2024. Január 21.

Olvasandó: Jeremiás próféta könyve 2, 1 – 19.

„Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” János evangéliuma 7, 37 – 38.

Múlt vasárnapi ígéretemhez híven ennek a mai igehirdetésnek a Szentlélek bizonysága címet adtam. Ahogy olvassuk János evangéliumát és látjuk Jézus cselekedeteit, akkor bizony sok-sok elgondolkodni valónk van. Jézus részt vesz népe életében és annak ünnepeiben, ezzel kapcsolatban sok mindenről beszámol számunkra János apostol. Mindez segíti az Ige, Jézus tetteinek és tanításainak jobb megértését. A leírásokban látjuk meg, hogy Jézus mikor mit tesz, mond, hogyan jutott oda, mi történik ott. János ugyanakkor kellő részletességgel beszél arról is, hogy milyen közhangulat veszi körül Jézust küldetése során. Az evangélium 7. fejezetében is egy ünnepnap történetét olvashatjuk. Jeruzsálemben időzik Jézus, először elrejtőzik a nyilvánosság elől, aztán nyilvánosan fellép, tanít a templomban, végül nyíltan megszólítja – az ünnep utolsó napján, a nyolcadik napon – az ünneplő zarándokokat, hívő embereket: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!”. Ez a mai néhány mondat bátorítson majd bennünket arra, hogy erősítsük meg a hitünket Jézus Krisztusban, hogy fogadjuk el a Szentlélek bizonyságát Róla.

