Olvasandó: Apostolok Cselekedetei 7, 54-60.
„Ászáf zsoltára. Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez! De az én lábam majdnem megcsúszott, kis híján elestem jártomban. Mert felindultam a kérkedők miatt, látva a bűnösök jólétét. Mert halálukig sincsenek kínjaik, és kövér a testük. Nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket. Ezért a kevélység nyakláncát hordják, és az erőszak köpenyébe burkolóznak. Jómódjukban kérkedve néznek szét, szívükben öntelt gondolatok járnak. Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen. Az ég ellen is feltátják szájukat, nyelvükkel megszólják a földet. Ezért fordul feléjük a nép, és mohón isszák szavaikat, mint a vizet. Ezt mondják: Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek? Íme, ilyenek a bűnösök! Háborítatlanul gyarapítják vagyonukat szüntelen. De én hiába tartottam tisztán a szívemet, hiába mostam kezemet ártatlanságomban, mert csapások értek mindennap, fenyítések minden reggel. Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét. Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem. Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyen végük lesz. Bizony, sikamlós talajra állítottad, és pusztulásba döntöd őket! Hogy fognak elpusztulni egy pillanat alatt! Végük lesz, semmivé lesznek rémületükben. Mint ébredés után az álomkép, úgy tűnik el képük, ha fölserkensz, Uram! Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat. De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké! Bizony, elpusztulnak azok, akik eltávolodnak tőled. Kiirtod mindazokat, akik elhagynak téged! De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az URat tartom oltalmamnak. Hirdetem minden tettedet.” 73. zsoltár
A Zsoltárok könyve bibliai imádsággyűjtemény, amely 150 imádságot tartalmaz 5 egységbe, könyvbe csoportosítva. A 73. zsoltár a középső, 3. nagy szerkezeti egység nyitánya, ott van az imádságos gyűjtemény közepén. A Zsoltárok könyvének kezdete, az 1. zsoltár Isten igazságosságát hirdeti, amely megvalósul a teremtett világban. Két útról beszél. Az egyik az Istenhez hűséggel ragaszkodó, engedelmes ember útja, amelyről ezt mondja: „Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.” Zsoltárok 1, 3. A másik az engedetlen, lázadó, bűnös ember útja, amelyről ezt mondja: „Nem így járnak a bűnösök, hanem úgy, mint a polyva, amelyet szétszór a szél… a bűnösök útja pedig semmibe vész.” Zsoltárok 1, 4.5. Ez egy tiszta képlet: a világ Isten kezében van. Isten igazságos. A hozzá hűséges embernek jól lesz dolga, a tőle elpártoló pedig elbukik.
A Zsoltárok könyvének a közepe egy olyan ember imádsága, aki beleütközik abba a nehéz kérdésbe, hogy ebben a világban, a gyakorlatban nem ilyen tiszta a képlet. „Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez!” 1. vers Igen, tudom a hitvallásunkat, vallom is, „de az én lábam majdnem megcsúszott, kis híján elestem jártomban” 2. vers. Miért? Mert a mindennapokban mégsem ezt láttam, hanem azt, hogy az Istenhez hűtlen, másokat leuraló, gátlástalan, nemtörődöm embereknek jól megy dolguk, nekik sikerül minden, amit tesznek, egyáltalán nem tűnnek hervadtnak… Engem pedig, aki hűséges vagyok az Úrhoz, minden nap csapások érnek. Hogy van ez? Hol van az igazság? Hogyan működik ez a világ?
Kedves Testvérek! Az Istent kereső embernek a történelem minden korában meg kell küzdenie ezzel kérdéssel.
Nemzetünk történelmi emléknapjai újra meg újra felvetik ezt a kérdést. Az aradi tizenhárom és gróf Batthyány Lajos miniszterelnök vértanúhalálára emlékezünk ma. Egy nép szabadságáért, önrendelkezéséért, polgári jogrendjéért küzdők végül vereséget szenvednek az elnyomás erőivel szemben. A nemzet önmagát védő közössége vereséget szenved, a kívülről jövő hataloméhes agresszió diadalt arat és torz ünnepet ül. Kegyetlenül elveszi tisztességgel küzdő emberek életét, eltapossa értékeit. És megteheti. Hogyan működik ez a világ? Hol van az igazság?
