2025.11.02.

Jöjj ki a bárkából!

-Szolnok, 2025. november 2.-

Olvasandó: Lukács evangéliuma 8, 22-25

„Ekkor így szólt Isten Nóéhoz: Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt!  Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, szárazföldi állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal, hadd nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön! Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt.  Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából. Azután oltárt épített Nóé az Úrnak, majd vett minden tiszta szárazföldi állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatot mutatott be az oltáron. Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az Úr: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.“ 1Mózes 8, 18-22

 Amikor készültem az igehirdetésre, akkor két gondolat foglalkoztatott. Az egyik az, hogy mik a mi bárkáink, amikbe menekülünk, amibe jól érezzük magunkat, és nem vagyunk hajlandó kijönni, még ha az Isten indít is bennünket? Ahogy az Igében Noénak szólt az Úr, hogy jöjjön ki. A másik pedig az, hogy oda tudjuk-e, oltárra tudjuk-e tenni az életünket? Ma reggel, amikor mentem Tószegre, akkor jött egy ilyen végeláthatatlan hosszú új terepjáró, és valószínű, hogy a hosszérzékelésével valami probléma volt az atyafinak, mert ott a kórház felé előzgetett mindenkit, és csak pár centiméterre húzódott vissza, ahogy cikázott a sávok között, és aztán nyilván időnként fékezgetett. Most ez nagyon nagy divat, remélem, mi nem gyakoroljuk az Úr előtt. Ilyen vészfékezéseket teszünk, és hát így mondtam magamban, hogy: Uram, köszönöm ezt a helyzetet, itt egy mai bárka a szemem előtt. Miben bízik ez az ember? A sok vasban, amiben benne ül, vagy a légzsákokban, vagy a jó biztosításában, vagy a pénztárcájában? Merthogy veszélyeztette a másikat, és mi az ő bizodalma, így ezen gondolkoztam, és össze tudtam kapcsolni az igei gondolattal, merthogy milyen világot élünk most? Olyan világot élünk, hogy tucatszámra gyártják a katasztrófafilmeket. Ha valaki sokat szokott tévézni, én valamelyik este belepillantottam a 2012 című nagyszabású filmbe, ahol mindig addig repedt az aszfalt, addig szakadt a szakadék, hogy a főhős megmeneküljön. Aztán nyilván happy end lett a vége, ha úgy nézzük, hogy hasonlóképpen, mint a vár, mert csak a kiválasztottak menekültek meg, de érdekes volt ennek a filmnek a látványvilága, nem néztem meg az egészet. Tehát teli vagyunk katasztrófafilmekkel, vulkánkitörés, szökőár, földrengés, stb.

 Közben ezek valóságosak az életünkben is, ha belegondolunk. Ha visszagondolunk az elmúlt 10-15 évre, volt a szökőár a 2000-es évek elején, ha jól gondolom, azután ugye Covid is volt, sok minden volt, vulkánkitörés, egyebek. Tehát, hogy a természet olyan, mintha figyelmeztetné az embert, és arra próbálna bennünket rábírni, hogy figyeljünk oda az életünkre. És ezek a katasztrófák talán az emberre ilyen-olyan hatással vannak, akikkel én beszélem, általában a panasz-zsoltárokat szabadítják föl, és előjön belőlük az, hogy milyen világ ez, hogy minden csupa rossz, és minden veszély, és nem vigyáz ránk senki.

Gondoljunk csak bele, hogy körülbelül hasonló volt a katasztrófa hírértéke az özönvíznek is, de a megszólításnak is, amit Noé kapott Istentől. Az, amikor a természeti csapások, például Noé esetében az eső és a víz, elindult, akkor ugyanolyan hírértéke lett volna, ha lettek volna megfelelő online felületek vagy egyebek mindaddig, amíg be nem következik az özönvíz. Gondoljunk Noéra, amikor őt megszólította az Úr azzal, hogy építsen bárkát, hogy megmeneküljön a családja, és megmenekítse a bárkán keresztül az Úristen ezt a teremtett világot, amit Ő teremtett, akkor mit kapott ezért Noé cserébe? Hát megvetést, nevetést, gúnyolódást senki nem vette komolyan. Miközben az emberi gonoszság, – ahogyan ma is, napjainkban is az – égbekiáltó volt, és bizony megállapíthatjuk így az istentiszteletünk elején, hogy lelki Noékra lenne szükség, hogy lelki bárkákat építsenek. Lelki bárkaként kellene, hogy működjenek a gyülekezetek, a hívő emberek, hogy – segítsenek azok az emberek, akik Istennel járnak és hallgatnak a szavára -, segítsenek azoknak, akik nem ismerik vagy nem akarják az Istent ismerni.

