2025.03.16.

Olvasandó: János evangéliuma 1, 1-18

„Ezt mondta nekem: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám.“ Ezékiel 2, 1-2

 Sokan tudjuk, hogy a múlt héten egy új sorozat indult a gyülekezetben. Hagyd, hogy Isten átöleljen címmel, egy hatrészes böjti sorozat, amelynek az a lényege, hogy a gyülekezet szinte minden kis csoportja a vasárnapi igehirdetésről beszél, és a böjti időszakban így készül föl húsvétra, a nagyhétre.  Mindét gyülekezet részben, ugyanazokból az Igékből van az igehirdetés. Szerdán mi is túlestünk az első alkalmon, reménységem szerint áldásokkal. Az első igehirdetésben életünk tengelyéről volt szó, most Isten beszédéről, Isten Igéjéről hallunk.  A felolvasott Igéből kiderül, ma miről hallunk: Hagyd, hogy Isten szóljon hozzád.

 Az Ige olvasása és az Igéhez való viszonyunk az Ige egyházában nagyon-nagyon fontos dolog. Tavaly az Élő Ige éve volt a református egyházban. Hallhattuk a lekcióban, hogy az Élő Ige maga Jézus Krisztus. Ha minden évünk Jézus Krisztus éve, akkor jó úton járunk és jó felé megyünk. Ahhoz, hogy végig tudjunk menni a hit útján, ahhoz fejlődnünk, erősödnünk, változnunk szükséges. Mikor mire van szükségünk. Azokon a hitfolyamatokon kell végig mennünk, amelyekre Isten Igéje elvezet bennünket. Ezékiel próféta története teljesen alkalmas erre mindnyájunk számára.

 A Krisztus előtti 6. században élt nevezett próféta, és ebben az időszakban történt, hogy a babiloni birodalom legyőzte az asszírokat. Nékó Fáraó az utolsó asszír király megsegítésére indult, és egészen az Eufráteszig nyomult előre. Jósiás király felvonult ellene, legyőzték a seregét, maga Jósiás király is elesett. Egyre nehezebb helyzetbe került egész Izrael.  Júda Krisztus előtt 604-ben Babilon hűbérese lett, és nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű zsidó eleink élete. Jójákim király Kr. e. 601-ben felfüggesztette Babilonnak az adófizetést. Nebukadneccar káldeusokat, moábi és ammóni rablócsapatokat küldött, hogy verjék le a lázadást, majd Kr. e. 598-ban saját maga vonult Jeruzsálem ellen. Jójákim után fia, Jójákin lett s király, három hónapi ostrom után megadta magát. Nebukadneccar ekkor a királyt, annak családját, a királyi hivatalnokokat és papokat, valamint a jól képzett kézműveseket Babilonba deportálta (vö. 2Kir 24,1–16). A deportáltakat egy tömbben, újonnan alapított telepekre költöztették (Ez 3,15). A beolvadás veszélye így nem határozta meg őket. Nem voltak rabszolgák, hanem építhettek házat és vásárolhattak földet (Jer 29,1kk), és önmagukat tarthatták el. Haza viszont nem mehettek, csak levelek és küldöttek útján kommunikálhattak az otthonmaratottakkal (Jer 29,1kk; Ez 33,21). Nebukadneccar Jeruzsálemben, Jójákin nagybátyját ültette a trónra, akinek Cidkijjá/Sedékiás nevet adta (eredeti neve: Mattanjá). Cidkijjá egy ideig engedelmeskedett Babilonnak, de Kr. e. 589-ben ő is fellázadt számítva az egyiptomi segítségre. Nebukadneccar bűntető hadjáratot indított és bekebelezte az országot, Jeruzsálemet pedig körbezárta. Megkezdődött az ostrom, ami egy időre megszakadt az egyiptomi seregek miatt. Nebukadneccar azonban legyőzte az egyiptomi sereget, majd folytatta a város ostromolását. Három évbe telt, mire Jeruzsálemet elfoglalta (Kr. e. 587). A várost és a Templomot együtt leromboltatta, a lakosságnak pedig újabb csoportját deportálta Babilonba (vö. 2Kir 24,18–25,21). Az otthon maradtak élére Nebukadneccar egy helytartót nevezett ki, akit egy merénylet során öltek meg. A júdeaiak a babiloniaktól félve pedig elmenekültek Egyiptomba (vö. 2Kir 25, 22kk; Jer 40–43).

