2024.08.25.

Lekció: János 6, 24-40.

„Amikor meghallotta ezt Jézus, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül. Amikor meghallotta ezt a sokaság, utána ment gyalog a városokból. Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket. Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és így szóltak hozzá: „Lakatlan ez a hely, és későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak.” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük: Ti adjatok nekik enni!” Ők pedig így válaszoltak: „Nincs itt egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk.” Ő pedig ezt mondta: „Hozzátok ide nekem azokat!” Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a fűre, aztán vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte a kenyereket és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral. Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva.” Máté 14, 13-21.

 

„Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézus által a ti javatokra!” 1Thesszalonika 5, 18.

 

Új kenyér ünnepén hálát adunk az életkörülményeinkért. Isten igéje a hálaadással kapcsolatban így szólít meg bennünket: „Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” 1Thessz 5, 18. Embervilágunkban a köszönetre általában úgy tekintünk, mint amire az ajándékozónak van szüksége. Jól esik, ha megköszönik, amit tettem, adtam,  egy kicsit megerősíti az önértékelésemet. A hálaadó alkalmaknak azonban nem az a céljuk, hogy egymásnak, embereknek megköszönjünk valamit, a hálaadás Istennek mond köszönetet. Erre pedig nem Istennek van szüksége, hogy – emberi módon szólok – megerősítse az önértékelését (vajon azt gondoljuk, hogy a mindenség Urának vannak önértékelési problémái?!). NEM! A hálaadásra nekünk van szükségünk: ez az Isten akarata a ti javatokra!

 

A múlt héten Kunhegyesen, a gyülekezeti táborban így beszélgettünk a háláról, a hálás életről. Ma az 5000 megvendégelésének története alapján – a kunhegyesi tábor üzenetéből is megosztva valamit – nézzük, mit jelent a hálás élet, és hogyan lesz a javunkra?

 

1. A hálás szív nem a körülményeidtől függ, hanem a látásmódodtól.

Legtöbbször azt gondoljuk, hogy a lelkiállapotunk, az életminőségünk a körülményeinktől függ. Ha jó dolgok vesznek körül bennünket, akkor boldogok vagyunk, ha pedig hiányaink, vagy nehézségeink vannak, akkor nem. Lehet, hogy fejből tudjuk a tanítást, hogy nem a körülményeink a fontosak, mégis nagyon sok lelki energiát fektetünk abba, hogy a körülményeink megváltoztatására vágyakozunk, törekszünk. Ez azt mutatja, hogy mégis attól várjuk a boldogulást. Persze fontosak a körülmények, de nem elsősorban ezen fordul meg az életünk. Ez pedig egy felszabadító örömhír! Mert a körülmények folyamatosan változnak, de az életünk mégis biztos alapon állhat! Az alap nem a körülményekben van.

Isten ezért nem állandóan problémamentes körülményeket teremt, hanem velünk van és a hála látására tanít a nehéz körülmények között is. Nézzük az 5000 megvendégelésének történetét! A történet lényege nem a zökkenőmentes probléma megoldás, hanem az, hogy Jézus a hála látására tanítja tanítványait. A nincs helyett észrevenni azt, ami van. És azzal kezdeni valamit. Még nem tudom, mit, de tudatosan arra nézek, hogy mi az, amim van! Az Úr kezébe adom, és tőle várom, hogy tegyen vele valamit.  A tanítványok itt gyakorolják azt a leckét, hogy a „nincs itt egyebünk”-től hogyan jutunk el addig, hogy azt, amink van adjuk Jézus kezébe, és lássuk, mi lesz belőle!

 

A hála látásmód, amire Jézus tanít bennünket. Azt jelenti, hogy arra nézek, amim van. Észreveszem, tudatosítom magamban az értékeimet. Ez nem megy mindig magától, de tudatos döntéssel teszem. Nem arra nézek, amit még el tudnék képzelni magamnak, nem arra, ami a másiknak van, de nekem nincs, hanem leltárba veszem azt, hogy milyen kincseim vannak. Ez nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése, nem lelki alkat kérdése, hanem hittel meghozott tudatos döntésen alapul. Mire akarok nézni? Mit akarok a szemem előtt tartani? Ez meghatározza az életemet.

