2024.09.01.

Olvasandó: Kolossé 3, 1-17.

„Uram, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható. Szeretném hirdetni és elmondani, de több annál, amit fel tudnék sorolni… Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van. Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, Uram! Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.” Zsoltárok 40, 6. 9-11.

 

Hálaadó istentiszteletre készülünk, folyik a visszaszámlálás: kevesebb, mint két hét van a nagy eseményig. Sokféleképpen készülünk erre az ünnepre: meghívókat küldünk, kitakarítjuk az épületeinket, felkészülünk a vendégfogadásra. Egy különleges ajándékkal is készülünk, és izgatottan reménykedünk benne, hogy készen lesz: egy könyvvel, ami gyülekezetünk történetét foglalja össze röviden, Szathmáry István tiszteletbeli presbiteri testvérünk munkája.

 

A sokféle külső készülés mellett lelkileg is készülünk, hogy hálaadó szívvel, lélekkel vegyünk részt ezen az alkalmon. A hálaadó szív és élet azonban nem csak egy ünnepségre szól, hanem az egész életünket kihívás elé állítja, igénybe veszi, meghatározza. Isten hálás életre hív bennünket, hálára hangolja a szívünket látásunkat. A hála nem csak egy ünnepség, hanem ezen túl életmód.

 

A múlt vasárnap megköszöntük Istennek az új kenyeret, és az ige üzenete azzal szólított meg bennünket, hogy a hála nem a körülményekben gyökerezik, hanem a látásunk határozza meg. Mit veszünk észre egy mezőn: a trágyadombot, vagy a virágokat? Észrevesszük-e Isten ajándékait, és azokon keresztül észrevesszük-e az ő szeretetét? Meglátjuk-e, amit kaptunk tőle, és ez felszabadít-e bennünket arra, hogy szolgáljuk azzal, amit tőle kaptunk? A hála azt jelenti, hogy észreveszem Isten ajándékait.

 

A héten olvasott 40. zsoltár is erről beszél: „Uram, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható.” A hálás szem észreveszi Isten tetteit, csodáit. Nem csak észreveszi azonban, és nem is csak megköszöni Istennek, hanem meg is osztja másokkal ezeket a csodákat. Elbeszéli, elmondja. „Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, Uram! Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.”

 

A hálaadás megosztja a testvérekkel azt, amit Isten munkájából észrevett, megtapasztalt, átélt.

 

A hálaadó istentiszteletre így tekintsünk: azért van, hogy így osszuk meg másokkal azt, amit Isten gondoskodásából átéltünk a templom és a parókia felújítás közben, és a gyülekezet lelki életében, az ige és a testvéri közösség által. Részt veszel-e ebben a „nagy gyülekezetben”? A nagy közös hálaadásban? Tovább adod-e lehetőségeid szerint azt, amit te megtapasztaltál Isten gondoskodásából, és nyitott-e a szíved, hogy meghallgasd mások bizonyságtételét?

 

Az egész életünkre nézve nagyon fontos kérdés, amit ez a zsoltár feltesz nekünk: megosztod-e Isten áldásainak jó hírét? Ezt osztod-e meg?

 

A megosztás a mai közösségi médiában azt jelenti, hogy egy hírt, üzenetet, gondolatot közzé teszek, továbbítok, felhívom rá mások figyelmét. Nos Isten arra hívott el bennünket, hogy az ő nagy tetteit vegyük észre, és osszuk meg egymással, továbbítsuk a hírét, hívjuk fel rá egymás figyelmét. És természetesen fontos, hogy tegyük ezt meg kifelé is, de ez a zsoltár (a Kolossé levét idézett szakaszával egyetemben), inkább arra helyezi most a hangsúlyt, hogy a (nagy) gyülekezetben, a hívő közösségben tegyük ezt és szolgáljunk így egymás felé.

 

Ez az Isten szabadítását megéneklő zsoltár egy olyan közösségbe hív, ahol az emberek együtt dicsőítik az Istent. Elmondják, hogy milyen szép, milyen jó, mennyire hatalmas, mennyire szeret bennünket. Megosztják egymással, amit Istenről tudnak, amit megtapasztaltak, vele átéltek. Egy olyan gyülekezetről beszél, ahol örömmel dicsőítjük együtt Istent a templomi istentiszteleten énekkel, imával. De nem csak ennyi. Amikor beszélgetünk, akkor is megosztjuk egymással, hogy személyesen mit kaptunk Istentől, milyennek ismertük meg őt, hogyan mutatta meg az életünkben az ő hatalmát, szeretetét, jóságát, hűségét.

Nem csak hálaadó istentiszteletről beszél ez a zsoltár, hanem hálaadó gyülekezetről, hálás, hálát megosztó gyülekezetről.  

