2025.02.06.

Olvasandó: Efezus 3, 17-21. Zsoltárok 27. János 1, 12-13.

„Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt.  Sok ember ült körülötte, és azok szóltak neki: Íme, anyád és a testvéreid odakint keresnek téged! De ő így válaszolt nekik: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? És végignézve a körülötte ülőkön, így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem és az én anyám.”

Márk 3, 31-35.

„Az én anyám és az én testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és megtartják.” Lukács 8, 21.

Családi vasárnapot hirdettünk, és ezen az istentiszteleten a múlt héten a Bibliaolvasó Kalauz szerint olvasott ige Jézus családjáról, Jézus hozzátartozóiról szól közöttünk. Elmondja ez az evangéliumi történet azt, hogy mi magunk is Jézus közvetlen hozzátartozói, családtagjai lehetünk. Ez azonban nem vérségi alapon, nem emberi előjogok alapján történik. Azok, akik Isten gyermekei, családtagjai, „nem vérből, nem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” János 1, 13.  Erről kapunk ma tanítást, Jézus vérszerinti családján keresztül.

1. Az evangélium, az örömhír amiről az egész Biblia következetesen beszél, az Újszövetség pedig kiemelten hangsúlyozza: Istennek az a terve, hogy az ő családtagjai legyünk, családi kapcsolatba kerülhessünk vele. Jézus eljött, hogy családi kapcsolatba kerülhessünk az Istennel. A Biblia beszél arról, hogy Isten hatalmas, örökkévaló, mindenható, teremtő – mi pedig teremtmények, porszem emberek, végesek, ici-picik vagyunk, akik nem tartjuk kézben az életünket. A Biblia beszél arról, hogy imádattal, tisztelettel kell Istenre tekintenünk. Az istenfélelem alapvetően fontos az életünkben. Ez nem azt jelenti, hogy félünk az Istentől, hanem azt, hogy tiszteljük, egészen komolyan vesszük őt, mindennél és mindenkinél komolyabban. Imádjuk őt, ő az egyetlen, aki erre méltó. Igazán őt vesszük komolyan, sokkal komolyabban, mint a (hatalmas) embereket, vagy mint akár saját magunkat is. Erről szólt a 27. zsoltár: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Zsoltárok 27, 1. Isten hatalmas!

A Biblia azonban határozottan beszél arról is, hogy ez a hatalmas Isten személyesen ismer és szeret engem. Mint apukám vagy anyukám. Sőt, még annál is jobban. Lehetséges, hogy valaki ezt el sem tudja képzelni, hogy lehet jobban szeretni, mint, ahogy a szülei szeretik, vagy akár a házastársa, és az is lehet, hogy másnak pedig nincs olyan jó tapasztalata a szülői vagy házastársi szeretettel kapcsolatban, nem egyforma az életünk ebből a szempontból, de Dávid ezt mondja: „Ha apám, anyám elhagyna is, az Úr magához fogad engem.” Zsolt 27, 10. Dávid azt mondja: engem szeret apukám és anyukám, de Isten még annál is sokkal jobban szeret. Ha ők elfordulnának tőlem, ha ők nem szeretnének, vagy őket elveszíteném, mennyei Atyám akkor is magához ölel.  Hatalmas – bármit megtehet; és tudja a nevemet, nevemen szólít. Jézus kortársai nagyon komolyan vették azt, hogy Isten hatalmas, és tisztelnünk, imádnunk kell őt, és nagyon szigorúan beszéltek erről. Nagyon elcsodálkoztak, amikor Jézus – aki szintén komolyan vette, hogy Istenre fontos a legmélyebb tisztelettel felnéznünk – közben így beszélt Istenről: Abbá! Édesapa, Papa, Apuci, Apa – ki hogyan szólítja az édesapját. Nem csak ő szólította így, hanem így tanított minket is imádkozni: „Édesapánk, aki a mennyben vagy…” Olyan ünnepélyesen kezdjük mindig: „Mi Atyánk…”, de a Jézus által beszélt nyelven ez is így hangzott: Abbá! Édesapánk, aki a mennyben vagy… Ennyire bensőséges kapcsolatra hív bennünket az Úr Jézus.

És igen, a Biblia tud arról, hogy Isten szent, a szeretetet és az életet védő rendet alkotott ebbe a világba, és elmondta, hogy mire kell figyelnünk, hogy ezt a rendet betartsuk, mi pedig bűnösök vagyunk, mert nem fogadtunk szót, megszegtük a szabályokat, legfőképpen pedig nem tiszteltük őt, hátat fordítottunk neki, sőt elhagytuk, hogy magunk alkossunk szabályokat magunknak, és a saját szabályaink szerint éljünk. Fellázadtunk. Mi lesz most már a mi gyermekségünkkel, helyünkkel otthon? Az evangélium arról beszél, hogy Jézus azért jött, hogy hazavigyen bennünket. Tényleg lázadó szökevények lettünk, akik kizárták magukat a mennyből, de aki benne hisz, annak hatalmat adott, hogy Isten gyermeke legyen, annak valami egészen új valóság születik meg az életében.