 

Vajon a „pluszos” lelki szemüveg, vagy a „mínuszos” válik a javamra? Ismertem egy nagyon idős asszonyt több mint 20 évvel ezelőtt. 90 év fölött volt. A keserűsége tartotta életben. Szó szerint abból élt, hogy állandóan panaszolta, sorolta, felhánytorgatta a sérelmeit. Többször elmondta nekem, hogy amikor éjszaka nem tud aludni, akkor sorolja magában végtelen sorban azt, hogy hogyan bántak el vele az emberek, a sors, az élet. Kezdve onnan, hogy az apja még nevet sem akart neki adni, mert fiút várt és csalódott… Ezt tette álmatlan éjszakáin ahelyett, hogy imádkozott volna. Sajnos ennek a hatása látszott az életén. Iszonyatosan boldogtalan és keserű volt, az emberekben – még a kedvességükben is – csak a rosszat, a hátsó szándékot látta, kereste. Mindenki nagy ívben elkerülte, teljesen egyedül volt: földi pokolban élt.

Találkoztam egy másik idős asszonnyal is, aki hasonló korú volt, és hasonlóan hányatott életsorsa volt. Amikor találkoztam vele, már mozogni sem tudott, nyakmerevítővel, a foteljével együtt hozták ki egy gyülekezeti táborba, ahol mi is részt vettünk a családommal. Ahogy kivették az autóból, az öröm sugárzott róla. Hálás volt azért, hogy néhány órát eltölthet gyermekek és fiatalok között, beszélhet a hitéről, Jézusáról. Hálát adott azért, hogy tud még imádkozni, mert a szíve ismeri a kegyelmes Istent. És megtalálta ebben a nyomorult testben élete célját és értelmét. Rendszeresen felhívta lelkipásztorát – nem azért, hogy panaszkodjon, hanem – azért, hogy megkérdezze: most éppen miért kell imádkozni a gyülekezet életében? És szolgált az ajándékával hálásan, az ő imádságának ereje is látszott annak az élő gyülekezetnek az áldott életén. Használt és betöltötte a küldetését hálás életével, szerető testvéreket talált, örömmel vették körül a többiek, szívesen voltak vele, mert a hálás élet vonzó.

 

Két sors. Ég és föld. Földi menny és pokol. A különbség pedig nem a körülményeikben van, hanem abban, ahogy nézik, látják az életet: a szemükben, a szívükben. Thomas Hardy angol író mondta: „Van egy barátom, aki a leggyönyörűbb virágos réten is azonnal fölfedez egy trágyadombot.”

Eszembe jutott, hogy nekem pedig van egy virágos szemű feleségem, aki a számomra pusztának tűnő mezőn is össze tud szedni egy virágcsokrot, mert a virágokra van szeme! Te mit látsz, mire nézel? Mire van szemed, mire van szíved?  

 

Isten ma hálás életre hív téged, mert jót akar neked! elsősorban ezért vagy itt a templomban, vagy ezért olvasod ezt az igehirdetést! Nyisd ki a szemed, nyisd ki a szíved, vedd le a torzító szemüveget, ENGEDD, HOGY ISTEN GYÓGYÍTSA LÁTÁSODAT, lásd meg, amid van, amit kaptál és légy hálás!

 

 

2. A hála Isten ajándékaiban meglátja, és mindennél többre értékeli Isten szeretetét.

Miért olyan fontos a hála? Miért szolgál a javunkra? Azért, mert a hála nem csak azt segít meglátni, hogy milyen ajándékaim vannak, hanem azt is, hogy kitől kaptam őket. Kaptam. És ez sokkal fontosabb annál, hogy mit. Mert az ajándék alapja az ajándékozó szeretet, és nekem arra van szükségem elsősorban: Isten szeretetére.

 

A kunhegyesi gyülekezeti táborban mindannyian kaptunk egy feladatot: készítsünk „életút térképet.” Ez abban segített, hogy emlékezetbe idézzük életünk néhány  pozitív illetve nehéz, negatív eseményét, és Isten előtt végiggondoljuk, hogyan láttuk ezeket akkor, és hogyan látjuk most, hogyan tudunk hálát adni azért, amit ezekben megéltünk. A saját életem eseményeire visszatekintve világosan megláttam, hogy a legboldogabb időszakok nem elsősorban a külső körülményekhez, hanem Isten szeretetének megtapasztalásához kötődnek. Az örömteli ajándékok is akkor váltak igazán örömtelivé az életemben, amikor Istennel rendeződött a kapcsolatom, jelenlétét valósággal megtapasztaltam életemben. A nagyon nehéz külső körülményekre is úgy tudok visszatekinteni, hogy azok között különösen közelről tapasztaltam meg Isten szeretetének jelenlétét, támogatását, így ezekre az időszakokra hálásan tudok visszatekinteni (bár a nehéz körülményeket nem kívánom vissza). Életem mélypontjai nem a külső nehéz körülményekhez kötődnek, hanem az Istentől való eltávolodásaimhoz.