A mai világban – a média hírekben, de a hétköznapjainkban is, személyes sorsunk terheivel, szenvedéseinkkel, betegséggel, kudarcokkal birkózva – szintén beleütközünk ebbe a kérdésbe, amelyet 73. zsoltár írója megfogalmaz: istentelen embereknek sikereik vannak, jólétben élnek, kihasználnak másokat, virulnak, mint a víz mellé ültetett fa, az Istenhez ragaszkodó, hívő embernek pedig gyakran hátratétel a része, szenvedésekkel van teli az élete, kudarcok, szomorúságok, veszteségek érik.
A hívő ember életében látva a szenvedést nem működik az a rövidzárlatos megoldás sem, hogy a baj mögött mindig valamilyen bűn húzódik meg. Sokan próbálnak ebben a téves látásban választ találni. Ha valakit szenvedni látnak, azt gondolják: biztosan megérdemelte, oka van annak… És a saját veszteségeikkel kapcsolatban is sokszor ezt gondolják: ez biztosan Isten büntetése… Ezzel egyébként újabb terhet rak a szenvedőre, vagy vesz magára a szenvedésben az ember: azt a bűntudatot, hogy a szenvedés azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó hívő. A Jób könyve végig ezzel a kérdéssel foglalkozik, és világosan megfogalmazza: a szenvedés nem feltétlenül valamilyen bűn büntetése a hívő ember életében. Ez a zsoltár is ezt mondja: „De én hiába tartottam tisztán a szívemet, hiába mostam kezemet ártatlanságomban.” 13. vers. Tisztán tartottam magamat, és mégis csapások érnek… „Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem.” 16. vers
Fontos megértenünk ebből a zsoltárból, hogy minden kérdéssel, érzéssel, gondolattal, az értetlenségünkkel együtt is van helyünk Isten előtt. Nála van a válasz, ha nem is az, amit mi emberileg várunk. Az Isten előtti imádságnak áldása van. Isten jelenlétében kapunk kérdéseinkkel küzdve békességet. Ez az ember is kapott valamit Istentől. Nem egy világmagyarázati elvet kapott, amire azt mondhatta volna: most már értem, megvan a működési rend, megvan a képlet. Nem. Lehet, hogy még mindig nem értem ezt a helyzetet, mégis megváltozott a látásom, mert valamit megértettem. Még mindig nem értem, hogy mi miért történik, de megláttam a hívő élet titkát.
A hívő ember az emberi sors tekintetében nem különbözik a többiektől. Szenvedés, betegség, nyomorúság, gyász része az életünknek. És a földi életút végén nem kerülhetjük el a halált. Időnkét egyenesen úgy tűnik, mintha a hívő embernek még több szenvedést is kellene hordoznia, mint azoknak, akik nem törődnek Istennel.
Mi a különbség? Mi a titok ebben a megtört világban? Istentől távol(odva) sikamlós talajon áll az ember lába, mert egyedül, Isten nélkül elveszett, és kiszolgáltatott az élet fordulataival szemben, „de én mindig veled leszek…” A Biblia következetesen ezt a sziklaszilárd bizonyosságot mutatja fel: Isten van. De nem csak van, hanem velem van Jézus Krisztus által. És a Szentírás leggyakrabban előforduló bíztatása az Istenbe kapaszkodó, hívő ember számára a „ne félj!” mellett valamilyen formában mindig ez: veled vagyok, nem hagylak el, számíthatsz rám! A hit azt jelenti, hogy Isten valóságát és valóságos jelenlétét látom, komolyan veszem, építek rá, számítok rá, megtapasztalom.
