2025.04.27.

Olvasandó: János evangéliuma 21, 1-14

„Hálaadás és fogadalom1Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát. Felém fordította fülét, ezért őt hívom segítségül, amíg csak élek. Körülfontak a halál kötelei, a sírtól való rettegés fogott el engem, nyomorúságban és bánatban van részem. De az Úr nevét hívom segítségül: Ó, Uram, mentsd meg életemet! Kegyelmes és igazságos az Úr, irgalmas a mi Istenünk. Megőrzi az Úr az együgyűeket, elesett vagyok, de ő megsegít. Légy újból nyugodt, lelkem, mert jól bánt veled az Úr! Megmentettél engem a haláltól, szememet a könnyhullatástól, lábamat az elbukástól, az Úr színe előtt járhatok az élők földjén. Hittem, ha így szólok is: Igen elesett vagyok! Kétségbeesésemben mondtam: Minden ember hazug! Mit fizessek az Úrnak a sok jóért, amit velem tett? A szabadulásért fölemelem a poharat, és az Úr nevét hirdetem. Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat egész népe jelenlétében. Drágának tekinti az Úr híveinek halálát. Ó, Uram, én a te szolgád vagyok, szolgád vagyok, szolgálóleányod fia: levetted rólam a bilincset. Hálaáldozatot mutatok be neked, és az Úr nevét hirdetem. Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat egész népe jelenlétében, az Úr házának udvaraiban, tebenned, Jeruzsálem! Dicsérjétek az Urat!“ 116. zsoltár

 Néha az élet adja, hogy milyen Igét válasszon a lelkész, néha az Ige adja, hogy milyen helyzetről szóljon az igehirdetés. Olykor az élet felől indulunk az Ige felé, olykor az Ige felől az élet felé. Mai textusunk olyan, hogy egy élethelyzet felől megyünk Urunk üzenete felé.  A Húsvét utáni időszakban egy nagyon régen látott, hallott ismerősömmel beszélgettem telefonon, aki nagyon nehéz élethelyzetben van jelenleg. Elmondta gondját-baját és mondja, hogy szokott hallgatni engem, az igehirdetéseimet. Micsoda megtiszteltetés ez.  Szokott hallgatni az interneten, az ott fellelhető igehirdetéseket, mert könnyebben figyel, ha ismerős ember mondja az Isten felséges dolgait.  Mondja, mennyire igazam van, amikor a Brian életéből idézem: „Mit adtak nekünk a rómaiak?“ Neki is ez a gondolat járt a fejében sokszor, hogy mit köszönhet ő Istennek, mit köszönhet a rokonainak, mit köszönhet a Húsvétnak, mikor romokban hever az élete? Próbáltam neki vigasztaló szavakat nyújtani a tőlem megszokott talán kedves és kicsit humorosabb formában. Éreztem rajta, hogy nagyon elkeseredett. Azt mondta, hogy itt volt az ünnep, a Húsvét is mit ér? Kiüresedett teljesen, már locsolkodni se jönnek a gyerekek, hiába készül rá. Már a saját gyerekei se néznek rá. Egy kicsit olyan volt, mint a múlt hétfőn emlegetett prédikátori ige: “Ez is hiábavalóság!“ (Prédikátor 2, 23b).  Úgy érezte ez a kedves ismerősöm, hogy minden hiábavaló. Próbáltam neki vigasztalást adni és próbáltam neki azt mondani, hogy Isten nem egy kívánságteljesítő valaki, akinek garantálnia kell a mi boldog és békés életünket, szakmai és egyéb előmenetelünket, és mindenféle bajtól meg kell bennünket óvni. Ha ezt megteszi, az nyilván nagy ajándék. Azonban az a fontos az emberre nézve,  hogy van-e valami reménysége az életben, hogy jobbra fordulnak a dolgok? Hát ő már teljesen reménytelen. Semmi értelme az életnek, nem is élet ez. Aztán próbáltam arra hivatkozni, amit tudtam róla, tehát hogy jó szakmai előmenetele volt, megbecsülték, és kérdeztem, hogy észreveszi-e az áldást, a jót az életében? Mit ér az a tíz jó dolog, ha van mellette harminc, ami rossz!!? Hát újra arra próbáltam vezetni, hogy próbáljon valamiben reménységet találni, hogy nem a reménytelenségé az utolsó szó. Elbeszélgettünk, fölolvastam neki ezt a zsoltárt, nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy ez egy kicsit most megsimogatta a lelkét, majd gondolkozik ezen. Ma azt szeretném, ha mi is gondolkoznánk egy kicsit, hogy hol van a mi reménységünk Húsvét után? Mit jelent ránk nézve a Húsvét, az első Húsvét, Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása? Hogyan tudjuk ezt ebben a reménytelen világban reménységgé váltani? Hogyan tudunk az élethez erőt kapni az Istentől? Hogyan tudunk megmaradni a hit útján ebben a hitetlen világban? És hogyan tudunk a majdnem szó szerinti lövészárkok és csatamező területén megmaradni Jézus Krisztus mellett?

