2024.11.10.

Olvasandó: Efezus 6, 1-9. 2Krónikák 26, 16-21. 1Sámuel 13, 1-14. 

„De amikor láttátok, hogy Náhás, az ammóniak királya ellenetek jön, ezt mondtátok nekem: Nem! Hanem király uralkodjék fölöttünk! Pedig Istenetek, az Úr a ti királyotok! Most itt van a király, akit ti választottatok, akit ti kértetek. Tehát királyt is adott nektek az Úr. Bárcsak félnétek az Urat, és szolgálnátok neki, az ő szavára hallgatnátok, és ne lázadnátok fel az Úr parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az Urat ti is, meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! Mert ha nem hallgattok az Úr szavára, hanem föllázadtok az Úr parancsa ellen, akkor ellenetek fordul az Úr, ugyanúgy, mint őseitek ellen. Csak féljétek az Urat, és szolgáljátok őt híven, teljes szívből, mert lássátok csak meg, milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok! Ha azonban mégis gonoszul éltek, elvesztek királyotokkal együtt!” 1Sámuel 12, 12-15. 24-25.

 

 

A múlt héten a Bibliaolvasó Kalauz alapján Saul királlyá választásáról és királyságáról olvastunk. A honfoglalás után Izrael államrendje a törzsszövetség volt. A törzseket a közös hit és az ebből fakadó életrend tartotta össze. Isten népének küldetése az volt, hogy az életmódja minden részletében a szövetséges Isten tervét fejezze ki. Ezért tért el a társadalmi berendezkedésük, az államformájuk is a környező népekétől. Jahve, az Úr a király. Isten népe körében kezdetben nem volt dinasztikus királyság. Az istentiszteleti rendet az ároni papság szolgálta. Isten üzenetét a próféták közvetítették a népnek. A „politikai” feladatokra pedig Isten időről időre elhívott vezetőket, az úgynevezett bírákat. Ezek által adott szabadítást a katonai fenyegetettségből, és kormányozta népét egy-egy időszakban. Mindebben egy valami teljesen világos volt: „Istenetek, az ÚR a ti királyotok!”

Ebből az Istenbe vetett bizalomra épülő rendszerből kívánkozott a nép egy hosszútávon kiszámíthatóbbnak ezért emberileg biztonságosabbnak tűnő rendszerbe: a dinasztikus királyság rendszerébe. Meg is fogalmazták: „Olyanok akarunk lenni, mint minden más nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat.” 1Sámuel 8, 20.

 

Olyanok, mint minden más nép… Izrael kap királyt Istentől. De Isten soha nem mondott le arról, hogy az ő népe nem lesz olyan, mint minden más nép, akik nem ismerik az élő Istent. Az ő népe életében a királyság rendszerében is a szövetséges Isten rendje kellett, hogy tükröződjön, ami az életet és a szeretetet védi.

   

Az ókori keleten a királyt istennek tartották. Teljhatalma volt. Indoklás nélkül azt tehetett, amit akart. Senki nem tanácsolhatta, csak ha ő kért tanácsot, pláne nem figyelmeztethette senki. Volt olyan király, akinek az udvarában már az is halálos vétek volt, ha valaki – akár a királyné is – hívatlanul belépett a király elé. (v.ö.: Eszter könyve)

 

Nem így volt azonban Isten népe körében. Itt tudták, hogy a királynak is van Királya, fölötte is van valaki, akitől a királyságát kapta, aki a Gazdája, Megbízója, aki előtt ő is felelős.

 

Nem tehetett meg akármit egy király sem. Neki is feladata volt, és ezt kellett betöltenie. Ehhez kapta eszközül a lehetőségeit: a hatalmát, a kötelező tiszteletet. Mindig tudnia kellett azonban, hogy nem ő a legfőbb vezető, ő is Isten előtt felelős. És – FONTOS! – ez azt is jelentette, hogy neki is tekintetbe kellett venni az Isten által meghatározott emberi, társadalmi rendet. Tehát nem arról volt szó, hogy a király Isten előtt felelős, de egyébként minden emberi rend felett áll, hanem Isten rendjében a királynak is el kellett fogadnia a társadalmi szabályokat, az embereken keresztül kapott útmutatást és kontrollt. Isten népe körében ezért három kiemelt tisztség volt: A király mellett a pap (főpap), és a próféta.

