Jézus Krisztus követésének három pillére
Olvasandó: Pál apostol Tituszhoz írt levele 2. fejezetében, a 11-tól a 14-dik és a 3. fejezet 6-tól a 9-ig.
Textus: Máté evangéliumában, annak 16. fejezetében a 24. verstől a 26. versig.
„Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”
Szeretett Gyülekezet!
A Szentírás határozottan leírja azokat a szabályokat, követendő utasításokat, amik a hívő, a Jézus Krisztus követésének alappillérei. Ezek a tanítások már az apostoloknak, a reformátoroknak, az előttünk járt nemzedéknek és nekünk is adnak fogodzkodót, sőt gyermekeink, unokáink is táplálkozhatnak vele. Jézus kijelentései a keresztyéni életre azt jelenti, hogy mit vár el a Teremtő követőitől és milyen úton akarja vezetni az életüket.
Alapigénk három követendő utat sorol fel a hívő ember számára! Önmagunk megtagadására, keresztünk felvételére és az Úr Jézus Krisztus követésére. E hármasságot szeretném követni az Igehirdetésben.
Önmagunk megtagadása
Mit is jelent ez a kifejezés? Ma ez a szókapcsolat felháborodást kelt a világban. Szembe megy mindazzal, amit a világ szajkózik: önmegvalósítás, önérvényesítés vagy önmeghatározás. Sokan összetévesztik az önmegtagadás szavunkkal. A két szó közötti különbség abban rejlik, hogy milyen motiváció van mögötte. Az önmegtagadásban az emberi cselekedet van jelen, mikor a belső tulajdonságait tagadja meg, mondd nemet önmagára, míg az önmagunk megtagadása az átadásról szól. A sajátról lemondva az Úr akaratának adjuk át hatalmat életünk felett, amihez önmagunk megtagadása, a régi emberi kívánságokra és gyarlóságokra mondott nemünk, azoktól elfordulásunk szükséges. A két kifejezés között van még egy markáns eltérés is. Az önmagunk megtagadása előtt elhangzik egy isteni hívó szó, mely változást hoz ember életében, ez a megtérés. A héberben a megtérés egy 180 fokos fordulatot jelent. Hátat fordítva a réginek egy új kezdődik, amiben a régiből semmi sincs jelen. Az új kezdet pedig, az Úr Jézusra tekintés és figyelés határozza meg.
Sok keresztyén ember van tévhit alatt az önmegtagadására gondolva. Úgy gondolják, ez a lelkipásztor, a gondnok, a presbiter feladata, Úgy vélik a gyülekezet vezető szolgálóinak a kötelessége csak. Érezzük, sántít ez a gondolat! A Biblia kiemeli a szolgálók felelősségét és beszámol a kiemeltek számadásról, de sehol sem olvasható, hogy csak őnekik feladatuk az önmegtartóztatás. Talán többünknek az a gondolat, hogy mindenkinek meg kell tagadnia önmagát, természetes, de mégis szólni kellett, kell róla, mert sokan ringatják magukat téves gondolatban ezzel kapcsolatban.
Ugyanilyen téves gondolat, mikor azt hiszi a keresztyén ember, hogy Jézus Krisztus megismerése a régi ismeret bővítése. Új tudás, új életgyakorlat, hiszen megismeri a kijelentett Igét és napi rutinná válik a Bibliaolvasás, a vasárnapi Istentisztelet, a gyülekezeti kiskörön való részvétel. Ezek mind jó dolgok és támogatandók, csak akkor van baj, mikor a régi élet kiegészítésekén szolgál az új ismeret. Ismeret, mert azt üzeni, a réginek, az ónak meg lehet maradni a keresztyéni életbe, megfér egymás mellett a kettő. A régi szokások, a dédelgetett álmok, terhelő kapcsolatok megmaradnak, s kapnak egy keresztyéni mázat! Máté evangélista ezt így tárja elénk: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6,24). A keresztyén, hívő élet szembe fordul a régi mulandó léttel és Jézus Krisztus példáját követi. Mindaz, amit átemeltünk a régiből, azt, amit dédelgetünk, amit megpróbálunk elrejteni az emberek elől, azok elválasztanak a teremtő Atyától!