Újra megerősödött bennem az, hogy életem igazi alapszükséglete: Istennel lenni és az ő szeretetét, jelenlétét megtapasztalni.

Az igazi hála arra emlékeztet bennünket, amit valaki így fogalmazott meg: ne Isten zsebét lesd állandóan, hanem az arcát nézd! És az ő szeretetét lásd azon keresztül is, ami a zsebéből előkerül!  Mert erre van szükséged: az ő szeretetére.  A többi ráadás, ahogy Jézus mondja: „keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” Máté 6, 33.

 

Jézus erről beszél a János evangéliumából most olvasott szakaszban a nagy vendégség után őt kereső, és tőle újra csak kenyeret váró sokaságnak: „ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek!” János 6, 27. Ne a kenyeret lessétek, hanem engem, akitől a kenyeret kapjátok. Mégpedig ne a kenyérért! Hanem az örök életre megmaradó eledelért. Mi az örök életre megmaradó eledel? Mire van az életünknek alapvetően szüksége (sok minden mással próbáljuk pótolni, de nem sikerül)? Állandó, feltétel nélküli, örök szeretet! Isten szeretete. Közösség Isten szeretetével Jézus Krisztusban. Ez az örök élet (v.ö. János 17, 3.) Ezt nem látja Jézus körül a tömeg, és – bár esznek a kenyérből, a földi gondoskodást átveszik, és örülnek is neki, de – tragikusan kimaradnak az örök életből! Pontosan amiatt, hogy a kenyérre koncentrálnak, amíg az van, addig jó Jézus, amikor az nincs, vagy nem úgy van, ahogy gondolják akkor felháborodnak: „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” János 6, 60. És elmennek, otthagyják az Élet Kenyerét, az örök életet!

 

Kosztolányi versét, a Boldog szomorú dalt nagyon szeretem. Olyan megrázóan fogalmazza ezt meg! Felsorolja, hogy neki tulajdonképpen mindene megvan, amire egy polgári világban vágyhat az ember, ami sokaknak nincs meg: család, jólét, elismertség, siker, nyugalom. És akkor elmondja, hogy boldognak kellene lennie, mégis valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság rágja belül: „De néha megállok az éjen, Gyötrödve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint lázbeteg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az égben” Otthon lenni az égben vagyis Istennél. Mit jelent az otthon? Nem egy lakás, nem egy hely, ahol lehetek, hanem egy kapcsolat. Ahol szeretnek engem, ahol mindig helyem van, ahol lehetek gyenge is, mert szeretnek, és ha hibázom is újra kezdhetek, mert akkor is szeretnek. Ahol értékes vagyok, számítok, ahol elfogadnak. Istenben megtalálni az örök és tökéletes otthont, az ő szeretetében, erre vágyik a szívünk, ez az élet!

 

A hála arra nyitja meg a szemedet, hogy életed legfontosabb értéke nem Isten valamelyik ajándéka, hanem maga az Ajándékozó, a kapcsolat vele. Mindent Istentől kaptál ajándékba, és a legnagyobb bajod, vakságod, torz látásod a keserűséged, a boldogtalanságod, elveszettséged oka az, hogy az ő ajándékai fontosabbak lettek nála. A „kenyeret” jobban szereted, mint az Urat. A Biblia bálványimádásnak hívja ezt…

Kedvesen helyre szoktuk igazítani gyermekeinket: imádni csak Istent imádjuk. Amikor azonban mi felnőttek Isten egy ajándékát nem rendeltetésszerűen használjuk, visszaélünk vele, akkor elfelejtettük ezt! Amikor valamire, ami nincs meg nekünk olyan erősen vágyunk, hogy mindent alárendelünk, s nem tudjuk elfogadni, ha Isten nem adja meg, akkor elfelejtettük ezt. Amikor kétségbeesetten és vigasztalhatatlanul szomorúak vagyunk egy-egy veszteségünk vagy kudarcunk miatt, akkor ezt elfelejtettük.  Így Isten csodálatos ajándékai, amelyek megvannak, vagy éppen hiányoznak nekünk, lehetnek bálványinkká így (például egy párkapcsolat, egy gyermek, vagy munkahely, pozíció is akár…)

 