 

A papok feladatát például nem végezhette el a király. Ezt neki nem szabadott. Volt például egy király, Uzzijá vagy más néven Azarjá, aki elbízta magát, elfelejtette, hol a helye, nem vette figyelembe a rendet, és be akarta mutatni a templomban az illatáldozatot, ami a főpap feladata volt. Amikor pedig a hasonló nevű főpap 80 paptársával együtt figyelmeztette, akkor dühös lett rájuk, ellenük akart fordulni, de ott azonnal a lepra tünetei jelentek meg rajta Isten ítéleteként, ami nem csak az áldozatbemutatást akadályozta meg, de élete végéig ki is zárta őt az istentiszteleti közösségből.

Saul király egyik nagy hibája is hasonló volt: nem várta meg Sámuelt, aki pap és próféta volt, hanem türelmetlenül ő maga mutatta be az áldozatot egy csata előtt, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül elvesztette a királyságát. Ezeket a szabályokat még a királynak is komolyan kellett vennie!

 

A prófétáknak pedig egyenesen a feladatukhoz tartozott, hogy tanácsolják, sőt ha kell figyelmeztessék a királyt, tartsanak neki tükröt, hirdessék neki Isten ítéletét is, ha azt érdemli, és hívják megtérésre. Ez veszélyes feladat volt, mert voltak olyan királyok, akik elfeledkeztek arról, hogy fölöttük is van valaki. Sok próféta halt ebbe bele.

 

Dávid király, Saul utódja egész életére az volt a jellemző, hogy hallgatott Istenre, és ez azt is jelentette, hogy hallgatott azokra, akiket Isten küldött hozzá, akiken keresztül Isten vezette vagy éppen figyelmeztette őt, tükröt tartott neki. Tudta, hogy fölötte is van valaki, tudta, hogy felelős, és azt is alázattal elfogadta, hogy szüksége van a segítségre ahhoz, hogy a helyes úton maradhasson, vagy ha letért visszatérhessen rá. Dávid ezért volt hibái ellenére is Isten szíve szerint való király, aki áldás volt népének is. Amikor Saul hibázott, akkor a végsőkig mellébeszélt, hárította a felelősséget, erőszakoskodott a prófétával, majd kármentéshez folyamodott: „Vétkeztem, de azért add meg nekem a tiszteletet népem vénei és Izráel előtt!” 1Sámuel 15, 30. Majd egyre durvábban élt vissza a hatalmával, és mások életére törve is védelmezte a pozícióját, amit Isten már rég elvett tőle. Dávid nem élt vissza a hatalmával, hanem Istennek szolgálva népe javára törekedett, amikor pedig mégis visszaélést követett el, és ezzel szembesítette a próféta, akkor tükörbe nézett, és feltétel nélkül megadta magát, bűnbánatot tartott: Vétkeztem. Pont. Nincs semmi kiegészítés, de vagy mégis… Megadom magam, igazad van! Mindig fontos pillanat az, amikor valaki nem utasítja el a tükröt, Isten ítéletét vagy útmutatását, hanem igazat ad Istennek, mert úgy indulhat el a gyógyulás, a megújulás! Dávid is így talált vissza a helyére, és lett újra Isten áldott eszköze.

 

Isten az ő népe életében elhelyezte az ő törvényét, ami az ő rendjére, a szeretetre és az életre vigyáz, azt védi. Isten rendje szerint mindannyiunknak küldetése, feladata van. Ahhoz kapjuk a lehetőségeinket, „hatalmunkat”. Nem tehet azt, amit csak tetszik egyikünk sem. Isten törvénye utat mutat, hogy mi a feladatunk, amit tartozunk elvégezni, visszatart attól, hogy olyasmit tegyünk, szóljunk, ami rombol. A törvény szolgálja és védi az életet és a szeretetkapcsolatokat. Védi az emberi szív önzésétől, öntörvényűségétől, amivel nem hisszük el, hogy veszélyes dolgokat csinálunk. Isten minden ember öntörvényűségétől védi ezt a rendet. Nincs kivétel. Még a királytól is, még tőlem is, még tőled is, amikor mi akarnánk az ő rendjét felborítani.

