2024.10.13.

 „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” Máté 5, 13.

 

„A méd Dárius pedig elfoglalta az országot hatvankét esztendős korában. Dárius úgy látta jónak, hogy országa vezetésére százhúsz kormányzót nevezzen ki. Az egész országban voltak ilyenek. Ezek fölé pedig három főkormányzót rendelt, közülük az egyik Dániel volt. A kormányzók nekik adtak számot, hogy a királyt semmi kár ne érje. Ez a Dániel kiemelkedett a főkormányzók és a kormányzók közül, mivel rendkívüli lélek volt benne; ezért a király őt akarta az egész ország élére állítani. A főkormányzók és a kormányzók igyekeztek ürügyet találni Dániel bevádolására az ország ügyeinek az intézésében, de semmiféle ürügyet vagy hibát nem tudtak találni, mert megbízható volt; sem hanyagságot, sem hibát nem lehetett találni nála. Akkor ezek az emberek azt mondták: Nem találunk semmiféle ürügyet, hogy bevádolhassuk ezt a Dánielt, hacsak Istenének a törvényével kapcsolatban nem találunk ellene valamit. Akkor ezek a főkormányzók és kormányzók a királyhoz siettek, és ezt mondták neki: Dárius király, örökké élj! Azt tanácsolják az ország főkormányzói, az elöljárók, a kormányzók, az udvari emberek és a helytartók, hogy hozzon a király végzést, és adjon ki szigorú rendeletet: aki harminc napon belül bármiért könyörög, akár istenhez, akár emberhez rajtad kívül, ó, király, azt dobják az oroszlánok vermébe! Most azért add ki, ó király, ezt a rendeletet, és írd alá ezt az iratot, hogy a médek és a perzsák megmásíthatatlan törvénye szerint visszavonhatatlan legyen! Ennek megfelelően Dárius király aláírta a rendeletet tartalmazó iratot. Amikor Dániel megtudta, hogy alá van írva ez az irat, hazament. Emeleti szobájának ablakai nyitva voltak Jeruzsálem felé, és ő napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztalta Istenét, ahogyan azelőtt is szokta. Azok az emberek pedig odasiettek, és ott találták Dánielt, amint Istenéhez könyörgött és esedezett. Akkor a király elé járultak, és ezt mondták a királyi rendeletre hivatkozva: Ó király! Nem írtad-e alá azt a rendeletet, hogy aki harminc napon belül bármiért könyörög, akár istenhez, akár emberhez rajtad kívül, azt dobják az oroszlánok vermébe? A király így válaszolt: De igen, így van, a médek és a perzsák visszavonhatatlan törvénye szerint. Ekkor ők azt mondták a királynak: A zsidó foglyok közül való Dániel semmibe sem vesz téged, ó király, sem azt a rendeletet, amelyet aláírtál, hanem napjában háromszor könyörög Istenéhez. Amikor a király ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, és azon töprengett: hogyan segíthetne Dánielen. Napnyugtáig azon igyekezett, hogy megmentse őt. De azok az emberek újra a királyhoz siettek, és ezt mondták neki: Tudnod kell, ó király, hogy a médek és a perzsák törvénye szerint nem szabad megmásítani semmiféle rendeletet vagy végzést, amelyet a király elrendelt. Ekkor a király parancsára előhozták Dánielt, és az oroszlánok vermébe dobták. De a király ezt mondta Dánielnek: A te Istened, akit állhatatosan tisztelsz, szabadítson meg téged! Odavittek egy követ, és a verem szájára tették; a király pedig lepecsételte gyűrűjével, valamint főrangú embereinek a gyűrűjével, hogy Dániel sorsán ne lehessen változtatni. Azután a király a palotájába ment, és böjtölve töltötte az éjszakát; nőt sem engedett be magához, és kerülte őt az álom. Hajnalhasadáskor mindjárt fölkelt a király, és sietve odament az oroszlánok verméhez. Amikor odaért a veremhez, szomorú hangon kiáltott Dánielnek. Így szólt Dánielhez a király: Dániel, aki az élő Isten szolgája vagy! A te Istened, akit te állhatatosan tisztelsz, meg tudott-e menteni az oroszlánoktól? Dániel így felelt a királynak: Király, örökké élj! Az én Istenem elküldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját, úgyhogy nem bántottak engem. Mert ő ártatlannak talált engem, és téged sem bántottalak meg, ó, király, semmivel. Akkor a király nagyon megörült, és kihúzatta Dánielt a veremből. Ki is húzták Dánielt a veremből, és semmi sérülés nem volt rajta található, mert hitt Istenében. Ezután a király odavitette azokat az embereket, akik bevádolták Dánielt, és bedobták őket fiaikkal és feleségeikkel együtt az oroszlánok vermébe. Még a verem fenekére sem értek, máris megragadták őket az oroszlánok, és összezúzták minden csontjukat. Akkor Dárius király ezt írta a birodalmában lakó különböző nyelvű népeknek és nemzeteknek: Békességetek növekedjék! Elrendelem, hogy birodalmam minden tartományában rettegve féljék Dániel Istenét! Ő az élő Isten, aki megmarad mindörökké. Az ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen. Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön. Ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karmából. Ennek a Dánielnek aztán jó dolga volt Dárius uralkodása alatt és a perzsa Círus uralkodása alatt.”  Dániel könyve 6. rész

