2024.09.29.

Olvasandó: Jakab levele 1, 1-18

„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott vele, és másik ötöt keresett hozzá. Ugyanígy a két talentumos is másik kettőt keresett hozzá. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva azután megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, hozott másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot bíztál rám: nézd, másik öt talentumot kerestem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében! Eljött az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot bíztál rám: nézd, másik két talentumot kerestem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében! És amikor eljött az, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: Uram, tudtam, hogy könyörtelen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van az, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam? Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamatostul kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Máté 25, 14-30

 A Bibliaolvasó kalauz szerint Igét olvasóknak feltűnhet, hogy ez a felolvasott szakasz a holnapi olvasásra ajánlott szakaszunk. Azonban elég régóta foglalkoztat az a helyzet, hogy hogyan találkozik Isten Igéje és a mi életünk a mindennapokban? Mi a helyünk, szolgálatunk ott, ahol vagyunk? Tudjuk, ha az Ige nem találkozik az életünkkel, akkor bizony nem nagyon tudjuk azt alkalmazni, megélni, hittel képviselni ebben a világban. Nincs is azzal baj, hogy ez a szándék megvan bennünk, azzal van a baj, hogy hogyan csináljuk. Megtörtént régen, – nem ebben a gyülekezetben, hál’ Istennek -, hogy egy gyülekezet rendezkedett, és egy jól megtermett atyafi álldogált, piszkálta a körmét, unatkozott a teremben. Odamentek hozzá a többiek: Testvér, segíts már asztalt pakolni. Nekem ez a talentumom nincs meg, nem adatott, hangzott a válasz. Nyilván mindenki meghökkent ezen, és kicsit el is keseredett.

 Hogy is vagyunk mi a talentumainkkal? Tényleg, a karizmáinkat megfeszítve meg kéne emelni egy jó tölgyfaasztalt, és arrébb vinni a gyülekezetbe, akkor el kell kérni az Úrtól az ehhez való talentumot? Vagy csak a józan észt kéne használni, és azt tenni, amit ilyenkor mindenki más tesz. De természetesen nem szeretném ezt eltréfálni. A talentumok azért foglalkoztattak különösen, mert a köznyelvben, sőt még az egyházi nyelvben is van egy félreértés.  Mit nevezünk talentumnak? Azt a képességet, amit Istentől kaptunk. Miközben az Igében az van, hogy – hallottuk a szót, magyarul is -, hogy kinek-kinek képességei szerint. Tehát a talentum Isten ajándéka számunkra, hogy azok a képességek, amelyekkel eleve megáldott bennünket genetika, neveltetés, egyéb képzés révén, azok a képességek kiteljesedjenek.

Ha így látjuk az életünket, akkor talán könnyebben halljuk meg azt a hívást, – ami a lelkészek kedvenc témája sok egyéb mellett -: Testvérek, szolgálat, szolgálat. Szolgáljunk az Úrnak. De ha nem ismerem a saját képességeimet, nem vagyok tisztában, hogy ehhez Isten milyen talentumokat adott, akkor úgy járunk, mint az utolsó szolga, hogy félelmünkben nehogy valamit eltékozoljunk, vagy ne feleljünk meg az Úrnak, elássuk azt vagy azokat. Az a biztos, betesszük egy trezorba, az nem veszélyes, nem kockázatos, és a végén, amikor találkozunk az Úrral, akkor szembesülünk azzal, hogy valamit nem jól csináltunk. Ez a talentum. Már sokszor hallottuk, ezen vitatkoznak az írásmagyarázók, hogy mennyi volt a nagyon sok? Nagyon nagyon sok. Mondjuk maradjunk annyiban, hogy egy talentum körülbelül 40-50 kilogrammnyi ezüst. Azért ezt el tudjuk képzelni. Van otthon egy cementes zsáknyi ezüstünk, ami elég sok. Ebből van, aki ötöt kap, van, aki kettőt, és van, aki egyet. Tehát