 Tudjuk, hogy erre a világra pusztulás vár, mert már az égig hatolt a bűn. Sokan érezzük úgy, hogy rablógazdálkodás az, amit a természettel, és ami ennél sokkal súlyosabb, amit egymással, ember az emberrel tesz, és ez biztos, hogy nem folytatható hosszú ideig. Aztán van, amikor a világpolitikában reménykedünk, hogy hátha ott valami radikális változás lesz, vagy pedig azt a megoldást keressük, mint Amerikában, ahol mindenki „minden biztos“ bunkereket épít, hogy majd úgy túléli a világkatasztrófát. Tehát érezzük a bőrünkön, hogy sok minden negatív körülöttünk. A Szentírás is mondja ezt, Jézus is beszélt erről, hogy milyen jelei vannak az utolsó időknek. Arról is beszélt, hogy csak azok a Noék maradnak meg, akik Istennel járnak. Persze nem özönvízre gondolok most, hanem a természet és a föld, a teremtettség korszakára kell gondolni, hogy megmaradnak azok, akik Istennel járnak.

 Mi is történik ebben a kis fölolvasott Igeszakaszban: Isten kibocsátó felhívást intéz Noéhoz, hogy jöjjön ki a bárkából, lépjenek ki a földre és kezdjenek egy új életet. Ez egy parancsként hangzik el feléjük, de egyben áldás is számukra. A teremtéstörténetben hallott szaporodjatok és sokasodjatok a földön szavakra. Emlékeztetnek ezek a mondatok, ez a gondolat emlékeztet bennünket arra, újra útjára bocsátja az Isten az élőlényeket, az állatokat a teremtettségbe, hogy újat kezdjenek. Micsoda kiváltság ez, hogy Isten gondoskodott a maradékról, akik megmaradtak. Nem szól arról a Szentírás, hogy Noé, amikor kilépett a szárazföldre, akkor kétségbeesetten körültekintett, és azt mondta, hogy: Uram, nincs itt semmi, amiért érdemes volt kiszállni, csupa pocsolya, minden, nincs termés, nem lesz itt semmi. Jobb lenne visszamennünk, és a bárkában maradnunk.  De még büszkévé se tette az a gondolat, hogy ő a kiváltságos megmenekült, és hát szinte övé az egész föld. Ahogy Wesley mondta, parókiám az egész világ, Noé mondhatta volna, hogy szántóföldem az egész világ, ameddig a szem ellát, vagy még azon túl is. Ellenben arról olvasunk, hogy mi volt a legelső tette Noénak, hálaáldozatot mutatott be az Istennek a megmenekülésért. Abból, amije volt és úgy, amije volt, azt odaadta  a megmentő Istennek. Kedves illatként, – ha ezt, ha ilyet olvasunk a Bibliában, gondoljunk mindig arra, a kedves illat vagy jó illat, ezeket a fogalmakat használja a Biblia, ugye ez a szívesen, kedvesen fogadott áldozat, amit az Isten így fogad. Ez a szívesen fogadott áldozat füstje szállt az ég felé, és Isten az áldozat elfogadásához fűzött ígéretében megjeleníti az Ő látását. Tudja az Isten, hogy az embernek milyen a szíve gonosz ifjúságától fogva. Súlyos nehéz szavak ezek nekünk is, itt XXI. századi embereknek is, de az emberi szívnek az indulatai ezután sem lesznek jobbak. Ezt tudja az Isten. Még az áldozat ellenére is, épp a világ helyreállításának kezdetén, is tudja ezt az Isten.  Azonban Isten mégsem akarja többé ilyen módon elpusztítani a Földet. Ezután is lesznek évszakok, a munkák és a napok meg nem szűnnek. A természet rendjének ez a ciklikus továbbhaladása,  pedig nem egy unalmas és gondokkal teli munkának a kényszerű újra és újra ismétlődése, hanem az élet fennmaradásának az áldását jelenti az emberre, mert szereti az embert az Isten, és meg akarja őt tartani. A világkatasztrófa, amely a gonosz világot elpusztította majdnem teljesen, de a maradék megmaradt. Noé és családja, és a megmenekült állatok, hogy betöltsék a földet, ez nem jelentette az emberi élet végét. Azt jelentette, hogy a bárkának az volt a célja, hogy megmentsék az emberiséget és megtartsák őket. Ha valaki látta a Mindenható kettő című nagyszabású filmet, ami  egy amerikai vígjáték, de abszolút nem bibliai a történet a bárkán és az építésen kívül. Sok minden történik benne, ami nem biblikus. Viszont van egy nagyon figyelemre felhívó hatása ennek a filmnek, hogy a XX-XXI. századi Noét is kinevették és mindenki bolondnak nézte. Miközben a világ gonoszsága már fölhatott az égig, az Isten elé az a gonoszság, amit működtettek az emberek Noé korában, ma sincs másképp a helyzet. És mégis az Úristennek tetszik, hogy újra és újra megmentse az embert szeretetével és irgalmával kimenekítse a bajból, ne pusztítsa el, sőt biztosítsa az élet föltételeit azzal, hogy tud termelni, tud őrizni és munkálkodni a Földön. Tehát Noé első tette a hálaadás volt. Ebben a néhány versben van először az, hogy valaki oltárt épít az Úrnak. Áldozatot mutattak már be korábban is, de az, hogy oltárt építsen valaki, az itt fordul elő először. És bizony, ha belegondolunk, előbb épül oltár a megújult földön a márkából kijőve, mint tető a fejük fölé. Ezen mindig úgy elcsodálkozva, amikor ez a történet van előttem, hogy Noénak mi volt az első.