 

Ismersz ilyen gyülekezetet? Ilyen a gyülekezeted? Ha igen, te is bekapcsolódsz? Te is énekelsz, imádkozol, te is elmondod, hogy mit tett veled az Úr? Esetleg nem ilyennek látod a gyülekezeted? Mitől lesz ilyen? Tőled (is). Te elmondod, amit Istentől kaptál, aminek örülsz, amiért szereted, amiért hálás vagy? A mai istentisztelet kérdése: megosztod-e a testvéreiddel? És ezt osztod-e meg?   

 

A mai istentiszteleten az úrasztalára helyeztünk két narancsot: egy szép, nagyot és egy fonnyadt, kicsit. Ez lesz az emlékeztető a mai üzenetre. Ez fogja jelképezni azt, amit megosztunk.

 

1. Az első kérdése hozzánk az igének: Megosztod-e? Elmondod-e a többieknek Isten jóságát? „Nem rejtegetem, nem titkolom el.” – mondja a zsoltáros.

 

Egy kollégiumi történet jutott eszembe. Középiskolás koromban nem dúskáltunk az élelemben, plána a finomságokban a kollégiumban. Egyszer az egyik társunk a szekrényében kutatott, háttal a folyosó felé fordulva. Másik társunk megszólította a nevén. Ő megfordult, de fordulás közben a szájába tömte a narancsot, amit épp a kezében tartott, és úgy kérdezett vissza, tele szájjal: Tessék? Mindent megtett azért, hogy a finomságot, a „kincsét” előlünk elrejtse: nem vette elő a szekrényéből, akkor ette, amikor senki sem volt a folyosón, és amikor észrevették azonnal magába tömte. Persze értjük azt az emberi magatartást, hogy amikor a narancsból kevés van, és az ember fél, hogy elveszik, elkérik tőle, megpróbálja magának megtartani. Neve is van ennek a magatartásnak. Önzésnek hívják. Mindannyian ismerjük…

 

De vajon miért rejtegetném azt a jót, amit Isten tett velem?

– A múlt vasárnap szól volt arról, hogy lehet olyan, hogy nem veszem észre Isten ajándékait, mert „mínuszos” lelki szemüvegem van, amivel állandóan a rosszat veszem észre, arra koncentrálok. Tedd fel magadnak a kérdést újra: mire nézel?

 

– Aztán ebben az esetben is ott lehet a félelem. Én például ismerek olyanokat, akik nem mondják a jót, ha jó történik velük akkor is gyorsan találnak benne valami rosszat, nehogy sokat várjanak tőlük a többiek. Panasz kultúrája sajnos ismerős nekünk magyaroknak. Panasz mögé rejtegetem a jót, nehogy valamit elvárjanak tőlem.

 

– Vagy félhet az ember attól, hogy irigykedni fognak rá, és kevésbé szeretik majd a többiek. Ezért rejti el a jót, amit kapott Istentől.

 

– Esetleg félhet attól is, hogy ha kiderül, mit kapott, akkor valaki elveszi tőle azt.

 

A félelem bizalmatlanság. (Ennek rossz szokásban megnyilvánuló formája a „lekopogás”, melynek sokak által nem is ismert gyökere az a babonás tévhit, hogy ha hangosan kimondjuk azt, ami jó az életünkben, akkor a rossz szellemek elrabolhatják azt, így őket kopogással el kell űzni).

 

Isten szeretete, az ő hatalmába és szeretetébe vetett bizalom, tulajdonképpen a hála szabadít fel a félelem alól! Isten arra hív, hogy ne rejtsd el, hanem oszd meg az ő ajándékainak jó hírét, bízz benne és erősödj meg az ő szeretetében! Az ő ajándékait nem kell kuporgatni, nem csak szűkösen lesz elég, aki ma megajándékozott gondoskodással, erővel, szeretettel holnap is veled lesz, és holnap is megadja az holnapra valót.

 

Bízz hát benne, és gyakorold a hálát. Vedd észre és oszd meg a jót. Legyél te, aki nem panaszkodik, nem rejtegeti panasz mögé az Isten szeretetét, hanem észreveszi és megosztja, ezt veszi észre és ezt osztja meg. Megosztod-e?

 

2. A második kérdés: Ezt osztod-e meg? Gondold végig: mit osztasz meg?

A megosztás vágya be van írva a szívünkbe. Ha valamit jó dolognak tartunk, fontos számunkra, arról beszélni szoktunk, azt megosztjuk, nem is jut eszünkbe, hogy rejtegessük, sőt vissza sem tudjuk tartani. Ezért talán még fontosabb kérdés: Valamit mindenképpen megosztasz, mit osztasz meg?

