Az Úr az én Pásztorom
„Dávid zsoltára. Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.” 23. zsoltár
Mindannyiunk számára ismeretlen az a helyzet, amelyben most vagyunk. Vasárnap van, s vagyunk, akik megszoktuk, hogy ilyenkor összejövünk Isten népe közösségében, hogy istentiszteletet tartsunk, Urunk szavára figyeljünk, imádkozzunk, énekeljünk: örüljünk Istennek és egymásnak. Most nem tehetjük ezt meg. Hiányzik az istentisztelet, hiányoznak a többiek.
Minden ember érzi most ennek a helyzetnek a különleges nehézségét. Amikor megpróbáltatások érnek bennünket, a kiszámíthatatlan jövő szorongással tölt el bennünket, amikor aggódunk szeretteinkért, olyankor jobban érezzük, hogy szükségünk van egymásra, összébb húzódnánk, mert nem jó egyedül. És pont most nem, vagy csak korlátozott mértékben tehetjük meg ezt, mert ez a baj olyan, aminek megfékezésében az segít, ha nem találkozunk egymással. Sokan most jobban érezzük azt, hogy szükségünk van valakire, aki nagyobb nálunk, aki tudja a válaszokat, aki gondoskodni tud rólunk akkor is, amikor mi nem tudunk…
Böjt 4. vasárnapján az ünnepi imádság, Dávid zsoltára szólít meg bennünket. Talán most nyitottabb a szívünk arra, amit a zsoltáríró a nyáj mellett ülve, a kiszolgáltatott juhokat nézve felismert: én is ilyen vagyok, mint ezek a juhok. Szükségem van a Pásztorra és szükségem van a többiekre. „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm…” Isten az én Pásztorom… Mi is értjük most a Bibliának ezt a kijelentését a pásztor és nyája képét magunk elé képzelve. Miért hasonlít bennünket a Biblia a juhokhoz? Azért, mert a házi juhok mindenestül rá vannak utalva a pásztorra. Egyedül teljesen kiszolgáltatottak és elesettek. Amikor megrázkódtatás éri őket, akkor közel húzódnak egymáshoz, de igazán ez sem ad nekik megoldást és békességet. A nyáj együtt is kiszolgáltatott a pásztor nélkül. Jézus látta az őt körülvevő sokaságot ezzel a lényeget látó szemmel: „Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” Máté 9, 36. Hiába voltak sokan, tömegben, Pásztor nélkül nem voltak közösség, csak zilált, lelkileg elgyötört tömeg.
Életünk szükséghelyzetei felébresztenek bennünket, és ráébresztenek arra, ami mindig – a leggondtalanabb napjainkban is – igaz. Isten szeretetében, gondoskodásában, vezetésében vagyok a helyemen, ott vagyok lelkileg otthon: a Pásztor mellett, az ő nyájában. Emberi életünknek ezt a meghatározottságát sokan megfogalmazták a Bibliában, de a Biblián kívül is. Mindannyiunkról szól ez a kép, mert emberek vagyunk. Nem arról van szó, hogy vannak bárány természetű emberek és vannak magányos farkasok. Nem vagyunk egyformák: vannak köztünk nyitottabbak és zárkózottabbak; közösségibb és maguknak valóbb emberek, de mindannyian juhokhoz hasonlítunk, akiknek szükségük van a Pásztorra. Pásztorral élő vagy elveszett, de Pásztorra szoruló juhok.
A szükséghelyzeteink, amelyek kimozdítanak bennünket a megszokott kerékvágásból felhívják a figyelmünket arra is, hogy az életünk nem talál semmiben végső értelmet az Istenhez, a jó Pásztorhoz való kötődésen kívül. Sok mindennek örülhetünk az életben, mint ajándéknak, de végső értelmet, biztonságot, békességet ezek közül semmi nem ad az életünknek. A Prédikátor, miután minden evilági célt, örömöt, élvezetet végig próbált – mindent, amiben az emberek általában az életük értelmét keresik – így kiált fel: „minden hiábavalóság a nap alatt” (Prédikátor 1-3.) Annál, amit ez a látható világ ad több kell, hogy legyen az élet!
Bertrand Russel egzisztencialista, ateista filozófus mondta: „Értelmetlen az emberi élet értelméről kérdezni egy személyes Isten feltételezése nélkül.” Blaise Pascal keresztyén filozófus, teológus, fizikus mondta: „Szívünkben Isten alakú űr van, és azt senki és semmi más nem tudja betölteni, csak az Isten szeretete.” – vagyis a Pásztorra vágyik, és rá van utalva a szívem, életem. Kosztolányi Dezső, a magyar költő így fogalmazta meg ugyanezt: Mindenem megvan ebben a világban, és mégis nyugtalan vagyok, mert pont az nincs meg, amire igazán szükségem van: „Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.” (Boldog szomorú dal) Életem legmélyebb szükséglete, hogy otthon legyek a jó Pásztor szeretetében.
