2024.12.08.

Olvasandó: Márk 7, 20-23. János 8, 12.

„Te pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétája leszel, mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” Lukács 1, 76-79.

 

 

Az advent jelentése: az Úr eljövetele. Az adventi evangéliumot így hallottuk múlt vasárnap Ézsaiás könyvéből: „Istened uralkodik… Visszatér az ÚR” népéhez! Ézsaiás 52, 7-8. Isten országa, királyi uralma örömhír, mert ahol Isten uralma megvalósul, ott a helyükre kerülnek a dolgok. Két legfőbb érték mindenek felett való: a szeretet és az élet. Az advent örömteli várakozása: az Úr érkezésére vár a világ. Isten pedig a teremtéskor ránk, emberekre bízta ezt a világot. Ezért ír erről az Istenre várakozásról egy másik helyen így a Biblia: „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” Róma 8, 19. Isten fiai: azok az emberek, akik Isten uralma alatt élnek, ezt képviselik, valósítják meg, hozzák el a világba, a rájuk bízott közösségekbe. Ez alapján így is meg lehet fogalmazni az adventi várakozást: Isten uralmának megvalósulására vár a családod, munkahelyi közösséged, szomszédságod, kiskerted, háziállatod, gyülekezeted, városod, nemzeted, baráti köröd. Arra vár, hogy ez rajtad keresztül is megérkezzen.

 

Az adventtel mindig együtt jár valamilyen módon az életünk megigazítása, a göröngyös utak egyengetése, a hibáink tévedéseink korrigálása. Miért? Mert nem vagyunk a helyünkön! Nem Isten uralma alatt élünk, nem Isten uralmát képviseljük. Ennek a világnak az összetört, nyomorult állapota, a családi problémáink, a munkahelyi nehézségeink, még a gyülekezeti életünk feszültségei is mind az Isten uralma hiányának tünetei az életünkben. Isten ránk bízta ezt a világot, hogy uralma alatt élve uralmát képviseljük, mi pedig lépten nyomon olyan dolgokat teszünk, szólunk, amelyekkel nem Isten uralmát képviseljük, hanem a saját országunkat, azt viszont elmulasztjuk, ami ránk van bízva, így ahelyett, hogy építenénk, rombolunk: kapcsolatokat és életet!

 

Van otthon egy családi „házitáblánk”. Ez a felirat áll rajta: „Jézus a gazdája ennek a háznak, láthatatlan résztvevője minden együttlétnek, csendes hallgatója minden beszélgetésnek.” Az alapja ennek a feliratnak ez a bibliai ige: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk…” Józsué 24, 15. Tamás bátyám mesélte, hogy nekik ez az ige volt kiírva a parókai bejárata fölé egy táblára. Egyszer történt valami a családban – egy összeszólalkozás talán -, ami miatt úgy érezte: most nem hiteles ez a kijelentés, és levette az igés táblát a falról. A felesége akkor ezt mondta neki: „Nem az igét kell levenni a falról, hanem az életünket az igéhez igazítani.” Amikor olyasmi történik, ami nem méltó ehhez az igéhez. „Nem levenni kell a táblát, hanem az életedet hozzáigazítani!” Gyakran eszembe jut ez a mondat nekem is. Őszintén szólva szükségünk van arra, hogy valaki megigazítson bennünket, kiegyenesítse az elgörbült életünket!

 

Jézus Krisztusban azért jött el először az Úr, hogy ezt megtegye! „Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” A felkelő fény a magasságból, a napkelte Jézus Krisztus, aki meglátogatta a népét, hogy világítson, és az élet útjára vezessen bennünket. A kép nagyon kifejező: a szülő az éppen csak totyorászó, mégis állandóan rossz felé induló gyermekének a lépteit igazítja a jó útra. Jézus szolgálata ez felénk. Erre van szükségünk, mert nem járunk az élet útján, ezért nagy bajban vagyunk. Vissza kell térnünk az élet útjára, és meg kell tanulnunk járni rajta: rajta kell maradnunk minden nap, s amikor letérünk, akkor vissza kell igazodnunk rá!

 

Értjük ezt a képet. Mégis túl kell látnunk rajta, és meg kell értenünk a probléma mélységét, hogy valóban megtaláljuk a gyógyulás útját. A lábunk ösvényre igazítása képes beszéd. Valójában nem a lábunkat kell igazítani, mert nem a lábunkkal van baj.

