Isten valóságos jelenlétében
(Szolnok 2020. május 17.)
Olvasandó: 1Timótheus 2, 1-8.
„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” „Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.” „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Máté 6, 5-15.
Kedves Testvérem! Jézus az imádságról tanít. Arról, hogy imádkozzunk, és hogyan imádkozzunk. Az, hogy imádkozunk-e, és hogyan imádkozunk attól függ, hogy milyennek látjuk Istent? Mit gondolunk Istenről? Jézus ezt veszi komolyan, amikor megtanítja nekünk a mindannyiunk által ismert imádság mintát, a Miatyánkot. Nem általános vallásos tanítást ad arról, hogy milyen szokásai vannak a vallásunknak, hanem üzenetet arról, hogy ki a mi Istenünk. Kihez szólunk, ki előtt állunk, amikor imádkozunk, és kik vagyunk mi az Istennel való viszonyunkban? Kicsoda a mi Istenünk? Az imádság megszólítása: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…”
Isten személy. Valóságos. A vele való valóságos találkozás, beszélgetés, együttlét kapcsolattartás az igazi imádság. Ha ezt jól végig gondoljuk, és komolyan vesszük, akkor ez megváltoztatja az imádsággal kapcsolatos látásunkat. Ezért tanít Jézus imádkozni: „Ti tehát… imádkozzatok!” Isten legfontosabb terve, szándéka az éltünkben, az életünkkel: éljünk valóságos kapcsolatban vele, kötődjünk aktívan őhozzá. Erre adta, alkotta az életünket. Erre készített egyetlen utat Jézus Krisztus által. Az ember Istennel kapcsolatban ember. Nélküle torzó, nem az, akinek Isten elgondolta. Az ördög célja az életünkkel az, hogy elszigeteljen. A kísértése a függetlenség álma. Kapcsolódj le. Önállóan, egyedül, offline… Isten legnagyobb tanítása az életünkben: NEM VAGYUNK ELEGEK ÖNMAGUNKBAN. MINDEN NAP SZÜKSÉGÜNK VAN RÁ! Az ő valóságára: velünk valóságára!
Ha ezt megértjük, akkor megértjük, hogy miért olyan nagy baj a képmutató imádság, és az az imádság, amit a szívünk beleadása nélkül üres szócséplésként, mondunk ismételgetünk! Ezekkel az úgynevezett imádságokkal lemaradunk a valódi találkozásról! Végzetes tévedésbe esünk, mert azt hisszük, hogy imádkozunk, valójában azonban lemaradunk az Istennel való találkozásról. Valami mást érünk el, nem azt, hogy Istennel valóban együtt legyünk! És ha lemaradunk a találkozásról, akkor arról maradunk le, amiért élünk!
A képmutató imádság veszélyes! A farizeusok taktikája: az imaidő utcasarkon érje, ahonnan két utcából is látni lehet, imádkoznak. Látványkegyesség, amelyik az embereknek akar tetszeni. Ezzel szemben Jézus azt mondja: menj be a belső szobádba, ahol senki sem lát, ott imádkozzál. Tameion (görög): éléskamra, amelyiknek zárható ajtaja volt a Jézus korabeli házban, vagy kincseskamra a gazdagabbaknál (széfszoba), ami arra is utal, hogy felbecsülhetetlen értékű lelki kincseket találsz a belső szobában imádkozva. Csak akkor teszel ilyet, ha hiszed, hogy Isten valóságos személy, aki figyel rád, látja a szívedet, és hallja imádságodat. Csak akkor teszel ilyet, ha nem az emberek rólad alkotott véleményére koncentrálsz, hanem ennek az Istennek a kedvét, arcát keresed. Jézus itt nem arról tanít, hogy csak a teljes magányban, pláne bezárt szobában mondott imádság a jó imádság. Imádkozik ő is nyilvánosan (Pl. 5000 megvendégelése előtt, Lázár feltámasztása előtt stb.) Az imádság motivációjáról, indítékártól tanít: mi van a szívedben, amikor imádkozol? Kire figyelsz, ki van a központban, amikor imádkozol? Önmagadra figyelsz? Arra, hogy milyen a rólad kialakított kép (a többieké, vagy akár a saját magad önbecsülése)? Magadat akarod fényezni vele? Mert ha igen, akkor lehet, hogy ezt a célt elérted, de Istenhez nem jutott el az imádságod! Ő a szívedet nézi, és az őszinteséget, az őszinte istenkeresést keresi benne. Isten valóságos személy, akivel valóságosan találkozhatsz. Ebben a találkozásban kincsek vannak elrejtve. Ne maradj le a találkozásról azzal, hogy te önmagadra figyelsz!