 

A törvény, Isten útmutatása olyan, mint a fék, amely visszatart a gonoszágtól, az ösztöke, ami motivál, ösztökél, vezet az Isten szerinti jó cselekvésére, és mint a tükör, amelyik szembesít azzal, amikor átléptük a korlátokat, vagy elmulasztottuk a feladatunkat, a jót, ami a mi felelősségünk volt.

 

Nagyon fontos meglátnunk, hogy Istennek ez a rendje, a fék, az ösztöke, a tükör embereken keresztül érkezik el hozzánk. A gyakorlatban többféle formában használhat féket, többféle eszközzel motiválhat, több módon is tükröt tarthat nekünk, de van egy általános rend, ahogyan Isten ennek a működését eltervezte: Egy olyan rendbe helyezett bennünket, ahol emberileg is mindenki felelős valakinek. Ennek alapsejtje a család, ahol szülők ezt a rendet gyakorolják, a gyerekek ezt a rendet tanulják, ebben a rendben tanulják meg az életet és szeretetet védő szabályokat, és védő őrizetben vannak, amíg nem tudnak teljes felelősséget vállalni önmagukért.

 

Az 5. parancsolat vigyáz erre a rendre: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened az Úr ad neked!” 2Mózes 20, 12. A szülőknek feladatuk van a gyermek életében. Ezt a feladatot Istentől kapták. A gyermek nem a szülő tulajdona, hanem Istené – ahogyan a szülő is Istené – de a gyermeket Isten a szülőre bízta, hogy gondoskodjon róla, nevelje, vigyázzon rá és tanítsa meg az élet rendjére. Ezt a feladatot akkor tudja betölteni, ha a gyermek tiszteli a szülőt, hallgat rá, és elfogadja a féket és az ösztökét tőle (szülői szabályok: mit nem szabad tenni, és mit kell tenni) és elfogadja a tükröt (visszajelzés, szidás vagy dicséret). Ha ez nem működik, nagy baj lehet.  

És persze ebben a rendben a szülő sem tesz azt, amit csak akar. „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön.” Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” Efezus 6, 1-4. Ebben a rendben mi a gyermek dolga? Engedelmeskedni, tisztelni. Mi a szülő feladata? Nevelni. Tehát motiválni kell a jóra, korlátozni a rosszra, és tükrözni, visszajelezni. Ez nehéz feladat, de felelősek vagyunk, helyt kell állni benne! Nevelni kell még pedig nem a saját kényem-kedvem szerint, nem a családi hagyomány szerint, hanem az Úr tanítása szerint (milyen jó, ha ez a kettő egybe esik!). Isten előtt felelős a szülő azért, hogy a gyermeket az Isten rendjére tanítja-e meg. Ugye, mennyire fontos, hogy ismerjük azt, hogy mit mond a Biblia az életről, és az életünk minden területén az Isten akaratáról? Két héttel ezelőtt hallottuk az igehirdetésben: ha nem ismerjük az írásokat, tévelygünk. Mennyi mindenben örökítünk tovább tévelygést a következő generációnak, akik automatikusan ugyanazokat a mintákat adják tovább az ő gyermekeiknek?! Mekkora felelősség, ha a tudatában vagyok annak, hogy a gyermekeim életében a „hatalmat” ekkora felelősséggel kaptam! Nem zsarnokoskodhat a szülő, de nem is kényeztetheti a gyermeket, és nem hagyhatja, hogy a gyerek zsarnokoskodjon, engedetlenkedjen! A mai zsoltár beszél erről a generációról generációra öröklődő felelősségről: „Figyelj, népem, tanításomra, fordítsátok felém fületeket, amikor beszélek! Mert példázatra nyitom számat, ősrégi titkokat akarok hirdetni. Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek: az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt. Intelmeket írt Jákób elé, tanítást adott Izráelnek, és megparancsolta őseinknek, hogy adják azokat tovább utódaiknak. Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait.” Zsoltárok 78, 1-7.

