2025.10.05.

Az Úr az én hadijelvényem

– Vasárnapi istentisztelet – Szolnok, 2025. október 05. –

Köszöntés: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” 1Thesszalonika 5, 16-18.

Alapige: „Eljött Amálék, és megtámadta Izráelt Refídímben. Akkor ezt mondta Mózes Józsuénak: Válassz ki férfiakat, vonulj ki, és ütközz meg Amálékkal! Én pedig odaállok holnap a halom tetejére, és Isten botja a kezemben lesz. Józsué úgy cselekedett, ahogyan Mózes mondta neki, és megütközött Amálékkal. Mózes, Áron és Húr pedig fölment a halom tetejére. És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte kezét, Izráel volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, Amálék volt az erősebb. De Mózes kezei elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alája tették, és ő ráült. Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról, úgyhogy két keze fölemelve maradt naplementig. Így győzte le Józsué Amálékot és annak hadát fegyverrel… Mózes akkor oltárt épített, és így nevezte el: „Az ÚR az én hadijelvényem.” 2Mózes 17, 8-13. 15.

A mai történetből Mózesre szeretném felhívni a figyelmeteket. Lent a völgyben folyik a mindennapi élet küzdelme. Kiáltozás, csatazaj, porfelhő… Fenn a hegyen pedig áll egy ember ég felé tartott kezekkel. Imádkozik.

A gyerekekkel a keresztelő után énekeltük: „Tárjátok kezeitek az élő Isten felé…” Vannak beszédes mozdulatok. Mi, reformátusok általában összekulcsoljuk a kezünket, amikor imádkozunk. Kifejezzük ezzel, hogy most nem tevékenykedünk, hanem Istenre figyelünk, nem mi cselekszünk a saját fejünk után, hanem Isten cselekvésére várunk, őt engedjük cselekedni, mi pedig kezébe simuló eszközök szeretnénk lenni. 

Az ószövetségi nép felemelt, ég felé tárt kézzel imádkozott, ma is így imádkozik sok hívő testvérünk más felekezetekben. Hasonló üzenet. Az ég felé tartott üres kéz: mindent Istentől várok és neki köszönök meg. Nem tartom a saját kezemben a dolgokat. Az ő kezébe teszem az irányítást, az ő hatalmának adok utat, hogy ő töltse meg az életemet az ő akarata szerint, és cselekvéssel is ő töltse meg a kezemet: mutassa meg, hogy mit cselekedjem. Mennyi üzenet egy kis kézmozdulatba sűrítve, ugye?

Az ég felé emelt üres kéz a gyermeki bizalmat fejezi ki szemben a felgyűrt ingujjal, és ökölbe szorított kézzel, ami viszont az ember ősbűnét, bűnös törekvését fejezi ki: függetlenül Istentől, majd én megmutatom! Neki is én akarom megmutatni, hogy mire vagyok képes…

Az ég felé emelt üres kéz a gyermeki bizalmat fejezi ki szemben a cinikusan leeresztett kezekkel: úgysincs értelme az ég felé tartani a kezet, hiszen nincs ott senki… Szemben a csüggedten leeresztett kezekkel: elfáradtam, már imádkozni sincs erőm, úgysem számít…

Nézzünk ma Mózesre! Amikor ég felé tartja a kezeit, imádkozik: Isten népe az erősebb. Amikor elfárad, figyelmetlen, elbízza magát, vagy elcsügged és leereszti a kezét: Isten népének ellensége az erősebb.

Tegnap Egyházkerületi gyülekezeti találkozón voltunk néhányan Dunaszentgyörgyön. A napi igéből szólt az áhítat: „hálával tartozunk Istennek értettek” és „imádkozzatok értünk.” 2Thesszalonika 2, 13. és 3, 1. Az imádság erejéről szólt az igehirdető, és arról, hogy a nem hívők ezzel tudnak a legkevésbé mit kezdeni: Összetett vagy feltartott kézzel beszélünk „magunkban”, beszélünk valakihez, akit nem látunk… Mi értelme van ennek?! Ennek van a legtöbb értelme. Mert a mindenség Urával beszélgetünk az életünkről, a problémáinkról, a ránk bízottakról, a közösségünkről, egymásról. Istennel beszélgetünk, őt hívjuk segítségül… Ő a legfőbb hatalom. Az igazi problémáink pedig meghaladják a mi erőnket, lehetőségeinket, hatáskörünket. Segítségre van szükségünk! Erről szól ez az ősi történet. Erről beszél Mózes alakja a dombtetőn. Figyeljünk ma erre a történetre, és lássuk meg benne a mi saját történetünket!        