Egy gyermek ének így fogalmazza meg figyelmeztetést: „Jól vigyázz kicsi kéz, mit teszel…  kicsi láb, merre mész… kicsi száj, mit beszélsz… stb.” Aranyos ez az ének, valójában azonban nem a lábunkkal, kezünkkel, szemünkkel van a baj! Ha rossz helyre nyúlunk, lépünk, nézünk, nem jól szólunk, akkor az irányítással van a baj. Ezt pedig a Biblia szívnek nevezi. Jézus világosan beszél: „az ember szívéből jön elő a gonosz…”

 

Ismerjük a káromkodó bácsi mentegetőzését, aki a disznója lehetetlen viselkedésére hivatkozott: „Ez a fránya állat ezt hozta ki belőlem.” És talán emlékszünk lelkipásztorának válaszára is: mindenkiből azt lehet kihozni, ami benne van. Gyakran próbálunk mi is ilyesmire hivatkozni lehetetlen viselkedésünket magyarázva: a körülmények, az emberek, a szenvedés, a fáradtság, az erős kísértés, a frusztráció stb. ezt hozta ki belőlem. Az igazi kérdés azonban nem az, hogy mi hozta ki belőlem, hanem az, hogy miért van ez bennem? Miért lehetett ezt kihozni? Jézus erre a problémára hívja fel a külső viselkedésre koncentráló vallásosok figyelmét: „Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná.” (Márk 7, 20-23.)

 

Annak szemléltetéseként, hogy hogyan működik ez az életünkben láttunk egy kísérletet az istentiszteleten. Egy pohár tiszta vízből mindenki szívesen iszik. Ha belenyomok ebbe a pohár vízbe egy jó adag mustárt, az leszáll a pohár aljára. A fölötte lévő víz még egészen tisztának tűnik. Ha szomjasak vagyunk, még ebből a vízből is megiszunk talán néhány kortyot. Ha azonban egy kiskanálla felkeverem a pohár tartalmát, az alján lévő mustár felkeveredik és beszennyezi a vizet. Ebből már egyikünknek sincs gusztusa inni. A szemléltetés jelentése: a teljesen tiszta pohár víz egyedül Jézus. Ő így, teljesen az Atya akaratával összhangban, tiszta szívvel élt emberként a földön. Mi pedig olyanok vagyunk, mint a pohár víz mustárral az alján. Amikor nyugodtak a körülmények, egészen iható vizet produkálunk. A legtöbben tudunk viselkedni… (Az istentiszteleten például szépen mosolygunk egymásra, szépen köszönünk: Áldás békesség!) Amikor viszont például a gyülekezetben együtt szolgálunk, és a másik késik, nem tartja be azt, amit ígért, vagy csak ügyetlenkedik, akkor már nem olyan egyszerű őszintén mosolyogni, nem? A fáradtság, a bántások, a fájdalmak, a frusztráció, a bosszantó események, a nézetkülönbségek felkavarják életünk vizét, és előjön belőlünk az, ami addig az alján rejtőzött. Megtörténik a csládi veszekedésekben, vagy csak a reggeli forgalomban, esetleg erős kísértés alatt… Mi történik velünk, amikor kijön belőlünk az „állat”? Felkavarodik a mustár. Valaki beszól, vagy akár csak egy kicsit többet iszik az ember a kelleténél, esetleg e helyzet az érzékeny pontján érinti… Ilyenkor jön a megdöbbenés: hogy volt ő képes erre?! És ami még rosszabb: hogyan voltam én képes erre?! Úgy, hogy mindig is ott lapult a szívem mélyén a „fenevad”, csak nem látszott, nem érződött az íze, a szaga… De amikor valami felkavarta szívemet, felkavarodott az alján lévő szenny.

 

Ennek kell megváltoznia! Enélkül hiába igazítgatjuk a lépteinket – ahogyan a seregben tanulnak masírozni – a szavainkat, vagy akár uralkodunk az arcizmainkon, az csupán külső viselkedés, idomítás. Nem csak az a baj ezzel, hogy képmutatás, hanem az is, hogy bármikor meglepheti környezetünket, sőt bennünket is a bennünk lakó vadállat. Ez nagyon kockázatos játék! És egymásban sem bízhatunk, mert ki tudja, hogy mikor szakad fel a másik titkos énje, és engem is magával ránt épp a legrosszabb pillanatban! (Az Eredet című filmben hangzik el ez a gondolat: Tudniuk kell a társaidnak, akik egy küldetés során össze vannak kötve veled, hogy mi lakik a tudatalattidban, hogy tudják, mire számíthatnak, hiszen egymáshoz van kötve a sorsotok!)  