A mi kultúránkban nem jut eszünkbe az utcasarkon megállva látványosan imádkozni, Jézus tanítása mégis mindig aktuális. Különleges kérdéseket vet fel például ebben a mostani járványhelyzetben.
– Amikor nem lehet templomba menni, otthon, ahol senki nem lát, ragaszkodsz-e az Istennel való találkozáshoz? Azokkal, akik templomban szoktak imádkozni, most különös módon gyakoroltatja az Úr a belső szoba áldását. Ahol csak Atyád lát, hűséges vagy az imádságban?
– Az otthoni istentisztelet szentsége: Megszenteled-e, megtiszteled-e otthonodban az istentiszteletet, amikor interneten vagy tévé előtt kapcsolódsz be, amikor nem lát a gyülekezet, vagy lazán, kényelmesen nem istentisztelethez méltón viselkedsz? Tudod-e, hogy Isten színe előtt állsz az istentiszteleten akár otthon vagy, akár a templomban? Ez a helyzet most ennek gyakorlása! A templomi istentiszteleten is, amikor emberek látnak elsősorban Isten előtt állsz! Neki kell tetszened – aki a szívedet nézi -, őt kell keresned, nem mást. Ne elégedj meg kevesebbel, mint Isten valóságának komolyan vételével otthon és a templomban egyaránt!
– Úgy tűnik, hogy lassan és óvatosan hamarosan nyitjuk a közösségi alkalmakat. Van aki megy majd templomba, van aki óvatosabb lesz, és még nem indul el. Isten őrizzen meg attól, hogy egymást méregessük, ítélgessük, és önmagunkra legyünk büszkék: én hívőbb vagyok, mint a másik, én felelősebb vagyok, mint a másik… Jézus felteszi a kérdést: Miért mégy? Belső szükségből, vagy büszkeségből? Jobbnak érzed magad, ítélgeted a testvéredet? Kinek játszol? Mi a célod? Érted-e a belső szoba üzenetét? Akár egyedül imádkozol, akár közösségben Isten a szíved mélyét nézi!
A szív és értelem nélküli úgynevezett imádság is veszélyes! Isten valóságos személy, nekünk pedig az ő velünk valóságára van szükségünk. Jézus az imaszövegek lélektelen ismételgetésének a veszélyéről beszél, amikor azt mondja: ne legyetek bőbeszédűek (felesleges szószaporítók), mint a pogányok. A szavak ismételgetése nem Istenre irányítja a figyelmünket, hanem eltereli róla. A tudat kikapcsolása nem imádság, nekünk szükségünk van arra, hogy odafigyeljünk arra, akivel együtt vagyunk, akivel beszélgetünk. Nem kikapcsolnod kell a tudatod, hanem Istenre irányítanod és előtte megnyitnod – óriási különbség!
Jézus itt nem azt mondja, hogy nem mondhatunk kötött imaszöveget – hiszen éppen itt ad nekünk egy példát, amit vezérfonalként is használhatunk illetve szó szerint is elmondhatunk. Nem mondja azt, hogy a kötetlen imádság mindig jó, hiszen saját szavainkkal is képesek vagyunk gyakorlott, és kicsiszolt frázisok üres puffogtatására. Jézus azt mondja, hogy ne az imaszövegek mondására, mint vallásos tevékenységre koncentráljunk, azt remélve, hogy ha elég sok szót mondunk, azzal elérünk valamit, hanem Istenre figyeljünk, legyen benne az értelmünk és a szívünk az imádságunkban!
Ha egy szeretett személlyel vagyunk együtt, és gépiesen beszélünk hozzá, úgy, hogy oda sem figyelünk, azzal öröm helyett fájdalmat okozunk, és nem jön étre valódi találkozás. Isten soha nem tesz ilyet velünk, mi viszont gyakran teszünk ilyet vele.
Isten valóságos személy, számunkra pedig a vele való együttlét az élet. Vegyük ezt komolyan és őszintén, figyelmünket és szívünket beleadva beszélgessünk vele, hogy valóban találkozzunk, és ne menjünk el mellette imádságainkban.