 

 

Gyülekezetünk presbitériumával minden hónapban egy vasárnap egy asztalhoz ülünk, közösen ebédelünk, beszélgetünk és imádkozunk: egymásért, a gyülekezetért és a városunkért, környezetünkért. Ez a vasárnapot a küldetés vasárnapjának nevezzük, amikor Istentől kapott küldetésünk van a fókuszban.

 

Erre az alkalomra készülve tegnap kipróbáltam a példázatot, amit ifjúsági csoportunk tagjai mai bemutatkozásukban küldetésükkel, céljukkal kapcsolatos látásukban használtak. Jézus példázatát a sóról. A bográcsban rotyogó marhalábszár pörköltet többször kóstoltam, majd sót dobtam bele. Mert sótlanul, nem megfelelő mennyiségű sóval nem okozott túl nagy örömet. Amikor a többszöri utánsózás is feloldódott, már éreztem, hogy ha megfő, remélhetem, hogy finom ebéd lesz belőle mára a presbiterieknek.

 

Komolyra fordítva: ma ismét küldetés vasárnapot tartunk a gyülekezetben. Ismét beszélgetünk majd és imádkozunk a presbiteri közösséggel az istentisztelet és az ebéd után. Mert jó a közös ebéd, nagyon szeretjük, de ez csak a komfort része a dolognak. Presbiternek lenni ugyanis elsősorban felelősség: a presbiter elöljárója a gyülekezetnek. A küldetésben jár elöl. Abban, ami minden keresztyén küldetése. A küldetésben, amelyre közösségben felkészülni és járni az Isten népe, a gyülekezet életének a célja. Ma ebből a szempontból presbiterként szólaltak meg közöttünk ifiseink, amikor elmondták, hogy ők is már ezzel a lelki érettséggel látják az ifjúsági csoport életcélját: nem csupán öncélúan jól érezni magunkat, egyfajta vallásos baráti kört fenntartani, hanem ifjúsági gyülekezetként a küldetésre felkészülni, és abban járni. És minden – az is, amikor egy-egy közös programban jól érezzük magunkat – valami módon ezt segíti. Értettük a felolvasott céltervet? Mi is így látjuk a gyülekezet életét? Vagy más céljaink vannak?

Ha látjuk ezt a célt, akkor nem akadunk el részletkérdéseknél, akkor nem az a kérdés, hogy templom vagy gyülekezeti ház az istentisztelet helyszíne, vagy hogy ki milyen zenével érzi otthon magát, hanem az, hogy hogyan gyakorolhatjuk a testvéri közösséget úgy, hogy másokat is bevonjunk, és Isten legyen a középpontban.

 

Figyeljünk, hogyan illusztrálja és fejti ki Dániel történetének a ma olvasott epizódja Jézus rövid példázatát: „Ti vagytok a föld sója”! Presbiterek és nem presbiterek figyeljünk ma arra, hogy mit mond az Ige közös küldetésünkről! Hogy kerül ide a só és a pörkölt? És hogy kerül a só a pörköltbe?

 

1. „Ti vagytok a föld sója.” Isten népének a küldetése: „megsózni a pörköltet”, vagyis azokkal a kincsekkel, ajándékokkal, áldásokkal, amiket az Istennel való élő, különleges kapcsolatban kapnak áldássá lenni a nem hívő, az Istent személyesen nem ismerő világ számára.

Mindig is ez volt a küldetés. Isten népe azonban gyakran elfeledte ezt. El tudjuk képzelni, hogy volt ilyen idő? Nos, az Ószövetségben igen. Gyakran megtörtént, hogy kivételezettnek képzelték magukat, különlegesnek, és lenézték a nem hívőket, igyekeztek minél távolabb maradni tőlük. Ezzel együtt már az Istennel való kapcsolatuk tisztaságára sem figyeltek. Elbízták magukat. Úgy gondolták: mi vagyunk Isten választott népe, akik birtokoljuk a kegyelmet, és ez így is marad mindörökre, akármit is teszünk. A többiek nem nagyon számítanak – maximum ellenségnek számítanak, akiktől meg kell védenünk magunkat.