 Ebben a hetedik részben Krisztus személye körüli vita is egyre élesebb és a farizeusok, főpapok elég ádázul küzdenek Jézus ellen. Küzdenek Jézus ellen, miközben a személye melletti állásfoglalásokat is olvashatjuk, de az is előfordul, hogy ellene is beszélnek Van úgy, hogy az ellenség keze beteszi a lábát. Jézus mielőtt felmegy Jeruzsálembe, előtte Galileában tartózkodik, mert nem nézték jó szemmel szolgálatát a farizeusok Júdeában. Körülbelül öt-hat hónapot töltött itt Galileában Jézus. Két országrész, két különböző nép, két különböző nyitottság jellemezte ahogyan Jézus szolgálatát fogadták. Aztán titokban fölmegy a Jeruzsálembe, a templomba a lombsátrak ünnepére. Itt szembe kellett néznie azzal, hogy népe elhagyta azt az utat, amelyet már az Ószövetség írásai, Igéi alapján járhattak volna. Távol volt a vidéki munkálkodáskor a hit centrumától, és a kegyes Izrael kegyességi életének a centrumától, és mégis végezte a messiási munkáját Jézus. Aztán jött az ünnep, és fölment erre az ünnepre, először elrejtőzködik, majd elmegy a templomba és tanít. Ebből az első gondolat az, hogy Jézus nem akar egy idealista hősként „besegíteni” az Atya munkájába, aki acélos tekintettel, mint valami „hős Csapajev” megy, és kivívja maga ellen a népe haragját. Éppen az alázata, szeretete, Isten fiúsága az, amelyik önmérsékletet ad neki a szolgálata során. Itt is, ahogy hallottuk ezt a két mondatot, az ünnep alkalmával, nagy szerénységgel és alázattal mondja ezt el.  Mi is ez a Lombsátor ünnepe? Rendkívül jelentős ünnep a zsidóság életében az ősi aratási hálaadó ünnep. Külön ünnepnapok társultak ehhez az ünnephez, a Tisri hónap (szeptember–október) 15 -21. napjai között ünnepelték, a „nagy nap” -ként a 22. nappal zárták ezt az ünnepet. Az ünneplés módját leírta és részletesen szabályozta a Misnában a Szukkóth – traktátus. Ez az ünnep a pusztai vándorlás emlékére született. Az ünnep hetében a zsidó atyánkfiai lombokkal fedett sátorba költöztek és abba laktak. Nagy számban mutattak be áldozatokat az Úrnak, és hozzátartozott ehhez az ünnepléshez egy ünnepi csokor, a lulab, amelyet mirtuszból, fűzfából, pálma és barackfa ágaiból állították össze. Az ünnepen részt vett izraelita férfiak háromszor meglobogtatták ezt a reggeli áldozatnál. Aztán a lobogtatás alatt énekelték a Hallél – zsoltárokat, ezek a 113-tól a 119. zsoltárok, ezeket megtaláljuk a mi Bibliánkban. A hetedik napon a körmenet járta körül az áldozati oltárt. Az ünnep zárónapján hétszer járták körül az oltárt. Ha olvassuk a Bibliát, Jerikó városának bevételekor is hétszer járták körül a város falait a zsidó testvérek, és leomlottak a falak. (Vö.: Józsué 6.). Hozzátartozott ehhez az ünnephez az ünnepélyes vízáldozat is. A papok lementek a Siloám forrásához, vízzel töltöttek meg egy aranykorsót, és amikor vizet hozott a pap, a vízkapun keresztül belépett a templomudvarba, megfújták a kürtöket a papok és a reggeli áldozat alkalmával a vizet az italáldozathoz kapcsolva az oltárhoz elkészített edénybe töltötték Minden egyes nap örömünnepet rendeztek. Egyes korabeli feljegyzések írják, hogy félméteres lámpásokat állítottak föl, amik arannyal és egyéb díszes edényekkel voltak körülvéve. Egy nagy, vidám örömünnep volt ez a zsidóság életében. Ugyan még akkor nem az MVM biztosította a fényt Jeruzsálemben sem, és Magyarországon sem, de egész Jeruzsálem fényárban úszott. Ezeket azért szeretném kihangsúlyozni, hogy olyan sokszor vesszük komornak az Ószövetség dolgait. Tudtak örülni is a zsidó testvérek, és ünnepelni is tudtak. Ez nekünk is egy nagy tanulság. Tehát örömünnep is volt, minden egyes este, és hangszereken játszottak, koncertet tartottak, énekeket adtak elő, és a kegyes férfiak fáklyatáncot jártak. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Simeon Ben Gamáliel, akinek az édesapjáról az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk, mint Gamáliel. (ApCsel 5,34). Tehát ez a bizonyos fiú, aki Gamálielnek a fia volt, úgy járta ezt a fáklyatáncot, hogy nyolc fáklyát dobált, még egy artistát is megszégyenítve, amikor táncolt, és nem értek össze a fáklyák, és csodálta a nép. Aztán itt van Jehosua Ben Hananja rabbi is, aki mikor gyerekként részt vett a jeruzsálemi ünnepen, úgy emlékezett vissza, hogy bizony olyan nagy kavalkád volt ez az ünnep, hogy nyolc napig még nem is aludtak sokszor még a gyermekek sem. Egyszerűen örültek. Azt mondja a zsidó közmondás, aki nem látta a sátoros ünnep örömünnepélyét, az soha életében nem látott örömet. Tehát ebben a vidám kavalkádban van benne Jézus, és ezen az ünnepen hangzanak el Jézus szavai: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.”