 A felolvasott zsoltárban egy hálaadásról hallunk.. Nem tudom, hogy a Testvérek, amikor olvassák a Bibliát, el szokták-e így képzelni azt a szituációt, amiről olvasnak? Azt látjuk magunk előtt, hogy folyik a templomban a hálaáldozati istentisztelet, jönnek az egyéni áldozók és elmondják, hogy mit köszönnek az Istennek. Velük vannak a barátaik, a rokonaik, az egész társaságuk, az egész gyülekezet és az egész ünneplő nép. Amikor elmondják egyesek, vagy eléneklik, vagy fölolvassák az akkori szokás szerint a maguk esetét, aztán végeznek egy szertartásos cselekvést. Látszik ez, hogy fölemelnek egy borral teli poharat és segítségül hívják az Urat, vagy hálaadó mondatot mondanak és az oltárra öntik a pohár tartalmát. Ez az illetőnek az áldozati ajándéka azért, hogy az Isten megsegítette őt. Képzeljük ezt el mondjuk a szolnoki református templomban. Egy ilyen zavargó, hangos dicsőítéstől és hálaadástól teli tömeget láthatnánk magunk előtt. Ezt az egész szertartást a pap vezeti és egy kórus kíséri. Emberi lelkek és emberi sorsok szólalnak meg, amikor ezt a cselekményt megteszik ezek az emberek. Aztán ebben csendül fel a 116. zsoltár és tele van reménységgel a zsoltárírónak az egész lelke. Az egész lénye beleremeg az Isten szeretetébe és átérzi az Isten kegyelmét. Alig van a Bibliában olyan zsoltár, amelyben az érzelmeknek az ilyen gazdag, színes világát láthatnánk. Milyen szép vallomás az, hogy azt mondja a zsoltáríró: Szeretem az Urat! Mi hányszor mondjuk ezt: Uram, én szeretlek? Eltér ez a szokástól, a teológusok ugye egy kicsit vakarhatják a fejüket, mert nem a szokásos zsoltár fölépítést hallhatjuk itt: eltér a szokástól, a műfaji szabálytól, a magasztalásra felhívó „Noszá”-tól. Egy  hitvallást hallunk rögtön az elején. A zsoltáríró azt vallja meg: ő az Istenével szeretet közösségben, szeretet viszonyban van. Istene olyan Isten, aki nemcsak erős, hanem gyengéd, aki dédelgeti az Ő általa szeretett embert, szereti az Ő általa szeretett embert, az elhagyottat, a nyomorultat. Nemcsak kormányoz, nemcsak simogat, de fáj is neki az Ő általa szeretett embernek a szenvedése vagy halála. Bilincseket leoldó és szabadító ez az Isten, akit a zsoltáros megénekel itt előttünk. És már-már kimondja a zsoltáros is azt az újszövetségi gondolatot, hogy előbb szeretett az Isten, mielőtt az ember ezt a hitvallást mondhatná neki. „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.“ (1 János 4,19)