1. „Eljött Amálék, és megtámadta Izraelt…” Isten népe támadás alatt áll. A hívő ember támadás alatt áll. A hívő élet „nem pónilovaglás a naplementében”.

 Nem emberek ellen harcolunk. „Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” Efezus 6, 10-12.

Múlt vasárnap hallhattuk az igehirdetésben: „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban.” 1Péter 5, 8-9.

Sok mindenkin és sok mindenen keresztül támad bennünket, de leginkább a saját bűnös természetünkön keresztül.

Az ordító oroszlán nem a horrorfilmek és a rémálmok módján külsőleg támad, hanem belülről támad a saját vágyainkon, ambícióinkon, félelmeinken, kényelemszeretetünkön, önzésünkön stb. keresztül.

Legyetek józanok, mert nehéz észrevenni: túl közel vagy saját magadhoz, ő pedig túl jól ismer téged, túlságosan jól tudja, hogyan kell manipulálni téged („az ördög mesterkedései” azt jelenti, hogy ügyesen manipulál). Ilyen szempontból settenkedő, lesből támad. Megtéveszt. És elragad, mint az ordítva vadászó oroszlán.

Istennel és egymással való kapcsoltunkat rombolja, akadályozza. Isten és egymás ellen fordít bennünket. Olyan, mint az a nyulasgazda, aki azzal szórakozott, hogy az egy ketrecben levő nyulak bajszát megtépte, majd nevetve nézte, ahogy a nyulak fájdalmukban egymásnak ugrottak. A háttérben álló kínzójukat nem látták, csak egymást, hát azt hitték, hogy a másik okozza a fájdalmukat. Nem ilyenek vagyunk sokszor, mint ezek a nyulak? Látjuk, hogy ki áll a háttérben és mi a célja? Miért hallgatunk rá? Miért nem leplezzük le?

A kísértőnek sajnos „jó” szövetségese van bennünk, a bűnös természetünk, amiről ilyen radikálisan beszél a Heidelbergi Káté az ember nyomorúságáról szólva: „természetem szerint hajlamos vagyok Istent és felebarátomat gyűlölni.” (5. kérdés-felelet.)

A múlt heti igehirdetésben hallottunk egy asszonyról, akitől Spurgeon annak idején megkérdezte: Asszonyom, ön találkozik a kísértéssel az életében? Miután pedig azt válaszolta, hogy nem, az ő életében nincs kísértés, Spurgeon ezt mondta: „Akkor ön még a kísértőé” (Spurgeon) Aki nem érzékel kísértést az életében, az azért van mert még teljességgel a régi természetének rabja. Nem kell különösebben „dolgoznia” rajta a kísértőnek, mert teljesen a hatalmában van, illetve nem is látja a kalitkát, mert vak.

 A hívő ember támadás alatt áll, nem az emberek az ellenségeink, és az ellenségünkkel nem vagyunk egy súlycsoportban! Legtöbbször talán ezt nem vesszük komolyan, és ezért vagyunk vigyázatlanok.

2. Mit jelent ennek a tudatában józan hittel élni? Nézzünk a dombtetőn álló alakra! Amíg Isten népe támadás alatt áll, ő ég felé tartott kézzel imádkozik, Istent hívja segítségül. „Az Úr az én hadijelvényem.”

Isten a mindenség Ura, aki még a Sátánt is kontroll alatt tartja. Az evangélium, amely már a bűneset után közvetlenül megszólalt Isten ígéretében (1Mózes 3, 15), azt mondja, hogy a Sátán legyőzött ellenség, akinek Jézus Krisztus, az asszony utóda, az Emberfia, az Isten Fia a fejére taposott. A kígyó Jézus „sarkába mart”, ő a kereszten belehalt a kígyómarásba, harmadnap feltámadt, így győzte le végleg a Sátánt, aki tehát legyőzött ellenség. Az ellenség láncra van verve, Isten kontrollja alatt van. Atyánk az Úr mindenek felett, és Isten a mi szerető Atyánk Jézus Krisztusért. Krisztusban „velünk az Isten!”