Isten feltétel nélküli szeretetére van elsősorban szükségünk Krisztusban. Ez pedig rajta nem múlik! Ez egy óriási felszabadító bíztatása az evangéliumnak, amit Jézus Krisztusban egészen személyesen komolyan vehetünk. Amikor bizonytalan vagy, kétségekkel küzdesz: rám is igaz? Engem is szeret? Nekem is van kegyelem? Én is Isten gyermeke lehetek? A Biblia azt mondja: Jézus Krisztusban Isten minden ígérete a tied. Ezen felül pedig személyesen is megerősít a sákramentumokban: a keresztségben névre szólóan nyújtja neked szövetségét. Kell ennél több? Az úrvacsorában is személyre szólóan nyújtja neked a kegyelmet! A szádba adja! Amilyen bizonyosan érzem a kenyér és a bor ízét a számban, olyan bizonyosan igaz, „hogy Isten nem csak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz az ő ingyen kegyelméből, egyedül a Krisztus érdeméért.” (HK 21. kérdés-felelet „Mi az igaz hit?”) Nem a kenyérért és a borért, hanem Jézus Krisztusért. 

 

Rajta nem múlik, ha tehát nem látod, nincs bizonyosságod az ő irántad való szeretete felől, akkor valami a te látásodat akadályozza. Ez a valami pedig egy meg nem vallott bűn, amit takargatsz, vagy egy bálvány, amit „az Istennek sem akarsz elengedni”, ami fontosabb lett nála. Ezek azok, amik odaállnak Isten és közéd. Látod már, hogy mi az? Le tudnád elé tenni, meg tudnád neki vallani, hogy felszabadulj? „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” 1János 1, 9.

 

 

3. A hála szolgálatra szabadít fel megint csak a te javadra! Hálás szívvel Teljes életet élsz: Isten kezében betöltöd a küldetésedet, Isten áldásává válsz azok között, akikkel élsz! Uram, mindent tőled kaptam, minden nap számíthatok rád. Mit tehetek érted? Mire adtad, amit adtál?

 

Emlékezzünk: a hálás élet nem körülmények, hanem látásmód kérdése! Őszintén szólva mindannyian jók vagyunk abban, hogy észrevegyük a problémákat. Jó szemünk van ahhoz, hogy kiszúrjuk, mit nem tett meg a másik. Mit kellene ebben a helyzetben tennie a másiknak, miért nem tesz végre valaki (akinek ez a feladata) valamit. A tanítványok ezt a látásmódot „hozzák” az 5000 megvendégelésének a történetében.

„Bocsásd el (TE) a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek (ŐK) élelmet maguknak.” Ez a kritika látása.

 

Ezzel párhuzamosan könnyen észrevesszük azt is, ami nekünk nincs. „Nincs itt (NEKÜNK) egyebünk…” Ez a kicsinyhitűség, amellyel a mienkre nézünk. A csökkent önértékelés a gőghöz hasonló bűn a szívünkben. Mert ezzel önmagamra nézek, és nem látom Istent, és nem látom az ő ajándékait az életemben. Azt gondolni, hogy én (már) nem vagyok semmire jó, az hálátlanság, mert ezzel azt mondom, hogy Isten nem adott nekem semmit. Ez pedig nem igaz. Adott, csak nem veszem észre, vagy nem vagyok elégedett vele. Hálátlanul nem látom Isten ajándékait és nem látom Isten irántam való szeretetét. Hitetlenség is, mert ilyenkor önmagamra nézek, és nem hiszem el, hogy Isten hatalma még engem is tud használni. És kényelmes kibúvó, vagyis engedetlenség is, mert így vonom ki magam a számomra nehéznek tűnő feladat alól: tegye csak meg más, akinek jobb adottságai vannak…

 

Miben különbözik ettől a hála látása? A hála szintén észreveszi a hiányt, a problémát. A hála nem vakság. A hiányra való vakság szeretetlenség, nemtörődömség. A hála észreveszi a hiányt. Észreveszi azonban azt is, hogy neki milyen kincsei vannak (mit kapott Istentől), és hogy ő mit tehet azokkal a hiány betöltéséért.