 

Isten pedig újra és újra emlékeztette őket a küldetésükre az igével, például Jónás történetével, akit a pogány Ninivéhez küldött az Úr, hogy figyelmeztesse és megtérésre hívja őket. Figyelmeztette őket a próféták által, és volt olyan is, amikor Isten egyszerűen megrázta a sótartót, és beledobta a sót a fazékba. Ez történt Dánielék idejében. Először az északi országrészt a Kre. 8. században az asszírok, majd szűk másfél évszázaddal később Júdát és Jeruzsálemet több hullámban a babiloniak leigázták, összetörték. Mindkét birodalom módszere a deportálás volt: a leigázott népek fiait messzire vitték otthonuktól. Így élte át Isten népe a Babiloni fogság időszakát.

Ez egyrészt ítélet volt: hűtlenségük miatt távol kellett élniük az otthontól, idegen kultúrában. Másrészt meghívás volt a küldetéshez való visszatalálásra: olyan helyzetet teremtett, ahol kénytelenek betölteni és gyakorolni a küldetésüket.

Dániel és három barátja így került a babiloni, később a perzsa király udvarába. Ott kellett hűnek maradniuk Istenhez, és szolgálniuk az Istent nem ismerő emberek felé.

 

De nem csak az Ószövetségben, hanem az Újszövetségben is olvasunk olyan esetről, amikor Isten megrázta a sótartót. István vértanú halála után ezt mondja az Apostolok cselekedetei a jeruzsálemi gyülekezet helyzetéről: „Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.” ApCsel 8, 1. Jézus a mennybemenetelekor elmondta tanítványainak a küldetést, és annak hatókörét: „tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” ApCsel 1, 8. Ők pedig egy kicsit ott felejtették magukat Jeruzsálemben. Jó érzés a már ismerős közösség melege, együtt dicsőíteni az Urat, biztonságos, kényelmes. Isten pedig megenged egy nehéz helyzetet az életükben, amivel taszít is rajtuk egyet: na, induljatok már végre arra a küldetésre, amit kaptatok tőlem! Ők pedig szétszóródtak, mint a só, és amerre csak mentek tanúskodtak Jézusról, és gyülekezetek születtek, mert a só, a hitük ott volt addig is, csak benne ragadt egy kicsit a sótartóban.

 

Ismerős a helyzet? Szükségünk van arra, hogy Isten újra meg újra a küldetésünkről tanítson bennünket, ezért van a küldetés vasárnapja gyülekezetünkben, ez sem öncélú. És szükségünk van arra is, hogy Urunk időnként megrázza a sótartót. Kellemetlen, kényelmetlen, esetleg fájdalmas dolgok történnek velünk, amelyek az ő kezében formáló, nevelő eszközök lesznek: odafordítanak bennünket a küldetésünkhöz, beledobnak a pörköltbe, kimozdítanak a kényelmünkből.

 

Szükség van erre, mert sajnálatos módon annyira önmagunk körül forgunk! A kényelmünket, a biztonságunkat féltjük, mint egyház, mint gyülekezet, mint hívő emberek. „Hívő” önzéssel éljük az életünket, amiben minden rólunk szól: mi az, amiben mi jól érezzük magunkat. Persze jöhetnek kívülről emberek, de tanulják meg a mi szokásainkat, rendünket, viselkedjenek úgy, ahogyan mi szeretnénk, mert nekünk ez a biztonságos. Ha így gondolkozunk, az nettó önzés. Még az imádságaink is sokszor csak magunkról és magunkért szólnak: a saját problémáinkért, a saját gyülekezetünkért, a saját családunkért. Közben az emberek elveszettek körülöttünk! Szükségünk van arra, hogy Isten kimozdítson bennünket ebből és visszafordítson a küldetésünk felé. Isten pedig szól – mint most is – és helyzetbe hoz. Észreveszed? Meglátod-e ezt a nehéz helyzetekben?

 

Dánielt és barátait helyzetbe hozta az Úr. Kényelmetlen, nehéz – távol a hazától -, de küldetés.