Hadd hívjalak egy rövid lelki gyakorlatra. Kérlek, tedd le, ami most a kezedben van, akár az énekeskönyv, akár a Biblia vagy bármi más. Tedd a két kezedet a két combodra, úgy, hogy tenyered felfelé nézzen. Most kérlek, hunyd be a szemed és gondolj arra, amit magaddal hoztál a régi életedből. Talán a régi fájdalmakat, a régi sérelmeket, talán a régebben szeretett bűnös gondolatok, amit ma is szeretsz, talán a régi türelmetlenséged, kapzsiságod, ami mai is jellemez, talán a régi rendetlenséged, amit nem váltott fel az isteni rend. Talán a világhoz, vagy eseményéhez való ragaszkodásod. Te tudod, mi jellemez Téged. Kérlek, ami eléd kerül, gondolatban helyezd a tenyeredbe. Mindet helyezd bele. A tenyeredben lévők azok, amiket még le kell tenni az Úr trónja elé, mert ezek zavarják meg a felhőtlen kapcsolatot Vele. A 458. dicséretünkben énekeljük: „Jövök semmit nem hozva.”. Semmit nem hozva az óból, a mulandóból. Erre utal a dicséret üres keze. Mi pedig, Krisztushoz, Megváltónkhoz nem üres kézzel megyünk, hanem mindazzal, amit tenyerünkbe helyeztünk gondolatban. Ezzel a kézzel hívjuk Őt, ezzel a kézzel akarjuk fogni a kezét, ezzel a kézzel akarjuk követni Őt, ezzel a kézzel megyünk a világba, hirdetni nevét. Testvérem! Jézus Krisztus a kezedbe helyezettekért is adta Önmagát a kereszten, azokat is van hatalma eltörölni az életedből, a bemocskolódott kezedet, egész bensődet is meg akarja és meg is tudja tisztítani. Akarod-e ezt a tisztítást? Ha igen, akkor imádkozzál velem a 458. dicséret szavaival, annak a 3. versét utánam mondva: „Jövök semmit nem hozva, Keresztedbe fogódzva, Meztelen, hogy felruházz, Árván bízva, hogy megszánsz; Nem hagy a bűn pihenést: Mosd le, ó, mert megemészt! Ámen! Kérlek, nyisd ki a szemed!
Az odaszánt keresztyén élet alapfeltételeinek egyike az önmagunk megtagadása, kihagyhatatlan a hit útján. Ne tévesszen meg bennünket a mai használat negatív felhangja! Az önmagunk megtagadásának két fontos pillére van. Az egyik az, ami számotokra és számomra is titok marad itt földi úton: Miért én? Miért tervezett velem az Úr!? Miért adta mindenét nekem!? A titok mögött azonban ott van az isteni terv, ami teljes mértékben megmutatkozik, hogy velem terve. A Legfőbb egy utat akar bejáratni velünk, aminek végcélja sem titok. Milyen jó, hogy nem csak velem, hanem veled is terve! A tervet nem mi készítjük, hanem az ott van az útra indító előtt. Az önmagunk megtagadása azt jelenti, hogy a Teremtő üdvterve hajtódjon végbe az életünkbe. Amit a kezedbe helyeztél nem mások, mint amivel Isten akaratának teszünk keresztbe, akadályozzuk munkálkodását. Az egyik kommentár olyan szépen foglalja össze ezt: „Önmagamat megtagadni tehát azt jelenti: magamtól radikálisan elfordulni, önmagamat feladni, hogy azé legyek, annak oldalára álljak, egész lényemet annak akarata alá vessem, aki felszólított az önmegtagadásra. Ilyen radikális igénye csak Istennek lehet az emberre. De a felhívás Jézus önmaga után hívó szavaként hangzik. S éppen így jut kifejezésre az ő isteni igénye és személyének titka. Aki őt követi, az Istenhez érkezett, és Teremtője hatalmába adta önmagát.”.
Testvérek, nagyon nem mindegy, hogy én akarok pusztán valamit, vagy Isten akaratát felismerve igyekszem aszerint élni. Nem mindegy, hogy a saját okosságommal, otthonról, tudományokból és mindenhonnan összeszedett bölcsességgel alkotok ítéletet, és mondok véleményt, és hozok döntéseket; vagy az Úr Igéjéből felismerve az isteni bölcsességet, és elkérve azt, igyekszem élni és gondolkozni. József történetét olvastuk a hét közepéig református bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ez a történet erősíthet bennünket abban, hogy a mi Urunk nem elveszteni, hanem megtartani akar.