Erre az ígéretre néz fel a zsoltáros is és hittel mondja: én mindig veled leszek – mert te megígérted, hogy mindig velem vagy. Ezért olvassuk a Bibliát, ezért imádkozunk a magunk csendjében, ezért megyünk a templomba, gyülekezetbe, hogy a testvérek közösségében is Istenre figyeljünk, vele találkozzunk. És ezért igazítjuk életünket ahhoz, amit megértettünk Isten szavából engedelmesen: mert komolyan vesszük Isten ígéretét: „mindig veled leszek.”
Mindig veled leszek. Ez nem sovány vigasz, nem elméleti hitvallás, hanem megtapasztalható valóság, valódi erőforrás. István vértanú története ennek a zsoltárnak az illusztrációja. Egyrészt ennek a jelenlegi világnak az igazságtalanságát mutatja: az igazságérzetünk egészen más befejezést szánna István történetének. A hűséges embert meglincselik, az istentelen emberek diadalmaskodnak, és még elégedetten azt is hiszik, hogy igazuk van! Ott van az olvasóban a kérdés: Miért nem sújt le rájuk az Úr? Miért nem ragadja ki a kezükből hűséges szolgáját? Másrészt azonban ez a történet annak a világos bizonysága, hogy Isten jelen van az övéivel a legnehezebb helyzetben is, és emberileg elképzelhetetlen – a hitetlenek számára megfoghatatlan – segítséget ad.
„Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.” ApCsel 7, 55-56. Mi történik itt? Isten az emberfeletti szenvedést hordozó szolgájának különleges támogatást nyújt: szemét megnyitja, hogy lássa azt a valóságot, ami előtte is ott volt földi szemnek láthatatlanul: Isten mennyei tróntermét, ahol Jézus az Isten jobbja felől áll. Itt vagyok egészen közel, veled vagyok és várlak haza gyermekem! Mindig ebben a valóságban élünk, csak földi szemünk nem látja, de attól még valóságos – valóságosabb, mint ez a látható világ: Isten örökkévaló világa jelen van, most is itt van ő egészen közel.
Pál apostol – aki István halálra kövezésekor még Saulként a gyilkosok ruháit őrizte, majd maga is megtért, hitre jutott – így bíztatja a filippieket: „Az Úr közel!” – vagyis itt van! Ezért NE MARADJ EGYEDÜL, NE HORDOZD EGYEDÜL ÉLETED TERHÉT! „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt…” Vagyis minden élethelyzeteteket lássátok Isten előtt, vigyétek Isten elé és bízzátok rá. Vegyétek komolyan az ő kegyelmes jelenlétét, beszélgessetek vele és az ő jelenléte valóságos tapasztalattá lesz bennetek: „…és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4, 6-7. Ezt tapasztaljuk meg akkor, amikor emberileg iszonyú nehéz, hordozhatatlannak tűnik a teher, a kihívás, és valahogyan mégis kapunk hozzá erőt. Küzdve, szenvedve, időnként az erőnk határáig érve, mégis: van erő arra, amire kell… Honnan? „Veled vagyok.”
Életünk különlegessége nem az, hogy meg vagyunk kímélve a nehézségektől, hanem a nehézségek között is az Isten minden értelmet meghaladó, vagyis emberileg érthetetlen békessége. Az ő jelenléte. A hívő ember erőforrása: vannak gondjaim, terheim, de van Gondviselőm. Vannak fájdalmaim, szomorúságaim, de van Vigasztalóm…
S ha Isten kezében az életem, akkor ez nem változik semmi körülmények között. „De én mindig veled leszek…” Mert Isten mindenhol jelen van, és hűséges, ezért mindenhova „elkísér”. Nincs olyan hely és helyzet, amire azt mondaná a Biblia: kivéve itt vagy ott…
Ezért a mindig azt jelenti, hogy nem csak ezen a földön, hanem örökké. Ezt mondja a zsoltáros: „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” 26. vers. A testem elenyészik, mint mindenki másé, de ha a szívem Jézus kezében van, akkor a halál hazatérést jelent számomra – ahogy István vértanú számára is – Isten újjáteremtett világába, ahol vele és a megváltottakkal együtt élek örök dicsőségben. Ahol Isten jelenléte tapintható lesz, ajándékai halmozzák el az életemet, és nem lesz semmi abból, ami itt elrontja a tiszta örömöt: a bűn és annak következményei. Ha életünknek csak ezt a földi szakaszát vesszük komolyan, akkor a hitünk egy olyan hídhoz lesz hasonló, aminek csak az egyik pillére épült fel. Mivel a túlsó oldalon nem épült fel a pillér, a híd értelmetlen, sehová sem vezet. Erről beszél Pál, amikor a korinthusiaknak ezt írja: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” 1Korithus 15, 19. A keresztyén reménység azonban Jézus Krisztus feltámadására épít: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” 1Korinthus 15, 20. Áll a másik oldalon is a sziklaszilárd pillér! A Krisztusba vetett hitünk hídja az örök dicsőségbe vezet! A hívő élet értelme a teljes képet, az örökkévalóságot látva és komolyan véve bontakozik ki. „Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz” 24. vers.