 Noé, aki időben engedelmeskedett az Istennek,  tudja, hogy most mit kell tennie. Ezért is választotta ki az Úr. Nem pusztult el kortársainak a felelőtlensége miatt, és bántása miatt, mert  Noé kortársai nem nagyon akartak változtatni az életükön,  Megépítette a bárkát, megtette azt, amit Isten rábízott, mert: „De Nóé kegyelmet talált az Úr előtt. Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé.“  (1Mózes 6, 8-9). Noé hűséges helytállása és hite gyümölcseként helyreállítja Isten a teremtettséget. Ez újrakezdés,  a teremtés 2.0, – ahogy az egyik hittanos mondta, hogy újrakezdődik az egész világ -. A bárkából jött ki Noé. Nagyon fontos dolog az, hogy lássuk, hogy ez a bárka, amikor szükség volt rá, akkor betöltötte a funkcióját. Olyan ez, mint egy bölcső. Noénak, amikor az Isten megszólította, meg kellett tanulni hittel és bizalommal várni Istenre. Igen, várni Istenre. Fölépült a bárka, bement és várni, hogy vége legyen az özönvíznek. Nem láthatott előre Noé semmit abból, hogy mi fog történni, ami körülötte történik. Semmi másra nem támaszkodhatott Noé a jövőjét illetően, mint Isten ígéreteire. Mindarra, amit Isten neki mondott, hogy mi fog bekövetkezni, és  addigi hittapasztalatai segítették azt, hogy ő bízzon az Istenben. Hiszen mit olvasunk Noéról? Hogy ő Istennel járt. Noénak biztos, hogy voltak hittapasztalatai. Egy ó-héber legenda arról beszél, hogy mikor Noé még építgette, építtette a bárkát, egy napon — amikor Noé éppen nem tartózkodott a bárka közelében, a gúnyolódó és dühös munkások lerészegedtek, és az előre elkészített faanyagot, amely még rönkökben és deszkákban állt egy domboldalon, részeg dühükben fölszabdalták és a fölszabdalt faanyagot szétszórták a dombon. Noé megrendülten szemlélte a részeg embereket és munkájukat. Végigjárta a dombot és – miután jól megnézte a szétszabdalt faanyagot – szent derűvel csak ennyit mondott a meghökkent és kábulatukból ocsúdó embereknek: Nincs semmi baj; mindent pontosan méretre szabtatok! Nem tudjuk, hogy igaz-e ez a legenda vagy nem, de nagyon kedves az az üzenet, amit kifejez: Noé is olyan ember, mint mi, teli volt kérdésekkel, teli volt nehézségekkel, és mégis megépítette a bárkát. A bárka, ami menedék volt az ő és családja és az állatvilág számára, akiket rábízott az Isten. Biztosan tudhatjuk, hogy Noénak is lehettek nehéz napjai, kísértései. Elég lesz-e az élelem? Nem borul-e fel a bárka? Vége lesz-e valaha egyáltalán az özönvíznek? Meddig fog ez tartani? Lehet, hogy neki kellett a hozzátartozóit biztatni és bátorítani, vigasztalni, mert hát honnan meríthettek volna a családtagjai máshonnan hitet és bizalmat, ha nem Noé hitéből és bizalmából. A reménységét még rájuk is át kellett sugároznia. A bárkában ez volt a szolgálata Noénak. Nem tudom, azt tudják-e a testvérek, hogy az amerikai tudósok megépítették – kivételesen nem brit tudósok -, hanem amerikai tudósok megépítették a bárka kicsinyített mását. A bárkán nem volt kormány, ezt a Bibliából elolvashatjuk. És úgy volt megépítve, hogy a hullámok mindig úgy fordították, hogy képtelen volt fölborulni. Olyan volt az alakja. Hasábszerű, tehát nem is emlékeztetett a mai hajókra, és a tetején voltak az ablakok, de nem kellett kormányozni. A víz hajtotta arra, amerre nyilván az Isten igazgatta a vizet és a szeleket, de ez egy nagyon furcsaság, és próbálták lemodellezni a viharos tengert, meg minden, és nem borult föl a bárka. Isten mindenre gondolt. Tehát megépült a bárka,