  Nagyon-nagyon fontos dolog, hogy egy hálaadó, egy vízközpontú, de valójában Istenközpontú volt ez az ünnep is. Ennek a vidám, állandó ünnep végén Jézus föláll és azt mondja ennek a népnek, hogy aki szomjas, jöjjön énhozzám, és kapja az életvizét. Ez az aranykorsó és a vízáldozat miért fontos? Hát Izrael nem jól csinálta az ünnepet? Hallottuk a kissé nehéz Jeremiási igében, a Szentleckében. Ez az első próféciája volt Jeremiásnak. Az akkori Izraelre is igaz volt, hogy maguk építettek maguknak víztározókat, ciszternákat. Szaladgáltak a Jordántól kezdve a Siloámig, a Nílusig, az Eufráteszig, hogy igyanak és közben elveszett a lényeg. Akárhogyan is ünnepelték a vizet, akárhogyan is adtak hálát a termésért, kiveszett Valaki ebből az ünneplésből. Ez a Valaki pedig az Isten, az élő Isten volt. Jézusnak ezért kellett fölállni, és ezért kellett megszólalnia a felolvasott Igével, ezért hívta magához az embereket, és ezért kellett arról beszélnie, hogy a valódi szomjúságot, a valódi vízhiányt, a valódi hidratálást, mégiscsak Isten tudja elvégezni az ember életében. Nem véletlen, hogy az utóbbi ünnep utolsó napján teszi ezt meg Jézus, a nagy napon, amikor gyakorlatilag az egész nép együtt ünnepelt. Nagy tömeg volt ott, felállt és kiáltott. Jézus tudott hallgatni, amikor hallgatnia kellett, pedig az ellenfelei nem szerették őt. Jézus gyűlölői el akarták őt pusztítani, meg akarták szabadítani Jézustól a világot. És mi az, amit akart a mi Urunk Jézus Krisztus? Jézus pedig meg akarta szabadítani a világot a bűntől. Ez egy fontos dolog. „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék.” Tulajdonképpen ebben az egy mondatban benne van az egész evangélium. Tudom, hogy sokszor azt mondjuk, hogy a János 3-16 az evangéliumok evangéliuma, és ez így is van. De valahol az emberi szükségleteket és az ember valódi baját, ez a mondat összesűrítve tartalmazza. Három szó tűnik ki ebből az egy mondatból is, szomjúhozik, jöjjön és igyék. Az első egy fölismert szükségről szól. Pontosan tudjuk azok is, akik nem tanultak pszichológiát, hogy mennyire fontos, hogy az ember igyék, hogy fogyasszunk folyadékot. Szomorú tapasztalatom volt, amikor édesanyám betegeskedett és halála előtt, gyakorlatilag egy liter vizet megivott, és mégis kiszáradt.  Akkor döbbentem rá, hogy fontos, hogy annyit igyunk, annyival tápláljuk a szívünket, testünket, egész biológiai fölépítésünket, amennyire szükség van, ne pedig annyira, amennyi elégnek látszik. Ha voltunk valóban szomjasak, akkor tudjuk, hogy milyen gyötrő tud ez lenni az ember számára, és bizony a testhez hasonlóan a léleknek is, a testhez hasonlóan a léleknek is van szomjúsága. Fájdalmas dolog, hogy Izrael népe egész máshol kereste az életadó vizet. Amire szomjazott, olyan valamire, ami nem csillapította a szomjukat, világi dolgokra szomjaztak. Ahogy itt hallottunk néhány fölvillantott dolgot, örömre, pénzre, hírnévre, gondtalanságra, a saját lelkük megelégítésére. És bizony Jézus nem kellett nekik, el akarták Őt veszíteni. Jézus pedig mit is mond itt? Aki szomjas, jöjjön énhozzám és igyék, és aki ebből a vízből iszik, nem fog megszomjazni.