 Ebben a történelmi és élethelyzetben szólítja meg az Úr Ezékielt, hogy szóljon a néphez. Szóljon a néphez, hogy bűneiknek a büntetése ez, amelyre egyébként előre figyelmeztették a próféták őket. Bűneik nem maradnak büntetlenül az Úr által. Bizony hallaniuk kellett az Isten szavát, az Isten megszólítását, az Isten ítéletét. Ebben a felolvasott két versben benne van Isten és Ezékiel próféta kapcsolatának a lényege, pedig itt csak két mondatot hallottunk a felolvasott Igében. A próféta könyvében az első fejezetek arról szólnak, hogy hogyan hívja el Ezékiel prófétát az Úristen. Hogyan bízza meg az Úr, hogyan erősíti meg, hogyan ajándékozza meg az Ő Lelkével, és hogyan hirdesse az Igét. Közben, ha ismerjük ezt a könyvet, van egy nagyon furcsa helyzet. Gyakorlatilag fölkészíti Ezékiel prófétát az Úr, ha kitekintünk az előzményekre és az utózmányokra. Az Isten fölkészíti a prófétát, elmondja neki, hogy ez a nép konok és keményszívű. Nem fognak hallgatni rá. Sőt, azon lesznek majd, hogy elhallgattassák a prófétát. Neki nem szabad ezektől megijedni, hanem bátran kell hirdetni a közelgő ítéletet, az Isten beszédét. A következő igeversekben egy tekercs elfogyasztásával jelképesen is megpecsételi maga a próféta és az Úr ezt a megbízatást. Őrállói feladatot kap Ezékiel, és bizony nagy felelősséggel bír ez a feladat. Az Úristen különböző intelmeket intéz a néphez, és megpróbálja a népet jobb belátásra bírni. 