mindenképpen nagyon nagy a vagyon. Kinek mi a kevés és mi a sok? Ha az Úr szempontjából vizsgáljuk, az Úrnak ezek jelentéktelen összegek. Most a példázat uránál tartunk még. Az Úrnak ezek nem jelentékeny összegek, akik kapják, azoknak jelentékeny összegek ezek. Megkapják az Úrtól ezeket azért, hogy vigyázzanak rá, ha úgy tetszik, haszonnal forgassák, mint a jó teológiai könyveket. És aztán van, aki talpraesetten ezt befekteti, és aztán van, aki, aki fél. Mi lesz velem? Mi lesz, ha még ez is elveszik, ami van? Mi lesz velem, ha megharagszik az Úr? Akkor jön a biztonsági verzió, a biztonság 2.0, elássuk, majd, ha megjön az Úr, visszaadom azt, ami az övé, és nincs kockázat. Már a példázat végét is hallva láthatjuk, hogy bizony van benne kockázat. Az ember mindent, amit megszerez, amit kap – hallottuk a lectio-ban is -, gazdagság, szegénység kísértései, minden, amit megszerez, azt normál esetben, átlag esetben, ha nem hívő, akkor minek tekinti? Nem adománynak, hanem ragadománynak. Megdolgoztam érte, megérdemlem, mint a Loreal Párizst, és azt mondom, hogy ez az enyém. Ebből adok, akinek akarok. Anyagi javakra is értjük ezt, és lelki javakra is. Nem akarunk sáfárkodni, gazdálkodni azzal, amit Isten ránk bízott.

A két szolga rendben van, úgy tűnik, hogy ők a jó szolgák, akik élnek azzal, amit kapnak, és haszonnal forgatják, jól gazdálkodnak a rájuk bízott vagyonnal. Itt van ez az utolsó, az egy talentumos szolga. Olyan kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de az a miénk. Benne van a példázatban. Halljuk őt. Ha gondolkozunk azon, hogy ki áll hozzánk közel a szolgák közül, talán mégis az egy talentumos az, aki igazán közel áll hozzánk. Merthogy arról beszél itt Jézus, hogy kapunk Istentől képességeket is. Ha minden az Isten kegyelméből van, akkor a mi tulajdonságaink, a képességeink, az adományaink is Istentől vannak. Szeretném, ha a képességet és a talentumot elválasztanánk egymástól. Mert ha nem, akkor nem tudunk asztalt pakolni, ahogy hallottuk az elején. Amit kapunk szülői neveltetéstől genetikailag, Isten ahhoz ad talentumokat, hogy használjuk. Segítséget, ajándékot, hogy jól forgassuk mindazt, amit Isten ránk bízott. Az, aki az ötöt kapta, az nagyon gyorsan hozzáfogott, hogy gyarapítsa ezt, kockáztatott ő is, de nem azért, mert önmagát féltette vagy jobb pozícióba akarta, hanem az uráért tette. Nem felejtette el azt, hogy ez nem az övé, hanem az uráé, akitől kapta. Aztán ugyanígy tett a második is, és aztán aki elásta a talentumot, másképpen tett. Hol követte el a hibát? Csak magára gondolt, és félt. Ne legyen baj, ne legyen semmi nehézség azzal, amit az úr rám bízott, nehogy veszteséget szenvedjek el. A szakaszunkat megelőző példázatban arról beszél Jézus, hogy az Urára, a visszajövő Úr Jézus Krisztusra várakozó egyház tagjainak készen kell lenni arra a napra.  A felolvasott szakasz pedig arról szól, hogy mik ennek a követelményei. Ebben a talentumos példázatban arról szól az Úr Jézus nekünk, hogy mi a várakozásnak a tartalma, hogyan várjuk a mi Urunkat? Tudjuk, hogy Jézus vissza fog jönni. Nem késik el, bár sokféle számítás és kalkuláció volt már, hogy hol van az Úr Jézus, de az, hogy a gazda vissza fog térni, hallottuk az Igében hosszú idő után visszatér a gazda, nem tudjuk ezt az időt. Talán nem is az a dolgunk, hogy ezen spekuláljunk, hogy mennyi időnk van még. Pató Pál módra azt mondjuk, hogy ráérünk még. Arra van időnk, hogy haszonnal forgassuk azokat a talentumokat, amiket Isten ránk bízott. Tehát a megelőző példázatban arról van szó, hogy mik a követelményei az Úr Jézus visszavárásának, ebben a példázatban, hogy mi a tartalma ennek. Mit kell tennem? Munkálkodni kell. Hirdetni kell az evangéliumot.