Mi azt hisszük, hogy azért nem tudunk „kezet fogni” Istennel, mert ő háttal áll nekünk, mérgesen „karba font kézzel.” Hiába kocogtatjuk a vállát, nem tudunk vele „kezet fogni”, mert nem fordul oda hozzánk. Ezt gondoljuk mi. A Biblia pedig azt mondja, hogy pont fordítva van. Ha nem tudunk Istennel „kezet fogni”, az nem azért van, mert ő áll nekünk háttal, hanem azért, mert mi állunk neki háttal, durcásan karba font kézzel, vagy tele van a kezünk minden mással, és inkább ő kopogtatja a hátunkat, mondván: „Én már kibékültem veled! Gyere, fogjunk kezet!” Az Efezus 2-ben azt olvassuk, hogy az Úr Jézus azért jött, hogy békességet szerezzen és békességet hirdessen. Kinyújtotta felénk Isten a békejobbját, hogy fogjuk meg az ő kezét, és épüljünk be egy olyan közösségbe, családba, ahova mindenki úgy léphet be, hogy Isten kezet fogott vele. ha pedig egy családban vagyunk, akkor forduljunk egymás felé, és egymásnak is nyújtsunk kezet. Ez az Isten álma, ez az ő terve, ez az, amit Jézus elhozott, ez az, amiért ő meghalt a kereszten, és ez az, amire meghívott bennünket. Ebből egyedül úgy maradhatunk ki, ha mi hátat fordítunk, durcásak vagyunk, vagy tele van mindenféle mással a kezünk, amit fontosabbnak gondolunk az Isten meghívásánál. Isten arra bátorít minket, hogy ne maradjunk ki, Jézus Krisztusban szélesre tárta az ő családjának az ajtaját. Ő békejobbot nyújtott felénk. Ha nem tudunk „kezet fogni vele”, kéz a kézben járni, az csak azért van, mert mi még mindig – vagy már megint (!) háttal neki, karba font kézzel, vagy valami egészen mással tele kézzel élünk! Az evangélium lényege: Jézussal eljött, itt az Isten országa, térjetek meg! Forduljatok oda az Istenhez. Nyitva az ajtó, gyertek haza! Jézus Krisztus által szabad utunk van az Atyához. Többé nem vagytok idegenek, jövevények, hanem Isten népéhez tartoztok, és Isten családtagjai, gyermekei vagytok (Efezus 2, 17-21.) Az üdvösség azt jelenti, hogy otthon lehettek Istennél!  Egészen bensőséges, családi kapcsolatban vele. Abbá!! Ezt hozta Jézus. Erről tanít a körülötte ülőknek, és erről tanít akkor is, amikor anyja és testvérei, úgymond a vérszerinti családja közben megjelenik és ki akarja hívni őt a bibliaóráról.

2. Miről szól ez a történet? Jézus nem utasítja el vér szerinti családját. A teljes evangélium tanúsága szerint Jézus nagyon is szerette tisztelte a földi kapcsolatok szerint hozzá tartozókat. Gyermekként engedelmeskedett anyjának és nevelőapjának, a kereszten pedig gondoskodott édesanyjáról, Máriáról, a legifjabb tanítványra, Jánosra bízva őt. Szerette őket és gondoskodott róluk. Nem utasítja el anyját és testvéreit. Minket is mindig arra buzdít Isten, hogy szeressük azokat, akikkel itt a földön családként egymásra utalt bennünket. Ha valaki azt mondja, hogy lökd el a családodat, az nem a Biblia szerint tanít. Az más, ha a családod taszít ki téged, mert mindennél jobban ragaszkodsz az Úr Jézushoz, de te ne lökd el magadtól a családodat!

Ez a történet nem arról szól, hogy Jézus ellöki a földi családját, hanem arról szól, hogy az ő családtagjai lehetünk mi is, és arról szól, hogy hogyan, illetve hogyan nem? Nem arról szól a történet, hogy ide nem jöhetnek azok, akik…; hanem arról szól, hogy ide jöhet mindenki, a Jézus által meghatározott úton! Csak azon az úton. Értjük a különbséget?