 Ahogy hallottuk a felolvasott versekben megszólítja az Úr Ezékielt: „Ezt mondta nekem: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám.“. Mindig elcsodálkozom ezen az Igehelyen, mert Ezékiel az Úr előtt – az előző fejezetben azt olvassuk -, hogy teljesen leborul, és az Isten nem hagyja úgy, hanem fölemeli. Nagyon sokszor látunk ilyet Jézusnál is. Az Úr abban az állapotában érez irgalmat, amiben a hozzáforduló van. Ha úgy tetszik, a földön fekvő ember mellé fekszik és felemeli.  Ha melléfekszik az elesett, a bűnös, a mások által meggyalázott életű ember mellé, akkor Jézus nem marad ott, hanem fölemeli azt, aki épp a földön van. Sokszor rácsodálkozom Ezékiel történetén keresztül, hogy Isten milyen szeretettel bánik ezzel a prófétával, és milyen őszintén szól hozzá. Természetesen nem arról van szó, hogy csinálja csak, úgyse lesz semmi gyümölcse, az Isten el akarja a népnek mondani az Ő mondandóját. Ne mondhassa azt a nép, hogy nem hallották ezt az Istentől, hogy mi vár rájuk. Ezzel a szeretettel áll oda Ezékiel elé, és fölszólítja, hogy állj a lábadra, és mégis Isten állítja talpra Ezékielt, a megbízott prófétát. Hallva Ezékiel helyzetét, nehogy azt higgyük, hogy nekünk most itt a XXI. században könnyebb dolgunk van. Konok és kemény nyakú nép vesz bennünket körül. Sokszor beszélünk erről, nem csak bibliaórán vagy igehirdetésen keresztül, de tapasztaljuk a bőrünkön, hogy bizony a világ az olyan, amilyen. Nem kell a keresztyénség, nem kell Isten, nem kell Jézus. Talán olykor tehet erről a keresztyénség is, de nem kell az Isten Igéje sem. Az ember a saját kezébe veszi az életét, sorsát, és bizony hűtlenkedik az Istennel szemben. Hűtlen lesz az Istennel szemben, és bűnt követ el ellene. És bizony akárhogyan is olvassák a Bibliát az emberek, – talán még irodalomórán, mint diákok, vagy mint érdekesség -, igazán a szívüket nem engedik át a Biblia Istenének. Nem engedik, hogy megérintse őket, megszólítsa őket, és szóljon hozzájuk. Izrael népe, ha végiggondoljuk a történetét, Egyiptomtól kezdve engedetlen volt. Isten nekik adta a törvényeit és az Ő előírásait, hogy tisztán tudják szolgálni Őt. Ez nem volt elég a népnek, ez nem kellett. Ha ismerjük Jeremiás, Ézsaiás próféta könyveit, sokszor kiderül,  hogy a nép hűtlen és bűnt követ el az Úr ellen, és bizony ennek következménye van. Itt jön talán az első kulcskérdés: Miért kell a prófétai szó ebben a mai világban? Miért kellett Ezékielnek Krisztus előtt 600-ban hirdetni az Igét, amikor senki sem hallgat rá? Mégis Isten kegyelmének és igazságának el kellett hangozni a nép között, hogy magukhoz térjenek, az Istenhez térjenek, hogy fölébredjenek a bűnből. Lássák meg azt, hogy Isten nem csak büntetést ad rájuk, hanem szabadulást. Az engedetlenség Izraelre nézve megkeményedést okozott és büntetést, de az Istenhez fordulás, a megtérés, az Isten szavának való engedelmeskedés bizony azt eredményezi, hogy Isten cselekszik a szeretet által, és megbocsát ennek a népnek. Ahogyan mondják a próféták a fogságból való visszatérésre utalva, hogy vissza fogja állítani Izraelt azért, hogy a nemzeteket csúffá tegye, amiért Izraelt bántották. És ezt igazán Isten a saját Istensége miatt, a saját nevéért fogja megtenni. Új szívet és új lelket ad majd a népnek, engedelmesek és hűségesek lesznek Hozzá. Izrael be fogja ismerni, hogy az Úr az, aki cselekedett, és megtérnek, vissza fognak térni az Istenhez. Ez így egy szép ígéret még számunkra is, igaz? Mit kezdjünk mi a mai XXI. századi körülmények között, amik szerintem semmivel sem könnyebbek vagy nehezebbek, mint akkor voltak, az Úr megszólító szavával? Tudunk-e az Isteni szóra, a Szentírásra, a Bibliára, a bizonyságtételre, az istentiszteletre, a közösségre úgy nézni, hogy ezek mind Istennek az eszközei, hogy bennünket a hit útján tartsanak, vezessenek és növeljenek a hitben. Sokszor beszélgetünk a bibliaolvasási szokásainkról, nyilván mindenkinek egyénileg kell ezt megtapasztalnia, elhatároznia, megtennie. Talán nem legenda az a történet Rőtszakállú Frigyesről, aki kíváncsi volt arra a tudósaival együtt, hogy milyen nyelven beszéltek az Édenkertben, ezért kitalálták a tudósokkal, hogy két ilyen templomlépcsőre kitett csecsemőt elkezdenek gondozni, etetni, tisztába tenni, fürdetni, de nem szólnak hozzájuk, nem beszélnek hozzájuk. A két csecsemő elpusztult, nem derült ki, hogy milyen nyelven beszéltek az Édenkertben, nem is fog így kiderülni, hiszen a kommunikáció, a beszéd az hozzátartozik a kapcsolatrendszereinkhez, emberlétünkhöz, teremtettségünkhöz. Ha nem beszélünk egymáshoz, ha nem szólunk egymáshoz, az rombolja a kapcsolatot. Ha van közöttünk párbeszéd, ahogy itt hallottuk, Ezékiel és Isten között, van közöttünk kontaktus, cselekmény, cselekvés, akkor ez egy jó kapcsolat, az egy erős kapcsolat. Ahogyan Ezékiel elhívás történetét látjuk, ő nem akart ugyanúgy, ahogy a többi elhívott próféta, és azonnal rohanni ebbe a szolgálatba. Szabadkozott. És nem azért kezdődik ezzel szinte minden prófétai könyv, hogy ilyen bevezetés legyen, mint a dolgozatokban annak idején, amikor írtuk irodalommal a dolgozatot, hanem azért, hogy lássuk mi is, akik most élünk, jóval később, mint Ezékiel, vagy más próféták, hogy bizony az Isten először hitben megalapozza az Ő emberét, és aztán küldi a szolgálatba, fölkészíti mindenféle értelemben. Fontos ezt látnunk, mi történt a mi életünkben is. Egyszer megszólított bennünket, ha nem is ugyanezekkel a szavakkal az Úristen, hitre jutottunk, igent mondtunk Krisztusra, bűnbánatot gyakoroltunk, netalántán reformátusként megkeresztelkedtünk, konfirmáltunk, de ami ennél sokkal fontosabb, elkezdtünk a közösségbe járni. Elkezdtük olvasni a Szentírást, elkezdtük tanulmányozni a Szentírást, elkezdtünk figyelni arra, hogy mit mond Isten, és komolyan vettük az Igét. Ahogyan a Szentlélek megvilágosította egyen-egyenként nekünk vagy közösségként is, ahhoz alkalmazkodunk. Miközben Isten kihív bennünket a világból, aközben elhív bennünket az Ő szolgálatára. Egy régi teológus professzor mondta a teológus hallgatónak, hogy a legfontosabb, amijük van, az elhívásuk. Mindig úgy vigyázzanak rá, mint életük legdrágább kincsére. Mert igenis elhív bennünket az Úr az Ő szavával. Kit, kit, amilyen szolgálatra, amilyen hivatásra, amilyen tevékenységre, amilyen élethelyzet megélésére és Istentől való megélésére, de mindnyájunkat elhív. Igazi kincs az, amikor az Isten megszólít bennünket, ahogyan itt történt Ezékiellel. A leborult, az Isten előtt megszeppent és hódolatát kifejező Ezékielnek azt mondja: Állj a lábadra! És mit csinál Isten?
Ő állítja talpra, lábra Ezékielt! Értjük, hogy milyen kegyelmes Istenünk van. Isten semmi olyat nem vár el tőlünk, amikor elhív, kihív ebből a világból, semmi olyat nem vár el tőlünk, amit nem tudnánk az Ő segítségével, az Ő vezetésével megtenni. Persze az ember sokszor álmodik erről vagy arról, sokszor gondolja, hogy így kéne, vagy úgy kéne, de ez Istennél van, nem a porszem embernél.  Istennél van az élet beszéde, az Ige.  Elég világosan benne van a Szentírásban minden olyan dolog, ami kell ahhoz, hogy a hitünket meg tudjuk élni. A megértéséhez emberi eszközökön keresztül is ad a világosságot, megértést, üzenetet. Nem ugyanakkor szól hozzánk mindig ugyanaz az Ige. Vagy van olyan, hogy talán egyszerre szól egy egész közösséghez is.