Ez a zsoltár felemeli a tekintetünket és hitvallást tesz. Bizalomra, hitre hív bennünket is. Nem azt mondja, hogy jó lenne, ha lenne Isten, akire rá bízhatnám magam, nem azt mondja, hogy szükségem volna valakire, hanem azt mondja: van Isten! Van jó Pásztor! Bízd rá magad, kövesd őt, hogy a te hitvallásod, bizonyosságod is legyen. „Az Úr az én Pásztorom.”
- Bízd rá magad, és kövesd őt! „Az Úr az én Pásztorom… vezet engem.” Rögtön az elején tisztáznunk kell valamit ezzel a „Pásztor és juhok” képpel kapcsolatban. Miért van az, hogy rá vagyunk szorulva Istenre, és mégsem természetes és magától értetődő az, hogy hozzá tartozunk, vele élünk? Nem véletlen, hogy éppen a pásztorhoz hasonlítja Istent a Biblia, minket pedig a juhokhoz. Az ókori keleten a pásztor nem hajtotta a nyájat, hanem előttük ment és vezette őket. A nyáj követte a pásztort bizalommal, nem a saját fejük után mentek. A juhok ösztönösen tudták, hogy vezetésre van szükségük. Eredetileg mi is „követésre vagyunk beállítva”, ma már mégsem magától értetődő számunkra ez az Istentől való függés, az ő követése. A legnagyobb veszélybe azzal sodortuk magunkat, hogy a magunk kezébe vettük életünk irányítását. Ezzel nem magányos farkasok lettünk, hanem eltévedt, kiszolgáltatott juhok, ahogyan Ézsaiás próféta beszél erről: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” Ézsaiás 53, 6.
Mai, nyugati kultúránkban erőteljesen megnyilvánul ez a függetlenségi törekvés. Azzal nincs gondunk, ha Isten segít nekünk, de mi akarjuk megmondani azt, hogy hogyan segítsen. Mindennek mércéje az ember: jóról és rosszról már beszélni sem szabad. Az egyénnek joga van meghatározni azt, hogy hogyan akar élni, amíg mások jogát nem sérti… Az emberek hozzá szoktak ahhoz, hogy azt teszünk, amit akarunk, hogy a természet törvényeihez sem muszáj alkalmazkodnunk… A magunk feje után, a magunk módján rendezzük be és vezetjük életünket.
A vírusjárvány veszélyének idején éppen ez a gondolkodás okozza a legnagyobb gondot, és ebben az időben lesz nyilvánvalóvá az, hogy milyen veszélybe sodorjuk önmagunkat, egymást és a világot az öntörvényűségünkkel. Nem szoktunk hozzá, hogy valaki megmondja nekünk mikor, hová mehetünk, kikkel találkozhatunk. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy ezeket majd mi eldöntjük. Aki pedig most ezekben az időkben öntörvényűen él tovább és nem veszi figyelembe a közösség által hozott szabályokat, nem alkalmazkodik azokhoz egymás védelme érdekében, nagyon veszélyes játékot játszik. A vírusjárvány veszélyének idején ez most világosabban látszik. De ugyanilyen veszélyes ránk nézve az öntörvényűség akkor is, amikor nincs ilyen világméretű egészségügyi fenyegetettség!
Az önmagát vezető, öntörvényű ember elszakadt Istentől. Veszélyben van – ha nem változik a helyzet, akkor örökre elveszett marad! És miközben a magunk módján élünk nem csak magunkat veszélyeztetjük, hanem egymás életét is bántjuk és a világunkat is romboljuk. Öntörvényűségünknek következménye van. Ettől a következménytől akar megmenteni minket Urunk, amikor magához hív, amikor újrakezdésre hív. A jó Pásztor eljött és az életét adta az elveszett juhokért. „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Lukács 19, 10. „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” Ézsaiás 53, 6. Utánunk jött, az életét adta értünk, mint áldozati Bárány helyettünk, hogy kiváltson a tévelygésből az élete árán. Jézus vezet haza minket Istenhez. Nem az életünk végén, hanem most! Meghív arra, hogy térjünk vissza hozzá, tegyük a kezébe az életünket. Tőle fogadjuk el bűneink bocsánatát, és engedjük, hogy ő vezessen bennünket. „Az ÚR az én pásztorom” – hogyan lesz az Úr az én Pásztorom? Mit mond Jézus? „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” János 10, 27-28. Jézus Krisztusra bízott élettel, az ő vezetése alatt, hozzá ragaszkodó szívvel igaz az, hogy „az Úr az én Pásztorom.”
