Miért mondanánk most is „Igen”-t?
A házasság hetén a közösségi oldalakon megjelent egy logó, amit sokan a profiképükre szerkesztettek: Most is Igen-t mondanék! Jó látni, mennyien így gondolják, és így van ez velünk is!
Mikor elindultunk közös életünk útján, nem is gondoltuk, hogy mi minden fog történni Velünk, hogyan fejlődik a kapcsolatunk, hogyan változunk mi magunk, hogyan érünk össze, milyen is lesz a házasságunk.
Debrecenben, diákként ismertük és szerettük meg egymást. Nagyon kedves emlék ez az időszak, és hálásak vagyunk az Úrnak, hogy fiatalon találkozhattunk. Tisztán emlékszünk a napra, mikor elmondtuk egymásnak, hogy hiszünk Istenben, Mennyei Atyánkban, hogy reformátusok vagyunk, és kiderült, hogy olvastuk ugyanazokat a könyveket! De a kezdeti nagy boldogság után, minél közelebbről megismertük egymást, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy alapból milyen különbözőek vagyunk. Emiatt néha elbizonytalanodtunk, hogy valóban Isten akarata-e, hogy egy pár legyünk. Jól tudtuk, hogy mekkora döntés, hogy össze szeretnénk házasodni. Megharcoltuk külön-külön, és mikor döntöttünk, hirtelen megváltozott minden: a kétségeink, félelmeink elszálltak! Elköteleződtünk egymás mellett, megnyugodott a szívünk abban, hogy elfogadtuk egymást, a különbözőségeinket, hiszen a legfontosabb dolgokban egyetértettünk: hitben szeretnénk élni, Isten dicsőségére!
A templomunkban elmondott házassági eskü, Hamar Pista bácsi és Julika néni útravalói, az imák meghatározó élmények mindkettőnknek. Éreztük, hogy valami nagyon jó kezdődik, egymással és az Úrral kötött szövetségben teljesedik ki az életünk. Hatalmas öröm, hogy hárman vagyunk ebben a szövetségben, és nem csupán egymásban és magunkban kell bíznunk, hanem megtartó, kegyelmes Istenünkben.
A különbözőségeink nem tűntek el varázsszóra, csak megtanultuk „kezelni”. Sőt, rájöttünk, hogy nagyon jól kiegészítjük egymást! És mikor a másikunk kedvéért kilépünk a komfortzónánkból, azzal igazából a saját személyiségünk gazdagodik! Hétköznapi kis konfliktusoktól nem mentes a mi életünk sem (pl. nyitva maradt ablak, parkolóhely keresés, időben elindulás) De soha nem bírálgatjuk, minősítjük a másikat. Ha mégis sikerül megbántani egymást, gyorsan rendeződik a dolog, hiszen tudjuk, hogy nem szándékos bántás volt, és mindig biztosak lehetünk egymás szeretetében.
Sok-sok prédikációt hallgattunk, több könyvet olvastunk a házasság témájában, de talán nem is ettől alakulunk, hanem ahogy az Úrral való kapcsolatunk is mélyül, és néha meg kell, hogy újuljon, olyan a párkapcsolatunk is, összefügg a kettő.
Most, mikor 16 és fél év után visszatekintünk, láthatjuk, hogy valóban az Úr áldása van az életünkön. Gyermekeink a legcsodálatosabb ajándékai, de minden fontos területen látjuk gondviselését.
Néha elcsodálkozunk egymáson, magunkon, hogyan formált és formál minket az Úr! Szoktuk viccelődve mondani: „Nem is tudtam, hogy milyen jól mentem férjhez/ nősültem!” De valahol nem is vicc, mert mikor Igen-t mondtunk, nem tudhattuk, milyen életünk lesz, és hálás szívvel szoktuk megállapítani, hogy szebb és jobb, mint amit akkor el tudtunk volna képzelni!