 Nagyon szeretem Pál apostolnak Timóteushoz írt leveleit. Személyességük, szertettel teljes mondataiért.  Ott van az a mondat a második levélben, amit Timóteushoz írt Pál: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.“ (2Timótheus 4,2). Van-e ennél szebb felszólítás? Ezt mindnyájan kaptuk. Benne van az egész emberi lét, szinte le van fedve a buzdítás, türelem, tanítás, szeretettel való tanítás és a megfeddés is. Benne van minden, hogy az embereket életre vezessük, Krisztussal való életre vezessük, és ezt csak az Igéből nyert erővel, ismerettel, szeretettel tudjuk megtenni. Tudjuk azt, hogy keresztyén létünknek sokszor nagy kísértése, hogy nagyon hamar szeretnénk egyről a háromra jutni, mint ahogy Zimmer Feri mondja, kihagyva a lépcsőfokokat, és Isten vezetését.  Kicsit talán az emberi természetből adódóan sikeres keresztyénséget akarunk. Ha föltennék a kérdést, hogy Ezékiel ilyen sikeres keresztény volt, sikeres próféta volt? Vagy nem? Hát halljuk, már az elején mondta neki az Úr, nem hallgat rád senki, de te mondjad. Vajon nekünk nem ez a prófétai sorsunk, hogy mondjuk, szóljuk, tegyük?  A gyümölcsöt, az eredményt, azt meg bízzuk az Úrra. Az Úr munkálkodik a mi szívünkben, és Ő fog bennünket az elhívás alapján, Igéje alapján vezetni, és arra hív el bennünket, hogy hirdessük az Isten igéjét. Most ezt értsük jól, nyilván a mai gyakorlat szerint a lelkészek hirdetnek igét, de higgyük el, hogy a bizonyságtételünk, a tevékenységünk, az életvitelünk is legalább olyan igehirdetés, élő igehirdetés. Azt szokta volt mondani Ravasz László, amikor tanította a teológusokat, hogy egy lelkésznek tíz százaléka vasárnapi szószéki szolgálat, a 90 az egyéb, ahogyan az emberekkel bánik, ahogyan viselkedik, ahogyan szolgál, ahogyan dolgozik. Miközben azt gondoljuk, hogy a lelkész nagy tevékenysége az a vasárnapi igehirdetés, amit nem szeretnék lebecsülni, nehogy valaki ezt jegyezze meg. Fontos ezt látnunk. Az életünk is igehirdetés! Szeretnénk sikeresek lenni, szeretnénk az Igékből jó üzenetet összerakni magunknak, szeretnénk pozitív üzenetekkel élni, szeretnénk áldott életet. Debizony az Ige sokszor fedd és int, buzdít és tanít bennünket. Tükröt tart elébünk. Az ember pedig törekszik, megy, majd így próbálja, úgy próbálja, mert mi sikeressé szeretnénk válni. Mi a siker az Isten előtt? Gondoljunk Pál apostol életére. Ha őneki megállítjuk az élete filmjét egy pillanatban, mondjuk, amikor elindul a damaszkuszi úton, akkor ő még nem volt Pál apostol. Azt mondjuk, hogy hű, hát ez az ember! Hogyan lett Isten, a mi Urunk, Jézus áldott embere?  Isten látja az egész életünket, ott van előtte az egész életünk, és meg szeretne bennünket áldani az Igéjével. Mondjuk a hitvallások alapján, hogy  Szentlelke és Igéje által gyűjt össze bennünket. (Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelet). Az eklézsia  kihívottak, elhívottak, megszólítottak  közössége. Mi nem véletlenül vagyunk ebben a gyülekezetben. Akár értjük az Igét jól, akár nem értjük az Igét jól, akkor is azért vagyunk itt, mert az Isten gyűjtött össze bennünket. Akár van rendszeres bibliaolvasási szokásunk, akár nem, ugyanezt mondja nekünk az Úr ma, és minden napon:  Beszélni akarok veled. Szólni akarok hozzád. Figyelj a szavamra.