Mindig veled leszek… Velünk az Isten… Az evangélium Jézus egyik nevét, méltóságjelzőjét fogalmazza meg így: Immánuel – vagyis velünk az Isten. Csak őbenne van bizonyosságunk, hogy velünk az Isten. Mert hogyan állhatok én a tiszta és szent Isten színe elé a gyarló, bűnös életemmel? Hogyan várhatom azt, hogy az ő jelenléte nem pusztító ítélet, hanem életmentő jelenlét és üdvösség lesz számomra? Az egyetlen válasz ez a név: Jézus Krisztus! Ő hordozta el az én bűneim ítéletét, terhét, és ő ajándékozott meg az ő igazságával engem – teljesen rá bíztam magam! Nem azért van reménységem Istenben, mert elég jó ember vagyok, nem azért, mert hívő ember vagyok, és a hívő – ha nem is tökéletes, de – mégiscsak jobb, mint a nem hívő… Nem ebben van a reménységem, nem ez a különbség. A különbség egyedül Jézus! A bűneim tragikusan, életveszélyesen kizárnak engem az Istennel való közösségből. Ez az egyetlen, ami megakadályozza, hogy Istennel lehessek. És ha ez így marad – örökké távol maradok tőle, és az rosszabb, mint a halál. Igen, hívő emberként is pont elég bűnt követek el ahhoz, hogy Isten elítéljen engem. Egyetlen esélyem, hogy szívből megértsem: az ítéletemet már elhordozta Jézus, és belekapaszkodjak, mint fuldokló a mentőövbe: ő az én Megváltóm, ő az én Életem egyedül. Ezért lehetek egészen őszinte Isten előtt, sőt! Az őszinteség az egyetlen, ami Istennek utat nyit az életemben: az ő bűnbocsátó kegyelmének. „Veled vagyok…” Nem vagyok egyedül, van Istenem! Vagyis: Vannak bűneim, amelyek kizárnának engem az Istennel való közösségből, de van kegyelmes megváltóm, aki megbocsát! Így lehet bizonyosságom!
Az Úr velem, az Úr közel. Ez nem elmélet, hanem valóság. Az Úr valóság. És számtalan hittapasztalat erősíti, hogy valósággal megsegített, erőt adott, békességet a legnehezebb helyzetekben is…
Mégis van olyan, amikor a hívő ember olyan helyzetbe kerül, mint a 73. zsoltár imádkozója. Hiába tudom – „Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez!” Az én lábam most mégsem tud erre a sziklára támaszkodni, ebben a bizalomban megnyugodni. A 73. zsoltár írójának is egy hosszú időszak volt a kérdéssel küszködés. Közben az is megfordult a fejében, hogy ő is a hűtlenek útjára tér. Milyen jó, hogy a Biblia ennyire őszinte könyv! Mi is lehetünk nyugodtan őszinték! Van, amikor az ember győzködi magát, de csak egy helyben forog, és nem tud megkapaszkodni a jól ismert igazságokban sem.