Mit jelent ez a hit? Mit jelent, ha az Úr a Pásztorod?
- „Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.” Életed minden ajándékát neki köszönheted. Nem kell úgy látnod az életedet, mint Bertrand Russelnek, mert nem értelmetlen az életed. Ajándék, Isten ajándéka. Mindened, amid van, Isten ajándéka. Amit a két kezeddel megkerestél, ahhoz is ő adott erőt. Az ő gondoskodó szeretete nélkül meg sem tudnánk mozdulni. Legtöbbször nem is tudatosítjuk ezt, olyan, mint az oxigén a levegőben: csak akkor vennénk észre, amikor eltűnik.
Hálás látásra, hálás életre hív bennünket ez a zsoltár. Megköszönted már Istennek az életedet, a mai napodat, és mindazt, amid van? És azokat, akik körül vesznek? „Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.” Szükségünk van erre a látásra, mert gyakran megesik, hogy tele kézzel és bőségben élve mégis csak azt látjuk, ami nincs, kesergünk, panaszkodunk, s nem tudunk annak örülni, amink van. Természetesnek vesszük azt, ami körülvesz bennünket, és csak akkor döbbenünk rá, hogy milyen jó dolgunk volt, amikor elveszítünk sok mindent.
Így ébresztget ez a mostani időszak arra sokunkat például, hogy mennyire értékelnünk kell emberi kapcsolatainkat: mindennél, amit elérhetünk, birtokolhatunk többet érnek a szeretteink. Most, amikor nem találkozhatunk a megszokott formákban, sokkal tudatosabban kezdünk figyelni a kapcsolat fenntartására. Mert amit magától értetődőnek veszünk azt sokszor nem értékeljük eléggé, a hiány ébreszt rá bennünket arra, hogy mi az igazi érték. A hálás élet boldogan észreveszi azt, amije van, és örömmel tud élni vele. Nem kell megvárni azt, hogy hiányozzon: már most értékelheted és hálát adhatsz érte.
Ha mindent neki köszönhetsz, akkor felismerheted most is azt, hogy az életed felbecsülhetetlenül értékes és értelme van. Nem „csak úgy”, véletlenül érted meg ezt a napot! A te pásztorod adta neked ajándékba, mert szerinte értelme van: ismerd fel az értelmét, értékeld és használd hálásan! Használd arra, amire kaptad, és ne hidd el senkinek, hogy a te életed nem számít!
Ha észreveszed ajándékait, akkor arra is jobban rájössz, hogy ő szeret téged – ajándékai az ő szeretetéről beszélnek neked. Lásd meg szerető arcát az ajándékok mögött! A keserű szív magányos, az Isten ajándékait látó, hálás szív látja azt is: nem vagyok egyedül, Atyám szeret engem és velem van.
- „Az Úr az én Pásztorom… nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy.” Mellette vagy biztonságban. „Ne aggódjatok a ti életetek felől, mert mennyei Atyátok tudja, mire van szükségetek. (Máté 6, 25-34.) – mondja Jézus. Az aggodalom, amikor elhatalmasodik rajtunk a félelem annak a tünete, hogy egyedül érezzük magunkat, egyedül intézzük életünket. Az Úr az én Pásztorom, és ő tudja, hogy mire van szüksége testemnek lelkemnek, és gondoskodik rólam.
Gondolkoztunk már azon, hogy miért tanít Jézus a Miatyánkban minket minden nap imádkozni az aznapra való gondoskodásért? Miért nem ad meg mindent 10 évre előre? Mert az aggodalom és félelem ellenszere az életünkben nem az, hogy jó előre felhalmozott készleteink, kifogyhatatlan bankszámláink vannak, hanem az, hogy nem vagyunk egyedül, van mennyei Atyánk, akinek a kezében biztonságban vagyunk, és ezt gyakoroljuk, amikor tartjuk a kapcsolatot vele minden nap, és megerősödünk abban, hogy nem vagyunk egyedül. Pál apostol ezt a gyógyszert ajánlja stressz ellen: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4, 6-7. Értjük? Nem azt mondja, hogy nincs mitől félni, még csak nem is azt, hogy a hívő ember rettenthetetlen és nem aggódik, hanem ezt mondja: aggódsz? Félsz? Természetes. A juhok már csak ilyenek, sok veszély leselkedik rájuk. De figyelj csak! Van Pásztorod. Menj oda hozzá és beszélgess vele, arról, ami aggaszt! Ne maradj egyedül! Ő megnyugtatja a szívedet, mert ő erős, ő mindent kézben tart, és ő még arra is képes, hogy az aggodalomtól elgyötört emberi szívbe békességet adjon. Olyan békességet, amit nem lehet a körülményekből megmagyarázni, csak abból, hogy ő adta. Csoda. „Minden értelmet meghaladó békesség.” Beszélgess vele! Figyelj rá! Nem vagy egyedül. Akkor ne legyél egyedül!