Keresztünk felvétele
Szintén József lehet a példakép az útjának elfogadásában, amit Jézus Krisztus így fogalmaz meg: „vegye fel keresztjét” (21). Jól ismert kép számunkra a kereszt felvétele. Maga Megváltónk is hordozta a keresztfáját. Tudjuk, ismerjük a magyar mondás, ’Mindenkinek meg van a maga keresztje!’, Csak azért hozom elő ezt a szájról szájra terjedő kijelentést, mert ugyan van bibliai alapja, de mégsem fedi az igazságot. Még jobban eltér a valóságtól a másik közmondás, amit a ma embere, engedve korunk filozófiájának, hangoztat: ’Mindenki a maga keresztjének a kovácsa’. Mindkettő említett szájról szájra terjedő mondás a féligazságot tartalmaz, s tudjuk jól, magam is szóltam már közöttetek róla, hogy ebben a formában az igazság elferdítése, tehát hazugság, ha van valóság alapja is.
A kereszt hordozásában az a legnagyobb baj az emberek számára, még a keresztyén embere esetében is, hogy a másik emberre tekint, akik talán könnyebben élik meg a mindennapokat, akikről ezt mondják: ’Könnyű neki…’. Egy középkori legenda beszámol arról, hogyan könyörült meg Isten egy emberen, aki sokat panaszkodott a nehéz keresztje miatt. Elvezette őt egy nagy terembe, ahol az emberiség összes keresztje ki volt állítva, s így szólt hozzá: „Válassz ezek körül”. Talált egy egészen keskeny keresztet, de az nagyon hosszú volt. Aztán talált egy másikat is, amelyik nagyon kicsi volt, de olyan nehéz, mintha ólomból készült volna. Végül kiválasztott egyet, felvette, s akkor érezte, hogy hogy éppen azon a helyen, ahol felfekszik a vállára, egy hegyes tüske van, mely belemélyed a húsába. Valahogy minden keresztben van valami kellemetlen! Miután valamennyit végignézte, még mindig nem talált magának valót. Egyszer csak felfedezett egyet, melyet eddig észre sem vett, annyira el volt dugva a szeme elől. Ez a kereszt nem volt sem nagyon nehéz, sem nagyon könnyű, éppen olyan kézre való, mintha csak neki készítették volna. Ezt választotta magának. S mikor közelebbről megvizsgálta kiderült, hogy ez az a kereszt, amit ő eddig hordozott.
Ez a kis történet arra hívja a figyelmünket, hogy ne a másik életét figyeljük, azt vegyük górcső alá, hanem figyeljünk a saját életünkre. A mi, keresztyén, hívő életünkben a kereszt nem a magunk által felvett nehézségek hordozása, hanem az Isten által adott és vezetett élet terhei. Gondoljunk bele abba, hogy az Ő Fiára is ráhelyezte a kereszt terhét, ami sokkal nehezebb volt, mint a miénk, mert Jézus Krisztus vállát a mi bűneik súlya, terhe is nyomta. Ő nem tekintett magára, mert ha ezt tette volna, eldobta volna azt, s most küszködnénk a bűnös természetünk vétkeinek súlya alatt.
Testvérek! A Római Birodalomban a keresztre feszítésre ítéltnek saját magának kellett vinnie a keresztjét.
Ez nyilvánosan szemléltette, hogy az elítélt már alávetette magát annak az uralomnak, amivel korábban szemben állt. Miért is fontos ez a mondat számunkra? Azért, mert minekünk, keresztyén embereknek, Jézus Krisztus tanítványainak, ki kell ábrázoljuk, hogy alávetettük magunkat az Isten elhívásának és vezetésének. A keresztyén élet nem dal és kacagás! Erre hívja fel a figyelmet a kereszt hordozása. Mert voltak, vannak, lesznek nehézségek, szomorúságok, bánatok az ilyen életben is. Ezek a nehézségek két dolog miatt lehetnek fontosak: 1., a negatívumokban is tudjuk-e az Istent imádni. A laptopom kezdő képernyőjén egy Kálvin mondás van, ami nagyon jól mutatja, a bajban, a betegségben is az Atya felé fordul a reformátor. Béza Tódor, a tanítvány jegyezte le ezeket a szavakat: „Összetörtél engemet, óh Uram, de bőségesen elég nekem az, hogy a Te kezed cselekedte ezt.”. Hitünk, odaszántságunk próbája a nehézség. Hiszen mennyire lehet igaz az a mondat, hogy valaki azt mondja: ’… én megtagadtam önmagamat és cipelem az Úr keresztjét’, s az első akadálynál mindezeket eldobja. Isten elhívásának és vezetésének kell meglátszania a mi életünkön, a keresztyén keresztviselése megmutatja az alázatát a Teremtő felé, s tudja, tudjuk: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” (Jer 29,11). Reményteljes jövőt ígér az Úr, nem romlást, ami azt jelenti minden, ami ér téged és engem nem az elvesztésünkre van, hanem arra, hogy megálljunk a Krisztus követésében és minél teljesebbek legyünk. 2., A Szentírás beszámol arról, hogy a mi szenvedésünk a hitünk próbája, próbatétele is. A keresztyén embernek szüksége van arra a nehézségre, mert ez által mutathatja meg másoknak, azt a győzedelmes hitet, amit megáénak vallhat. A templomba járó emberek gyakran fordulnak el a gyülekezettől és az Úrtól is, mikor egy nem várt esemény történik az életükben. A hívő ember pedig, ez által erősödik. Gondoljunk a bizonyságtételekre, mikor a testvérek arról számolnak be, hogy egy betegség, egy baj során mennyire érezték az Úr jelenlétét, támogatását, segítségét. Ennek a bizonyságtételnek az alapja pedig az, hogy nem elfordul az, aki átéli gondot, hanem az még erőteljesebben fordul a Teremtő felé. Nem önmagán sajnálkozik, hanem imára kulcsolja a kezét, s az Atyához fordul.