Isten mindenható, ő a mindenség Ura! Isten a „mennyekben” van. Ez nem azt jelenti, hogy valahol távol ettől a világtól, hanem az ő mennyei hatalmára utal. Ő az, aki teremtette és ma is kézben tartja ezt a világot. Mekkora ez a látható világ? Szédítően hatalmas! „Ha a Tejútrendszer akkora lenne, mint Európa, akkor a mi Naprendszerünk beleférne egy kávéscsészébe.” A Tejútrendszer pedig csupán egy a több 100 milliárd galaxis közül. Ez a hatalmas mindenség mégsem végtelen. A végtelen Isten tartja kezében! Sokan felesleges dolognak tartják az imádságot. Imádkozzanak azok – mondják -, akiknek nincs más dolguk, akik másra nem képesek, de akik tenni tudnak, azok ne fecséreljék erre az időt… Amikor az első keresztyéneket támadás érte Jeruzsálemben, rögtön imádkozni kezdtek, mert tudták, hogy ez a legértelmesebb dolog, amit tehetnek. Az imádságukat pedig úgy kezdik, hogy elmondják, ki az ő Istenük, kihez szólnak: „Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van” ApCsel 4, 24. – még a világ hatalmasai is csak teremtmények. Isten a mindenség Ura! Isten hatalmas, ezért az imádság a legfontosabb dolgunk, minden más csak utána jön.
Ezt veszik komolyan a kérések is: Isten dicsősége van elöl. Komolyan veszem, hogy ki az én Uram! Én is abban vagyok a helyemen, ha Ő van középen és nem én. Kopernikuszi fordulatra volt szükség a középkorban, hogy megértsék az emberek, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva. Mai tudásunkkal már látjuk, hogy milyen valószínűtlen helyzet lenne, ha valóban a Föld lenne középen: szétesne a Naprendszer, és a Föld is túlterhelődne, eltűnne az Univerzumban, és megsemmisülne. Ilyen lehetetlen helyzetet teremt a mi emberközpontú világképünk! Szétesik minden, és tönkre megyünk mi is, végül elpusztulunk örökre. Mindennek a fokmérője az ember? Jézus, amikor imádkozni tanít, azt mondja, hogy akkor találkozhatunk áldott módon az Istennel, ha komolyan vesszük, hogy ki ő. Ha komolyan vesszük, hogy ki ő, akkor látjuk, hogy ez a világ nem rólunk szól, az életünk nem rólunk szól, hanem Istenről. Ő van középen! Mi is mellette vagyunk a helyünkön.
Szenteltessék meg a te neved! Isten neve – vagyis a személye – kapja meg a méltó tiszteletet ebben az életünkben, az egyházban és ebben a világban. Ez imádságunkat és életünket is meghatározza. Dicsőséget, vagy szégyent hozunk Atyánk nevére?
Jöjjön el a te országod. Isten uralma valósuljon meg ezen a földön. Isten uralma az életet szolgálja. Ő olyan király, aki gondoskodik népéről, és népe javát munkálja. Ez alatt az uralom alatt volt minden igen jó a teremtéskor. Nem volt tere a gonosznak: minden az életet, és a szeretetet szolgálta. Amiben most élünk, az egy Isten uralma ellen lázadó világ. Azért imádkozunk, hogy Isten uralma valósuljon meg minél több helyen ezen a lázadó földön, és azért imádkozunk, hogy jöjjön el ennek az uralomnak a teljessége, amikor Jézus visszajön, és eltörli végleg a gonoszt, Isten újjáteremti a világot, és befejezi a mi megváltásunkat is: bűntelenül és tökéletes testben támadnak fel azok, akik Krisztuséi. Ha ezért imádkozunk, akkor annak egyenes következménye, hogy mi az ő uralma alá adjuk magunkat, vagyis engedelmeskedünk neki.
Ebből következik a következő kérés: „legyen meg a te akaratod!” Az uralom kérdése mindig együtt jár azzal a kérdéssel, hogy ki irányít, kinek az akarata érvényesül? A lázadásunk, az Istentől való eltávolodásunk gyökere mindig az a törekvés, hogy „az legyen, amit én akarok”, vagy ahogyan ezt ma fogalmazzuk: a magam módján éljek és higgyek. Sajnos még imádkozni is lehet a magam módján: adja meg Isten azt, amit én akarok, úgy, ahogyan én akarom, és akkor, amikor én akarom! Az ilyen imádság nem veszi komolyan az élő Istent. Az ilyen imádság irányítani akarja a mindenség Urát, a mennyei Atyát, aki jól – nálunk sokkal jobban – tudja, hogy mire van szükségünk, és meg is adja. A gyermeki bizalom imádsága ezzel szemben: sok mindent akarok én, Uram. El is mondom neked. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem legyen meg a te akaratod. Bizalom: a te akaratod a bölcs és jó. Az lesz jó – hosszú távon – nekem is. Aprófát hasítana belőled? Építeni akarja az életedet és küldetést ad mások életében neked. Újra csak az a kérdés: ki van a központban? Saját magad? Vagy Isten van a központban, és akkor látod, hogy a küldetésed nem az, hogy állandóan önmagad körül forogj, hanem hogy szolgálj másoknak, az ő életüket építsd, emeld, mentsd, vidd közelebb Istenhez!