 Mi történik azzal, aki a világ örömeiből iszik? Mondjuk így, hogy folyamatos itatásra szorul, folyamatos szomjúság kínozza. Jézus nem véletlenül szól arról, hogy mennyire képmutató és felszínes az izraeli vallásosság. Persze ezt a környezete nem nagyon vette észre, volt bennük őszinte fanatizmus, jóhiszemű lelkesedés és sok minden más, ami emberi mérték szerint akár még csodálni valónak is tűnhetett volna, de a szívük nem volt szomjas az élő Istenre, nem volt szomjas az élő Isten Fiára. Bizony a küldetés megroggyan akkor – nemcsak Izrael életében, hanem a mienkben is -, amikor önmagunkat adjuk, önmagunkat prédikáljuk, nem Krisztusra mutatunk. Önmagunkat tesszük a bizonyság centrumává, elszakadunk a Küldőtől, betemettetnek a kutaink, ahogy ezt olvassuk, Izsák esetében (1 Mózes 26), talán ismerjük ezt a történetet. Ereszt a ciszterna, a víztároló fala, amiben magunk akarjuk olykor evőkanállal belehordani a vizet, hogy megtartson bennünket, oltsa a szomjunkat. Nem csak Jézus kortársai, hanem mi is ki vagyunk téve annak, hogy magunk faragta, ásott és egyéb barkács módon készített ciszternákra bízzuk magunkat. Jézus kortársainak is, és bizony nagy kísértése ma is a keresztyénségnek. Nem akartak már tanulni. Mi már mindent is tudunk. Tanítani akartak. Mi majd megmutatjuk a többi népnek, azért mégiscsak mi vagyunk a kiválasztottak, nem? Két apró dolgot nem vettek észre, amikor az Isten intette őket, akármikor korábban, ez nem úgy kezdődött, mint derült égből villámcsapás. A próféták előre elmondták, hogy mi fog történni. És egy apró, de pici kis rövid mondat elhangzott mindig: Térjetek meg. És a nép pedig azt mondta, hogy hát, majd lássuk. Nem biztos, hogy nekünk ezt annyira komolyan kell venni, hát megyünk a fogságra, hol van a mi Istenünk? Most olvassuk Hóseás próféta könyvét, láthatjuk ott is, hogy mi történik, hát még a próféta is milyen házasságot köt, hát milyen Isten ez, mi bajunk lehetne??!! Ha őneki engedi, akkor nekünk is engedi, de ne felejtsük el, hogy Hóseás próféta is majd, ahogy végig olvassuk a könyvet, megtérésre hívja a népét. Nem csak Izrael népét kíséri ez a kísértés, hanem bennünket is. Tudják, a Testvérek olyan ez, mint amikor Kohn és Grün találkozik, és akkor kérdezi egyik a másikat: Miért vagy olyan szomorú? Két nagy problémám van. Mi a problémád? Zsidó a feleségem. De hát te is zsidó vagy. Na látod, ez meg a másik. Tehát ugye így vagyunk a bűnnel, amikor porosodik a mi forrásunk, amikor elakad a mi forrásunk, amikor ereszt a ciszternánk, elhagyjuk az élő víz forrását, akkor valamilyen furcsa módon a kísértő arra irányítja a fókuszunkat, hogy csak a másik hibáit, bűneit vegyük észre. Ugye, pedig a két nagy probléma az velem kezdődik, az velünk kezdődik. Az én ciszternám ereszt, eldugult, és azért nem tudok szeretettel a másikhoz lépni. Bizony akkor előtérbe kerül az óember. Előtérbe kerül a kicsit iszapos víz. Akkor iszapos lesz a víz, aztán sár lesz, és hát a sárral, ha nem is lesz sárdobálás, de valami nem építő, szomjoltó történik. Megroggyan a hitünk, elhagyjuk az élő víz forrását, és akkor önerős hitélet fog következni, amikor bizony előfordulhat az, hogy a másik ember kerül a fókuszunkba, mint cél, mint viszonyítási alap, mint mérce, mint megtérítendő, megváltoztatandó és a saját életünket pedig elkezdjük leépíteni. Talán találkoztunk már életünk során olyanokkal, most a pszichológiában nagy divat ez a mérgező embertípus. Hát nem tudom, nem olyanok, mint itt a tiszazugi asszonyok voltak, hogy arzént keverjenek, én ezt azért túlzásnak tartom. Miközben nyilván van ilyen, a mérgező embertípus, toxikus személyiség, energiavámpír, szeretetvámpírstb.  Attól, hogy jó hangzatos nevet adunk a dolognak, ez még akkor is bűn. A bűn az, ami előhozza az óemberünkből, hogy mi is egy kicsit  előtérbe helyezzük azt, amilyenek valójában vagyunk, nem testvérnek látva, szeretve a másikat.  A másik határait, sem lelki, sem fizikai határait nem tisztelve berobbanunk az életükbe, mint a Lokomotív GT mozdonya a Keleti pályaudvar koncertjén, és megmondjuk, hogy mi baja van. Megmondjuk, hogy hogy kéne élnie Megmondjuk, hogy neki mit kéne tennie.
Megmondjuk neki, hogy hogyan építse az életét. Hangosak leszünk, mert az óemberünk hangos, a kísértő hangos, magunkra mutogatók leszünk, mint példa, önelégültek leszünk, és bizony le akarjuk hengerelni a másikat. Ha még nem fordult elő velünk ez, ne aggódjunk, előbb-utóbb megkísért ezzel is az ördög. Attól, hogy mi Krisztussal járunk, attól a kísértés ránk is vonatkozik. Nagyon lemerítheti az ember szeretetét, energiáját, hitét valóban az, aki egy kicsit nem Krisztus teszi a mércéjévé, nem az élő víz forrásából táplálkozik. Valóban lehet ez akár mérgező is, – még akkor is, ha továbbra is erősnek tartom ezt a dolgot -, és küszködünk ezzel. Aztán vannak olyanok, akik mikor az óemberük előjön, és nem az élő vízből táplálkoznak, akik bizony mesterei annak, hogy hogyan hívják föl magukra a figyelmet. Remekül érzi az ember, hogy „én legyek” a centrumban. Persze mindnyájan szeretjük azt, ha figyelnek ránk. Mindnyájan szeretjük azt, hogyha értékelnek bennünket. Na, de látványos karate fogással elkövetett lelki eséssel kell ezt kivívnunk?! Vagy valóban az Isten békességével, az Isten Igéjével táplálkozva kell az Istenre bíznunk, hogy a másik tényleg lássa meg, hogy az én szolgálatom hálára ad okot, netalán tettem jót. De ha nem veszi észre, akkor se keseredjünk el, mert egy Valaki ezt biztosan látja, a mi Istenünk. Van-e ennél fontosabb? Hány szobor és szobor volt ezen a világon, amit az ember állított, az Isten nem támogatta és ez a szobor már meg sincs.