János evangéliumában olvassuk, amikor a lelkes követők királlyá akarták koronázni Jézust: „Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.” János 2, 24-25. Ez sajnos nem csak Jézus kortársairól szól, hanem ez egy rendkívül lehangoló, de az egyetlen reális kép az emberről! Rólad és rólam. Szomorú, de igaz…

 

A médián időnként átsöpörnek a nagy lelepleződési botrányok (gyakran tudatos céllal időzítve azt, hogy egy-egy terhelő információ mikor kerüljön felszínre). Mi történik ilyenkor? Csak kiderül a valóság.

Jobb lenne egymás és önmagunk becsapása helyett szembenézni a valósággal!

Ehhez pedig a legfontosabb érv a fentieken túl: Isten a szívünkbe lát és őt egyedül a szívünk érdekli. „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” 1Sámuel 16, 7. Az Úr, akinek adventben a visszatérését várjuk a szívük alapján mond majd ítéletet az életünkről… Ezért olyan fontos a hitünkben és a valódi szeretetkapcsolatainkban az őszinteség, és elengedhetetlen a bocsánat!

 

Ezért kell megigazítani, kiigazítani, kiegyenesíteni a szívünket. Istennek ez a terve veled. Jézus ezért jött el. Ezért látogatott meg minket a felkelő fény a magasságból!

 

Ez azt jelenti, hogy szükségünk van mindannyiunknak az életünk alapvető fordulatára, a nagy szív-változásra, a megtérésre, újjászületésre a (lelki, örök) halálból az (örök) életre. Amikor ez megtörténik, akkor lesz igazán gazdája Jézus a „háznak”, az életednek. E nélkül nem igaz, csak névleges, hogy keresztyén vagy. Vigyázz! Nem elég egy névtáblát feltenni az ajtóra ahhoz, hogy a tulajdonos megváltozzon! Érvényes adásvételi szerződésre és a tulajdoni lap átírására van szükség! Szövetséget kell kötnöd az Úrral. Ő az ő részét megtette. Neked kell visszavonhatatlanul kimondani: Tied vagyok, Uram! Te vagy a Gazda, tied az irányítás az életemben. Ekkor lesz új a tulajdonos.

És ekkor egy életen át tartó felújítás kezdődik.  A megigazulás Krisztusban „de iure” azonnal és visszavonhatatlanul igaz, ahogy elfogadtad a kegyelmet. Azonban ennek megvalósulása a gyakorlatban, ahogyan ez átformálja az életedet, „de facto” egy életen át tartó folyamat.  Erre nézve Isten ígérete így szól: „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.” Filippi 1, 6. A reménységünk az, hogy egy napon teljes lesz átformálódásunk!  Addig azonban a hívő ember életében ez minden napos kihívás, harc, folyamat.

 

Visszatérve az eredeti képhez: Jézus Lelkének munkája az életedben a szív kiigazítása, kiegyenesítése, Isten által tervezett eredeti programjának helyreállítása.

 

Hogyan történik ez? Az evangéliummal! Mi emberileg felszínesen a viselkedés megváltoztatására koncentrálunk, és ehhez kétféle eszközt használunk: fenyegetés, büntetés – dicséret, jutalom. Milyen motivációkra apellálunk a viselkedés megváltoztatásához? Ezek a félelemre vagy a büszkeségre hatnak. Ezért ezek idomításra képesek csupán, a szív motivációit nem változtatják meg. A lovak idomításához kiválóak, de a szív átformálásához totálisan alkalmatlan eszközök.     

 

A szívünket csak az evangélium képes átformálni: szükségünk van arra, hogy elérje szívünket a jó hír Isten uralmáról, és hogy ennek a jó hírnek fényében lássuk magunkat. Ahhoz, hogy ez a formálódás történjen az életünkben, két személyt kell egyre jobban megismernünk: Istent és önmagunkat. „Egész bölcsességünk két dologból áll: Isten és önmagunk megismeréséből.” (Kálvin) Istenismeret és önismeret. Ennyi kell. És ez elég. Két szívet kell egyre jobban megismernünk: Isten szívét és a saját szívünket. A kettő összefügg. Isten ismeretének a fényében történik a formálódás.