„Az én lábam majdnem megcsúszott, kis híján elestem jártomban… Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők.” Veszélyes, amikor a világi gondolkodás, látásmód eluralkodik a szívben, az ember elveszíti azt a fókuszt, hogy Isten közelsége az életünk alapja, a támaszunk, a segítségünk és menedékünk, és elkezd távolodni Istentől. Akár úgy, hogy nem tud kijönni az elkeseredettségéből, akár úgy, hogy elkezd maga is a világ szerint gondolkozni, beszélni, élni, szépen lassan távolodva Istentől a „gyakorlati ateizmus” tünetei jelennek meg az életében. Talán imádkozik, kegyes dolgokat mond, de kezd úgy élni, mintha Isten nem lenne közel, nem lenne valóságosan jelen az életében. A világi gondolkodásmód megjelenik az életében, amelyik így gondolkozik: „Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek?” 11. vers. Ilyenkor az ember elkezdi a maga módján védeni magát, és érvényesülni a mindennapokban… Sikamlós talaj ez, és még veszélyesebb, ha úgy érezzük hogy sikeresek vagyunk ezen az úton (az életünk biztos alapon állását nem feltétlenül a sikereink jelzik!) Ismerősek ezek a helyzetek? Az állandósult panasz, a világias gondolkodás és problémakezelés?
Hogyan fordult meg ennek a 73. zsoltár írójának a látása, hogyan talált vissza Isten útjára? „Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem…” 17. vers. Isten szent helye a templom, ahol a hívek együtt dicsőítik az Istent és figyelnek rá. Az Ószövetség idejében a jeruzsálemi templom volt ez, ma pedig a hívő gyülekezet, amelyik őszinte szívvel keresi az Úr Jézust. Együtt figyelünk Isten igéjére, együtt imádkozunk, imádkozunk egymásért. Elmondjuk, hogy hogyan tapasztaltuk meg személyesen Isten jelenlétét, és felkaroljuk azokat, akik csúszkálnak.
Nagyon fontos: ha nem is érted mi miért történik éppen veled, ha vannak is nehéz kérdéseid, kétségeid, ott vagy-e, ahol szól az Ige, hogy Isten tudjon szólni hozzád? Kérsz-e testvéri segítséget, imádságot? Van-e embered, akiben megbízol, akinek egészen őszintén el tudod mondani a kétségeidet is? Elfogadod-e, ha valaki figyelmeztet: nem jó irányban haladsz, mert távolodsz Istentől és ez sikamlós talaj!
És nagyon fontos kérdés: lehetünk-e olyan közösség, gyülekezet, ahol ez megtörténhet? Ahol a csúszkálóknak nem azt mondják, hogy hívő embernek nincsenek kérdései, meg kétségei, hanem felkarolják, imádkoznak értük, a személyesen átélt tapasztalatokkal tesznek bizonyságot, és segítik az Istenre nézni a nehéz helyzetben lévő testvért? Ahol a távolodókat mentő szeretettel figyelmeztetik: Testvér, nem jó az irány, nézz az Úrra, vedd újra komolyan, hogy ő közel van, hogy megtapasztald!
Kérdések az igehirdetéshez:
- Hogyan tapasztaltad meg Isten valóságos jelenlétét – erejét, bocsánatát, vezetését, vigasztalását, figyelmeztetését, békességét – egy-egy konkrét élethelyzetedben?
- Volt-e olyan, amikor átélted azt, amit a zsoltáros így mond: „Az én lábam majdnem megcsúszott, kis híján elestem jártomban”? Hogyan találkozol a keserűség vagy a világias gondolkodásmód kísértésével saját életedben?
- Hogyan tapasztaltad meg a hívő testvérek, a gyülekezet közösségének segítségét lelki harcaidban? Mit tudnál te tenni azért, hogy gyülekezetünk még inkább olyan közösség legyen, ahol az Isten szerinti gondolkodásban segíthetjük, erősíthetjük egymást?
Végh Miklós lelkipásztor