Elmentek hozzá anyja és testvérei. Vagyis ekkor még nem voltak a követői között. A történet előzménye, hogy Jézus test szerinti családja még nincs ott a tanítványok között. Ebből mindig bonyodalom származott Jézus környezetében, ha valaki nem volt ott. Az mindig kimaradt valamiből! (Például Tamás a feltámadás öröméből!) Kimaradunk, ha nem vagyunk ott, ahol Jézus körül összegyűlnek az őt keresők! Kimaradunk a családi élményekből, abból a csodából, amit Isten tesz, amikor együtt van az ő családja, sőt végül végleg kívül is lehet maradni örökre a családból. Magát zárja ki az ember azzal, hogy nincs ott!

Nem voltak (még) ott. Később igen. Pünkösdkor Mária már a tanítványok között van, az Úr testvére, Jakab a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lesz, Júdás testvére pedig egy bibliai levelet ír. Most azonban nincsenek ott.

Kik vannak ott Jézussal? Azok, akik annyira fontosnak tartják a vele való találkozást, hogy nem engedik, hogy bármi megakadályozza, hogy rá figyeljenek. Szomorú, hogy annak ellenére, hogy Jézus családja különleges kapcsolatban van Jézussal, ez a különleges kapcsolat nem szítja fel a szívükben a vágyat arra, hogy ott legyenek a követői között, sőt kevésbé lelkesednek Jézusért, mint a többi követője…  Gyakran megtörténik, hogy azok, akik testileg közelebb vannak az egyházhoz, azok sokszor kevésbé lelkesek, kevésbé van ott bennük a vágy az Istennel való találkozásra, mint azoknak, akiket frissen érintett az evangélium. Neked ott-e a szívedben a tűz? A vágy arra, hogy Jézussal és családjával együtt légy? Ott vagy-e Jézus tanítványai között és figyelsz az ő szavaira?

Nincs ott bennük a tűz. Ők különleges előjogaikra alapozva „soron kívül” akarnak találkozni Jézussal, az Isten által adott kereteken kívül akarnak jó kapcsolatban lenni Istennel. „Kint megállva beküldtek hozzá és hívatták őt.” Kint megállva. Nem vagyunk ugyan ott a tanítványaid között, nem is akarunk bemenni közéjük, de azért vagyunk olyan kapcsolatban, sőt még jobban is, mint akik ott vannak. Mi vagyunk a családod, a hozzátartozóid, hívők vagyunk. Ismerős ez a mondat, ez a gondolat: „Nem járok ugyan templomba, de jobb hívő vagyok, mint azok, akik ott vannak…”? Lehet, hogy így van, mert ide bűnösök járnak, akiknek szükségük van az orvosra, Jézusra. Nem a nagy hívők, nem azok, akik el tudják mondani azt, hogy büszke lehet rám az Isten, hogy ilyen jó vagyok, legalább is jobb, mint a többiek; hanem azok, akik összetörten keresik a kegyelmet alkalomról alkalomra. Ezek vagyunk. És Jézus azt mondja: ezekért jött. (Márk 2, 17.)   Jézus megkérdezi: Ki az én családom? És körülnéz, körbe mutat, és azt mondja: Ez az én családom!   

És ezzel nem azt mondja a vér szerinti családjának, hogy nem ti vagytok a családom, hanem ők! Nem. Jézus itt nem szűkít, hanem szélesít. Nem összefonja a karját, hanem még szélesebbre tárja! Nem azt mondja, hogy ki nem tartozik hozzá, hanem azt, hogy ki igen! Egy olyan utat mutat, ami nyitva áll a tanítványoknak, mindazoknak, aki hajlandók leülni köré, zsidóknak és pogányoknak, bűnösöknek és igazaknak, és ugyanez az út nyitva áll a vérszerinti családnak is!

„Aki Isten akaratát cselekszi…” „Akik Isten igéjét hallgatják és megtartják…” Aki Jézust befogadja, aki hozzá ragaszkodik. Bárki ott ülhetett Jézus közül és hallgathatta őt. Bárki komolyan vehette a szavait. Bárki rá bízhatta magát! Jézus nem mondta, hogy jöjjetek énhozzám mindnyájan, kivéve a farizeusok…, hanem azt mondta: „aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el…” János 6, 37. Aki nem jön, azt nem tudom iderángatni… Amikor valaki szorongva megkérdezi: én is jöhetek, rám is vonatkozik a testvér megszólítás – olyan jó az evangélium alapján hittel kimondani: Igen! Krisztusban, Krisztus által igen! Nyitva van az ajtó. Szól az ige. Bejöhetsz. Hallgathatod nyitott szívvel és rá bízhatod magad! Isten  részéről nem kérdés. Az Isten országában nincs személyválogatás. Péter apostol Isten indítására elmegy Kornéliuszhoz a római századoshoz. Egy zsidó számára a római nem családtag, azt gondolják, hogy ő biztosan nem! És Isten megtanítja Pétert: de igen! És Péter a lecke után ezt mondja: „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” ApCsel 10, 34-35.

