesek a motivációink. Tudd ezt Testvérem! Ne áltasd magad sem önmagaddal, se másokkal kapcsolatban, mert nagyot fogsz csalódni! Az ember bűnös. A hívő ember abban az ajándékban részesült a Szentlélek munkája nyomán, hogy tud már jót is tenni. De tud gonoszt is. Mert hatással van rá a régi, bűnös természete. Isten szeretné tisztázni, hogy mi van a szívedben. Szeretné, ha kiderülne számodra is, hogy tisztán lásd. Azért, hogy ne ingatag talajra építs. Ne önmagadra, ne a magad jóságára, megváltozott életére építs mert csalódni fogsz. Ha elbízod magad, magadban bízol, eltávolodsz Istentől, és azonnal kiderül, hogy mi van a szívedben, mire képes a szíved. A Heidelbergi káté teszi fel a kérdést a szeretet nagy parancsára utalva: „Megtarthatod-e mindezt tökéletesen? Nem, mert (bűnös) természetem szerint hajlamos vagyok Isten és a felebarátom gyűlölésére (vagyis az önzésre)” (5. kérdés-felelet)

Akkor mégis kiben reménykedhetünk, kiben bízhatunk, kire támaszkodhatunk? Az egész Szentírás – az Ószövetség és az Újszövetség is – egy valakire mutat: Jézus Krisztusra! Őbenne jött el erre a világra a tökéletes Isten szerinti ember, aki minden lépését az Úr dicsőségére és népe javára tette. Mindvégig az Atyára mutatott és az Istennel való kapcsolatra hívott. Az ő népéért élt. Még a Gecsemáné kertben is azzal törődött, hogy az tanítványait engedjék elmenni, és a kereszten értünk adta az életét, mert neki mi voltunk fontosak – az ő népe, hogy a mi önző, önmagunkban bízó és felelőtlen szívünknek megváltást szerezzen. És ő azért halt meg, hogy nekünk bocsánatot és az ő igazságát adja ajándékba. Mi erre a Jézusra nézhetünk fel. Ő lehet a példa, de ő a mi reménységünk is, mert mint valóságos Isten Szentlelkével ő lép be az életünkbe, ha rá bízzuk magunkat, velünk van és ő formál úgy, hogy tudjunk krisztusi módon cselekedni. Látod-e alázattal, hogy számodra is egyetlen esély, hogy veled van az Úr és te ővele. Krisztussal élsz és ő veled. Ő van a szívedben. Ez adja életed értékét, elfogadottságát Isten előtt, semmi és senki más. Ő ad neked igazságot, ő bocsát meg és ő segít szerinte való emberként élni, ha engeded, hogy ő irányítsa a szívedet. Ő tesz téged is áldássá a rád bízottak életében. Adod-e magad neki? Ez az életed alapkérdése, és a mai napod kérdése is. Nem önmagadban jó hívő ember, hanem bűnös szíveddel az ő kezében, s te alázattal ővele élsz. Rá mutatsz, neki engedsz, eszköze lehetsz. Ámen.

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mi az, amiben megszólított most téged Isten igéje?
2. Mi az, amiben tükröt tartott eléd? Milyen felismerésekre jutottál önmagadról?
3. Miben indított változásra? Mit fogsz másként tenni, gondolni, mint eddig?

Végh Miklós, lelkipásztor