 Ez idáig talán sokunknak tetszik. Hol szokott lenni a probléma? A probléma bennünk van, azzal, hogy a szomszéd talentuma mindig zöldebb, mint az enyém. Több, szebb, jobb, látványosabb.  Mert mindig azt látom, hogy neki ilyen szolgálata van, olyan szolgálata van. Bezzeg, ha én csinálnám, biztos jobban csinálnám. Talán nem csak engem kísértett meg ez a gondolat. Mások is jártak már ebben a cipőben, és elkezdek ácsingózni a másik talentumaira, holott egész mások a képességeim, más dologra hívott el az Úr, mást akar nekem tanítani, mást akar nekem adni, hogy szolgáljak, és hirdessem az Ő evangéliumát. Nagyon-nagyon fontos ez. Tehetségemet, képességeimet az Úrnak rendelem, amikor megtérek, odaadom magam neki teljesen, és aztán amikor az Úr ehhez megadja a talentumokat, akkor azt forgatom. Olvastuk más helyen Pál apostolnál, hogy milyen karizmák vannak a gyülekezetben, Krisztus teste hogyan működik (Vö: Róma  12, 6-10; 1 Korinthus 12, 1-12; Efézus 4, 7-16). Mégis valahol csak nyomokban tartalmazza minden gyülekezet azt, mert félünk, ugyanúgy, mint az egy talentumos szolga. Meg vagyunk róla győződve, hogy valamit föl kell adnunk, hogyha az Úrnak adjuk magunkat teljesen. Azt hisszük, hogy kevesebbek leszünk, erre ott van a föld, el lehet ásni. Az a biztos, kaptam, megőrzöm, visszaadom. Ennél többet akar nekünk adni az Úr, főleg ebben a sokféle sebtől vérző és megszaggatott világban. Azt szeretné, hogy teljesítsük, töltsük be azt az elhívást, amit nekünk adott, és az Istenhez való viszonyunk az életünkben is megnyilvánuljon. Újra fölmerül a kérdés, hogyan nyilvánuljon meg, hogyan forgatjuk, használjuk talentumainkat? Jómagam nyilván nem vállalkoznék karvezetésre, mivel nem vagyok jó énekes. Nem ácsingózom arra, hogy: Uram, adj már egy kis talentumot. Talán valamit csiszolt kegyelméből az Úristen az én énektudásomon, de annyira még nem, hogy az X-faktorban induljak. Mindenkinek más képessége van, más talentumot adott az Úr, hogy használja. Amikor befektetjük ezeket a talentumokat, amikor a képességeinket az Úrnak oda adjuk, akkor az fog történni, hogy kockáztatunk. Mert nem biztos, hogy mindenki megtér a bizonyságtételünkre. Nem biztos, hogy én leszek a legjobb hittanoktató, nem biztos, hogy én leszek a legjobb lelkész, akinek a szolgálata nyomán áldás jön azonnal és szemmel láthatóan. Nem biztos, hogy én leszek az a munkahelyemen, akinek a szavára, akinek a bizonyságtételére az egész vállalat megtér, és itt kopogtat a templomunk ajtaján. Ez a kockázat. De kell-e vállalnunk a kockázatot? Ezt kérdezi ma tőlünk Isten. Arra hív ma, hogy forgassuk az Úrtól kapott talentumot. Ha hűségesek vagyunk Jézushoz, hűségesek vagyunk Krisztus egyházához, hűségesek vagyunk a mi református egyházunkhoz, akkor egyértelmű, hogy csak igent mondhatunk. Az a választása van ma mindnyájunknak, hogy a talentumok mennyiségétől függetlenül árokásó kisiparosokká válunk vagy szolgáló keresztyénekké? Hallottuk az Igében: hosszú ideig volt távol az Úr. Úgy használták az ő rájuk bízott kincsét a szolgái, és amikor visszatért, akkor az Úr megítélte azt, hogy mi történt. Nagyon-nagyon sokan félnek az ítélettől, épp valamelyik nap jött velem szembe a Facebookon, hogy egy mianmari keresztény járt a pokolba, de föltámadt. Beszámolt róla színes szavakkal, ha valaki tud angolul, lehet, hogy