 Szeretem az Urat, az az örömöm, hogy szolgája lehetek, az Isten rabja, vagy újszövetségi értelemben az Isten rabszolgája. A szolgálóleány fia, aki tudvalevőleg más viszonyban volt az Úrral, mint a többi rabszolgák. Nem az kötötte az Urához, hogy átfúrták a fülét, hogy ő az Istennek a rabszolgája, hanem a szíve kötötte az Istenhez és akkor mondja el ezt a vallomást. Elmondja az életét is, nem irreális, ahogyan ő hisz az Istenben. Elmondja, hogy körülvették őt a halál kötelékei, a gonosz ellenség úgy bánt vele, mint egy megkötözött, halálra szánt, szökött rabszolgával. De ő akkor is, ha le volt gázolva, tudta, hogy ember rajta nem segíthet, egyedül csak az Isten. A minden ember hazugot most ne az igazságszolgáltatás értelmébe vegyük, hanem így. Csak az Úrhoz, az Istenhez kiáltott és ismétli a segélykiáltását: „De az Úr nevét hívom segítségül: Ó, Uram, mentsd meg életemet!“ Uram, mentsd meg az én lelkemet! Ez az ember élő kapcsolatban volt az Istennel, tudta, hogy könyörülő és irgalmas az Úr. Hitte: az én Istenem szeret engem, megment a haláltól, a szörnyű elcsúszástól, az örök eleséstől, az örök földön maradástól és megszabadultam. Élhetek az élők földjén, beléphetek a hitnek abba a nyugodalmába, amit Isten az embernek szánt. Élhetek az Isten szeretetében és szerelmébe abban a templomban, a jeruzsálemi templomban és élhetek az Isten békességében. De itt nem áll meg a zsoltáríró. Nem azt mondja:  Köszönöm Uram, hogy megszabadítottál, majd jövök legközelebb, ha bajban leszek Hanem fölteszi a kérdést az Úristennek: Mivel fizessek az Úrnak minden jótéteményéért? Fölveszi a szabadítás a hálaáldozás poharát és kiáltja az Úr nevét. Megfizeti az Úrnak tett fogadalmait Isten népe előtt. Azt mondja: itt az én ajándékom, itt az életem, itt a szívem, itt az egész egzisztenciám, itt az egész lényem. Szolgád vagyok, boldog rabod, szolgálólányod fia, akit Hozzád nem csak a jog és a kötelesség, hanem a szeretet és a hála fűz. Itt áldozok neked az Úr házában, az Úr házának tornácaiban és Jeruzsálemet, a templomot magasztalja. Hálaadás és szabadítás a kulcsfogalmai ennek a zsoltárnak.

 A megváltott ember képes ilyen hálaadásra. A megváltott, a hit realitásában és valóságában élő ember tudja kifejezni Istennek ezt. A kegyelmes szabadításért való hálaáldozatért, amit ez a zsoltáros átélt, és amit mi is átélhetünk akár naponként is. Talán sokan vagyunk itt ma, akik jártunk a halál árnyékának völgyében, akik szembenéztünk betegséggel, bajjal, gyásszal, szomorúsággal. Ha az Úrhoz kiáltottunk, akkor tudjuk, hogy Ő meghallgat bennünket és elküldi az Ő szabadítását. Szeretettel bánik velünk, begyógyítja sebeinket és megszabadít bennünket. Elsősorban a bűn szorításától, letörli szemünkről a könnyet és megóvja lábunkat az eleséstől.

 Ez történt az első húsvétkor is. Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása adja ezt nekünk, hogy mi fölemelt, Isten által fölemelt életet éljünk, szabad életet éljünk és teljesítsük az Úrnak tett fogadalmainkat. Hallelujával fejeződik be ez a zsoltár. Jézus is halleluja zsoltárt énekelt az utolsó vacsorán a tanítványaival. Ez az ember, a zsoltáros, aki miközben látja az életét Isten kezében, látja a realitást, a mindennapok realitását is.  Isten az, aki meg tudja őt szabadítani. Isten nem adja oda olcsón az Ő általa szeretett embert a halálnak, a gonosznak, a bűnnek. Isten véd meg bennünket és Isten tart meg bennünket, mert át akarja formálni az egész lényünket és egész életünket. Tudjuk-e, hogy még az egész életünk Isten előtt van rejtve? Akárhány évesek is vagyunk is. Isten kezében van az egész életünk, hitben van az egész életünk, Jézus kereszthalálában és föltámadásában van az egész életünk. Erre hív ma bennünket ez a zsoltár, hogy ne vessük másba a mi bizodalmunkat, reménységünket, egyedül a föltámadt és megdicsőült Jézus Krisztusban. Mert Jézus legyőzte a halált, ahogy hallhattuk múlt hét vasárnap és hétfőn és a halál fullánkját kihúzta és életet akar nekünk adni.

