2025.05.18.

Neveltetésünk a lelki családban

(Szentlélek és lelki család – 3.)

– Szolnok, 2025. május 18. –

 

Olvasandó: Róma 8, 28-30. 1Péter 2, 1-5. 1Korinthus 1, 10.

„Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” Példabeszédek 27, 17.

 

Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének az ünnepe. A Szentlélek közösségteremtő Lélek: összeköti Isten gyermekeit egymással, közösségbe hív, és a közösségen keresztül munkálkodik a hívő ember életében. Pünkösdre készülve most a következő vasárnapi igehirdetésekben és a szerda esti és csütörtök reggeli bibliakörök beszélgetéseiben erre a kérdésre fogunk figyelni: hogyan használja a Szentlélek a testvéri közösséget az életünkben? Pozitívan fogalmazva: milyen áldásokat ad a Lélek, ha közösségben vagy? Negatív oldalról feltéve ugyanezt a kérdést: mi az, amiből kimaradsz, ha kimaradsz a közösségből?

 

A mai igehirdetés témája: Neveltetésünk a lelki családban. A testvéri közösségen keresztül formálja Isten az életedet.

 

1. Isten formálja gyermekeit.

Az agapé-szeretet azt jelenti, hogy Isten szeret úgy, ahogy vagy, de annyira szeret, hogy nem hagy úgy, ahogy vagy! Amikor kézbe veszi az életedet, változtatni, formálni kezd. Ez az, amire szükséged van, ez az, ami jó neked! „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.” Róma 8, 28. Szeretjük ezt az igét idézni, bíztatni vele egymást és magunkat. Szeretjük úgy érteni, hogy minden, ami történik velünk végül egy e világon előnyös, kellemes, gazdag megoldás felé visz bennünket. Ha lemaradunk egy előnyösnek tűnő lehetőségről, biztosan azért van, mert Isten valami még előnyösebbet, komfortosabbat, kényelmesebbet készített számunkra.

Amikor azonban Isten azt mondja, hogy jó, akkor nem úgy érti, hogy kényelmes, kellemes, anyagi javak szempontjából előnyös, hanem úgy, hogy életszerű, vagyis az életünk eredeti céljához illeszkedő. Mi az életünk eredeti célja? A nagy parancsolat fogalmazza ezt meg: szeresd az Urat teljes lényeddel, és embertársadat, mint magadat (Máté 22, 37-39.) Élj szeretetkapcsolatban! A jó az, ami e felé visz, e felé formál bennünket. A nem jó pedig nem a kellemetlen, kényelmetlen, anyagilag hátrányos, hanem az életszerűtlen, az életidegen állapot. „Nem jó az embernek egyedül…” 1Mózes 2, 18. A függetlenség, az individualimus, az öntörvényűség és az önzés nem jó. Isten azon munkálkodik az életünkben, hogy a jó felé tereljen bennünket a „nemjóból.” Mert eltorzult az életünk, és a kényelmesnek, a függetlennek, az önzésnek adtunk teret a szeretetet és a kötődés helyett.

Figyeljük a Római levélből idézett szakasz szövegösszefüggését! „Minden a javukra szolgál… hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez” Róma 8, 28-29. A javunk, amit Isten munkál, az, hogy Jézushoz legyünk egyre hasonlóbbakká. Jézus lelkülete: harmonikus szeretetkapcsolat az Atyával, bizalom és engedelmesség. És kegyelmes és irgalmas szeretet az emberek felé: nem az érdemeink szerint bánik velünk, hanem a szeretet szerint; nem azt adja, amit érdemlünk, hanem azt, amire szükségünk van. Isten terve tehát az, hogy erre a mintára formáljon.

Ez a formálódás van a javadra. Ez nem valamiféle életidegen kerékbe törést jelent, hanem az eredeti életcélod szerinti helyreállítást, hogy az Isten szerinti identitásodnak megfelelően, és ne hasadtan élj. Az identitásunkkal szemben élni szenvedés! Sokszor megijedünk a formálódás kihívásától, pedig Isten nagy szeretetének jele.

Én magam is átéltem az identitásommal ellentétes élet lelki válságából való szabadítást. A szabadság megtapasztalását így tudtam megfogalmazni: önazonos vagyok: bűnös, akit kegyelembe fogadott, és gyógyítani, formálni kezdett Isten. Most már tudom, hogy nem csak igaz, amit a Biblia mond, de valóságos is, mert működik az életemben. A legnagyobb jó lett az életemben, hogy Isten azzá kezdett formálni, aki az ő terve szerint vagyok.