„Amint a mennyben, úgy a földön is” – a mennyben harmónia van, mert ott Isten nevét megszentelik, uralmát elfogadják, akaratára igent mondanak feltétel nélkül. A mennyei harmóniára vágyva lássuk meg, hogy ez az út vezet oda.
Istené minden hatalom, elismered ezt? Bízol benne? Az imádság nem függeléke az életnek, nem kegyes kellék, hanem a legfontosabb feladata a hívő embernek. Az, hogy mennyit imádkozol, arról beszél, hogy kiben bízol? Hogy kit tartasz igazán hatalmasnak? Istenben bízol vagy magadban, esetleg másokban?
Isten a mi Atyánk. A mindenség Urát Jézus nem távoli hideg hatalomként mutatja be, vagy emberkínzó sorsként, Végzetként, ami ellen nem tehetsz semmit, hanem szerető mennyei Atyaként. Az a szó, amit Jézus itt használhatott azon a nyelven, amelyen kortársaival együtt beszélt (arám), így szólt: „Abbá”. Ez pedig nem a mi ünnepélyes, patetikus Atya szavunknak felel meg, sokkal inkább így fordítható: Édesapa, Apuka, Apuci. Nagyon bensőséges kifejezés, mély szeretetkapcsolatra utal. Jézus maga így szólította Istent, és arra bíztatta tanítványait, minket, hogy mi is ezt tegyük.
Fontos látni, amikor arról gondolkozunk, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, akkor nem a földi apa képet vetítjük a mennybe, hanem a tökéletes apaságról beszélünk, a tökéletes szeretetről, gondoskodásról és vezetésről, amelyek a legjobb földi apákban töredékesen tükröződnek. Ha valakinek szörnyű tapasztalata van földi apjáról, annak tudnia kell, hogy nem az apjáról kell megmintáznia Istent, sokkal inkább az apjának kellett volna mintát vennie Istenről. Ha nem volt melletted édesapa, akkor is tudd, hogy Isten a te Édesapád, teljes szeretettel szeret téged, vezet és gondoskodik rólad. Szólíthatod ezzel a bensőséges megszólítással a mindenség Urát, akik galaxisokat tart a kezében, és bízhatsz benne! Miért? Egyedül Jézus Krisztus keresztje miatt lehetséges ez! Isten eredeti terve ez a kapcsolat volt velünk, amikor azonban elszakadtunk tőle meggyaláztuk az ő szent nevét, fellázadtunk azt ő uralma ellen és kezünkbe vettük az irányítást, örök ítélet alá kerültünk a mindenség rendje szerint.
Istentől semmi nem választhat el bennünket egy dolgot kivéve: a bűneinket. „Nem az ÚR keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg.” Ézsaiás 59, 1-2.
A bűnnel mi nem tudunk semmit sem kezdeni, csak napról napra szaporítjuk. Imádkozásunk, vezeklésünk, jó cselekedeteink nem segítenek rajtunk, vallásos gyakorlataink sem teszik semmissé a lázadást.
Jézus Krisztus vette magára az ítéletet, „ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.” Ézsaiás 53, 5. E miatt mi visszatérhetünk Istenhez, és lázadó bűnösből kegyelembe fogadott gyerekek lehetünk. Ha én a kereszt megkerülésével, a bűneim rendezése nélkül imádkozom, akkor jogtalanul járulok Isten elé, bűneim továbbra is ott vannak előttem, elválasztanak Istentől, és imáim visszahullanak az égből. Nem azért, mert Isten süket lenne, vagy tehetetlen (rövid kezű), hanem azért, mert a bűn elválaszt tőle.
Hiába is szaporítanám a szót, vagy mondanék neki cifra szavakat, nem hat. Jézus keresztje alatt megvallva bűneimet, Isten bocsánatát elfogadva viszont bátran hívhatom Atyámnak őt, és számíthatok rá! Ha pedig nem értem azt a helyzetet, amiben vagyok, akkor is a keresztre nézve érthetem meg: Isten, aki ezt megtette értem, biztosan most is a javamat akarja! Nem fordulok el tőle, beszélgetek vele, bízom benne.