németül is föltették, Az volt a kérdésem, amikor belehallgattam, hogy mi a terv, mit szeretne ezzel elérni, az, aki megosztotta? Megtér-e ez a világ, ha fenyegetjük őket? Vagy: Hirdetjük, hogy itt a Krisztus evangéliuma. Ha ezt nem fogadjátok el, elássátok, mindeneteket elássátok, ennek a világnak éltek, akkor mi fog veletek történni? Egy keresztyén ember számára az ítélet inkább biztatás, inkább bátorítás arra, hogy munkálkodjon az Ura szolgálatában, és tegye meg azt, amit az Úr rábízott. Az ítélet mércéje nem a kamatláb vagy nem a THM fogja jelenteni számunkra, hanem az, hogy a Krisztus hitünk megáll-e az Isten mérlegén. Ebből a hitből adódóan hogyan munkálkodtunk a mindennapi életben. Az meg még az Isten kegyelméből adódik, hogy olykor-olykor még hibázhatunk is.  Olykor-olykor még el is térhetünk az Úr tervétől, mert emberek vagyunk, mi vagyunk az örök ember, aki az Isten kegyelmére szorul, de van egy örök Istenünk, aki tökéletes és irgalmas, és az ítéletében is szeretetteljes.

 Jézus, amikor arról beszél a Lukács evangéliumából, hogy vissza fog jönni, akkor mit is mond a 18. fejezetben? „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lukács 18,8)  Az Emberfia, amikor eljön, vajon talál-e hitet a Földön. Nem azt kérdezi, hogyan áll a teljesítményigazolásod, testvérem? Hány teljesített munkaórád van az Úrért lobogva? Mert hit nélkül csak erőlködünk, hit nélkül nem tudjuk igazán véghezvinni azt, amit az Úr ránk bízott. Hit nélkül ásni tudunk, és jó alaposan eltakarni a talentumainkat, még ha az Urunk szolgálatába is állunk. Ráadásul a talentum, amit kapunk az Úrtól, az az enyém vagy az Úré? Az Úr talentuma, Ő áldja meg a szolgálatot. Isten csak a valamit tudja megáldani. Nekem igent kell rá mondanom, hogy elinduljak azon az úton. Először meg kell bennem érni annak a döntésnek, hogy: Igen, Uram, tudom, hogy megszabadítottál. Tudom, hogy megvan az egy talentumom. Köszönöm. Szeretnék többet tenni érted, mert szeretlek. Mert rájöttem, hogy megváltoztattad az életemet, és kihoztál abból, amiben éppen voltam. Használj mindenestül! Itt vagyok. Ímhol vagyok, Uram, küldj el engem. Emlékszünk erre az Igére? „Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézsaiás 6, 8b)

Ezt a szót, ezt a mondatot várja tőlünk az Isten, amikor meg szeretné áldani, ránk szeretné bízni a vagyonát, meg szeretné áldani a mi életünket. A nagy kérdés, amit Jézus mondott: Talál-e Krisztus hitet a Földön az Úr, amikor visszajön? Különbözik az adomány, nem ugyanazt kapjuk Istentől, és a kockázat mégis azonos. Minden gyülekezetben, ahogy az idő telik, jönnek fiatalabbak, vannak idősebbek, és átveszi egy újabb nemzedék az idősek szolgálatát. Vannak újak, akik a gyülekezethez kerülnek. Talán még nem is látszik az adományuk, nem tudják, hogy merre menjenek, tanakodnak, hogy mi az én igazi szolgálatom az Úrtól és az Úrért? Sok mindenkit megkérdeznek, hogy mit tegyünk? A mi véleményünk az ilyen emberi. Az Istené más. Az Isten véleménye az, hogy bármilyen negatív dologban vagyunk, bármi történik velünk, meg akar bennünket változtatni, és kézbe akar venni bennünket, azt akarja, hogy kockáztassunk, és Őrá hallgassunk, ne egymásra, ebben az értelemben, a negatív értelemben. Különbözőek a képességeink, különbözőek a talentumok mennyisége, minősége is olykor, de a buzgalomnak, az