 Elsőrenden nyilván az Isten figyelmét, ha úgy tetszik, az Isten figyelmét, szeretetét kell kivívnunk, fölhívnunk a figyelmet ebben az értelemben magunkra, s a többi megadatik nekünk. Ha az élő vízből táplálkozom, akkor nem akarok olyan mutatványokat csinálni, mint Gamálielnek a fia. Ő nyolc fátylát dobált, én tizenkettőt is tudok. Kicsit megpörkölődött a lelkem, a bajuszom, de nem baj, csodálnak a testvérek. Ugye érezzük ezt? Aki az élő vízből táplálkozik, nemcsak szomjas nem lesz, hanem az Isten figyelmét akarja fölkelteni, és szelíden, csendesen munkálkodik azért, hogy ez meglegyen. Aztán nyilván vannak, amikor az örök bizonytalanságba taszít bennünket, ahogy porosodik a forrás. Igen, vagy nem, vagy mégsem, vagy nem, most hogy is kell? Hova álljak egy döntésbe? El merjem-e mondani a véleményemet?
Sajátos logikájával a Szentírásnak erre nézve, ha az Isten tudja a mi életünket, akkor ki előtt is akarok hezitálni? Hezitálhatok-e az Isten előtt? Elmondhatom-e a másiknak, hogy én ezt úgy látom? Én azt tapasztaltam 59 évem alatt, bár az első másfélre nem nagyon emlékszem, de azt tapasztaltam, hogy általában az emberek, ha egyenesen beszélnek, őszintén beszélnek, és ezt valóban szeretettel mondják el, akkor lehet, hogy az engem megrendít. Lehet, hogy az érzelmeim is megroggyannak, de először is nem fogom kikiáltani energiavámpírnak a másikat, hanem esetleg szeretettel elhordozom. Ha magamat akarom táplálni az élő vízzel, hogy legyen energiám szeretetben elhordozni a másikat. Kimeríthető ez az energia, ez a nagy kérdés számunkra? Vagy pedig maradok a barkácsolt a ciszternánál? Onnan viszek bele egy kis vizet, és akkor azt mondom, hogy jó ez attól, hogy rossz. Az a lényeg, hogy van vizünk.

Nagyon fontos dolog, hogy Jézus, amikor föláll a templom közepén, hívő emberekhez beszél. Miközben a világban élünk, a világ hatással van ránk, hiszen világi munkahelyeink vannak, a világban lakunk, ha úgy tetszik, nem egy kolóniában élünk föl együtt, ki vagyunk ennek téve. Maradjunk a forrásnál, azt mondja nekünk ma Jézus. Aztán sokszor. sokszor az a nagy küszködésünk, hogy vannak úgynevezett megmondó emberek, ugye. A karizmatikus dolgokkal foglalkoztam a szakdolgozatban, és itt ledöbbentem azon, amikor valaki úgy irányította a másikat, azt mondta nekem a Lélek, hogy ezt az Igét prédikáld vasárnap. Bocsánat, megismerkedtem a lélekkel, nekem nem ezt mondja. Ha valamit akar tőlem az Isten, akkor a szívünkre  beszél az Isten, a szívünkhöz szól az Isten. Kell beszélnünk egymásról, talán, ha még lesz módom az egyházfegyelemről is fogok majd prédikálni a testvéreknek a magam módján, ahogy szoktam, de nagyon fontos dolog, hogy nem kell a másik ember fölött megmondó embernek lenni.