 Noé ott is reménységet sugárzott, és hát ez az első gondolat, ez az első üzenet talán egy sor kérdésként érkezhet mindnyájunk szíve felé: Amikor Isten bezár valahova, talán egy lehetetlennek tűnő helyzetbe, talán egy életformába, egy állásba, egy kórházi ágyba, szenvedésbe. Tudjuk-e, hogy ez az Isten megmentő kegyelme? Tudjuk-e, hogy amikor Isten olyan helyzetbe hoz bennünket, aminek nem látjuk a végét, nem látjuk a föltételeinek teljesülését, nem látjuk, hogy minden rendben van, akkor akar velünk kezdeni valamit az Úr? Mikor be vagyunk zárva, ahogy említettem, ilyen helyzetekben tudunk-e várni? Tudunk-e hittel és bizalommal Istenre hagyatkozni, hittel és bizalommal és reménységgel várni? Sőt, ahogyan Noé családjában is láthatjuk, még mások számára is a reménység és bizalom forrásává lenni. Mert a bárka miközben életmentő volt Noénak és a családjának, aközben fogságban is tartotta őket emberi értelemben, és hogyan tudjuk ezt megélni, amikor ilyen helyzetben vagyunk? Ahogy Noé, csak fölfelé lehet bizalmunk, úgy ahogyan a zsoltáros imádkozott: „Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.“ (139. Zsoltár 5). Ez a hit és bizalom tartotta meg Noét, és nekünk is csak ez lehet a válaszunk. Milyen jó, amikor békeidő van, igaz, amikor nyugalom van az életünkben, akkor jó hinni is Istenben, igaz? Azt szeretjük, mindnyájan legyünk őszinték itt egymás előtt. Ahogy mondani szokták, hogy a békeidőben mindenki pacifista. Amikor az Istennel rendben vannak a dolgok, az életem körülményei jól alakulnak, nem vagyunk körülzárva, nem vagyunk egy bárkába bezárva, akkor tudjuk, hogy Isten gondoskodik rólunk, és sokkal vidámabb lelkülettel, lélekkel éljük az életünket. Ugyanakkor van olyan, ahogy a zsoltáros mondta elől, és hátul is körülzár Isten, és úgy ment meg bennünket, úgy változtat meg bennünket, hogy bezár egy élethelyzetbe. Nem enged tovább. Megvallom őszintén, nem vagyok rá büszke, de nekem ilyen volt a bibliai nyelveknek a tanulása. Nagyon-nagyon sok időt fordítottam rá, és nem értettem, hogy miért nincs eredménye. Kis szemrehányást is tettem az Úrnak, megmondom az őszintét: Rendben van, Uram, én engedelmeskedtem, úgy hiszem, hogy Te hívtál el erre. Megvan az elhívási Igém: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.“  (Pál első levele Timóteushoz 1, 15-17). De hát hogy van ez, hogy akkor a cél meg nem akar bekövetkezni? Mit kell tennem? És volt, amikor megszomorodtam, volt, amikor kétségbeestem, sőt, megmondom őszintén, volt, amikor dühös is voltam. De mégiscsak azt éreztem, hogy az Isten győzni szokott, tehát lehetetlen, hogy most ebben a helyzetben ne ez történjék. Vagy az én megátalkodott gondolkodásomon és csekély értelmű felfogási képességemen fog győzni, vagy a helyzeten fog diadalmaskodni, de addig is megpróbálok rá hallgatni. Hát bizony ez az első üzenete ennek az Igének, hogy ne éljünk meg negatívként minden olyan helyzetet, ami számunkra negatívként hat. Pontosabban másképp fogalmaznék emberi természetünkből adódóan nyilván nem örülünk ennek, és nyilván szomorúak leszünk, kétségbeesünk és így tovább, de hogy gondoljunk Noé történetére. Lehet, hogy az életünket menti meg az Úr egy olyan helyzettel, ami számunkra nem szeretem, nehéz helyzet. Mert a Bárka, miközben bezárta Noét és családját, aközben ez a bezártság az életet jelentette számukra és az ott tartózkodók számára.