odaszánásnak, a hűségnek azonosnak kell lenni. Lehet-e örömmel sepregetni az Úr dicsőségére? Lehet-e örömmel mosogatni az Úr dicsőségére? Vagy csak az az egyetlen szolgálat, hogy feljövünk ide a szószékre, látva a csodálatos, csillogó szemeteket, amikor itt vagytok szemben velünk, lelkészekkel. Ez a nagy szolgálat? Ez a buzgalom, ez az a buzgalom, amivel tudok szolgálni? Távol legyen, Pál apostollal szólva. Minden szolgálat, amit végzünk, és az Úr dicsőségét szolgálja, az ugyanazt a buzgalmat kívánja tőlünk. Más alkalommal is mondtam már a testvéreknek, hogy Erdélyben, mikor voltam ’92-ben egy körúton, akkor történt ez, amikor a Billy Graham járta a világot – volt itt ’89-ben is, talán emlékszünk rá -. Ott volt egy baptista fiatalember, lehetne református is egyébként. Azt mondta, hogy: Arra hívta el az Úr, hogy nagy stadionokban prédikáljon, mint Billy Graham. Mondta neki a lelkész, hogy: Nagyszerű testvérem, akkor most megbízlak vele, hogy takarítsd ki az imaházat. Csak nem képzeled, hogy én ilyen alantas szolgálatot végzek! És elment feldúlva. azóta sem látták a gyülekezetben. Nem a fiatalembert akarom kigúnyolni, hanem ezt a mentalitást. Bármi legyen is a szolgálatod, a képességed, a talentumod, azért vagy buzgó, azért szánod magad oda időd, képességeid, helyzeted szerint, mert szereted az Urat. Az motivál. Nem az motivál, hogy látványos, kevésbé látványos, vagy ütős – ahogy manapság mondják, ugye – ütős-e a szolgálat, hanem azt, hogy azért teszem, mert az Urat szeretem, és őneki szeretnék örömet szerezni, neki szeretném a talentumát kamatoztatni. Aztán különböző a képesség, az eredmény és a jutalom is különbözik egymástól. Nem ugyanaz az eredményessége a szolgálatunknak, legalábbis a mi emberi fogalmaink szerint. Biztos, hogy sokan vagytok itt a templomban, akik családtagok, hozzátartozók felé nagyon sokszor bizonyságot tettetek, sokszor szeretettel vettétek körül, extra megbocsátást alkalmaztatok, mindent elkövettetek, mondjuk, hogy Jézushoz szeressétek a ti hozzátartozóitokat, a reátok bízott embereket, és még sincs eredménye látszólag. De az, hogy én ezt teszem, nem az eredményességtől függ. Mert nem tudhatom. Nem tudhatom azt, hogy az iskolákban, amikor hallják a gyerekek az evangéliumot, hogy ők mikor jutnak hitre. Nem tudhatom, hogy a hozzátartozómnak mi van a szívében. Nem tudhatom, hogy a mellettem ülő embernek mi van a szívében, aki itt van a gyülekezetben.

Egy kicsit kedvelem Ravasz Lászlót, mint korának nagy igehirdetőjét, aki azt mondja: “Ha látunk hitetlen embert, ne vessük meg; Pál üldözte a keresztyéneket és nemsokára a legnagyobb apostol lőn; vajjon ez a hitetlen nem közeledik-e Damaskus felé? Ha látunk külsőleg Krisztushoz közelálló embereket, ne gondoljuk, hogy üdvösségük örökre bizonyos: Júdás közelebb állt Jézushoz, mint a pogány százados, ki a keresztrefeszítésnél asszisztált; és íme Júdás eltűnik a kárhozat tornácaiban, a pogány százados pedig fölzokog: Bizony Isten fia ez az ember!” (Ravasz László) Hát mi ezt nem tudhatjuk. De az a dolgunk, hogy szolgáljunk az Úr dicsőségére, akkor is, ha nem látjuk az eredményt. Ugyanakkor a jutalom, az üdvösség, az Úrral való találkozás ugyanaz a jól használt egytalentumos esetében is, és az öttalentumos esetében is. A látványosan szolgáló esetében is, és olyan, akit észre sem vesznek.