Ráadásul az egyik ismerősömmel történt  – a drága asszonytestvérek, akik mikor kismamák, hát azért némi kis súly felesleg adódik, nem csak a gyermek tömegével, de gyarapszik a súlyuk -, volt egy ilyen nagyon őszinte ismerőse. Elment hozzá szülés után látogatni.  Mondta, hogy tulajdonképpen te csak annyira vagy kövér, mint egy kardszárnyú delfin. Azt hittem, hogy egy nagy bálna fog itt várni. Igazságot szeretetben lenne ez a mondat? Azért sejtjük, hogy legközelebb nem várták, milyen örömmel, mert ez senkinek nem esik jól. Nem esik jól, hiszen ezt tudjuk, látjuk akár. De hát nem az az őszinteség és nem az a szeretet, amikor a másikat egyszerűen agyonverem azzal, amit egyébként ő netalán tán tud is. Így van ez az egyházi életben is, hogy amikor módunk van arra, hogy imádkozzunk, hogy a másikért közbenjárjunk az Úrnál, táplálkozzunk a lelki kenyérrel, igyunk az élő vízből, akkor éljünk ezzel.

Az a nagy ajándéka Istennek, hogy különbözőek vagyunk. Tessenek belegondolni, hogy milyen rossz lenne, ha mindenki „Báránygyuris” lenne. Énnekem legalábbis biztos rossz lenne. Különbözőek vagyunk. Az Isten így hozott bennünket össze a gyülekezetbe.  De úgy is hozott bennünket össze, hogy éljük a hitünket egymás felé. Az a gyülekezet, amelyik nem tud belülről megerősödni, nem éli a hitét a testvér felé, az el fog bukni a világ előtt. Ha nekem nincs meg a táplálékom az Istentől Igében, Szentlélekben, bizonyságtételben, közösségben, kimegyek a világba, – úgy mondták ezt régen a faluban -, hogy meg fognak enni. Mert elesünk, mert ott van a szívünkben, még ha iszapos is kicsit a vizünk, vagy poros, ott van a szívünkben az alázat, a megbocsájtás, ez a világban lassan ismeretlen fogalommá válik, és lehengerelnek, mint Józsi az úthengerrel. És úgy érezzük, hogy vereséget szenvedtünk, porosodik újra a forrás, besárosodik, netalántán eldugul és megint jön az óember. És akkor azt hisszük, hogyha több mézet csöpögtetünk a madzagra, attól az elmúlik madzagnak lenni, és látványosan próbálunk missziózni és odafordulni a másik felé. Mindnyájunknak vannak kísértései, de nagyon fontos dolog, hogy amit én magam nem teszek, azt ne várjam el a másiktól, egy gyülekezetben sem. De az sem épít, ha amit én kiválóan teszek és az lesz a gyülekezetben a mérce. Ha én meg tudom, te is meg tudod csinálni, de én nem ő vagyok!? Ráadásul a Bibliának van egy ilyen nem túl sokat hangsúlyozott, de elég lényegi tanítása:  a forráshoz nekem oda kell mennem, nekem  az Ő vizéből kell innom, abból táplálkoznom kell, ez az Ige engem megszólít, indít valamire, a Szentlélek vezet engem oda egyre közelebb és közelebb Jézushoz. Ezekkel megerősödve megváltoztat az Úr, és szeretem a testvéremet. Hallottuk a múlt vasárnapi igehirdetésben, a testvérem akkor fog megváltozni, ahol és amikor az Isten akarja, ha még emlékszünk rá.