 Az Ige második üzenete az, hogy ki kell jönni ebből a bárkából. Amikor megfeneklik a bárka az Ararát hegyén, Noé kiküldi a hírhozókat, ismerjük talán többen a történetet, előbb a hollót, majd háromszor a galambot, és mikor az nem tér vissza, még mindig nem hagyja el a bárkát, Istennek kell a szívére beszélnie, és azt mondani neki, jöjj ki a bárkából te és mindenki, az állatok is. Gondoljunk bele, milyen siralmas látvány lehetett az, hogy egy gyönyörű vidék az teljesen ott a víz után. Aki volt már árvízi védekezésben, talán mindnyájan voltunk már legalább a közelében. A látvány elég olyan, ami nem szívderítő látvány,  akár a dolgoknak a színe, a visszamaradt tócsákba fickándozó, menekülni akaró halak és egyebek, tehát hogy nem szép látvány, ahogy visszavonul a víz. És mégis kilépett a bárkából Noé, kijött a védelemből és elindult az Isten felé. Nagyon fontos ezt látnunk, hogy amikor Isten megment bennünket egy helyzetben, amikor bezár bennünket, akkor nem akarja, hogy abban a helyzetben maradjunk. Úgy is mondhatjuk, hogy mindnyájunknak meg kell vizsgálni magunkat, hogy mi a mi bárkánk? Mibe kapaszkodunk, mi az, amiben valamikor talán szabadságot és megváltást, megszabadulást éltünk át, de ma fogva tart? Ha Isten azt mondja mégis, hogy lépj ki abból a helyzetből, lépj tovább, ki tudunk-e lépni, ki merünk-e lépni ebből? Gondoljunk csak a régi megszokott hagyományainkra, megcsontosodott, megszokott életformánkra, mert bizony minden bárka csak addig menedék, amíg Isten valamiképpen tudtunkra nem adja: Jöjj ki, hagyd ott, fordíts hátat neki. Most ünnepeltük a reformáció napját pénteken a metodista testvéreknél, és  ott is erről beszélt az igehirdető alapvetően, hogy minden reformáció azzal kezdődött, hogy az ember segítségül hívja az Istent, elcsendesedik, meglátja az Isten csodálatos tetteit, és utána magasztalja az Istent. Ugyanez történik Noé esetében is. Gondolkozzunk el, hogy mi az, ami számunkra már fogva tartó bárka, mi az, amiből ki kell jönnünk, és ott kell hagynunk, hátat kell neki fordítanunk.