 

Isten rendje szerint az egész társadalom így épül fel: a tekintélytiszteletre, amely Isten legfelsőbb tekintélyére mutat. Szükségünk van látható, emberi fékekre, ösztönzőkre és tükrökre, mert újra meg újra hajlamosak vagyunk eltévelyedni a magunk útjára, kiesni a helyünkről.  Segítségre van szükségünk az úton maradáshoz, és a visszatéréshez.

 

Ezt a segítség az iskola feladata, ha jól működik, ezt szolgálja az államrend, ilyen renddel találkozunk a munkahelyen (Efezus 6: „szolgák és urak”). Amikor a rendőr megállít, és megbírságol, mert nem tartottad be a sebességkorlátozást, vagy nem kötötted be a biztonsági övet, az lehet, hogy kellemetlen, és rosszul esik, de az életedet és a többiek életét szolgálja, mert azt szolgálja, hogy ha magadtól nem megy, akkor legalább így legközelebb tartsd be mégis az életet védő szabályokat.  Még a gyülekezetben is egymásra vagyunk bízva, mindenkinek megvan a feladata, és nem tehet senki azt, ami csak eszébe jut. A gyülekezet rendje is abban segít, hogy Isten gondolkodásmódját megértsük, lássuk, hogy mi a feladatunk, mit nem tehetünk meg, és tükröt kapjunk arra nézve, hogy hol tartunk a lelki fejlődésben.

Ha nincs rend, akkor káosz van. A káosz az élet pusztulásával jár. A káosznál még a nem tökéletes rend is jobb.

 

Persze a Biblia is tud róla, hogy van olyan, amikor nagyon rossz a rend. Van olyan, amikor a hatalom kifordul magából, mert akinél a hatalom van teljesen elfelejti, vagy nem hajlandó elfogadni azt, hogy ő is felelős és feladata van, nem tehet azt, amit csak akar. Ezt önkényuralomnak hívjuk. A közösségeink minden szinten szenvedhetnek ettől: a család, iskola, munkahely, gyülekezet, állam. Egy szélsőséges megnyilvánulása ez a mai Észak Korea, ahol harmadik generáció óta a Kim dinasztia uralkodik.

 

Amikor nyáron a táborban a gyerekekkel a törvényről és a szabályokról beszélgettünk, általában elfogadták azt, hogy szabályok között kell élni, de beszélgettünk arról is, hogy azért vannak értelmetlen szabályok is. Nos ezek általában nem Isten szabályai, hanem az istenkedő emberé.

Észak Koreában ilyen értelmetlen szabályok vannak például: Július 8-án, Kim Ir Szen halálának napján tilos nevetni, mosolyogni, táncolni, viccet mesélni. Át kell nevezni a diktátorral azonos nevűeknek magukat. Aki elalszik Kim Dzsongun beszéde alatt, vagy megjegyzést tesz a testsúlyára halálbüntetést kaphat. Ha nyugati slágert hallgatsz, vagy filmet nézel akár halálbüntetést is kaphatsz. Farmert nem lehet viselni. Elfogadott frizurát egy előre készített szűk választékból lehet csak választani… stb. Mindez arról szól, hogy egy ember úgy viselkedik, mintha fölötte nem lenne senki. Ilyen tünetei voltak Saul királysága eltorzulásának is.  

 

Persze nevetünk, vagy szörnyülködünk ezen, de az igazság az, hogy ez semmiképpen nem vicces, mert egyrészt rengeteg  szenvedést okoz azoknak, akiknek egy ilyen diktátor közelében élnek, másrészt érdemes végiggondolnunk, hogy a  nyugati társadalomban is hasonló torzulásoknak lehetünk tanúi, és ez ijesztő (gondoljunk csak Paivi Rasanen finn képviselőnő perbe fogására, akinek az volt a „bűne”, hogy hangot adott kritikájának egyháza homoszexualitást támogató hozzáállásával kapcsolatban), harmadrészt pedig – és ez a legfontosabb – szembe kell néznünk azzal, hogy mindegyikünkben lakik egy kis Kim Dzsongun zsebdiktátor.