 Súlyosan fogalmaz a zsoltáríró, de reálisan fogalmaz. Nem tudom mindenkiről, hogy ki-ki milyen élethelyzetben, szomorúságban, vívódásban, teherhordozásban van, de azt tudom innen a szószékről hirdetni, hogy ez mind Isten előtt van. Ha elmondjuk Istennek az átélt, megkötöző, fogva tartó nyomorúságunkat, akkor Ő biztos, hogy reménységet, bizodalmat, új hitet ültet a mi szívünkbe és megszabadít a bűn rabságából, a bűn rabszolgaságából. Kegyelmes és irgalmas az Úr. Meg akar bennünket tartani, meg akar bennünket változtatni. Ez a Húsvét üzenete, mondtam volna ennek a kedves ismerősnek, ha idáig eljutottunk volna. És az az ember, aki megérezte az Isten szabadítását, az Isten sebeket begyógyító kegyelmét és szeretetét, annak a szívében hála fakad és elindul az Úr útján. Megpróbálja az Urat szolgálni.

 Szeretem az Urat! Micsoda hitvallás ez. Sokszor azt gondolja az ember, hogy az Istennek csak kötelessége van. Gyökössy Endrének van egy ilyen története, hogy eljutott hozzá egy házaspár, akik eldöntötték, hogy elválnak. „Az asszony már egy fél órája mossa urának nem a lábát, hanem a fejét. Elmondja mindennek. Arról volt szó, hogy meg kellene menteni a házasságukat, de az asszony csak mondja, mondja a magáét. A lelkigondozó legnagyobb döbbenetére a férfi mindenre bólogat, mindent jóváhagy, időnként megszólal: Bizony így van! – Amikor az asszony végre elhallgat, a lelkigondozó ránéz a férfira, kérdőn, mondjon valamit, ha már szóhoz jutott. Az odafordul párjához, s minden pátosz nélkül ezt mondja: Akkor is szeretlek. Az asszony sírva fakad, és a lelkigondozó legnagyobb döbbenetére azt kérdezi: Miért nem mondtad ezt nekem soha? Akkor most nem ülnénk itt. Mire a férfi: Kérdezted? Kell ezt kérdezni? Hát miért nem szabad kérdezés nélkül mondani? Miért akkor derül ki, hogy egy férfi szereti a feleségét, amikor már az „orvos” előtt ül a házasság? De még jó, hogy ott kiderül. Csupán annyi a baj, hogy ezt a férfit nem tanították meg arra, hogy kimutassa a szeretetét. Ő azt gondolta, elég, ha úgy él, úgy tesz-vesz a felesége körül, ahogy érez iránta, és ebből rá kell jönnie a szeretetére! Kiderült, hogy nem volt elég a tett, szó is kellett volna.“  Ezt a zsoltárost megtanították szeretni, Istent is, embertársait is. S olyan szerencsés, hogy ki is tudja fejezni. Kell-e az Istennek kérdezni bennünket, hogy szeretsz-e engem? Vagy mondjuk, mert az terem meg a szívünkben. Szabad-e mondanunk kérdezés nélkül az Istennek, a felebarátunknak, a testvérünknek, a szomszédunknak, hogy szeretem, értsük ezt jól, hogy szeretet cselekvéseket teszek meg az ő életének megjavítása, Isten megtapasztalása által. Ha csak akkor mondjuk azt Istennek és a másik embernek, hogy szeretlek, amikor éppen úgy kívánja érdekünk, fölvesszük a borravalót remélő pincérmosolyt, vagy fölvesszük az elismerést remélő