Spurgeon írta egy helyen: ha kényelmetlennek tartod azt, hogy Isten formáló kezébe add magad,  kérdezd meg magadtól, hogy formátlan szikla akarsz lenni, félredobva a mezőn, vagy munkadarab a Mester műhelyében, azzal a reménységgel, hogy egy gyönyörű arcot formál ki rajtad?

Ennek az öröméről számolt be nekünk Tamás nagybátyám, amikor Isten egyszer már nyugdíjas lelkészként valamivel kapcsolatban figyelmeztette: „Hálát adtam Istennek, hogy nem mondja rám azt, hogy jó leszek én már így erre a néhány évre; nem mond le rólam, hanem továbbra is formál, mindvégig.” „Aki elkezdte bennetek a jó munkát elvégzi a Krisztus Jézus napjára.” Filippi 1, 6.

Igent mondasz-e tudatosan és folyamatosan Isten formáló munkájára az életedben, vagy ellenállsz neki? A minap olvastuk a Példabeszédek könyvében: „A bolond helyesnek tartja az maga útját, a bölcs pedig hallgat a tanácsra.” Példabeszédek 12, 15. A bölcs ember tanítható, formálható, a bolond pedig makacs, mindig jobban tudja, és nem fogadja el a tanítást. Te melyik vagy?

 

Isten célja velünk az, hogy Fia képére formáljon bennünket, és mindent ennek a célnak rendel alá. Formál az ő igéjével. Formál az életeseményeinken keresztül („minden a javukra!”)

 

2. És formál a kapcsolatainkon keresztül. „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” Példabeszédek 27, 17.

Paul Washer, amerikai lelkipásztor a házasság céljával kapcsolatban beszélt arról, hogy nagy baj a házasságban, hogy amikor nehézzé válik a másikat szeretni, akkor sokan azt mondják: ez már nem jó, nem kellemes nekem, fájdalmat okoz, nem tesz boldoggá. Kilépek. Majd feltette a kérdést: Azt gondolod, hogy a házasság célja az, hogy te jól érezd magad? Nem baj, ha jól érzed magad, félre ne értsd! – de nem ez a célja! A célja ennek is, mint mindennek az életedben, hogy Krisztus arcára formáljon ezáltal! Krisztus jellemvonásai a feltétlen szeretet, kegyelem és irgalom. Vajon nem éppen az formál leginkább ilyen szeretetre, ha éppen nehéz a másikat szeretni, ha nem „méltó” rá? Bele tudsz állni a küldetésedbe? Vállalod?

 

A kapcsolatokon keresztül formál. Ezért helyez közösségbe. Ezért helyez gyülekezetbe! Valódi hús vér közösségbe. Valódi szeretetkapcsolatokra épülő közösségbe, ahol (meg)ismered a többieket és a többiek is (meg)ismerhetnek téged. Ahol igazodnod kell a többiekhez, ahol formálódsz a többiek által. „Nem jó az embernek egyedül…” – ez nem csak a házasságban élőkre igaz, ez emberi életünk alapvető kapcsolatra teremtettségéről szól. Értékes, valódi emberi kapcsolatok nélkül élnünk nem jó! Gyülekezeti, testvéri közösség nélkül élnünk nem jó! Lehet, hogy kényelmesebb, lehet, hogy fájdalommentesebb, problémamentesebb, konfliktusmentesebb, lehet, hogy tovább aludhatsz vasárnap reggel és van egy szabad estéd a bibliaóra helyett, de nem jó. Nem életszerű. Életellenes. Ne maradj ki!

 

A mai világ egyik tragikus betegségtünete az, hogy az emberek használni szeretnék egymást és nem szeretni, és különösképpen nem szeretnének igazodni egymáshoz, formálódni a másik ember által, ehelyett azt szeretnék, ha a másik ember mindig megadná azt, amire vágynak. „Én nem igazodom senkihez, nekem ne mondja meg senki…” Ezért hiányzik az elkötelezett közösséghez tartozás (család, gyülekezet, lakóközösség), az ember egyedül marad, és addig jónak is tartja ezt, amíg megoldja egyedül az életét, de a bajban végtelenül egyedül marad, nincs háló, ami megtartaná, mert nem tartozik elkötelezetten és következetesen senkihez.