Követés.
Alapigénk azzal kezdődik: ha valaki. Személyes döntés szabadságát adja elénk ez a két szó. Nem a kényszer szüli, hanem a felismerés, hogy a Jézus Krisztus követeivé váljunk. Egy olyan útra lép az ember, mikor igent mond az isteni hívó szóra, amit már valaki végigjárt, aki már példát adott számunkra. Jézus Krisztus volt az, aki már mielőttünk nem tartotta megalázónak, hogy emberi formát vegyen fel, elhordozza bűntelenként a bűnösökért, tehát miértünk a keresztet és példát adott az engedelmességével. A Zsidó levél ezt így foglalja össze: „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült.” (12,2) Ha Jézus nem mutatná az utat az előttünk haladásával, akkor mi eltévednénk, újra és újra letérnénk a helyes útról, és sohasem érkeznénk meg a kitűzött célba. A legnagyobb örömhír mégis az, hogy azon az úton nem egymagunknak kell járni, hanem Ő velünk van ezen az útón. Alapfeltétele az Ő ismerete. „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 13,7) Ismeret nélkül, miként lehetne valakit követni. Ezért fontos az állandó kapcsolat vele. Az Igeolvasás, az imádság, az Istentisztelet, a minden időben és helyzetben Hozzá fordulás. A megismert Jézust pedig kimunkálja az emberben azt az életet, ami Ő maga is élt, ha készek vagyunk érte mindenre, ahogy kész volt értünk mindenre. A követése azt is jelenti, hogy szoros kapcsolatban vagyunk Vele, nem távoli szemlélőkként, hanem magunkhoz közel engedve, életünk napjaiban engedve az útmutatásának, utat engedve a Felsőbb akaratnak. Végezetül, bátran, minden helyzetben és mindenki előtt vállaljuk az Ő nevét.
Nem egyszerű feladat emberi gondolattal követni az Isten Fiát, sőt lehetetlen is. Azonban, ha a tekintetünk állandóan Őrá tekint, akkor a lehetetlen lehetségessé válik. Gondoljatok csak Péter vízen járására. Míg Jézusra tekint bátron lépdelhet a vízen, de mikor oldalra tekint, egyből süllyedni kezd. A mi tekintetünket rajta tartva, bármely helyzetben is vagyunk, azt jelenti biztonságos az utunk az megígért örök élet felé.
Összegzés
Az evangélium 26. versében teszi fel Jézus Krisztus a kérdést: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”. A kérdés mögött egy határozott kijelentés feszül. Ha a világnak, a régi énednek akarsz megfelelni, akkor kárt vall a lelked. Ez pedig azt jelenti egyetlen út van: „Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.” (Tit 2,11-14). Adja a mi Urunk, hogy szemünk előtt tartva ezeket a gondolatok életünk részévé váljon, hogy igaz legyen ránk, Jézus Krisztus „kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.” (Tit 3, 7). Így legyen! Ámen!
Kérdések:
1., Mi gátolja, mi gátolhatja a teljes odaszánást, az önmagunkról való lemondást? Te milyen gátakat élsz meg jelenleg?
2., Milyen terheket cipelsz? Kérlek, gyermekkorodtól a mai napig gondold végig ezt a kérdést! Mi nehezíti, hogy ezeket elenged, hogy átadd az Úr Jézus Krisztusnak?
3., Milyen nehézségei vannak a követésnek a Te életedben?
4., Milyen üzenetet hordoz és milyen választ adsz Krisztus kérdésére: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”?