 

Ez a zsebdiktátor helyezi üzembe magát valahányszor úgy érezzük, hogy ránk nem vonatkoznak a szabályok, hogy megtehetjük, hogy átlépjük őket. Az öntörvényűség és az önzés, amellyel veszélyeztetjük az életet, a szeretet, és még csak nem is vesszük komolyan, találunk indokot, amivel felmentsük magunkat, amiért elnézőek legyünk magunkkal. Rengeteget rombol ez a hozzáállás a házasságokban, családi kapcsolatokban, munkahelyeken, de még a gyülekezetben is. Úgy teszem, ahogyan nekem tetszik, jónak tűnik, ahogyan nekem jobb, kényelmesebb, nem nagyon törődve azzal, hogy mit mond Isten rendje, vagy milyen hatással lesz másokra az én viselkedésem…

 

És ez a zsebdiktátor dühöng bennünk, amikor valaki tükröt tart, és mi felháborodunk, hogy hogyan merészeli, és semmiképpen nem fogadjuk el! Szeretjük az őszinteséget, de valójában csak addig, amíg mi mondjuk meg „őszintén”, minden kímélet nélkül a véleményünket a másikról. Amikor nekünk mondja meg valaki a véleményét rólunk, akkor kiborulunk, mint Saul, amikor hozzávágta a dárdáját Dávidhoz! Halálbüntetést nem osztunk ugyan, mint Kim Dzsongun a testsúlyát kritizálóknak, vagy a beszédje alatt elalvóknak, de a gyilkos indulatot azért ismerjük, és sajnos vannak eszközeink arra, hogy a környezetünket terrorizáljuk!

 

Sajnos sokszor történik meg hívő körökben is, hogy minden emberi kontroll alól ki akar bújni az ember. Nem veszi komolyan a közösséget, mert ő – úgymond – otthon nagyon komolyan tartja a kapcsolatot Istennel, de nem fogad el másoktól tanácsot, mert őt Isten vezeti, tükröt pláne nem, mert neki ember ne mondja meg, ő csak Isten véleményét fogadja el!  Nagyon fontos megértened: az Isten iránti tiszteletedet azzal fejezed ki, hogy hallgatsz azokra, akiket ő hozzád küldött, komolyan veszed azt a segítségét, amit ő – a saját öntörvényű, önző, eltájolódásra hajlamos emberi természeteddel szemben – a közösségi rendben más embereken keresztül ad neked. Ha ezt nem teszed, akkor az annak a tünete, hogy valójában Isten sem tiszteled, fölé emeled magad az ő rendjének.

 

Kedves Testvérek! Nézzünk ma bele ebbe a tükörbe! Látod-e azt, hogy Isten a lehetőségeidet, „hatalmadat”, tiszteletet feladathoz adta, és ennek a feladatnak az elvégzéséért felelős vagy? Komolyan veszed-e ezt a felelősségedet Isten előtt? Látod-e, hogy emberek előtt is felelős vagy azért, amit teszel vagy nem teszel? Figyelsz-e arra, amit Isten embereken keresztül üzen neked? A múlt heti kérdésre emlékezzünk: mennyire veszed komolyan például az igehirdetést? Lehet-e téged tanácsolni, vagy úgyis azt teszed, amit te kigondoltál? Hallgatsz-e azokra, akikre rá vagy bízva, akik fölötted vannak? Lehet-e téged figyelmeztetni? Elfogadod-e a tükröt, vagy megsértődsz? Tudod-e, elfogadod-e, hogy fölötted is van valaki?

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mi az, ami most téged ezen az igehirdetésen keresztül megszólított?
2. Miben erősített meg, miben hívott változásra?

 

 

Végh Miklós, lelkipásztor