 

A gyülekezet azért van, hogy mi ne maradjuk egyedül, hanem tartozzunk a testvéreinkhez. Amikor pedig elkötelezett gyülekezethez tartozásról beszélek, akkor nem önmagában a templomba járásra gondolok, hanem arra a bekapcsolódásra, amiről eddig is végig beszéltünk: megismerem a többieket és engedem, hogy engem is megismerjenek. Ezt a bekapcsolódást kiscsoportban, személyes kapcsolatokban, együtt töltött időben, közös szolgálatokban éljük meg…  

A személyes bekapcsolódásra szükség van, mert e nélkül az ember még templomba járva is éli a független életét, igazán nem ismeri a többieket, és őt sem ismerik a többiek valósággal. Meghallgatva az igét, eldönti, hogy mennyit vesz komolyan belőle. Hét közben úgyis önmaga irányítja az életét, ahogyan ő gondolja, aztán majd újra eljön valamikor a templomba. Kicsit olyan ez, mint az én serdülőkori „függetlenségi” taktikám volt (amire nem vagyok rá büszke). Lakóhelyünktől 120 kilométerre laktam kollégiumban. Hétvégénként meghallgattam édesapám intelmeit, és egyetértettem velük gondolván, hogy hét közben 120 kilométerrel arrébb úgyis azt teszek, amit én szeretnék, vagy a haverok mondanak, csak arra kell figyelnem, hogy ne nagyon derüljön ki. Ez a kettős élet nem tesz jót a léleknek, ahogyan erről már volt szó korábban.  

 

„Nem jó az embernek egyedül…” A javunkra van, ha elkötelezetten közösséghez tartozunk, Isten életünket gyógyító, helyreállító, formáló munkájának legkomolyabb eszköze a másik ember, a testvér. Erre hozta létre Isten a gyülekezetet. „Vassal formálják a vasat, egyik ember formálja a másikat.” Péld 27, 17.

Sokféleképpen történik ez a formálás: a testvérek életpéldáján keresztül, a velük való mély beszélgetés által, az elmondott és meghallgatott bizonyságtételeken, bátorításon, intésen keresztül. Ez mind-mind formál bennünket.

 

Mindenek előtt azonban alapvető ajándéka, életre formáló szerepe a testvéri közösségnek az, hogy a közösség kontrollt, viszonyítási alapot jelent. Önmagában az, hogy közösséghez tartozunk, azt jelenti, hogy igazodunk egymáshoz, igazodnunk kell egymáshoz. „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá…” 1Péter 2, 5. A köveknek a lelki házban igazodniuk kell egymáshoz. Meg kell találniuk a helyüket, illeszkedve a többiekhez. „Igazodjatok egymáshoz!” 1Korinthus 1, 10.

 

A független élettel az a baj, hogy hiányzik a kontroll, ezért eltorzul, életszerűtlen lesz, úgy, hogy észre sem veszed!  A napokban olvastuk: „Akik önmagukat ajánlják… nem veszik észre, hogy magukhoz mérik és magukhoz hasonlítják önmagukat!” 2Korinthus 10, 12. Mennyire reális az a mérés, amikor valamit önmagához mérsz? Abszolút félrevezető, viszonyítási alap nélküli, bizonyos helyzetekben életveszélyes!

 

A közösség, a testvér, a másik ember, akihez elkötelezetten tartozom, „kénytelen-kelletlen” viszonyítási pontot jelent, és igazodást kíván. Ez a „külső kényszer” javunkra van! Sokszor elhangzik, hogy Isten akarata a szív változása és nem a külső korlátok által vezérelt viselkedés. Az is igaz azonban, hogy Isten a külső korlátokon keresztül gyakran kegyelmesen megment bennünket a szívünk bolond döntéseinek a megvalósulásától, védelmez a saját tévútjainktól azzal, hogy kordában tart. Bizonyos dolgokat a lehetőségeid hiánya miatt egyszerűen nem tehetsz meg, és ezáltal megmenekülsz a következményektől. Ezért olyan nagy veszély, hogy bizonyos bűnök elkövetése a mai technikai feltételek mellett annyira könnyű! A korlátok lazulnak, az ember pedig belesétál a csapdákba! (Kérdezz csak meg például egy pornófüggőt, hogy kikezdett volna-e egy nővel, ha nem teheti meg azt a szobájából a számítógépe néhány kattintásával „arctalanul”!)