 Van azonban egy kis negatív hír is. Ha a hozzáállásunk különbözik attól, amit az Úr a szívünkre helyez,  bizony akkor az ítélet is különbözni fog. Ezt világosan elénk tárja az Úr. Miközben minden jó adományt föntről kapunk, az a felelősség, amit Isten ránk bízott, az az, hogy hogyan használom én, mi a hozzáállásom az Isten ajándékaihoz. Azzal, hogy nekem ez alanyi jogon jár, én olyan jó hívő vagyok, hogy ezt is megengedhetem magamnak, vagy pedig használom ezt úgy, ahogyan tudom. Amire épp képes vagyok. Netalántán amire az Úr Lelke indít, és megteszem azt, amit Ő rám bízott. Ott, ahol vagyok. Nagy kísértése az ördögnek, hogy azt mondja: Más környezetben, máshogyan, más helyzetben mi nagyon másabbak lennénk. Higgyük el, hogy nem. Isten kezében tudunk megváltozni, és nem a körülményeink által. Ez talán sokat hallott és sokszor megélt igazság mindnyájunk életében. Urunktól azért kapjuk a talentumokat, hogy sáfárkodjunk vele, és a legdrágább, ránk bízott talentum az Isten igéje. Nekünk adja Isten az úrvacsorát, a keresztséget, a bűnbocsánat áldásait, de Ő adja a békességet, az imádkozás lelkét, és azt, hogy Isten fiainak és leányainak neveztethetünk, mert szeret bennünket. Hogy ki mennyit kapott, sok vagy kevés? Ezt bízzuk az Úrra. Ha elkezdjük mi méregetni ezt, akkor többnyire ez a tapasztalatom, hogy általában mi jövünk ki győztesen. Sikeresek vagyunk, vagy sikertelenek, az is csak nálunk számít. Istennél csak a hűség és a hűtlenség mértéke számít, és ez a mércéje. Egyetlen út áll előttünk: Ha találkozunk az Isten talentumot osztó szeretetével, és Ő a munkatársává tesz bennünket, akkor éljünk azzal. Ne keressünk egy maroknyi termőföldet, ahol eláshatjuk ezeket a talentumokat. Istennek a hűséges szolgálatban telik öröme, nem a tökéletes szolgálatban.  Nem baj, ha szeretnénk mindent jobban és szebben és áldottabban végezni. Ez abszolút nem ellenkezik az Isten akaratával, de a hűséges szolgálatot kedveli igazán az Isten. Az Ő jótetszését, kedvelését meg is érezzük, visszasugárzik ránk, és bizony áldássá válik ez számunkra. Amikor az evangélista ezt írja, ezeket a sorokat, egy örvendező család képe jelenhet meg előttünk. Ez az Isten háza népe, a gyülekezet. Ezek mi vagyunk. Mert mi munkálkodunk a világban, miközben a házban a család boldog, és künn kívül a külső sötétségben ott vannak az elveszettek, akik felé szolgálnunk kell és világítanunk kell azzal, amit Istentől kaptunk. Belül az otthon melege a családias szeretetközösség, kint pedig a fagyos, hideg és a sírás-rívás fogcsikorgatás -, ahogy hallottuk az Igében. Azt mondja az Úr: „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.” Ez egy fontos üzenet számunkra. Használni akar bennünket Isten. Nem változott meg ez az igénye, és ez a terve velünk. Az se akadályozzon meg bennünket, hogyha végig azt mondjuk, hogy: Persze könnyű volt az öt talentumosnak, mert ő sokat kapott. Könnyű volt a két talentumosnak is. Hát ez a szegény kis vesztes, örök vesztesnek kitűnő egy talentumos mit kezdhetett volna vele? Hallottuk az Úr válaszát. Pénzváltókhoz kellett volna menni, és kamatot kapott volna utána a gazda. Tehát igazán nincsenek kiválóak, közepes szintűek, és arany fokozatú, ezüst fokozatú, minősíthetetlen szolgája az Úrnak.
Mindnyájan kapunk valamit, mert az Isten adni akar nekünk, hogy tudjuk használni az Isten országának az épülésére.

 Sokszor halljuk az Igét, ezt is talán már százszor hallottuk. Hát ezt tudom, tudom, a talentumok a képességeink, amit kapunk Istentől, és hogy van ez.