   Azután a harmadik üzenete az Igének, hogy Noé, miután elhagyja a bárkát, oltárt épít az Úrnak, és ott áldozatot mutat be. Ezt is némán, szó nélkül teszi meg, engedelmeskedve az isteni indíttatásnak. Ismerve magunkat, magyar népünket, hogy mit csináltunk volna, először körbeböngésztük volna a vidéket, hogy mit lehet a helyzetből kihozni? Szétnéztünk volna, mérjük föl, hogy hol vagyunk, mit jelent ez a táj, gyűjtsünk egy kis ezt meg azt, egy kis mezgerét, ezt, azt, amazt, hogy jó legyen minden. Ugye tornázzunk egyet, hogy az elgémberedett és hajón rázkódó testtagjaink újra elégséges vérkeringést kapjanak rendesen. Az első az oltár, odaadja mindenét az Úristennek, és hálából teszi ezt, nem pedig valami kényszer hatására. Ha megrendülne a lábunk alatt a föld, és előttünk vagy mögöttünk összetörnének a házak, ahogy a katasztrófafilmek olyan csodálatos precizitással mutatják be, és valami kegyelem folytán életben maradnánk, mi lenne az első dolgunk? Lenne-e valaki közülünk, aki letérdelne az udvaron és hálát adna. Talán többen ismerik Gyökössy Endrének azt a példázatát, hogy falusi tűzvész idején látott káromkodva rohangáló papot, és imádkozva térdre eső tanácselnököt, mert kihozta a vészhelyzet, ami az érintettek szívében van. Fontos ez, hogy mi van a szívünkben, erről szól ez az Ige, alapvetően beengedjük-e az Úr Jézust, és tudjuk-e, hogy kiválasztott és megmentett emberek vagyunk, és noha az ember születésétől fogva, ifjúságától fogva gonosz a szíve, de mi egy újat tudtunk kezdeni az Úristennel. Nekünk nem kell mindent úgy tennünk, ahogy megszoktuk, nem kell mindent megmagyaráznunk, az isteni kegyelmet el kell fogadnunk az Úr Jézus Krisztusban. És sokszor a megszokott a bárkáinkat ott is kell hagyni, ha erre indít az Úristen. Aztán pedig, amikor megtapasztaljuk az Ő szabadítását, kegyelmét, isteni megszólító szavát, akkor bizony rájövünk arra, hogy minden, de minden az Isten kegyelméből jön az életünkre. Isten nem pusztít el bennünket, nem pusztítja el ezt a földet, biztosítja, hogy életünk legyen. A hívő embernek, ha úgy tetszik, akik elfogadják az Úr Jézus kegyelmét, azoknak még egy plusz lehetőséget is ad, egy valódi nagybetűs ÉLETet. Irgalmaz és könyörül rajtunk, és naponként újra tudjuk kezdeni az életünket.

 Ez az isteni kegyelem indít-e bennünket arra, hogy az egész életünket oltárra tegyük, hálaáldozatul odaadjuk az Istennek? Akarunk-e mai reformátorok lenni, ha úgy tetszik? Milyen sokat beszélünk, állandóan az egyház megújulásáról beszélünk, de az egyház az mi vagyunk, én és te. Ha mi adjuk a szívünket az Úristennek, ha oltárra tesszük az életünket, akárhonnan is jövünk, akármi volt a bárkánk, akárhogy rázkódott az életünk, rá kell jönnünk, hogy eleddig megvédett bennünket az Isten, megtartott bennünket az Isten, és irgalmazott nekünk az Isten. Ezzel a kegyelemmel újat akar velünk kezdeni, mi pedig hálaáldozatul adjuk egész lényünket, hogy megélhessük mindazt, amit Ő nekünk szánt.

Az ember nem tudja magát mentegetni az Úristen előtt, hallottuk az Igében, ugye ifjúságunktól fogva gonosz a mi szívünk, de bizony az Isten szövetséget akar velünk kötni újra és újra. Meg akar bennünket tartani.