Viszont mi önmagunkban nem vagyunk egy súlycsoportban az ellenséggel. Komolyan kell vennünk, hogy még aktív, és nekünk súlyos károkat, fájdalmat, sérülést okozhat árthat, elragadhat embereket.

Az ég felé imádságra feltartott kéz Isten mindenek feletti hatalmának dicsőítése és a belé vetett feltétlen gyermeki bizalom a jele! Őt hívom segítségül, és rá bízom magamat a nálam erősebb ellenséggel szemben. Egy mai imádkozó ezzel a képpel fogalmazta meg ezt a komoly igazságot: Ha a Sátán kopogtat az életem ajtaján, Jézusnak szólok: Uram, téged keresnek! „Az Úr az én hadijelvényem.”

Mivel pedig szüntelenül ki vagyunk téve a támadásnak úgy, hogy magunktól még csak észre sem vesszük. Ezért mondja az ige: „Szüntelenül imádkozzatok!” 1Thesszalonika 5, 17. Vagyis ne lazítsatok, hanem minden nap hívjátok Istent segítségül, és az ő jelenlétében, rá figyelve, vele éljetek minden nap!

Egyértelmű, képszerűen kiábrázolt üzenet. Ég felé emelt kéz: Isten népe az erősebb, a hívő ember az erősebb. Leengedett kéz: az ellenség az erősebb, ő kerekedik fölül.

Isten népe életében a győzelem nem a technikától és az emberi tehetségtől, gyakorlottságtól, akaraterőtől, hitben eltöltött évektől függ. Józsué harcosai ugyanolyan felkészültek, ugyanolyan gyakorlottak vagy gyakorlatlanok, ugyanaz a fegyverzetük az egyik és a másik esetben is. Ahogyan az ellenség is ugyanaz. A különbség az ég felé tartott imádkozó kéz vagy a lecsüggesztett kéz.

„Az Úr az én hadijelvényem.” A győzelmes élet kulcsa a kapcsolatom vele.

A lecsüggesztett kéz üzenete arról beszél, hogy a bukásaink, vereségeink, bűnös döntéseink mögött részünkről legtöbbször nem valami előre kitervelt tudatos rosszindulat van, csak „egyszerű” lazaság. Ez a lazaság azonban életveszélyes, és rendkívül felelőtlen hozzáállás, mert az előre kitervelt, tudatos rosszindulat fejedelme, akiről azt mondja a Biblia, hogy embergyilkos volt kezdettől fogva, azonnal ki fogja használni a rést. Amikor Mózes leeresztette a kezét az ellenség kerekedett felül.

Tegnap Dunaszentgyörgy felé tartva beszélgettünk az autóban arról, hogy a jólétben mennyire nehéz komolyan venni azt, hogy Istenre szorulunk. Hányan vannak, akikben ott van a gondolat: menni kellene a gyülekezetbe, imádkozni kellene, igét olvasni, de most olyan sok egyéb van, majd… Tudjátok, miért olyan nehéz elkezdeni? Mert nem eléggé fontos! Sajnos sokszor egy tragédia, egy veszteség érezteti meg velünk élesben, hogy az élet egy hajszálon függ, és a „majd”-ból könnyen lesz „soha”. Sokszor csak egy váratlan baj hozza közel a szívünkhöz: szükségem van Istenre! 

Persze ne dőljünk hátra nyugodtan, akik most itt vagyunk! Ne gondoljuk: én itt vagyok a templomban, Bibliát is olvasok, imádkozom (sőt talán még szolgálok, esetleg prédikálok is), velem minden rendben van… Le lehet ereszteni a kezedet templomban ülve, imákat mondva, Bibliát olvasva is.  Az ég felé tartott kéz nem önmagában a kötelező csendesség megtartását jelenti, hanem a mindennapos Istenre utaltság komolyan vételét, a felé fordított őszintén rá figyelő és rászoruló, önmagát mindennap rá bízó szívet. E nélkül a templomi és az egyéni csendességünk is üres, vallásos szokássá sorvad.