református keresztyén mosolyt, és akkor azt gondoljuk, hogy minden rendben van. Ezt a zsoltárost nem tanította erre senki, egyedül az Úristen tanított arra, hogy kimondja, ezzel kezdje az ő vallomását: Szeretem az Urat. Mert Ő felém fordul, figyel rám. Bármilyen helyzetben is vagyok, ez az Úr meg fog engem menteni, leoldja rólam a bűn, a halál, az egyéb megkötözöttség kötelékeit. Nem azért mondja a kegyelembe fogadott ember, mert az Úr ezt kérdezte, vagy elvárja tőle. Amikor átéli a szabadítást, ha mi is átéljük a szabadítást, akkor bizony megtapasztaljuk az Isten kegyelmét és úgy érezzük: Uram, mit adhatnék neked ezért? Itt a szívem, itt az életem, használd ezt a Te neved dicsőségére. A zsoltáros nem előre fizet. Nem valami előleget ad az Istennek, hogy majd, ha megszabadítasz, akkor jön a teljes fizetség. Divat ez a világban, most voltam az egyik lányunkkal az Ofotértben, és ott is kell előleget fizetni, és amikor kész a szemüveg, akkor ugye kifizetjük a teljes vételárat. Ma már nem lehet hálapénzt adni, de biztos ismerjük ezt az érzést, amikor volt időszak, amikor előre próbáltunk magunknak segítséget szerezni orvosoktól, másoktól, csúsztattuk a borítékot. Aztán van, aki Szent Antaltól kezdve Jézusig mindenkinek megígér mindent, előre igérget fizetséget, hálát, ha majd bekövetkezik, aztán mikor bekövetkezik, akkor elfelejti ezt. Oda lesz az a reménység, ami megvalósul, oda lesz a hála. Ez a zsoltáros hálából és utólag ad. Istenem, hogyan hálálhatnám meg neked mindazt, amit tettél velem? Fölemeli a szabadulás poharát. Sátoros ünnepeken énekelték ezt a zsoltárt, ahogy mondtam, hosszú sorok kígyóztak fel a lépcsőn a templom oltára felé és vitték a hálaáldozatukat, vagy az Istenhez forduló kérő áldozatukat. Valamit kértek, valamiért hálát adtak. Aki hálát adott, annak a pap a kezébe adta a kelyhet, ami színültig volt borral, vagy esetleg illatos olajjal, és amikor odaért az oltárhoz, a hálaadás poharát ráöntötte a tűzre, és aztán ennek a tartalma, mint valami jó illat szállt föl az Úrhoz. Így adtak hálát Istennek és  szabály volt az is, hogy fölemeljék a hálaadás poharát. Pál apostol mit nevez a hálaadás poharának, emlékszünk-e még rá? „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?“ (1Korinthus 10,16a). Van újszövetségi üzenete is ennek a zsoltárnak. Micsoda úrvacsorai gondolat, hogy fölemeljük az áldás poharát a Krisztussal, vérével való közösségünkben és aztán az Úr iránt való fogadásainkat megadjuk az egész nép előtt. Emlékszünk még a negyedik kérdésre, nem olyan régen volt úrvacsora? „Mindezeket bizonnyal elhivén, ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért háládatosságból egész életeteket az Úrnak szentelitek és már e jelenvaló világban, mint az ő megváltottjai az ő dicsőségére éltek? Ha igen, feleljétek: ígérem és fogadom.“