A magyar szövetség szó, amit ugye héberül börít-nek mondanak, görögül diatékének, nem is igazán megfelelő szó, más alkalommal is mondtam, hogy ez általában két egyenrangú partnerről szól. Itt azonban az Isten és az ember szövetségében egyenrangúak vagyunk? Dehogy vagyunk. Még egy gyülekezet sem egyenrangú az Istennel. Még az egész református egyház sem egyenlő rangban az Istennel, az egész emberiség sem. Isten önmagát kötelezi el irgalmasan és kegyelmesen, hogy azzal az emberrel, veled és velem, akinek gonosz a gondolata ifjúságától fogva, mégis szövetségre lép. És úgy akar bennünket formálni, alakítani, tisztítani, hogy meglássuk az Ő kegyelmét, és ebben a szövetségben boldog és ujjongó elfogadással mondjunk rá újra és újra igent. És ez a hálaáldozat. Ez az oltárra tett élet, hogy mi Krisztusnak azt mondjuk: Igen, Uram, méltatlanok vagyunk, igen, ilyenek vagyunk, és nem tudunk magunktól semmit, mindig megyünk a saját gondolatunk után kitaláljuk, melyik szent hagyományunk, – mert nehogy azt higgyük, hogy nekünk protestánsoknak nincsenek szent hagyományaink -, melyik szent hagyományunk fontos, el nem engedjük, ha bármi is történik, aztán nem akarjuk meghallani mégse az Isten szavát. Kicsit olyanok vagyunk, mint amikor Kohn vesz egy csomó halat Grüntől, és akkor másnap visszamegy, és mondja neki: Hát milyen halat adtál te nekem, hát ezt képtelenség megenni, büdös is, ehetetlen is. Hát hogy gondolod ezt megenni? Válaszol Grűn: Megenni? Hát én azt hittem, hogy eladni veszed. Tehát mi így szoktunk üzletet kötni, hogy erre vagyunk képesek, nem tudjuk fölfogni azt, hogy mit is akarunk tulajdonképpen. Megmagyarázzuk, kimagyarázzuk. Megváltani az életünket, dehogy azt mi nem akarjuk. Csak mentsen meg az Isten. Ha megmentett, akkor minden rendben van. A bárka sokszor menedék, sokszor megtart bennünket, de Isten azt mondja, hogy ha ott kell hagynunk, akkor hagyjuk ott.

Jézus Krisztust azért küldte a mennyei Édesatya, hogy nekünk életünk legyen, szabadságunk legyen manapság, ez már egy kicsit lejáratott szó, ugye? Pál azt mondja, hogy Krisztussal együtt megfeszítettem, élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Ezt olvassuk a Galatákhoz írt levél 2. fejezetében. Voltunk mindnyájan a Bárkában, akár megítéltetésünk idején, akár akkor, amikor megmentett bennünket valamitől az Úristen, de egy újat akart kezdeni velünk az Úr, és újat akar folyamatosan kezdeni. Oltárt építeni csak az tud, aki hisz az Istenben, hisz Jézus Krisztusban. Egy hitbeli cselekedet az oltárépítés. Amíg magamnak tulajdonítok minden képességet, erőt, hatalmat, megmentést, megtartatást, akkor hogyan építenék oltárt? Saját magamnak?  Ez a mi áldásunk, és ez az Isten kegyelme, hogy meg tud bennünket tartani akkor is, ha az ember szíve ilyen. Az Úr ismer bennünket, tudja, hogy mi van a szívünkben, tudja, hogy sokszor még önmagunkat is mérgezzük, másokat is, és bizony függetlenedni akar az ember az Istentől, maga ura akar lenni, ugye ez a szív támad a másik emberre, ez a szív önző a másik emberrel, és ez a szív nem akarja betölteni az Isten törvényét, miközben Isten az emberiség történetén keresztül megígérte, hogy el fogja küldeni a Messiást, hogy az embernek újra élete lehessen. Győztes élete: Ráadásul nem csak az özönvíz után győzött Noé, lehet, hogy majd valamikor találnak az Araráton egy emléktáblát, hogy állíttatta, nem tudom, kicsoda. Noé és családja emlékére nem csak vicceltem.