 Akármennyire is előfordul az életünkben sok minden, az nagyon fontos dolog, hogy a kereteit mi határozzuk meg az Ige alapján. Nem azért nem teszek valamit, mert látja a vezető lelkész, vagy a főgondnok, vagy a presbiter, vagy bárki más, hanem azért nem teszem, mert látja az Isten. Látja a forrás. Olyan Urunk van, aki meg tud indulni a mi gyengeségeinken, és bizony újra tud bennünket formálni, meg tud szabadítani az önmegvalósítás kísértéseitől, akár keresztyén változatban, és segít nekünk, hogy úgy éljük az életünket, hogy az felelősséggel legyen. Egy gyülekezet életében nagyon sok minden történik, és valóban lehet, ahogy ezt a pszichológia mondja, mérgező egy-egy helyzet, de nem a mérgezésé az utolsó szó. A forrásé az utolsó szó, az élő vízé az utolsó szó.

 Amikor gondolkoztam ezen, olvasgattam én már ilyesmiről, és akkor olvastam egy ilyen kifejezést, hogy gázlángozás. Nem tudom, hallottuk-e már ezt? Amikor valakivel konfliktusunk van, akkor azt mondja a másik, hogy rosszul emlékszel, nem is azt mondom, nem az történt, az nem úgy volt, ezt hívja  a pszichológia  gázlángozásnak. Ugyanez: te semmin is föl tudod magad húzni, nem is így mondtam, nem is az történt, és hívd föl azt a másikat, majd igazolja, aki ott se volt, hogy ez történt. Nyilván nem akarok a gázlángozásnál ragadni, hiszen ennek az igehirdetésnek nem az a központi témája, de talán már ilyen fordult elő velünk, hogy egy kicsit próbáltuk a saját javunkra fordítani a dolgot. Ez is az óember műve. Jézus, amikor lekerül a trónról, a szívünk trónjáról, abban az értelemben, hogy vissza akar kapaszkodni az én, akkor bizony ezzel szembe kell nézni. Az, hogy a másikat igazságban és szeretetben elhordozom, az nem kíméletlenséget jelent. Ha János evangéliumában még tovább olvasunk láthatjuk Jézust a bűnös emberhez való viszonyában, láthatjuk azt a mérhetetlen szeretetet és irgalmasságot, ahogyan rámutatott arra, ami a baja  annak a valakinek.

 Miért kell a forráshoz járnunk? Azért kell, hogy ne jöjjenek vissza az életünkbe a bűnök, és ne uralkodjanak újra rajtunk. Fontos tanítás ez. Kálvin János azt mondja, hogy a megtérés biztos jele a taníthatóság. Vannak-e ilyen gondolataink, hogy én biztosan nem? Hát én már ezt tudom. Én már százszor hallottam. Vannak olyan gondolataink, hogy hú, hát azt olvastam még konfirmandus koromban. Mi újat mondhat a Biblia? Az élő víz mindig fölüdít, amikor szomjasak vagyunk. Talán nem az élő vízzel van a baj, hanem a szomjúságunkkal. Jézus, amikor megszólalt a templomban, akkor olyan szomjúságról beszél, amely minden emberre jellemző. De ez egy nehéz szomjúság, mert mégiscsak Istenhez akar bennünket vinni. Szomjúságunkban és szomjuságunkkal Jézushoz megyünk. Szóval, hogy jönni-menni nagyon egyszerű, de az, hogy nekem oda kell menni a forráshoz, ez azzal a veszéllyel jár, hogy Isten tükröt fog elébem tartani. Amikor iszom a vízből, akkor föl kell ismernem, hogy bizony szomjas voltam. Az, aki nem szomjas, az nem becsüli meg a frissítő vizet, az Igét. Ugye értjük ezt? Jézus azt mondta, hogy az egészségeseknek nincs szüksége orvosra. A betegeknek van szüksége orvosnak. A szomjas embernek van szüksége Isten vizére és bizony oda kell menni Jézushoz és inni az Ő vizéből. Azt jelenti, hogy én a Krisztusé leszek. Nem Krisztus lesz az enyém.  Énekeljük ezt sokszor: „Van Jézusom ő az enyém, Nem mardos a bűn sem a bánat Mint a fecske ujjongok én Halálba hevertem de ő felemelt Az életem ára, a szíve vére lett /: A bűnöm óh Jézus :/ Nem mar többé engemet.” (Van még számomra is bocsánat)