 

Az evangélium az Úr Jézus eljöveteléről így szól: „Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból…” A fény megvilágítja a szobát, és láthatóvá teszi a sarkokban megbújó szennyet is, és a fény melegít is, a szeretet biztonságába rejti el az életet. A fény két szélső tartománya az ultraibolya és az infravörös. Az ultraibolya mindent feltár, az eltüntetett vérfoltokat is megmutatja. Használják ezt a tulajdonságát a bűnügyi nyomozásoknál is. Az infravörös életet adó melegét pedig a kiscsibék keltetésénél használják. E kettő jelenség szemlélteti az evangéliumi önismeretet Isten fényében. Isten igazságának UV fényében ismerjük meg egyre jobban a saját szívünk beteg működését. Isten szeretetének biztonságos infravörös melegében úgy tudunk magunkra nézni, mint akit Isten feltétel nélkül szeret és csak így van bátorságunk szembe nézni azzal, amit a saját szívünkben látunk!

Így jön a „felkelő fény”, Jézus hozzánk, a sötétségben lakókhoz!  Isten szentsége nem köt alkut egyetlen bűnnel sem. Nem használ eufémizmusokat, nem becézi gyengeségnek, hibának a bűnt. Halálos lázadásnak nevezi. Nem elégszik meg azzal, hogy a durvább tettekre rámutasson, hanem mindig a szívben megbújó motivációkra mutat rá.

Mi sokszor azt gondoljuk, hogy csak annyi a baj velünk, hogy nem figyeltünk eléggé, hibáztunk, elszóltuk magunkat… Úgy gondoljuk, hogy ha legközelebb jobban résen leszünk, ügyesebbek leszünk, akkor nem fogunk elbukni. Ez azonban felszínes és magamentegető gondolkodás. Eláruljuk, hogy igazából elővigyázatosságunkkal csak a lelepleződést akarjuk elkerülni mások és önmagunk előtt, mert fájdalmas szembe nézni a valósággal!  Isten fénye pedig a gyökerekig hatol: rámutat, hogy a bűneink szívünk működésének következményei. Ezért ismétlődnek, ezért bukkannak fel változatos formákban, ha egy viselkedést visszaszorítottunk, előjön egy másik!

 

Szembe merünk-e ezzel nézni? Merjük-e ilyen radikális, őszinte szívvel olvasni a Szentírást? Ennyire a fénybe tartani a szívünket? Sajnos sokszor inkább ítélkezünk, hogy a magunk állapota helyett másokéra nézzünk, és tünetileg enyhítsük a helyzetünket! Merjük-e Isten fényét megismerni, hogy ennél a metsző fénynél lássuk és ismerjük meg magunkat?       

 

Erre nem vagyunk képesek! Csak egyetlen esetben! A teljes, feltétel nélküli elfogadó szeretet melegében! A sötétségben felragyogó fény meleg fény! Tele van infravörös sugarakkal. „Könyörülő irgalom”: megesik rajtunk a szíve. Ez a szó szerepel az evangéliumban, amikor arról ír, hogy Jézus „amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” Máté 9, 36. A könyörülő irgalom belső érzelmi megindultság, amit a zsigereidben érzel, amikor az, akit szeretsz elesett állapotban van. Ez arra indít, hogy segítsd, gyógyítsd, vigasztald, felemeld. Amikor összeszorul a szív, együttérzéssel, részvéttel, mert megütötte magát, vérzik, és nem tud mozdulni. Magának köszönheti, de te mégsem hagyod benne, mert szereted! Azzal együtt is szeret, hogy önfejű vagy és magadat törted össze. Ezzel a szeretettel jött és jön ma is hozzád a „felkelő fény a magasságból”, Jézus. Úgy, ahogy vagy szeret. Nem mond le rólad. Mindent tud rólad, és mégis szeret. Átlát rajtad, nem bízza rád magát, és mégis szorosan magához ölel! Nem szeret jobban, ha egy kicsit javulsz, mert ennél nem tud jobban szeretni, és nem szeret kevésbé, ha lehetetlenül viselkedsz! Érted? Hol látod ezt? Hol ragyog teljes világosságában a felkelő fény a magasságból? A kereszten. A penge éles ultraibolya fény: Isten ítélete megvalósul minden bűn felett. A megszégyenített, meggyalázott, kiszolgáltatott, elhagyott Emberben Jézus Krisztusban! És az életre melegítő infravörös fény: az Isten kitárt karja feléd, aki annyira szeret, hogy önmagában ítélte el a bűnödet, a szíved romlott gyökereit, amelyek újra meg újra előjönnek, bármennyire is le akarod fojtani. Önmagában ítélte el, téged pedig magához ölelt: jöjj, gyermekem, mutasd, hol fáj, engedd, hogy gyógyítsalak, az enyém vagy!