 

Évekkel ezelőtt egyik testvérünk hazaérkezve egy lelki hétvégéről azt kérdezte tőlem: nálunk a gyülekezetben miért nincs olyan szeretetlégkör, mint a hétvégén volt? Azt mondtam neki: azért voltál a hétvégén, azért tapasztaltad meg az Úr Jézus és a testvérek szeretetét, hogy hozd azt haza a saját családodba, gyülekezetedbe.  Ne várd (el), hogy megtörténjen, hanem tedd, szolgáld, és történni fog. A gyülekezet mi vagyunk. Ti vagytok.  Jézus elhív arra, hogy a szemed és a szíved, észrevegye a hiányt, és ne menjen el mellette érintetlenül. De vedd észre azt is, amit kaptál tőle, és azt is, hogy azzal miben és hogyan tudod betölteni a hiányt.

 

Kritizálni könnyebb, de sokkal kevésbé gyümölcsöző. Lehet, hogy jogos a kritika, mégsem vezet önmagában sehova. A hála tenni akar az Úrért. Azt, amire szükség van, azt amire Ura elhívta, amit feladatul adott.

 

Ha valamilyen hiányt, hibát, bajt fedezel fel a testvéred vagy a gyülekezet életében, akkor azt tekintsd szolgálatra elhívásnak az Úrtól. Nem véletlenül vetted észre, jutott tudomásodra.  Ne híreszteld, panaszold, kritizáld, hanem először is kezdj el érte őszintén imádkozni! Vidd oda Isten elé! Azért mutatta meg neked, hogy legyen, aki elé viszi. Aztán meg fogja neked mutatni azt az ÚR, hogy valamit kér-e még tőled ez ügyben?

 

Így hív bennünket Isten imádságra és szolgálatra egymás felé a gyülekezetben.

 

És így hív arra is, hogy bizonyságot tegyünk róla a világban. Ne fanyalogj, ne botránkozz, ne panaszkodj állandóan, hogy milyen ez a világ körülötted!!! A hála látásával lásd meg, hogy az Úr Jézus téged megajándékozott. Egy csodálatos jó hírből élsz! Isten szeretete feltétel nélkül és örökké a tiéd! A földi életed végére úgy tekinthetsz, mint amikor a forma 1-es pilóta első helyen fut célba: nem csak hogy túlélte, de győzött! Jön a pezsgő és a babérkoszorú!

 

Van fogalmad róla, hogy mekkora hír ez abban a világban, ahol az emberek szeretet nélkül élnek, Isten nélkül, egyedül küszködve a mindennapokban, és arra készülnek, hogy a végén úgyis vereséget szenvednek és elveszítenek mindent? Nem csoda, ha ilyenek! Inkább az a csoda, hogy mi keresztyének is, Isten ajándékaival a kezünkben sokszor ilyenek vagyunk!

 

Látod (már), mit kaptál Jézustól? Hálás vagy?  Akkor élj ebből, képviseld ezt!!! Tégy bizonyságot Uradról, az örömhírről életeddel, szavaiddal, ezzel szolgáld! Legyen napi imádságod: „Uram, add, hogy ma is hasznára lehessek valakinek azzal, hogy ismerlek téged!” (Pilder Mária)

A hálás látás: kaptam Istentől, továbbadom. Áldozatot hozok, mert megajándékozott vagyok. Nem kell kuporgatnom, mert folyamatosan kapom! Nem azt nézem, hogy mim nincs, hanem azzal szolgálok, amim van, az Úrral. És a fő hangsúly megint csak nem azon van, hogy mim van, vagy hogy szolgálok, hanem hogy az ÚRRAL! Az ő szeretete a fontos. Az ő szeretetében élhetek szabadon. Az ő szeretetében leszek áldás!

 

A tanítványok ezt gyakorolják, és ezt gyakorolhatjuk mi mai tanítványok is Jézussal. Mire elég 5 kenyér és két hal, ha 5000 főt kell vendégül látni? Az ige bíztatása: Tedd az Úr kezébe, amid van, ne egyedül próbáld megoldani. Imádkozz, vidd elé a helyzetet! Kérdezd meg: Uram, mi az én dolgom (és értsd meg azt is, hogy mit nem bíz rád)! És tedd bizalommal azt, amit ő rád bíz!

 

Az ő kezében biztosan elég lesz az, amid van, amit tőle kaptál arra, amit ő el akar végezni általad! És elég lesz elvégezned azt, amit ő akar elvégezni általad. Ez a teljes élet. Felszabadító, és helyreigazító örömhír: többet nem kell tenned annál, amit ő rád bíz, mert az ennél több, az már kevesebb. A teljes életnél nem lehet több. „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” Máté 25, 21. Lehet-e ennél teljesebb élet? Erre akar vezetni téged Jézus a hála látásával. Indulsz-e (újra) vele?

 

Végh Miklós, lelkipásztor