Isten időnként korlátoz, hogy megmentsen. Vannak anyagi korlátaink, és látjuk, hogy a túlzott gazdagság nagy kísértés és veszélyes torzulást okozhat az ember jellemében. Korlátot jelenthet a büntetéstől való félelem, motiválva az életvédő szabályok betartását, ezért olyan életveszélyes a következmények nélküli társadalom.

 

Isten korlátoz, kordában tart bennünket a közösség, a másokhoz való alkalmazkodás „külső kényszerének” életvédő, életre nevelő hatásával.

Ezt a korlátozva életre nevelő hatást tapasztalhatjuk meg például a sok gyermekes nagycsaládokban. A testvér eszköz az emberré formálódásunkban. Megtanít arra, hogy nem engedhetek meg magamnak mindent. Megtanít a lemondásra, a szerénységre, alkalmazkodásra. Ezek nagyon fontos értékek! Sajnos a gyermekvállalás kérdésében a legtöbben kizárólag egyetlen szempont alapján döntenek: anyagi jólét szempontjából. Pedig van sokkal fontosabb szempont is: a testvér szeretetre tanít és segít a formálódásunkban.

 

A gyülekezet az a nagycsalád, ahol sok testvér között élünk és formálódunk Isten akarata szerint.  Itt önmagában már az is kontrollt jelent, hogy van (lelki) testvérem. Nem én vagyok egyedül, hanem mi vagyunk. Vannak szabályok, amiben megegyeztünk, és azokat be is tartjuk. Ha pedig nem, számon kérjük egymást. Számon kérjük egymást? És elfogadjuk ezt egymástól?

Sokszor sajnos a közösségben is nagy bajunk van az önérzetességgel. A tükörre haragszunk, sértődünk meg, pedig csak minket tükröz! Felháborodás alázatos önvizsgálat helyett: Nekem ne mondja meg senki! Szelektív hallás: elengedjük a fülünk mellett azt, amit pedig meg kellene hallanunk. Ilyen világban élünk, de a gyülekezet küldetése, hogy mi ne legyük ilyenek, hanem igeszerűek legyünk, bölcsek, akik hallgatnak a tanácsra! „A bolond helyesnek tartja az maga útját, a bölcs pedig hallgat a tanácsra.” Példabeszédek 12, 15. Bolond vagy bölcs vagy? Téged lehet tanácsolni, figyelmeztetni?

 

A közösséghez tartozás önmagában is igazodást kíván, viszonyítást, kontrollt jelent, és nevel bennünket. Emellett pedig talán legerőteljesebben az együttélés nehézségei formálnak bennünket, és az, ahogyan ezek között is kitartunk egymás mellett Isten Lelkének segítségével. 

Mi mindig simogató közösségre vágyunk, gondolunk, amikor testvéri közösségre gondolunk. Van, aki egy életen keresztül keresi a számára kényelmes, lelkileg kényeztető, simogató közösséget. Meg kell azonban értenünk valamit: ahol vassal formálják a vasat, ott szikrázik az egyik vas a másikon…

Ez néha nagyon nehéz. De nem megy másként. Isten terve, hogy Krisztus arcára formálódj! Csak akkor látod meg, hogy ez milyen kemény munka, ha egyszer őszintén szembenézel azzal, hogy mennyire távol vagy ettől, ahogy a testvéred is.

Félre ne értsük! Nem arról van szó, hogy az a jó gyülekezet, ahol nyersen, durván bánunk egymással! Távol legyen! Sőt az ige megparancsolja nekünk azt is, hogy gyengéden szeressük egymást (Róma 12, 10)! De a valóság az, hogy a testvéri közösségben mégis sokszor „szikrázunk”, amikor találkozunk. Ha nem tapasztalunk ilyet, akkor lehet, hogy elkerüljük az igazi találkozásokat!

Emlékszem egy ilyen sok évvel ezelőtti „szikrázó” alkalom, amikor több testvér összezördült. Ahogy beszélgettem mindegyikükkel négyszemközt mindegyik azt kérdezte meglepetten, csalódottan: Hogyan lehet ilyen egy hívő ember?! (Úgy értette: olyan, mint a másik…) Mit mondhatunk erre a kérdésre? Köszöntelek a valóságban! A hívő ember is ember. És a másik, a testvéred csak úgy lehet „olyan”, ahogyan te is „olyan” vagy a magad módján! Hiszen te is hívő ember vagy! Sokszor hibásan gondolkozunk, amikor a másiktól tökéletesen krisztusi viselkedést várunk el, miközben magunknak megengedjük az óemberi viselkedést. Ez nem következetes gondolkozás! Mindig neked szól a kihívás: krisztusi módon élni és kezelni ezeket a helyezeteket is. Formálódni!