 

Ha mindkettő átjárja a szívünket, akkor tudunk formálódni. Csak Isten feltétlen és örök szeretetére, Krisztusra bízott élettel tudunk túllépni a félelmen és a büszkeségen, és Isten szerető szívéhez kötődve, ragaszkodva változni, szembe nézni és gyógyító kegyelme fényébe tartani szívünk hazugságait, torz vágyait, beteg érzéseit, amelyekbe életünk anomáliái gyökereznek…  

 

Ebben a fényben láthatod meg szíved teljes elveszettségét, és megváltásra szoruló állapotát. És ebben a fényben tudod rá bízni magad a téged gyógyítani akaró Úrra!  Ebben a hitben vele nézhetsz rá szíved állapotára, minden torzulására, sebére, arra is, amit a legjobban szégyellsz, és beszélgethetsz vele róla. Nem kell takargatnod előle azt, hogy mi van a szívedben, mert ő elfogadott téged úgy, ahogy vagy Krisztusért. Lehetsz előtte és vele egészen őszinte. (Életfordulatom és felszabadulásom. Lehetek, aki vagyok: bűnös, de kegyelembe fogadott, bocsánatot nyert bűnös!)

 

Életünk valódi változásának legnagyobb akadálya az, hogy olyannak akarjuk mutatni magunkat, amilyenek lenni szeretnénk, és nem olyannak mutatjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk! Bízz az Úrban! Légy őszinte előtte! „Bízzatok benne mindenkor… öntsétek ki előtte szíveteket” Zsoltárok 62, 9.

 

Az ő szeretetére bízd magad és az infravörös fénynek ebben a biztonságában nézz szembe azzal, amit az ő ultraibolya fénye megmutat arról, hogy mi van (még mindig) a szívedben! Valld meg előtte, vidd elé, engedd, hogy kegyelme gyógyítson! Az őszinteség a gyógyulás útja. Az Úr Jézus szabadításának fényében világosságra hozott bűn veszti el életedet irányító hatalmát.

 

Ő ad neked igazságot, ő bocsát meg és ő segít szerinte való emberként élni, ha engeded, hogy ő irányítsa a szívedet. Ő tesz téged is áldássá a rád bízottak életében. Adod-e magad neki? Ez az életünk gyógyulásának útja, családjaik gyógyulásának útja, gyülekezetünk gyógyulásának útja, társadalmunk gyógyulásának útja. Az advent örömhíre: Istenünk uralkodik! Könyörülő irgalmával meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból, hogy a békesség útjára igazítsa, átformálja a szívünket.  Add magad (újra) az ő uralma alá! Bízz benne, engedj neki!  Ámen.

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. „Az igazi kérdés nem az, hogy mi hozta ki belőlem, hanem az, hogy miért van ez bennem?” Hogyan találkozol életed felkavaró helyzeteiben ezzel a kérdéssel?
2. Milyen hárítási technikákat ismersz fel a saját életedben, amelyekkel el akarod kerülni a szíved állapotával való őszinte szembenézést (pl. ítélkezés, körülményekre hivatkozás, stb…)
3. „Életünk valódi változásának legnagyobb akadálya az, hogy olyannak akarjuk mutatni magunkat, amilyenek lenni szeretnénk, és nem olyannak mutatjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk!” Hogyan léphetsz túl ezen az elakadáson?
4. Hogyan segíthet téged Isten elfogadó szeretetének meleg, „infravörös” fénye, hogy szembe merj nézni azzal, amit az ő igéjének pengeéles, „ultraibolya” fénye megmutat a szíved beteg működéséből?
5. Hogyan tapasztaltad meg az őszinteség áldását életedben?

 

Végh Miklós, lelkipásztor