 

Eszembe jut egy másik diáktörténet is a narancsról. Ez nem velem, hanem Emese lányommal történt meg. Osztálytársa a szünetben narancsot evett előtte. Kettőt jóízűen megevett anélkül, hogy megkínálta volna, majd beleharapott a harmadikba is, elfintorodott, és így szól: „Ez pocsék, Emese, kéred?” A jót, a finomat eszébe sem jutott megosztani, csak a rosszízűt…

 

Komolyra fordítva: az embernek szükséglete az, ahogy megosszon valamit. Mindenképpen megosztunk valamit. Beszélgetünk, beszélünk valamiről. Gondoljuk végig Isten előtt csendben: Miről beszélgetünk például az istentisztelet után, a gyülekezetben, a vasárnapi asztalnál a családban, és a hétköznapi beszélgetéseinkben? Ott van a jóízű narancs, vagy a pocsékot osztjuk egymással?  

 

Olyan sok pocsék beszéd jön ki a szánkon: kritizálunk másokat, pletykálunk, panaszkodunk, rosszhíreket osztunk meg, dicsekszünk, ízléstelen vicceket mesélünk… mondjuk, amit tudunk.

Mit osztunk meg, miről beszélünk a hálaadó istentiszteletre készülve például? Isten szabadításáról, amit megtapasztaltunk, ajándékairól, amiket kaptunk, vagy az elmúlt hónapok politikai eseményeiről, stb… 

 

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy semmi másról nem beszélhetünk, csak az igéről. De az igének, ami a szívünkben van befolyásolnia kell azt, ahogy minden másról beszélünk. Nagyon komoly tükör az, hogy milyen beszéd jön ki a szánkon. Amit mondunk, az a fontos nekünk. „Akaratod teljesítésében lelem kedvemet, ó, Istenem, törvényed szívem közepén van.” Zsoltárok 40, 9.  

Miben leled kedvedet? Mivel van tele, miért dobog a szíved? Azt osztod meg. „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” Máté 12, 34.  Mi ez? Finom, tápláló, jó? Vagy pocsék? „Gyalázatos beszéd”? Kolossé 3, 8.

 

Kedves, hivő Testvéreim! Van mit megosztanunk! Isten kegyelme– igazsága, hűsége, szabadítása – Krisztusban, és ahogyan ez személyesen megérint, megtapasztalod, Isten napi gondoskodása, segítsége, vezetése az igében, ahogyan személyesen megszólít, ima meghallgatások, stb…

 

Van mit megosztanunk? Ezzel van tele a szívünk? Krisztus beszéde lakik bennünk gazdagon? Ha nem, miért nem? Fordulj oda újra a kegyelemhez, éld át, hogy az lehessen a fontos a szívednek! Az Istennel való közösség, és az, amit ebben a közösségben megtapasztalsz nap, mint nap életed során!

 

Ezt osszátok meg egymással! „A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek.” Kolossé 3, 16.     

 

3. Miért jó egymással megosztani a hálát, Isten szeretetének megtapasztalását, ajándékainak jó hírét? Eszembe jut egy kedves időtöltésünk kollégista koromban: Mozi után hazafelé sétálva lelkesen mesélgettük egymásnak a filmet: emlékszel? Nem azért, mert a másik nem emlékszik, csak egyszerűen jó felidézni, jó újra átélni. Idéztük a jó mondatokat, fordulatokat, nagyokat nevettünk az utcán. Lehet, hogy még jobb volt, mint a film. Ezért volt sokkal jobb együtt menni moziba. Megerősítjük, újra átéljük az élményt. Így működik az emberi lélek. Mert Isten így alkotta meg.

Így működik ez az Istennel való kapcsolatunkban, tapasztalatainkban, felismeréseinkben, a testvéri közösségben is. Ebben van a hálaadó bizonyságtétel ereje! Megerősödik az is, aki mondja, és az is, aki hallja. Nem kioktatjuk egymást a Bibliából, hanem megosztjuk egymással azt, ahogyan mi személyesen megtapasztaltuk Isten szeretetét, megértettük Isten üzenetét, átéltük gondoskodását. Amit kimondasz, az megerősödik benned. Amit kimondasz, az a másiknak is Isten egy új oldalát mutatja meg. Ahogy a moziban mindannyian egy kicsit másra emlékeztünk, más ragadott meg. Aztán a másik emlékeiből sokkal teljesebben láttuk ugyanazt a filmet. Közös öröm, közös dicsőítés. Az Úr teljesebb ismeretére jutunk így együtt, és megerősödünk abban, amit ismerünk belőle.

 

• Kapcsolódj be abba a közösségbe, amelyik együtt dicsőíti az Urat.
• Oszd meg azt, amit veled tett az Úr. Ne rejtsd el! Oszd meg!
• Ezt oszd meg és ne mást!

 

A hálaadó istentisztelet erre hív meg bennünket. Gyülekezeti életünkben minden istentisztelet, kiscsoportos beszélgetés, közös szolgálat erre hív meg bennünket, ezt gyakoroljuk. Isten egész életünkben erre a hálás megosztásra hív téged: vedd észre Isten ajándékait és oszd meg másokkal is. Figyelj erre tudatosan!

 

 

Végh Miklós, lelkipásztor