Ez csak az egymáshoz ragaszkodó közösségben lehet, ahol még akkor is összetartozunk, ha „szikrázunk”. Ezt csak egymást elhordozó, és megbocsátásra is kész közösségben lehet!

 

Végül pedig nem csak nehéz helyzetek, de nehéz testvérek is vannak a közösségben. Olyanok, akiket nehezen viselsz el. És – légy erős! – vannak, akik számára te vagy a nehéz testvér! Nem vagyunk egyformák, mindannyiunkon másként ütközik ki a bűn, mindannyian másra ugrunk, más „veri ki nálunk a biztosítékot.”

A gyülekezet válogatott társaság. De nem mi válogattuk össze, hanem Isten Fia, a mi Urunk! (Heidelbergi káté 54. kérdés-felelet.) Ne próbáljuk mi megválogatni a gyülekezet tagjait, vagy ezen belül azt, hogy kivel vagyunk hajlandók testvéri közösséget gyakorolni (személyválogatás), mert nincs hozzá jogunk. És nem is tudnánk jól válogatni: torz lenne az a közösség, amit bármelyikünk válogat! Isten Fia választott ki és helyezett egymás mellé bennünket. A lehető leggondosabb válogatás ez: pont olyan az összetétel, amilyenre szükségünk van a formálódásunkhoz mennyei Atyánk szerint.

 

Múlt évben a presbiteri hétvégén elvégeztünk a presbiterekkel egy feladatot, aminek „nehéz testvér gyakorlat” volt a neve. Végig kellett gondolni mindenkinek, hogy ki az, akit nehéz elhordoznia, aki számára nehéz testvér. Aztán beszélgettünk arról, hogy tulajdonképpen a nehéz testvér Istentől kapott tükör számomra. Nem azért nehéz, mert ő ilyen, hanem azért, mert én ilyen vagyok (még mindig)! A nehéz testvér viselkedése az én óemberemet, bosszantja, „akasztja ki”. A bálványomra lép rá, arra, ami túl fontos nekem, és ezért „ugrok rá.” Leleplez. Tudsz-e így belenézni ebbe a tükörbe? Engeded-e Istennek, hogy rámutasson a szívedben levő torzulásokra, és így tisztítson, formáljon téged a nehéz testvéren keresztül? Tudsz-e így hálát adni a nehéz testvérért, és imádkozni érte? Szeretettel lépni felé, és nem elkerülni, vagy bántani?

 

Nagyon fontos kérdések ezek! Mindegyik, amit ez az igehirdetés feltesz nekünk. Nos ezekkel a kérdésekkel, kihívásokkal csak a gyülekezetben a testvéreinkkel valódi közösséget vállalva találkozunk. El lehet ezt kerülni. De tedd fel magadnak a kérdést: magányos, formálatlan szikla a mezőn, vagy formálódó műalkotás a Mester műhelyében a többiek között? Magányos szikla a mezőn félredobva, vagy élő kő az Isten dicsőségére épülő katedrálisban? „Ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá.” „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.”  Ámen.

 

 

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Életed mely területein tudsz hálával visszatekinteni arra, hogy Isten formált téged? Hogyan használta ebben a körülötted élő embereket, hogyan használta a gyülekezetben a testvéreidet? Mi az, ami nehéz volt ebben neked?
2. Konkrétan miben, melyik területen munkálkodik mostanában Isten életed formálásán? Hogyan használja ebben a testvéreidet? Mi az, amit ebből nehezen tudsz elfogadni? Mit teszel azért, hogy mégis igent tudj mondani Isten munkájára életedben?
3. Hogyan tapasztalod meg az együttélés nehézségeit? Hogyan kezeled a nehéz, konfliktusos helyzeteket? Mi az, amiben Isten változásra hív ezzel kapcsolatban?
4. Gondolj egy számodra nehéz testvérre! Ne nevezd meg a többiek előtt, csak gondold végig, hogyan mutat rá Isten a te életed gyenge pontjaira rajta keresztül? Mire hív most téged ennek felismerése?

 

 

Végh Miklós, lelkipásztor