Jézus a kereszten életét áldozta azért, hogy nekünk gazdag életünk és győztes életünk lehet. Az áldást őbenne nyerjük el. Bármilyen özönvízszerű is volt az életünk, bármilyen viharos is volt az életünk, a külső és belső embert is meg akarja újítani az Úristen. Ezt üzeni nekünk ma ez az Ige. Vizsgáljuk meg, hogy mik a mi bárkáink, mibe menekülünk, mibe kapaszkodunk? Merünk-e Krisztusban elrejtve élni ebben a világban, amikor valóban erőszakossággal telik meg a föld. Ahogy a bevezetőben mondtam, amikor természeti katasztrófák bántanak bennünket, amikor rengeteg negatív dolog történik, merünk-e az Úrról beszélni, és merünk-e hitvallást tenni róla? Talán Chuck Norrist mindnyájan ismerjük.  Valamikor fiatalabb koromban néztem a Walker a texasi kopót, nem tudom, emlékszünk-e még erre a sorozatra, és abban van egy rész, amikor egy elrabolt gyerek után megy a mi hősünk. Egy  erdőben vihar éri el, és imádkozik a filmben Chuck Norris, és mondja: Uram, nem kértem tőled még semmit, de a gyermek szüleiért ments meg engem. És  megmenti az Úr, és  újra és újra győz Chuck Norris. Még ha egy pillanatra elgyengült is, találkozott a nála nagyobb Istennel, és  megtalálja a gyermeket, visszaviszi a szüleihez.  Nyilván benne van az ember iróniájában az, hogy még a legtökéletesebb hősök is kire szorulnak? Az Úristenre.  Erre bíztat bennünket az Ige, amit hallottunk. Mérjük meg, nézzük meg, hogy mik a mi bárkáink, mi az, ami megment bennünket, de az Úr szava szól arról is, hogy merjünk otthagyni. Úgy járjunk az Istennel, ahogy Noé járt, hogy engedelmeskedett a szavának, induljunk el vele, és merjük hagyni az Istent, hogy változtassa meg az életünket. A belső emberünket, a lélek szerinti emberünket, az új emberünket. Mert áldozatot nemcsak mi hozunk, hanem Isten már jóval megelőzve minket mindennél nagyobb áldozatot hozott. Nóé, aki igaz volt Isten előtt és Vele járt, tulajdonképpen Krisztus előfutára, előképe. Krisztus önmagát áldozta fel az Atya tetszésére. Az igaz, tökéletes megáldoztatása a kedves illat. Erre tekintve hirdeti Atyád bűneid bocsánatát, a kárhoztató ítélet előli oltalmadat. Kinek szánod oda magad ennek tudatában? Áldozz az Úrnak! Idődet, erődet, képességeidet, javaidat Krisztusnak add! Hadd rendelkezzen veled! Az Úr ismeri szívünket: ifjúságától fogva gonosz — azaz ellenáll Isten szeretetének. Maga akar uralkodni, nem pedig Teremtőnknek engedelmeskedni. Az Úr tudja mindezt, mégis megáldja Noét és fiait azzal az áldással, mint Ádámot és Évát. ‘Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet.’ (1Móz 9,1.) Mindezt azért, mert ígéreteit Isten vissza nem vonja. Megváltót ígért a bűnbe esett embernek, aki a kígyó fejére tapos.  Ezt a Golgotán hozott áldozatot előlegezi meg Nóé áldozata, és az örök élet áldását előlegezi meg a Nóénak szóló ígéret, majd a szövetségkötés. Lágyítsa hát szívünket mindez, hogy teret adjunk az ifjúságától gonosz kőszív hússzívvé formálójának, az Úr Jézus Krisztusnak! Ámen!

Kérdések az igehirdetéshez:

1. Emlékszel-e életedből olyan helyzetre, amikor te is az igehirdetésben leírt bárkába, bárkákba kerültél?
2. Hogyan jöttél ki belőle?
3. Mit jelent számodra, az Úr oltárára helyezett élet?
4. Mi Te hálaáldozatod az Istennek?

Bárány György, beosztott lelkipásztor