Nagyon sokszor találkoztam azzal, hogy az emberek mondják, hogy ó, ezt az igét én már ismerem. Mikor Nagykőrösre jártam a főiskolára, Dr. Nagy István professzor úr, néhai dr. Nagy István professzor úr olyan áhítatot tartott a nemzetségtáblák közül, – már nem emlékszem pontosan, hogy melyikből -, szinte fény gyulladt az agyunkban, lelkünkben. Megértettük, hogy ki kicsoda.  Olyan szeretettel beszélt professzor úr arról, hogy nincs haszontalan mondat, Ige a Bibliában. A nemzetség táblázatok, azok nekem is nehézséget okoznak. Sokszor keresem az üzenetet benne, de nem találom. Sokszor próbálok még a mai napig nem szégyent vallani. A Biblia az nem olyan, hogy elolvasom egyszer, mint egy regényt, vagy egy tankönyvet, és attól kezdve minden mondatát értem, és tudom élni, hiszen az a neve, hogy Élet könyve.  Az Isten Igéje nehéz eledel. Talán megfeküdte Ezékiel gyomrát is a könyvtekercs. Milyen érdekes, hogy a Jelenések könyvében is van ilyen a könyvtekerccsel kapcsolatban. Nem könnyű táplálék az Isten Igéje, nem könnyen érthető az Isten Igéje.