Isten az én mennyei Atyám! Nem csak mindenható, hatalmas, dicsőséges Úr, hanem szerető Atya is. Ezért van helye előtte az én szükségeimnek is! Sőt, ha nem vinném elé a szükségeimet, azzal nem venném komolyan azt, hogy kicsoda ő és ki vagyok én, hogy szükségem van rá, hogy rá van szükségem!
A testi szükségeim betöltését tőle várom. Mindennapi kenyér – minden, ami az élethez kell. Az életem apróbb és nagyobb dolgainak is helye van Isten előtt. Nem a saját kezem gondoskodik rólam, hanem az én Atyám. Az erőmet is neki köszönhetem. A mindennapi kenyér is a ráutaltságomat fejezi ki. Nem tartalékokat ad, hanem napi kapcsolatra hív. Tőle kérem el, neki köszönöm meg, s közben vele vagyok! Ne a zsebét, hanem az arcát!
Mindennapi bűnbocsánat. Amíg itt a földön élek, megváltott emberként is bűnös vagyok. Minden nap szükségem van a bocsánatra. Ahogy a testem étel és ital nélkül, úgy a lelkem az egészséges és rendezett Isten-kapcsolat nélkül megbetegszik, és elpusztul. Ezt nem nagyon vesszük komolyan, de a tüneteitől szenvedünk. A rendezett Isten-kapcsolathoz a bűnbocsánaton keresztül vezet az út. Szükségünk van a bűnbocsánatra. És ez nem kényszeres bűnben vájkálást jelent, hanem naponkénti őszinte szembenézést hibáinkkal, és bocsánatkérést Krisztusért. A hívő ember Krisztusban igaznak látja az Úr, mégis szükség van arra, hogy ne engedjük a bűneinket felhalmozódni, hogy újra eltávolítsanak bennünket Istentől. A tiszta lélek a bűnbánat eredménye. Ha pedig valóban bocsánatot kaptunk, akkor mi magunk is meg tudunk bocsátani, ennek fontosságára is felhívja a figyelmünket Jézus.
Megélhetés, bocsánat – mire van még szükségünk? Védelemre a gonosz ellen. A bocsánatot kapott ember nem akar újra a bűn és gonosz hatalma alá kerülni! Viszont a gonosz hatalmasabb nálunk, ezért a vele való harcunkban is Istenre szorulunk. A gyermeki bizalom azt jellenti, hogy nem adod fel és nem engedsz a bűnnek, de nem egyedül harcolsz ellene, nem magad változtatod meg az életedet, hanem segítségül hívod Istent a harchoz. Uram, az erődre, a védelmedre a szabadításodra van szükségem, ezért hozzád kiáltok: „ne engedd, kérlek, hogy a kísértés győzzön felettem, szabadíts meg a gonosztól!”
Miért kell imádkoznunk? Nem azért, hogy bizonyos ajándékokat kikönyörögjünk Istentől, hanem azért, hogy vele legyünk, és a kapcsolatunk mélyüljön vele. Nekünk nem valamire van szükségünk tőle, hanem rá magára. Az élő Istennel, a mindenség Urával, szerető mennyei Atyánkkal való együttlétre. Arra, hogy vele éljünk. Az imádsággal tulajdonképpen ezt gyakoroljuk. Amit Jézus néhány mondattal korábban a boldogmondásokban kifejezett: azok a boldogok, akiket valamilyen szükségük Istenhez hajt, mert nekünk rá van szükségünk.” Isten mindennel ezt akarja munkálni az életünkben: Igével, örömteli és nehéz élethelyzetekkel és még a bukásainkkal is. Imádságra, való együttlétre hív.
Marie Feesche: Kő az úton (Túrmezei Erzsébet fordítása)
Gondolod, kerül életed útjába / Egyetlen gátló kő is hiába? / Lehet otromba, lehet kicsike, / Hidd el, ahol van, ott kell lennie. / De nem azért, hogy visszatartson téged, / S lohassza kedved, merészséged. / Jóságos kéz utadba azért tette, / Hogy te megállj mellette. / Nézd meg a követ, aztán kezdj el / Beszélgetni róla Isteneddel. / Őt kérdezd meg, milyen üzenetet / Küld azzal az akadállyal neked. / S ha lelked Istennel találkozott, / Utadban minden kő áldást hozott.
Adja Isten, hogy jelenlegi élethelyzetünkben tapasztaljuk meg ezt az áldást, az imádság áldását!