 Mit jelent nekünk a Húsvét? Mi a mi reménységünk Istenben? Gondolkozzunk el ezen, hogy komolyan mondjuk-e ezt, amikor azt mondjuk, hogy hiszem és vallom, ígérem és fogadom. Az ember természeténél fogva mindig megígéri, megfogadja, hogy a bűnnel harcba száll, új életet kezd és lehetőleg, amennyiben ez lehetséges Isten dicsőségére él. Nem gondolnám, hogy bárki ezt rosszindulatból teszi, vagy az Istent szeretné becsapni, hanem egyszerűen ilyen az emberi természet. Ha csak ennyi lenne a reménységünk, a Húsvét utáni reménységünk, akkor bizony ez elég kevés volna, Hál’ Istennek, hogy sokkal több ez. Szeretni tanít bennünket ez az Isten. A húsvéti szeretetet adja nekünk Húsvét után egy héttel és azt akarja, hogy tovább adjuk ezt. Szeretem az Urat, ez az én reménységem, mert megtapasztaltam előzőleg, hogy Ő is szeret engem. Megment a haláltól, megment a bűntől és ez nem azt jelenti, hogy nekünk nem lehet bajunk. A zsoltáros nagyon is reálisan áll a földön, elmondja:  Uram, oly sokszor küszködöm azzal, hogy elesem, hogy úgy érzem, hogy a holtak hazájában, a bűn hazájában hagysz engem és nem tudok megszabadulni. De Isten nem akarja, hogy így maradjunk, ki akar onnan hozni bennünket. Ugye itt azt mondja a zsoltáríró: Nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Ez nem a holtak hazájára vonatkozik, hanem ez a teljes enyészet a bűnnek a diadalra jutását jelenti a zsoltáríró esetében. Megment az Isten. Aztán az a kérdés, hogy miért ment meg engem az Isten. Gyakran hallunk olyan bizonyságtételeket, amikor különféle bajoktól ment meg bennünket az Isten, elmondják a szabadulásukat, és milyen nagy segítséget nyújtott nekik az Isten a bajban. Imádkoztak azért, hogy kikeveredjenek a csávából, a bajból, kilábaljanak az egyéni válságukból, gödörből, és megmeneküljenek az anyagi csődtől, netalántán diadalmaskodjanak ellenségeikkel szemben, és aztán bebizonyosodjanak az igazuk. Olykor elszomorodom ezeken a bizonyságtételeken. Hallottam túlzásokat is, volt olyan, aki egy tank benzinnel eljutott majdnem Londontól Vlagyivosztokig, mert az Úr úgy megáldotta a benzint. Ebben én nem nagyon hiszek, de abban sem, hogy Isten csak azért szeret bennünket, azért választott ki bennünket, hogy ilyen bajból kimentő jó angyal legyen számunkra, vagy egy olyan személy legyen, aki   kiszabadít mindenből. Mert ha én mindig az Isten szolgálatait nézem, hogy mit tett értem az Isten, mármint az egyéni életemben, akkor bizony, amikor simán mennek a dolgok, akkor mit csinálok? Elfelejtkezem az Istenről. Uram, itt boldogulok magam is. Talán ismerik többen ezt az ősi református mondást:  Csak egészséget adjon az Isten, a többit majd mi intézzük. Hát ennél azért többről szól ez a mai Ige és többről szól minden más Ige is. Nem egy bálvánnyal állunk szemben, nem egy bálványnak mondjuk azt, hogy szeretjük, és nem egy jótevésre szerződött valakivel éljük az életünket. Az Úr Jézus azért jött, azért adta magát keresztre és azért támadt föl, hogy megszabadítsa az embert, hogy az Isten dicsőségére éljen, hogy ne reménytelenül éljen a nyomorúságaiban. Teljes életet éljen az ember, egy szeretetkapcsolatban az Istennel. Ha kiált Hozzá, akkor Ő lesz az, aki meg akar bennünket menteni, és akkor is, ha veszítek az ellenfeleimmel szembe, akkor is, ha nem nekem lesz igazam, akkor is, ha nem minden úgy történik, ahogy én azt elképzelem.

 Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása nem azt jelenti, hogy úgy bízom Jézusban, hogy majd csak megment legkésőbb az utolsó pillanatban, és végül is mégis minden úgy alakul, ahogy én azt elképzeltem. Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása azt jelenti, hogy nekem el kell pusztulnom. Értsük ezt jól. Meg kell semmisülnöm az Isten jelenlétében. Föl kell adnom mindent, ami egyéni, mindent, amit magamnak képzeltem és bele kell simulni az Isten akaratába. „Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?“ (Máté 16,24-26) Emlékszünk erre az Igére? Ez ezt jelenti. Minden nap a kereszthalál oldalán állok, mert a saját emberi természetem másfele menne, mint amerre az Isten vezet. Én igenis le akarom győzni az ellenségeimet, igenis én jól akarok élni, igenis én azt akarom, hogy dicsőséget kapjak az emberektől, jó fizetést, elismerést, egyebeket, ezt akarja az emberi természetem, de az Úr Jézus nem ezt akarja. Nem azért ment meg és nem azért tart meg, hogy aztán örömmel mesélhessem el, hogy megmentette szememet a könnyektől és a lábamat az elbukástól, ezért én milyen nagyszerű ember vagyok. Hanem azért ment meg, mert szeret és azt akarja, hogy én az övé legyek teljesen. Adjak föl mindent és cselekedjem az Ő akaratát. Ott is, ahol azt senki emberfia nem látja és ott is, ahol mindenki szemtanúja az életemnek. Jelenti azt is, hogy a gyülekezet közösségében odaszánom magam az Isten szolgálatára. Hittanosok egyszer összegyűjtötték azt, hogy a szüleik milyen kifogásokat szoktak mondani, hogy miért nem játszanak, vagy miért nem beszélgetnek. Hát, elég érdekes gyűjtemény volt. Kár, hogy nem őriztem meg, lehet, hogy ki lehetne itt is függeszteni. És mindegyik indok megállta a helyét. Ugye elhisszük, hogy mi is, amikor azt mondjuk, hogy most nincs időm Istenre, a gyülekezetre, akkor ezek jogos indokok, igaz? Van családunk, életünk, megváltozott minden körülöttünk, vár a háztartás, kell a vasárnapi ebéd, és ki tudja még mi minden vár ránk. De ha az élők földjén járunk, akkor fölismerem azt, hogy át kell rendeznem az életemet. Az Istenhez kell igazítani az életemet. Már itt a földön járhatok az élő Istennel, azért, hogy az örök életben is az Istennel járjak. Így szól a zsoltáros  Ige: Hittem, ha így szólok is: igen elesett vagyok.  Legelőször bevallja a zsoltáros: igen nyomorult helyzetben vagyok. Tulajdonképpen itt kezdődik a hit, az Istenhez való fordulás, amikor elismerem Pál apostol szavaival, hogy bűnösök közt első vagyok én. Nem a mellettem ülő, nem a szomszéd, nem a házastársam, nem az anyósom, hanem én magam. Bűnösök közt első vagyok én. Sokszor fölróják az egyháznak, a lelkészeknek, a keresztyéneknek, hogy túl sokat beszélnek a bűnről. Még egyházon belül is. Mehetünk-e az Istenhez úgy, ha nem ismerjük el, hogy kik vagyunk? Mehetünk-e úgy az Istenhez, ha érdemeket akarunk neki sorolni? Nem gondolom, hogy van lelkész bármelyik keresztyén egyházban, aki azért hangsúlyozza állandóan a bűnt, hogy azzal ébresszen bűntudatot, azért prédikált sokat a bűnről. Meggyőződésem, hogy a lelkészek azért prédikálnak a bűnről, mert hiszik azt, hogy az ember bűnös és kegyelemre szoruló bűnös. „mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét,“ (Róma 3,23) Nem a lelkész prédikációja, vagy egy-egy bizonyságtétel teszi az embert bűnössé, hiszen azok vagyunk, csak nem ismerjük el. A zsoltáríró arra bátorít bennünket, hogy ne a saját helyzetünket tegyük előtérbe, vagy az tartson bennünket vissza, hiszen Isten Igéje a tudtunkra adja világosan, hogy bűnösök vagyunk, hanem az vezessen, amit az Isten mond. Az a csoda, hogy megváltozhat az életünk helyzete és az Isten elleni lázadás a bűn fogságának hitetlenségéből a Krisztus követés hitével léphetünk át. Hittem, ha így szólok is, igen nyomorult vagyok. Hogyan mondja ezt Pál apostol a 2. Korinthusi  levélben? Hittem, azért szóltam. Mi is hiszünk és azért szólunk. Ez a Septuaginta szerinti fordítás, tehát ezt a mondatot idézi nekünk Pál apostol. Azt kérdezi az Isten: Hiszel-e testvérem, van-e húsvéti hited? Az a reménység, ami Húsvétkor téged megajándékozott a bűnbocsánattal, az örök élettel, egy új lehetőséggel, az indít-e téged arra, hogy szólsz?