Az ember szereti elképzelni, hogy mit hogy tegyen. Igényt kell alátámasztani sokszor, hogy ez így van, úgy van, amúgy van. Megyünk a saját fejünk után, akár keresztyénként is, és aztán csodálkozunk, hogy ha nincs áldás a szolgálatunkon. ugye van ilyen mondás is, hogy valaki padlót fog, elesik. Nem szép állapot, de talán ezzel kell néha tanítani az Úrnak. Ahogy most itt volt a család, és a világhírű vejemmel beszélgettem zenéről, és hát nyilván megint szöget ütött a fejembe egy dalszöveg részlet. Ugye az ilyen törtetésről, a mindenáron való előjutásról és a folyamatos csalódásról szóló egyik dalában van ez: „A siker kulcsa ez De milyen furcsa lesz Hogyha egyszer kinyílt az ajtó Bent is ugyanúgy kemény a padló.“ (Roy és Ádám trió: Komolyan sírok)

Sokszor az emberek azt gondolják, hogy bejutnak egy ajtón egy pozícióba, egy helyzetbe, és onnantól kezdve minden ragyogó lesz és jó lesz. És ott is lehet padlót fogni. Tulajdonképpen ennek a dalnak az volt az üzenete, de mégiscsak szíven ütött engem, ahogy beszélgettünk, mert igen, az ember néha csalódik. Mennyivel másabb különbség az, amikor az Istennel való személyes kapcsolatom alapján leborulok elébe. Mert az Isten nem megalázni akar bennünket, hanem fölemelni. Az Isten tanítani akar bennünket, és nem kifosztani. Az Isten talpra akar bennünket állítani az Igéje által, ahogyan tette ezt Ezékiellel.

 Van itt egy csodálatos dolog: Lélek áradt belém, mondja az Ige, amit hallottunk. Nem hagy bennünket az Isten úgy magunkra, hogy rágcsáljuk ezeket a mondatokat, amiket kapunk. Persze legyünk őszintén, amikor olvassuk a Bibliát, és kapunk egy kemény üzenetet vagy nehéz üzenetet, akkor nem érezzük magunkat könnyű helyzetben. Itt a testvérekkel elég őszintén szoktunk beszélgetni az Ószövetség nagyléptékű és nehéz történeteiről, de valamiért a mi tanulságunkra, hogy mi tanuljunk ebből, megírattak ezek a nehéz történetek is. Talán nem ismerjük fel, hogy hogyan van ez, de mégis Isten gondoskodott arról, hogy benne legyenek a Szentírásban. Micsoda ajándék, hogy van magyar nyelvű Bibliánk, hogy egyáltalán van Bibliánk, hogy nem ritka, szinte kincsként őrzött tekercseken van valahol szétszórva a világban az Isten Igéje, hanem többféle fordításból választhatunk, amelyik hozzánk közel áll, abból olvassuk. Utánanézhetünk az Ige üzenetének. és még akkor sem értjük meg, ha megvesszük a világ legjobb kommentárját, mert az Isten igéje titok is. Olyan titok, amit az Isten Szentlelke világosít meg előttünk. Amikor legelőször szolgáltam itt egy ifjúsági tábor után Szolnokon, akkor éltem ezt meg. Mindenkor örüljetek, ez volt az Ige.(1Thesszalonika 5,16). Pénteken elkészültem, elolvastam mindent, és nagy lelkesen elmentem Pista bácsihoz, hogy hú, hát erről tíz prédikációt lehetne mondani, és ez ezt jelenti, azt jelenti. Akik ismeritek Pista bácsit, emlékeztek rá, mosolygott, mosolygott, és mondja, hogy magam is negyvenegynéhány évesen értettem meg ezt az Igét, és valóban Gyuri, akár 10-15 prédikációt is el lehetne róla mondani. Az Isten Igéje titok, misztérium. Az Isten szava, amikor Ő szól hozzánk, amikor beszélni akar velünk, akkor azt meg is teszi, ha engedjük. Nem hallgatott el az Isten, nem kapunk egy ilyen menetlevelet, hogy ezt intézd el, és hát boldogulj, ahogy tudsz. Isten mindig formál bennünket, alakít, éppen úgy, hogy képesek legyünk a következő lépést megtenni.