Katóné Donkó Rebeka és Kató József
’A házasság két tökéletlen ember folyamatos építkezése, teljes odaadása, szövetségben a tökéletes Istennel”
Sokan csatlakoztak, közöttük mi is a házasság hete kapcsán ehhez a kezdeményezéshez, hogy kirakják fényképüket azzal a szöveggel. hogy „Most is IGEN-t mondanék.” Én nem szoktam ilyet, most mégis megtettem. Miért? Mert annyira tökéletes minden? Mert minden úgy volt és van, ahogy az a „nagy könyvben” meg van írva? Mert mit is tartanak az emberek jó házasságnak? Azt, hogy minden megvan: gyermekek, biztos egzisztencia, szép otthon, stabil jól fizető munkahely, közös kirándulások és ugyanakkor elegendő én idő barátokkal stb…
Mi 11 év házasság után is azt mondjuk, hogy boldogok vagyunk együtt ebben a házasságban, pedig a világ szerinti boldogságból vajmi kevéssel rendelkezünk. Mindennél jobban vágytunk gyermekre, de nem adatott meg. István mozgássérült állapota miatt nem tud munkához jutni, így az anyagi helyzetünk is másképp alakult, mint ott, ahol mindketten dolgoznak. Autónk nincs, vezetni egyikünk sem tud, így bárhová eljutni Szolnokon kívül szinte lehetetlen, vagy nagy áldozatok árán lehetséges. Lehetne ezeket még sorolni, de nem ezeket szeretnénk itt egy csokorba szedni, hanem azt, hogy mi mégis boldogok vagyunk, mert nem ebben látjuk és tapasztaljuk az igazi boldogságot, hanem abban, akitől egymást kaptuk, és aki így együtt és ezekkel a körülményekkel is megtart minket magának és egymásnak.
Az Úristen így látta jónak, hogy István a hozzám illő és én az őhozzá illő segítőtárs. Folyamatosan csiszol minket egymáshoz, és ahol nem illeszkedünk egybe, mert ilyen pontok nemhogy nálunk, de még a legmélyebben hívő házaspároknál is vannak, ott önmagával tölti ki a rést, hogy semmiképpen ne essünk szét. Nagyon sok dolgot tanított meg nekünk egymás által. Megtanultam, hogy hogyan kell jól szeretni a mozgássérülteket, akik semmivel sem kevesebbek bármelyikünknél, hogy nem kell azonnal mindent megcsinálni helyettük, hanem hagyni kell, hogy mindent megpróbáljanak, ami nem megy, abban segíteni, de ami igen, abban pedig bátorítani kell. Így alakultak ki nálunk a nem szokványos és általános szerepek. Ő az, aki mosogat, bevásárol, postára megy, amíg én dolgozom. Soha nem volt ez köztünk probléma, hogy ki mit és mennyit hoz anyagilag, munkailag a házasságba. A terheket közösen viseljük, a mindennapi életben egymást kiegészítjük, a szolgálatban egymást támogatjuk. Megtanultunk türelmesek lenni egymás felé, megtanultunk igazán szívből bocsánatot kérni. Így alakítottuk ki a közös életünket és ebben vagyunk boldogok. És hogy ez így jól van, arra Isten áldása a pecsét. Ezt éljük és tapasztaljuk szüntelenül, amiért nem tudunk elég hálásak lenni. Most is IGEN-t mondanék? Igent mondunk minden nap az Istennel és az egymással való szövetségre!
„Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön! Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé! Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája. Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.”(100. zsoltár)
Miért mondanék most is IGEN-t?