 Mert Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása nem azért történt, hogy a sírhoz menő asszonyok félelmünkben földre szegezett tekintettel ott álljanak az angyal előtt. Nem azért történt, hogy sután álljunk mi is, amikor nehéz helyzetben vagyunk, nem is tudjuk, hogy mit tegyünk. Jézus Krisztus kereszthalála nem azért történt, hogy Péter elszaladjon az üres sírhoz és csodálkozzon és így is maradjon. Nem azért történt, hogy mi is azon tanakodjunk, hogyan lehetséges Jézus feltámadása? Lehetséges ez egyáltalán?

 Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása nem azért történt, hogy a tanítványok továbbra is letaglózva, kábultan bandukoljanak Emmaus felé és belemerüljenek a gyászukba és még a fájdalmukkal is talán saját lelküket simogassák. Jézus Krisztus kereszthalála nem azért történt, hogy azután  mi is bezárkózzunk és ne engedjünk be se Krisztust, se Istent, se embert az életünkbe. Hanem magányos emberként elmerüljünk lelkünk legeldugottabb zugaiba. Nem azért történt, hogy tanítványok továbbra is magukra zárják az ajtót. Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása nem azért történt, hogy továbbra is a félelmeid, az aggodalmaid, a gondoktól való menekülés rabja légy.

 Hanem azért történt, hogy ezek az asszonyok örömmel szaladjanak vissza a tanítványokhoz a sírtól, továbbadva az angyal szavát: Nincs itt, föltámadt. Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása azért történt, hogy hitbeli vigasszal forduljunk oda a másik emberhez mi is és hirdessük az örömhírt. Azért történt Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása, hogy János a tanítvány behajolva az üres sírba lásson és higgyen. Azért történt, hogy elfogadjuk, hogy Istennek hatalma van a bűn, a halál és a kárhozat felett. És Jézus feltámadása ajándékaképpen mi magunk is várhatjuk a halálból való feltámadást, az örök életet. Azért történt Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása, hogy a tanítványok boldog örömmel szaladjanak vissza  Emmausból Jeruzsálembe és hirdessék a többieknek, hogy találkoztak az Urukkal. Azért történt az első Húsvét, hogy te is higgy és szólj, hirdesd, hogy feltámadt az Úr és találkoztál vele.

 Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása azért történt, hogy a tanítványok félelmüket lerakva, boldog örömmel menjenek szerte a világban és hirdessék az evangéliumot. Nekünk is ezt mondja Isten üzenete. Kerekedj fel, menj az emberek közé és hirdesd Jézus Krisztus kereszthalálának és föltámadásának örömét! Hirdesd az üres sír csodáját, hirdesd, hogy Jézus él és találkozni lehet vele ma is. Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!

 Mi a mi reménységünk, mi a mi húsvéti reménységünk? Az, hogy szeret bennünket az Isten. Ezt bizonyította meg Jézus kereszthalálában és föltámadásában. Lehet, hogy sokszor úgy tűnik, hogy elhagy bennünket, lehet, hogy sokszor úgy tűnik, hogy próbára tesz. Lehet, hogy sokszor úgy tűnik, hogy suhog az ostora, de ő maga az irgalmasság atyja, a szabadítás, a féltőn szerető Isten. Sokszor úgy érezzük, mintha össze akarna bennünket törni, mintha talán el is akarna törölni, pedig csak annyi történik, hogy újjá akar bennünket teremteni és nagyobb dicsőségre hívni.
A reménység igazi tartalma, az igazi üzenete és az igazi reménységünk csak abban lehet, hogy Isten, Isten. Ma, holnap és mindörökké. „Ezért mindig a reménységé az utolsó szó. Ha egy világ szól ellene: a reménység nevet, mert Isten nagyobb mint a világ. Ez a reménység erő, mert hit van benne. A hit pedig azért erő, mert Isten van benne. A hit nemcsak megismeri Istent, hanem engedelmeskedik is neki, azaz áment mond örök és szent akaratára s boldogan ahhoz szabja magát. A hit azért erő, mert Krisztus van benne. Reménységben van a ti erősségetek.“ (Ravasz László) Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Voltál-e már olyan helyzetben, amiben a zsoltáros van az Ige szerint?
2. Mit mond ez a zsoltár neked Istenről?
3. Mind mond ez a szoltár rólad?
4. Miben van szükség változásra a reménység, a hit és a szolgálat terén az életedben?

Bárány György, beosztott lelkész