Az életünk tengelye, – a múlt vasárnap hallottuk -, vagy alapja, kősziklája Jézus Krisztus, akkor kíváncsiaknak kell lennünk, kutatnunk kell az élő Igét, Jézusnak a szavait, az Istennek a szavait. Ki látta az Istent? Az egyszülött fiú. Ha mi láttuk az egyszülött Fiút, akár a Szentírásból, akár az Ő munkája által a mi életünkben munkálkodva, akkor bizony mindent láttunk, ami az élethez szükséges. Az életnek a Lelke, az Istennek a Lelke áradt Ezékielbe, hogy el bírja végezni ezt a nehéz szolgálatot.

Sokszor nehéz persze rendszeresen olvasni a Bibliát. Mit jelent ez rám nézve? Hogyan alkalmazzam, hogy ez az ige, amit olvastam, hallottam igehirdetésben, hogyan alkalmazzam ahhoz, hogy az életem jobbra forduljon. Mi az én szerepem, mi az, amiért imádkozni kell és várni, netalántán böjtölni, mi az, amit Isten az Igéjével világosan a tudtomra ad. Nehéz kérdések ezek, de ha bízunk az Isten igéjében, az Isten szavában, az Isten beszédében, akkor biztosak lehetünk abban, hogy úgy fogunk járni, azt fogjuk tapasztalni, mint Ezékiel. Állj a lábadra – mondja az Úr -, de itt nem áll meg, talpra állítja Ezékielt. Milyen csodálatos megtapasztalás lehetett ennek a prófétának, és milyen csodálatos megélése annak, hogy az Isten szereti őt.

Fontos azt látnunk, hogy bennünket, amikor elhív az Úristen, mi is Isten munkatársaivá válunk. Hóseásnál beszéltünk erről, ha még emlékszünk, hogy nekünk is vannak szimbolikus cselekedeteink. Vagy így, vagy úgy, de vannak szimbolikus cselekedeteim. Az Isten szava munkálkodik az én életemben, ha én akarom, törekszem rá, akár küszködöm is, harcolok azért, hogy halljam az Isten szavát, az Isten beszédét, akarjak az Istennel találkozni. Hagyd, hogy Isten szóljon hozzád, hogy megszólítson. Akkor mi is észrevesszük azt, hogy az élő Ige, az Úr Jézus, aki azt mondja, hogy tegyetek tanítvánnyá minden népeket, nem vonta vissza ezt a parancsot, ezt az Igét. Ez vonatkozik ránk, és bizony ezt tennünk kell. Nem arról van szó, hogy adjuk fel a világi foglalkozásunkat, nyilván ilyen is lehetséges, az elhívásra, az isteni szóra hallgatva, hanem az életünket adjuk oda az Istennek, a szívünket adjuk oda az Istennek, beszélgessünk az Istennel, és Ő meg fogja mutatni, hogy merre menjünk.

Kisebb egyházakban sokszor alkalmazzák ezt, és egyébként Istentől valóan is alkalmazzák. Mi, reformátusok kevésbé, hogy elhívott az Úr erre vagy arra a szolgálatra. Lelkészeknél szokták mondani, hogy megvan a belső elhívás, Isten elhívja a lelkészt, és a külső elhívás, amikor megszerzi hozzá a diplomát. Mindnyájunknak megvan ez a belső elhívása. És ez a csodája Istennek, hogy nincsenek kiemelt pozíciók az Isten országában. Az igeértő és igeolvasó ember, az egyenrangú. Én ezt talán máskor is mondtam már, legalábbis úgy emlékszem, hogy a kereszténység az egyetlen olyan műfaj, amikor tanulva tanítunk és tanítva tanulunk, és még a lelkész is tanulhat a híveitől. Sok mindent, és ebben semmi szégyen nincs. Ez pont az Isten tervének, az Isten országának az áldása, és bizony nagyon-nagyon fontos az Isten és az ember kapcsolatában, és az ember és az ember kapcsolatában is. Az a kérdés most így a böjti időszakban, hogy akarunk-e mi az Istennel beszélni? Ha szól hozzánk az Isten, hagyjuk-e, hogy talpra állítson bennünket, és lélek áradjon az életünkbe?