Ez a zsoltár nem arról szól, hogy nem érhet baj bennünket. Nem arról szól, hogy szükség és szenvedés ki van zárva a hívő életéből. Ez a zsoltár arról szól, hogy az nem történhet meg, hogy a Pásztor elhagyjon bennünket, kiejtsen a kezéből, hogy egyedül maradjunk, ha rá bíztuk magunkat. Nem vagyunk egyedül. Ő velünk van, és törődik velünk. Az Úr az én Pásztorom. Nélküle szűköl a lelkem a bőségben is, vele nem szűkölködöm a szükségben sem. Velem van ma és holnap és mindvégig. Megadja minden nap az aznapra való kenyeret, erőt és gondoskodást. Mára azt, amire ma szükségem van, holnap a holnapit. És majd az utolsó földi napomon is velem lesz és erőt ad a halálhoz is. „Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert te velem vagy.”
- „Az Úr az én Pásztorom… Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.” A zsoltáros egy ünnepi asztalt lát maga előtt. Olajjal ugyanis ünnepeken kenték meg a fejüket, a csordultig telt pohár is az ünnepi asztalhoz tartozott. Életünk során sokszor ülünk ünnepi asztal mellett. Vannak szép emlékű ünnepi asztalközösségeink, amelyek nagy örömet jelentenek számunkra, de mindig elmúlnak, fel kell állnunk, és tovább kell vándorolnunk. Ez a zsoltár – és a Biblia teljes üzenete – azonban azt ígéri, hogy egy napon megérkezünk majd. Egy olyan ünnepi asztalhoz, amit Urunk terít nekünk. Pásztorunk egy olyan ünnepi asztalhoz vezet minket, amelyet már nem ronthatnak el ellenségeink: a bűn, a szégyen, a fájdalom, a betegség, a gyász, a halál, mert az ellenség fölött aratott végleges és teljes győzelem ünnepe lesz az.
Az Úr az én Pásztorom… Jézus megígérte, hogy haza vezeti övéit az ő örök országába, ahol örökké vele fogunk ünnepelni. Az ige ezt az ígéretet erősíti meg. Az úrvacsorai közösség ennek az ígéretét hordozza. Az a békesség, öröm, vigasztalás, amit itt kapsz tőle, mind előízt, kóstolót ad neked abból az ünnepből, amire hivatalosak vagyunk, ahová vezet bennünket a jó Pásztor.
Testvérem! Nézzünk fel ma hittel a Pásztorra, Jézus Krisztusra! Bízd rá életedet egészen! Kövesd őt hittel, még jobban megkapaszkodva benne! Adj hálát neki a mai napodért, és keresd meg mire adta neked ezt a napot! Beszélgess Vele! Vidd imában mindazt elé, ami aggaszt, a saját életedet, és szeretteid életét. Imádkozz a körülötted élőkért is, az egész világért! Lásd meg ma is reménységgel azt a gyönyörű célt, amely felé vezet téged a te Pásztorod. És kapaszkodj össze a nyáj többi tagjával: testvéreiddel. Most, amikor nem jöhetünk össze, figyelj tudatosan arra, hogy tartsd a kapcsolatot a többiekkel, ahogyan lehet. Hogy támogasd testvéreidet és te is támogatást kapj tőlük. Urunk akarata, hogy ez a helyzet ne gyengítse, hanem erősítse vele és egymással a kapcsolatunkat.
Kérdések az igehirdetéshez:
- „Az Úr az én pásztorom… vezet engem.” Milyen figyelmeztetést fogalmaz ez meg számodra a jelen helyzetben?
- „Az Úr az én Pásztorom…” gondoskodik rólam, velem van, asztalt terít nekem. Hogyan bátorít téged ez a jelen helyzetben?
- Hogyan tudod tudatosabban tartani a kapcsolatot a testvéreiddel a jelen helyzetben?