Ha lazítok, a kísértő erősebb. Jönni fog. Isten népe életében ez szabály. Ég felé emelt kezek: Isten népe az erősebb, leeresztett kezek az ellenség az erősebb. A romlás, a félre siklás, a gyengülés, az elbukás mindig azzal kezdődik, hogy leeresztem a kezemet. Megtapasztaltad-e ezt? Látod-e ezt?

Isten ebből az állapotból mindig visszahív magához, meghív, hogy hogy emeljük fel hozzá (újra) a kezünket! Újuljunk meg az őszinte imádságban. Soha nem szépen fogalmazott vallásos mondatokat vár, hanem szívből jövő, bármilyen egyszerű szavakat. Mindig ezzel kezdődik a megújulás. Mindig ez az első, a legfontosabb dolgunk. Ég felé emelem a kezem, a szívem, szólok hozzá és nyitott szívvel engedem, hogy megszólítson minden nap.  Mert „az Úr az én hadijelvényem.”

3. Ebben az imádságban pedig nem vagyunk egyedül. A kezünk ég felé tartásában, az imádságban segít egy emberi, testvéri közösség: a gyülekezet. Hogyan jelenik meg a közösség ebben a történetben? Először is Mózes nem (csak) magáért imádkozik, hanem népéért, amelynek ő is gyermeke. Azokért imádkozik, akiket Isten rá bízott. Mekkora ajándék, mekkora lehetőség, hogy imádkozhatunk egymásért, és ezzel Isten elé emelhetjük azokat a helyzeteket, amelyekkel a másik harcol! Sokszor nekirohanunk, hogy segítsünk, tanácsoljunk és inkább ártunk, mint használnánk, vagy a tehetetlenségünk miatt távol maradunk a harcoló, terheivel küzdő testvértől, magára hagyva őt. Ha nem tudunk is segíteni, a legfontosabbat megtehetjük: imádkozhatunk érte (őszintén és komolyan). Sőt mielőtt bármit is segítenénk, a legfontosabb, hogy imádkozzunk érte, hogy jól tudjunk segíteni! Micsoda lehetőség, hogy imádkozhatunk a ránk bízottakért. Családunkért, gyülekezetünkért, egyházunkért, vezetőinkért, népünkért…

És mekkora erő, amikor tudod, hogy testvérek imádságban hordoznak téged! Mózes keze elfáradt. Hosszan tartott a harc. Nem tudta tartani a kezét. Egyedül nem ment az imádság. Van ilyen élethelyzet. Még a legkiválóbbak is elfáradnak. Áron és Húr ott vannak vele. Tartják a kezét. Közösséget vállalnak vele az imádságban. Imaközösségben vannak vele. A közösen mondott imádság erőt ad az imádkozónak.

• Ezért tartjuk a gyülekezeti imaközösséget vasárnaponként istentisztelet előtt. Együtt imádkozunk közösségünk ügyeiért egymást is támogatva.
• Ezért imádkozunk egy-egy lelki beszélgetés után. Támogatjuk egymás egyéni imádságát a közös imával.
• Ha kell úgy imádkozhatunk valakiért, hogy helyette is imádkozunk, mert van, amikor az ember annyira elfárad, hogy már imádkozni sem tud, vagy még nem tud…
• A dömösi körben például a fél órás közös éneklés, közös dicsőítés segít imádkozni azoknak is, akik még nem találják a szavakat…

Értjük? A közös imádsággal tudjuk egymást erősíteni az imádságban, az őszinte Isten felé fordulásban. Éljünk a közös imádság és az egymásért mondott imádság lehetőségeivel!

„Az Úr az én hadijelvényem!” Lélekben emeljük fel kezünket, szívünket az Úrhoz! Újuljunk meg az imádságban! Kezdjük el ma! Kérjük ehhez az ő Szentlelkének erejét! Segítsük egymást is ebben! Ámen.

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Hogyan tapasztaltad meg életedben annak valóságát, hogy amikor komolyan vetted az imádságot, a kapcsolatodat Istennel, akkor az erőt adott, és amikor lazítottál a kísértő kerekedett felül az életedben?
2. Hogyan tapasztalod a közös imádság, a másokért mondott imádság és mások érted mondott imádságának erejét?
3. Mire indít téged az ige üzenete jelenlegi élethelyzetedben?

Végh Miklós, lelkipásztor