Nincs személyválogatás! Nincs apartheid. Dél Afrikában az apartheid, a megkülönböztetés azt jelentette, hogy megmondták, melyik a fehérek busza, és melyikre szállhat fel a színes, melyik padra ülnek a fehérek, és melyikre ülhetnek a feketék, melyik wc-t használhatják csak fehérek, és melyiket a feketék. És a legszomorúbb az volt, hogy megmondták azt is hogy melyik a fehérek temploma,  és melyikbe járhatnak a feketék… Hihetetlen ellentmondás, mert az Isten országában nincs apartheid. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy nálunk nincs-e valamilyen apartheid a szívek mélyén? Mindenki jöhet, csak ő nem… Mindenkivel leülök egy asztalhoz, csak vele nem… Ő utána nem innék az üvegből… Már a gyerekek között is van ilyen! Az Isten országában nincs apartheid.

Jézus nem mondja, hogy mindenkit jöhet, kivéve ő, sőt azt sem mondja, hogy ő jobban jöhet, mint a másik. Nem! Nincs személyválogatás! Nyitva van az ajtó. De van feltétel, illetve van egy út, ami oda vezet az Isten családjába. Ez pedig NEM az, hogy fizeted a fenntartói járulékot, még csak nem is az, hogy elég jót cselekszel… Hanem az, hogy hallgatod-e, komolyan veszed-e, megtartod-e, amit ő mondott? Hallgasd nyitott szívvel, és vedd komolyan. Ne elvárással, kikötésekkel, feltételekkel közelíts a magad módján, hanem alázattal, és szükséget szenvedő szívvel gyere megragadva a lehetőséget a Jézus módján, az ő feltételeit elfogadva. Fogadd el őt, úgy, ahogyan adja magát, és fogadd el azokat, akikre ő mondja, hogy az övéi! Tanítványa légy – aki csügg az ajkán! És tanúja, aki ragaszkodik hozzá hívők és hitetlenek között. És lelki családodnak fogadd el az ő általa összegyűjtött gyülekezetet, és testvéreidül annak tagjait. Ne mondd azt, hogy én ezek közé nem megyek!

Kitárt karral fordul hozzád, hogy beöleljen a családjába. De nem fogsz betalálni, ha összefont karral hátat fordítasz neki, vagy azoknak, akiket ő szeret, és akikre ő igent mondott!

Ez az egy út van arra, hogy hozzá találjunk, és ez az egy út van naponként megmaradni az ő szeretetében. Ez az Isten szeretetében növekedő, kezében formálódó hívő élet útja. Erre van szükségünk mindannyiunknak. Nincs külön út.

Mindenkinek ez az útja. Még a lelkipásztornak is! Mert a lelkipásztor nem a hivatalos megmondóember, nem a mindentudó tanító, és nem a mindent jól csináló hívő, hanem Isten gyermeke. Valóban ez a legfontosabb tudnivaló rólam: Jézus Krisztus által Isten családtagja, gyermeke vagyok, akihez szól az ő Atyja, nevel, bíztat, int. Először nekem szól minden ige. Meg kell hallanom és meg kell tartanom. Csak azért adom tovább, mert ezt a feladatot bízta rám az én Atyám a családban. De nekem sincs külön utam. Minden nap arra van szükségem, hogy a Jézus körül ülők között őt hallgassam! Neked is erre van szükséged, nincs külön út.

És ezt adhatod, ezt adhatjuk tovább! Mert ez is fontos, hogy aki már tudja, az hívjon Jézushoz másokat is. Mégpedig személyválogatás nélkül. Erről is olvastunk a héten egy igét, a Magvető példázatát. A magvető reménységgel hinti a magot mindenhová. Van, amelyik jó földbe hull, van amelyik nem. Add tovább a jó hírt, a többit bízd Istenre. Aki hívő szívvel fogadja testvéred lesz! Nem tudod, hogy ki lesz jó föld. Hirdesd jó reménységgel.

Nézd csak! Jézus ma is körbe mutat. Rád is, a melletted ülőre is. Családtagom lehetsz. Érted, amit ő ma mondott neked? Rá bízod magad?

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Idézd fel, hogyan érintett meg először annak az öröme, hogy Jézus téged is hív?
2. Hogyan jelenik meg a személyválogatás kísértése életünkben?
3. Hogyan jelenik meg a „külön utasság” kísértése életünkben?
4. Mit mondott most neked személyesen az Úr Jézus?

Végh Miklós, lelkipásztor