Istennek az igazi tanítványai mindig azok voltak, akik látták azt a mély szükséget, szomjúságot, ami epesztette az ő bensőjüket, belsejüket. Ahogy mondja az Írás, és sóvárogtak azért, hogy találkozzanak az élő Istennel. Aki nem sóvárog, nem szomjas, az nem becsüli meg az élet vizét, nem becsüli meg Jézus Krisztust. Ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyék. Jézus ezt a templomba mondja, és bizony azért fontos ez, mert látnunk kell, hogy csak úgy tudunk jó bizonyságtevők lenni, csak úgy tudunk jó tanítványok lenni, csak úgy tudunk jó misszionáriusok lenni, ha az élő víz mellett vagyunk és iszunk abból. Ezt nem elég nézegetni.

Mi a Szentlélek bizonysága? A megdicsőült Krisztus Jézus.  A mi Urunk is megdicsőülése után osztja szét a Lélek ajándékait a benne hívőknek. Mert – alapigénk szerint – a benne hívők nyerik el a Lélek vizének életadó ajándékait. Azt jelenti ez, hogy ezt az ajándékot csak személyesen lehet elfogadni. Mert a Szentlélek ajándékában benne van maga az Ajándékozó, a megdicsőült Úr Jézus Krisztus. Nem valamit ad, hanem önmagát adja. Mint ahogyan az ajándék akkor a legkedvesebb, ha benne van annak a szíve, aki adja, úgy a megdicsőült Úr Jézus Krisztus lelki ajándékaiban is megdicsőült életének minden javát adja: Ő maga szólja az „élet beszédét”, és mi, ha hittel fogadjuk szavát, ujjongva felelünk: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad.” (János 6,68) Most, ezen az istentiszteleten is, ha valaki az én gyarló beszédem hallásakor elnyeri a Szentlélek ajándékát, ez azt jelenti, hogy nem én mondom, nem is a Bibliának nevezett régi könyv mondja, hanem maga az Úr Jézus Krisztus mondja ennek a szomjúságtól gyötört, kereső léleknek: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék.” Aki elnyeri az életadó Lélek ajándékát, az maga is „élő víz kútfejévé” válik embertársai számára. „Aki hisz énbennem…, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (János 7,38) Amikor ugyanis Isten a Szentlélek által „kitölti az ő szerelmét a szívünkbe” (Róma 5,5), akkor mindjárt arról is gondoskodik, hogy ez a szeretet továbbáradjon rajtunk keresztül a világba. Így teremt igazi közösséget, igazi testvériséget. Így tanít meg a Léleknek szolgálni, így tesz bennünket bizonyságtévőkké, így teszi életünket  gyümölcstermő életté, így gerjeszti fel bennünk a szeretetet, az örömöt, a békességet, a béketűrést, a szívességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget és a mértékletességet (Galata 5,22). „Élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” Figyeljük az áramlás irányát: belülről kifelé. Az élő víz nem rekedhet meg bennünk, nem állhat meg a templom falánál, nem állhat meg az egyház határainál, hanem kiárad a világra, az anyagi, testi életre is, ahogy az első pünkösd után történt. Mert a Lélek kitöltetése jele és záloga Isten végső, nagy szabadításának, amikor test és lélek, az egész teremtett mindenség megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára (Róma 8,21). Akinek van füle a hallásra, hallja, hogyan hív ma is minket a mi Urunk, mintegy válaszul a mi sóvárgásunkra, lelki szomjúságunkra, kimondott és ki nem mondott imádságainkra: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám.” Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Érzed-e lelki életeden, hited megélésében, hogy az élő víztől, Jézustól távolodsz?
2. Vannak-e saját víztározóid, ciszternáid? Mik azok?
3. Mi segít bibliai, igei módon szomjat oltani neked?
4. Miben lenne segítségre szükséged hitéleted „hidratáltságának” növeléséhez?

Bárány György