 

2. Mi a só küldetése a pörköltben? Mi Isten népének küldetése a világban? A só ízesít. Isten népe az Isten rendjének, akaratának ízét viszi bele a környezetébe, azzal ahogyan ott él, és ahogyan ott szolgál Istennek az emberek, a társadalom felé. Hogyan tölti be Dániel ezt a küldetést? Azon a helyen, ahová Isten állította, teszi, adja azt, amit Isten rá bízott Isten áldásával, hitelesen. Nézzük miről ismerik Dánielt a környezetében! Nem a kegyes beszédéről ismerik, nem arról, hogy rosszallóan ítélgeti a környezetét, hanem arról, hogy becsületes a munkájában, a kapcsolataiban. Még az ellenségei is kénytelenek megállapítani, hogy nem lehet rajta fogást találni! Az élete az Isten rendjét és tisztaságát, becsületességét, jó ízét hordozza.

Bárcsak rólunk is ezt lehetne elmondani: nem lehet rajta fogást találni! A keresztyén embert ma sem a kegyeskedéséről lehet igazán felismerni, hanem arról, hogy komolyan veszi Isten rendjét: azt, ami az életet és a szeretetet védi és szolgálja ebben a világban. És egy hűtlen világban áldozatok árán is hűséges, egy megbízhatatlan világban az ő szavára lehet építeni, egy mindent anyagiaknak alárendelő világban ő az életet és a szeretetet képviseli, egy szabályokat kijátszó világban betartja a szabályokat, egy összevissza beszélő, pletykáló, poénkodó világban tiszta és tartalmas a beszéde, és még folytathatnám.

Engedjük, hogy megvizsgáljon bennünket az Úr, testvérek! Ha ebbe a tükörbe nézünk, mit látunk?

A Kereszt-kérdések csoportban beszélgetve mondtam: nem lelkesedem a vallásért, ami külső formákról, szokásokról szól, de lelkesedem az élő, életet formáló hitért, amiben látszik a változás. Mert az Úr Jézussal való közösség, a Szentlélek munkája látszik. Nem hibátlanságot jelent ez, de formálódást, Istenhez igazodó életet abban, amit megértettem! Egyébként ezt jelenti reformátusnak lenni: re-formálódom, vagyis igazodom az igéhez folyamatosan, és az igeszerűség jó ízét hordozza az életem.  Bárcsak erről ismernének minket reformátusokat! És persze közben beszélnünk is kell arról, hogy kitől kapjuk mi ezt, ki a mi Urunk és Megváltónk! Az életünk nem a saját jóságunkat, hanem az ő szabadítását és igazságát hirdeti. Dániel élete őt hirdeti!    

 

3. Mi Dániel életének titka, erőforrása? Honnan van a só jó íze?

Dániel titka és erőforrása az élő kapcsolat az Úrral! Beszélgetés vele. Annyira ez a legfontosabb neki, hogy el nem hagyná a napi beszélgetést az Úrral. A 2. részben, amikor a babiloni király álmának megfejtésében a babiloni vallásosok csődöt mondanak, Dániel vállalja a feladatot, és így vall a király előtt: „A titkot, amelyet a király kérdezett, bölcsek, varázslók, mágusok és csillagászok nem tudják megfejteni a királynak. De van Isten a mennyben, aki a titkokat feltárja… Előttem pedig ez a titok nem azért tárult föl, mintha bennem nagyobb bölcsesség volna, mint bármely élő emberben, hanem azért, hogy a magyarázat a királynak tudomására jusson, és hogy megtudd, amin magadban töprengsz.” Mindez pedig azután történt, hogy Dániel imádkozott, könyörgött Istenhez, majd megkapta a választ, és dicsőítette őt. A bajban tudta, kihez forduljon, mert nem csak a bajban fordult hozzá. És Isten szavát értette és adta tovább a nem hívő környezetben.  

 

Ez a titok a küldetésünk mögött: ott van az életünk fókuszában a Biblia, az Istennel töltött csendes idő, az imádság, és a gyülekezet közössége. Ha végig olvassuk Dániel élettörténetét, akkor látjuk, hogy nem egyedül volt. Nem egyedül állt meg ebben a nehéz helyzeteben: egy idegen, bálványimádó birodalom magas pozíciójában. Volt három barátja, akikkel együtt egy kicsi hívő gyülekezetet alkottak, bátorították egymást, segítették egymást Istenre figyelni. Isten így gondolta el a mi hívő életünket, hogy nem szólóban tartjuk vele a kapcsolatot, hanem testvéri közösségben. Gyülekezet nélkül nem megy. Közösség nélkül elsodor bennünket az ár, akármilyen erősnek is gondoljuk magunkat.

 

Dániel életének ez a legfontosabb értéke. És ez azt jelenti, hogy amikor megtiltják, és tudomására jut, mit tesz? Egyszerűen azt, amit mindig: hazamegy, kinyitja az ablakát, és imádkozik, kiált a menny Istenéhez! Az életéért sem adja fel, mert ez az élete erőforrása, közepe!