Oda kell figyelni, és oda kell szánni magunkat, és valahogyan megélni azt, amit Istenben kapunk. De gondoljunk egy kicsit túl magunkon. Gondoljunk arra, hogy a gyülekezet attól lesz közösség, és attól lesz másmilyen, hogy mindenki más és más mértékben kapja az Istentől a talentumot, mindenkinek másképp áldja meg Isten a képességeit, másképp ajándékozza őt meg karizmákkal. Olyan ez, mint a puzzle, hogy úgy áll össze a gyülekezet képe, mint egy kirakott kép. De hogy biblikusabb példát mondjak, ki is volt ide írva a Biblia évében a gyülekezetünkben egy része: „Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, azonban Isten előtt „kiválasztott és drága”; ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” (1Péter 2, 4-5)  A lelki ház is úgy áll össze élő kövekből, hogy tudom, hogy más-más képességei vannak az én testvéremnek, és használni akarja őt az Úr. Az is igaz, hogy mindenki a karizmáinak, a talentumainak a képességeit felemelő, Istentől megáldó ajándékainak megfelelő szolgálatot kap. Ha az említett baptista testvér söpröget, akkor lehet ma ő a világhírű evangelizátor, aki sorra járja a stadionokat, és hirdeti az Isten országát. Az életünkben megvan mindenkinek a hivatása. Az orvos gyógyít, a Mercedes gyárban dolgozó munkás készíti a Mercedest, a boltos eladja a dolgokat, leszeleteli a párizsit, a tervező tervez stb. Mindenki azt teszi, amilyen hivatása van, ami a munkája. Ez nemcsak a világban van így, hanem az egyházban pláne, sőt, így kéne lennie. Hogyha észreveszem, hogy mit kaptam az Úrtól, akkor nem akarok a másik helyére tolakodni. Nem akarok olyat elvenni, ami nem nekem adatott. Ez is a kevesebb talentum, ahogy mondtam az előbb, hogy különböző értékűek lennénk, ezt abszolút elutasítja az Úr. Mindnyájunkat ugyanúgy szeret, ugyanúgy szeretne használni, ugyanúgy meg szeretne ajándékozni az Ő talentumaival, hogy forgassuk azt. Ne higgyünk az ördögnek, mikor sutyorogja:, Na, látod, ezért lettél hívő? Semmire sem vagy jó. Azelőtt sem voltál jó, most sem vagy jó. Mit akarsz te az Istentől?  Erre csak azzal az Istentől kapott hittel válaszolhatunk, hogy: Ő ugyanúgy szeret bennünket, ugyanúgy adta értünk az Ő Fiát, az Úr Jézust. Nem szabadna engednünk, hogy elhiggyük azt, hogy különböző értékűek vagyunk. Ugyanazt a Krisztust kaptuk mindnyájan ajándékul az Úrtól, éljünk ezzel. Persze nagyon-nagyon fontos dolog, hogy az embernek sok folyamat működik a lelkében, de igazán ez az Ige azt is mondja nekünk, hogy csak a bizalom lelkületével lehet igazán szolgálni az Úrnak. Mert ha én bízom az Úrban, akkor olyat vállalok el, ami ebből a bizalomból, ebből a hitből akad, és nem akarom a kakast réztisztítóval lepucolni a toronyba, ha tériszonyom van. Azt akarja Isten, hogy a mi saját személyünknek, képességeinknek megfelelő szolgálatokat vállaljunk és tegyünk is meg. Mert Istennek ígérete is velünk van. Itt hallottuk az Urat: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”  Kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután. Mi szeretnénk a sokat. Minél többet. De a hűségünket az Úr meg is próbálja. Amikor nem állunk meg abban a helyzetben, amit az Isten adott nekünk, ha dulifuli törpök vagyunk, elégedetlenek vagyunk, akkor nem tudunk tovább haladni. És akkor nem találjuk meg az Isten országában az örömöt. Nyűg lesz, béklyó, bilincs, amiben nem tudok boldogulni. Amikor úgy érzem, hogy: Jó dolog ez a hívőség, de hogyan tudok én ezzel élni? Szeretnénk, ha tisztelnének és becsülnének bennünket, nem csak a külvilágban, de a gyülekezetben