Idén lesz 14. éve, hogy először mondtunk IGEN-t egymásnak az Úr áldását kérve a házasságunkra. Azóta született 3 gyönyörű gyermekünk: Fanni, Kitti és Emma. Amikor megláttuk a „Most is IGEN-t mondanék” kampányt, elgondolkodtunk. Vajon mai fejjel is IGEN-t mondanánk? A válasz egyértelmű volt: IGEN. Arra a kérdésre azonban, hogy miért, elsőre csak közhelyes válaszokat tudtunk adni: „Mert szeretlek.”, „Mert kiegészítesz.”, „Mert számíthatok rád.” és ehhez hasonlók. Mindketten tudtuk, hogy ez így is van, mégis azt éreztük, hogy ennyivel nem lehet elintézni… Valódi válaszok reményében a házi szerelemszakértőinkhez fordultunk hát segítségért. Megkérdeztük a lányokat, hogy szerintük miért mondanánk ma is IGEN-t egymásnak. A következő válaszokat kaptuk:
Fanni:
- Azért, mert Apa szereti, amiket Anya főz.
- Azért, mert Anya szereti, hogy Apa segít neki.
- Azért, mert Apa meg Anya szeretik egymást.
Kitti:
- Azért mondanának ma is igent, mert nagyon szeretik egymást.
- Mert Anya szereti, hogy sokat beszélgetnek Apával.
- Mert Apa szereti Anya popsiját simogatni.
Emma:
- Apa azért szereti Anyát, mert pont ilyen mennyasszonyt kért.
- Anya azért szereti Apát, mert mi megszülethettünk nekik.
Íme, a kapcsolatunk, ahogyan a gyermekeink látják! J De talán pont ez a lényeg: meglátni, hogy nem egyedül kell megbirkóznunk a hétköznapok kihívásaival, hanem kaptunk „hozzáillő segítőtársat”. Segítőtársat, aki segít, ebédet főz, beszélget, megsimogat, szeret. Segítőtársat, akit mi kértünk… és Isten megadta nekünk! Tulajdonképpen Ő volt az első, aki IGEN-t mondott rá, s aki azóta is megáldja a közös életünket naponta. Isten ajándékai vagyunk egymásnak, ezért mondanánk most is IGEN-t.
Szolnok, 2021. február 12.
Farkasék
Házasság Hete 2021.
Zoli&Csenge
Elsőre nehezen tudtunk választ találni arra a kérdésre, hogy hogyan jelenik meg Isten a házasságunkban. Nem volt egyértelmű a válasz. Aztán ahogy elkezdtünk beszélgetni róla, és visszanéztünk az elmúlt öt évre, rájöttünk, hogy nagyon is jelen van. Ő az, aki képessé tesz arra, hogy belássuk a hibáinkat, és bocsánatot tudjunk kérni. Ő az, aki megtanítja, hogy el tudjunk valamit fogadni a másikban, amit egyébként nehéz. Ő az, aki formált, és most is formál bennünket egymás által. Ő az, aki megtartó szeretetével sosem engedte, hogy egy-egy probléma vagy konfliktus elharapózzon köztünk, hanem mindig figyelmeztetett, hogy ideje rendeznünk a dolgot. Jelen van az elköteleződésünkben. Jelen van abban, hogy mind a ketten külön-külön is növekedünk a hitben, és ez egymáshoz is közelebb visz bennünket.
Jelen van abban, ahogyan a két ÉN-ből MI lett. Alakítja a hozzáállásunkat, gondolkodásmódunkat. (Róm 12, 2.) Ő munkálja bennünk az akarást és a cselekvést (Fil 2, 13.). Figyelmeztet, amikor a gondolataink tisztaságát valami veszélyezteti.
„Csapatjáték”: Talán ezzel lehetne legjobban jellemezni a kapcsolatunkat. Szeretünk egy csapat lenni, szeretünk közösen tervezni, dolgozni. Hálásak vagyunk Istennek azért az ajándékért, amit egymásban kaptunk. És azért, hogy a csapatunk Vele teljes. Néha emlékeztetni kell magunkat, hogy nem a saját teljesítményünk tartott meg minket, sőt. Bár hiszünk abban, hogy az ember hozzáállása, gondolkodásmódja és döntései nagyon sokat számítanak, de ha őszinték vagyunk, be kell látni, hogy végső soron minden kegyelem és minden ajándék. Kimondhatatlanul hálásak vagyunk Istennek egymásért.