 Mi mondjuk, ahogy említettem, hogy a Szentlélek és az Ige harmóniában, egységben van. Volt már az egyház története során, a nagybetűs Egyház története során, amikor akár az Igét akarták a Szentlélekkel szemben kijátszani, felhasználni egyéni sajátos célokra, vagy a Szentlelket az Igével szemben. Az Ige és a Szentlélek harmóniában van, együttműködnek. Még a karizmatikus gyülekezetek is próbálják ezt, hogy a Szentírással kompatibilis legyen a Szentlélek kijelentése. És nyilván a legtávolabb áll tőlem, hogy bárkinek a hitét megkérdőjelezzem, de a Szentírás nem valami zsarnok vagy papíros pápa fölöttünk, hanem tényleg az Isten szava számunkra, amiből egy-egy mondatot, egy-egy szót a Szentlélek tesz üzenetté neked és nekem. Különböző alkalmakkor, különböző időkben, vagy reménység szerint akár együtt, de nem kijátszhatók, kihasználhatók egymás ellen. Agyon lehet ütni a legszeretetteljesebb Igével is, lélek nélkül, az Isten lelke nélkül a másik embert, és félre lehet vinni lelkesen, de Ige nélkül, Igei alap nélkül a másik ember életét ugyanúgy, mint fordítva. Szolgálatot kapunk az Istentől, munkatársakká válunk, és Ő folyamatosan, ha úgy tetszik, kiképez bennünket. Soha nem láttam, de tudom, hogy van egy ilyen műsor is, hogy kiképzés, és sokszor eszembe jut, hogy mi lenne, ha a templomra azt írnánk ki, hogy kiképzőhely. Életrevaló kiképzést hirdetnénk az embereknek, szerintem megmosolyogjanak, vagy lehet, hogy hangosabban is nevetnek. Senki sem cél nélkül jön erre a világra, ahogyan sokszor mondom ezt nektek az Efezusi levél első fejezetéből, hogy a világ teremtése előtt tudta Isten, hogy ma délután itt leszünk, hogy kik leszünk itt, hogy milyen élethelyzetből leszünk itt, mi foglalkoztatja a gondolatainkat, mi foglalkoztatja a szívünket, milyen súlyok nyomják a vállunkat, miben vannak kétségeink, szomorúságaink, kísértéseink. Ettől meg is lehetne akár ijedni, de gondoljunk az Isten szeretetére, amely megmutatkozott Jézus Krisztusban.

Hát aki úgy szereti ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adja, hát az hogyan akarna bennünket kárhoztatni? Megerősíteni akar, beszélni akar velünk, ahogy Ezékielnek mondja. Miközben beszél az Úr, Szentlélek árad belénk és talpra állít, mi pedig halljuk az Ő szavát. Engedjük, hogy munkálkodjon az Úr. Amikor az Isten személyessé teszi az üzenetet, azt a Szentlélek által teszi. Akkor teljes bizonyosságod lesz neked is és nekem is. Engedjük, hogy beszéljen velünk az Úr, talpra állítson és Lélekkel áldjon meg, mi pedig halljuk az Ő beszédét. Ebben áldjon meg és erősítsen meg az Úr. Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Mit éreznél Ezékiel helyzetében, ha ilyen megtapasztalásod lenne istennel?
2. Hogyan kapcsolódik Isten Igéje a mindennapi életedhez?
3. Mi segít jobban megérteni az olvasott vagy hirdetett Igét?
4. Az igehirdetés alapján min szeretnél változtatni bibliaolvasási gyakorlatodon?

Bárány György, beosztott lelkész