is, de igazán nem tudjuk ezt jól megélni. A legfontosabb, ha az Úr azt mondja nekünk, hogy jól vagyon, jó és hű szolgám. Kell ennél nagyobb dicséret? Az sem árt, ha egymásnak is olykor-olykor megköszönünk dolgokat. Könnyen elviseljük a negatív helyzeteket is, mint a csodarabbit, mikor kereste egy tanítvány, leszállt a vasútállomáson, és mondta, hogy: Keresem a csodarabbit, hol találom meg? Hú, hát azt a pernahajdert, az egy uzsorás, az mindenféle rosszakat csinál. De menjél itt egyenesen. Megy az ember, hát most merre menjek tovább? Megkérdez másvalakit. Az illető is mondja, hogy: azt a csodarabbit keresed? Hát, az egy olyan izé ember, megbízhatatlan, össze-vissza beszél, nagyít, nem lehet egy szavát sem elhinni.  de menj tovább a baloldali utcán. Jó, megy tovább, megtalálja a házat, bekopog, és azt mondja, hogy: Te rabbi, mióta vagy te rabbi ebben a faluba? 30 éve. Jár ezzel valami fizetség? Nem jár semmi, ingyen csinálom. Ingyen csinálod? Ingyen csinálom. De hát, hogy? Hát mert fontos számomra a közmegbecsülés. Ha mi dicséretet akarunk, akkor számíthatunk arra, hogy úgy járunk, mint a rabbi. Mindenki rosszakat mond ránk. Mindenki azt mondja, hogy ez is állandóan settenkedik, tesz-vesz, mindenféléket csinál az Úr ügyéért, és mégsem hagy bennünket békén. Bennünket az motivál, hogy tudjuk, hogy Isten tulajdonai vagyunk, ezért akarjuk az igét hirdetni, az evangéliumot és az örömhírt hirdetni az embereknek, amiről egyszer el kell számolnunk az Úr Jézusnak, és ez szabadít fel bennünket. Ez ment meg bennünket, hogy elássuk a képességeinket. Felszabadít arra, ahogy az egyik kommentáríró mondja, hogy ötletesen hirdessük az örömhírt. Mit jelent ez? Mindenkinek a megfelelő módon, a helyzethez alkalmazkodva. És akkor áldás lesz számunkra, mert Istennek öröme telik a hű szolgálatban, abban tud bennünket megáldani, és abban tud bennünket megtartani. Az utolsó sóhajodig és szíved végső dobbanásáig is az Isten sáfára lehetsz! Mind, akik kicsinyek vagyunk, mustármagnyi kezdetek táborai a rettentő nagy feladatok világában, “kicsiny nyája” az Isten választottainak, – mindnyájatoknak szól az üzenet: emeljétek fel fejeteket, és félrevetve e világ szerinti statisztikai mérlegeléseket, csak egyre legyen gondotok: híven sáfárkodni azzal, ami rátok bízatott!  A számadás napján azt mondta a gazda az ilyeneknek: “Kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután”. A sok is csak kevés. Az igazán sok, az Istentől számunkra fenntartott valóban dicsőséges lehetőségek majd egy másik világban nyílnak meg előttünk. Itt a legfényesebb magasságokra fellendült élet felett is szomorú árnyékok boronganak. A legirigyeltebb lehetőségekkel megáldott ember is kínzó akadályok és korlátozottságok között vergődik. Parányi kevés az a legjobb esetben is, ami az Isten kincstárából ebben az életben osztályrészünkké lesz és sáfárságul ránkbízatik. Mind, mind “egy talentumos emberek” vagyunk, és mindnyájan riadozunk és csüggedezünk a kicsinységünk tudatában. Legyen hát mindnyájunknak bíztatónk, veszedelmeink ellen védelmezőnk, orvosunk és megtartónk Jézus Krisztus, az “egy talentumos emberek” legjobb barátja! Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Felméred-e időnként, hogy milyen képességeid vannak és hogyan használod azokat?
2. Felismered-e az Úrtól kapott talentumaidat?
3. Hogyan használod azokat egyéni és közösségi életedben?
4. Milyen szolgálataid vannak a gyülekezetben és azon kívül?
5. Helyeden vagy-e ebben a tekintetben?

Bárány György, beosztott lelkész