 

Mi sokkal kevesebbért is feladjuk, háttérbe soroljuk… Az idő szűke, a feladataink, a nyaralás, lustaság, sok minden. Már nem is vagyunk ott… Annyi mindenre hivatkozunk, hogy miért nem jut elég időnk. Valójában azonban ez arról beszél, hogy nem ez az erőforrásunk.

 

Dániel három barátjának Nebukadneccar aranyszobra előtt kellett volna leborulni, de inkább vállalták a tüzes kemencét semmint, hogy az aranyszobrot imádják. Mai világunknak is van egy aranyszobra, amit nem állítunk fel köztereken, csak engedjük, hogy irányítsa, beossza az életünket: az anyagi jólét. Fontosak az anyagi szükségeink, és Isten gondoskodik is róluk, de nem szabad, hogy az anyagi legyen a középpontban, megelőzze még gondoskodó Istenünket is, és ez formálja meg alapvetően az életünket. 

 

Mit tartasz te életed erőforrásának? Miről beszél az életed?

Dánielnek annyira fontos Istennel lenni, hogy az ellenségeinek is ez jut eszébe: ez biztos nem bírja ki, hogy ne kérjen Istentől, mert ez olyan…

Te is olyan vagy? Nem csak a kifelé kommunikációban, hanem ha a szívedre teszed a kezed, erről beszél a napi, a heti életgyakorlatod? Istennel való minden nap friss, élő közösség nélkül nem lehet sózni, nem lehet keresztyén életet élni. Bármit is mondunk, vagy hallgatunk el ezzel kapcsolatban egymás előtt, életünk kisugárzásán látszik, ízén érződik a vele való közösségünk hiánya, megléte, mélysége. Mit mondanak rólad a hozzád legközelebb állók? Minek az ízét, illatát érzik életeden?

 

4. Végül látjuk ebből a történetből azt is, hogy a hivő ember az oroszlánok vermébe is kerülhet. Megtörténik ez is. Csak ne az összeférhetetlenségünk, a rossz természetünk legyen az oka! „Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel.” 1Péter 4, 15-16.

 

Van, amikor nem teszel semmi rosszat, és mégis irigységből, vagy a hited, a tisztaságod, az életed mássága miatt neked esik a környezeted. Vagy az Isten iránti hűségből hozott döntésed miatt, ami az ő érdekeiket sérti.

 

Megtörténik. Isten pedig ki tud szabadítani téged bárhonnan: a tüzes kemencéből, az oroszlánveremből, és bármilyen helyzetből. „De ha nem tenné is”, akkor is ragaszkodj hozzá, mert ő a te életed, és nála vagy biztonságban örökké. Nem hagy el, még akkor sem, ha nem szabadít ki evilági szenvedésből. Megtapasztalunk csodálatos szabadulásokat, gyógyulásokat, de lesz majd egy oroszlánverem, amiből nem szabadulsz ki. Mindannyiunknak lesz egyszer egy helyzet, ami véget vet a földi életünknek.

Schwancer Pál lelkésztestvérünkért heteken keresztül imádkozott a gyülekezet, s pénteken hívta magához az Úr egy súlyos betegségen keresztül 59 éves korában. Megrendítő és szomorú. Mert azt gondolnánk emberileg, hogy egy életpálya kettétört. De olyan jó, hogy Pali és a felesége sem emberileg látták ezt a helyzetet, hanem úgy, hogy az életpályánkat Isten szabta ki. Mi pedig szolgálunk neki az életünkben és a halálunkban is. Az is üzenetet hordoz, ha reménységgel tudunk elmenni, és megkapjuk az erőt az utolsó méterekhez is, ahogyan ő is megkapta. És megkaphatta azt az ajándékot is, hogy úgy mehetett át az örökkévalóságba, hogy közben a feleségével imádkozott és zsoltárt énekelt. Mert ilyen Urunk van, akire nézve azt mondhatjuk: „De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” Zsolt 73 

 

Ez a mi küldetésünk perspektívája, ami nem a földi életünk végéig tart. Küldetésben járó gyermekeit így fogadja majd az Úr: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” Máté 25, 21.

 

Ez a reménységünk, ami a mai napnak is más perspektívát ad. Ez adjon erőt a küldetésünk betöltéséhez. Ebben erősödjünk meg az Úrral gyakorolt őszinte közösség által, ebben erősítsük meg egymást is az életpéldánkkal. Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mi az, ami most téged ezen az igehirdetésen keresztül megszólított?
2. Miben erősített meg, miben hívott változásra?

Végh Miklós, lelkipásztor